A "Vér a vízben" mérkőzés: Az 1956-os melbourne-i olimpia vízilabda döntőjének története
Az 1956-os melbourne-i olimpia, amelyet november 22. és december 8. között rendeztek Ausztráliában, elválaszthatatlanul összefonódott a magyar történelem egyik legtragikusabb és egyben legfelemelőbb eseményével: az 1956 októberében kitört magyar forradalommal és szabadságharccal. Miközben Budapest utcáin még dübörögtek a tankok, és a szovjet elnyomók elleni egyenlőtlen küzdelem már temérdek áldozatot követelt, a Föld egy másik szegletében, a véres események helyszínétől 15 ezer kilométerre zajlottak a XVI. nyári olimpiai játékok. Ezen események kapcsán sokaknak először a legendássá váló „melbourne-i vérfürdő” jut eszébe, illetve a vérző arcú Zádor Ervinről készült emlékezetes fotó, amely már akkor bejárta a világsajtót.
A Melbourne-i játékokat nagyhatalmi konfliktusok árnyékában rendezték, amelyek közül csak egy volt az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc, a másik konfliktus a szuezi válság volt. A magyarországi szovjet intervenciót követően Hollandia, Spanyolország és Svájc is bojkottálta az ötkarikás játékokat, mellettük pedig a Szuezi-csatorna kapcsán kirobbant közel-keleti konfliktus miatt Egyiptom, Irak és Libanon sem képviseltette magát. A felsorolt országok mellett meg kell említenünk Kínát is, aki Tajvannal fennálló konfliktusai kapcsán 1956 és 1980 között maradt távol a játékoktól. 1956 tehát nemhogy a sport, de az olimpiák történetében sem tekinthető sportszakmai szemszögből erős évnek. Több ország is bojkottálta az eseményt a konfliktusok miatt, de a magyarok ott voltak, részt vettek és nagyon sikeresen is szerepeltek!
A magyar olimpikonok viszontagságos útja Melbourne-be
Az 1956 októberében kirobbant forradalom és szabadságharc a magyar sportolók életére és felkészülésére is hatással volt. A válogatott csapatok nem hagyhatták el szálláshelyüket, így nem tudtak megfelelően készülni az ötkarikás versenyekre. A sportolók megviselt idegrendszerrel indultak útnak és az olimpiai játékokon sem tudtak teljen mértékben a versenyre koncentrálni, hiszen mindenki a családjáért aggódott. A delegáció még a forradalom leverése előtt 111 sportolóval indult útjára, Bécsen és Prágán keresztül.
A válogatottnak már október 24-én indulnia kellett volna, ám az olimpiai csapatot szállító francia légitársaság nem vállalta azt a kockázatot, hogy a zavaros időkben leszálljon Ferihegyen. Végül abban maradtak, hogy Prágáig hajlandóak eljönni, és némi késlekedés árán, de eljuttatják a magyar csapatot Ausztráliába. A politikai helyzetnek köszönhetően a kiutazás sem volt egyszerű, a francia repülők ugyanis nem szálltak le Budapesten a harcok miatt, így Csehszlovákián keresztül jutottak el Ausztráliába. A vízilabdázók Budapesten rekedtek. Ahhoz, hogy a vízipólósok elérjék az akkori Csehszlovákiába induló buszt, Gyarmati Dezső csapatkapitányt a barikádokról kellett visszacibálni, és a fiatal Zádor Ervinnek is be kellett érnie a táborba, aki az édesanyjától szeretett volna elbúcsúzni, ezért 25 kilométert gyalogolt a harcban álló vidéken. Végül mégis kigördült a busz, a székeken gondolatokba mélyedt játékosokkal.
A magyar válogatott akkor már három hete nem tarhatott medencés edzéseket, hanem egy elzárt edzőtáborban várták, hogy mit dönt sorsukról a politika. Nem tudták, hogy eljutnak-e egyáltalán az olimpiára, mint ahogy nem tudták azt sem, mi történik itthon a szeretteikkel, s ha kijutnak Nyugatra, vissza tudnak-e jönni onnan. Minden bizonytalan volt, csak az nem, hogy ha játszhatnak, a piros-fehér-zöld színek győzelméért mindent el fognak követni. Október 28-án úgy látszott, hogy győzött a forradalom, és a szovjet csapatok megkezdték kivonulásukat az országból. A magyar vízilabdázók akkor indultak el Prágából, amikor a szovjet erők egy újabb nagy támadás során 7 nap alatt leverték a szabadságharcot. A magyar csapat szinte az utolsó órában érkezett meg egy szomorú novemberi időjárásból a ragyogó melbourne-i nyárba. A tervezett akklimatizációra sem volt idő, hamarosan kezdődtek a tétmérkőzések. Ausztráliában aztán kitörő lelkesedéssel és szolidaritással fogadták őket, miközben a magyarok inkább a híreket várták Magyarországról.
1956-ban részt vett a melbourne-i olimpián - Köteles Erzsébet - ECHO TV
A magyar vízilabda és a szovjet "tanulóévek"
A vízilabda hazánkban mindig is nemzeti sportnak számított, és amióta világ a világ, rendkívül kiegyensúlyozottan szereplünk ebben a sportágban mind az Európa- és világbajnokságot, mind az olimpiákat nézve. Ez a kis ország, amelynek nincs se óceánja, se tengere, minden évben vízi bajnokokat nevel, vízilabdában pedig Magyarország kis méretei ellenére világnagyhatalom, sőt legenda. A magyar közönség és a magyar lélek mindig is hősökként tekintett a pólós fiúkra, és ők csodálatos eredményekkel hálálták meg ezt a fenntartás nélküli szeretetet.
A vízilabdások remeklését a kommunista korszakban még a szovjet pártállam vezetője, Sztálin is megirigyelte, aki Magyarországra küldte az orosz vízipóló-csapatot tanulni. Orosz földön szinte teljesen ismeretlen sportnak számított a póló, így a moszkvai vezetés úgy döntött, attól kell tanulni, aki a legjobb, és nem utolsósorban földrajzilag is a legközelebb fekszik: Magyarországtól. Miután sikerült összeverbuválni néhány jól úszó és a labdával viszonylag jól bánó orosz fiatalt, rendszerint már a magyar válogatottat rendelték ki Moszkvába. A magyar edzésprogram síelést is tartalmazott, arra épült később az úszás, majd a labdakezelési technikák. Az orosz edzők szorgosan jegyzeteltek a lelátóinkon, és ellesték, hogyan oldanak meg a magyarok minden elemet mozgásból, hogyan lőnek fordulásból kapura, majd lemásolták az edzésterveket, és hazavittek minden tudást. Már az első felkészülési meccsen igen szoros, 8-6-os vereséget szenvedett a szovjet csapat, amely ügyes tanítványnak bizonyult. A finn fővárosban már valóban felnőtt a mesterhez a tanítvány, és bár 5-3-ra győzött a magyar csapat, a szovjet válogatottból komoly vetélytárs lett. Mivel a magyarországi kommunista vezetés minden téren igyekezett kielégíteni a szovjetek igényeit, felmerült a kérdés, hogy a magyar csapat esetleg átengedheti a mérkőzést. A helsinki olimpián még az az eshetőség is felvetődött, hogy a magyar csapat átengedi a mérkőzést a szovjet válogatottnak. Nem az ő ötletük volt… 1956-ra az orosz csapat már komoly veszélyforrást jelentett a magyar fiúk számára, kezdtek túlnőni a mestereiken.
A „Vér a vízben” mérkőzés: A politikai feszültség a medencében
A vízilabda tornán mindössze tíz csapat vett részt. Az 1956. november 22-én kezdődő torna minden meccsét hatalmas üdvrivalgás közepette játszotta végig a magyar válogatott, a közhangulat a mieinket támogatta, de mindenki a december 6-i, Szovjetunió elleni összecsapást várta. A politikai előzmények miatt elszabaduló indulatok jellemezték a meccset a medencében és a nézőtéren is. A hatezres nézőtérre nyolcezer ember zsúfolódott be, úgy, hogy a jegyeket sokszoros áron adták el. A nézők tudtak a magyarországi eseményekről, és az elnyomott állam mellé álltak, amelynek polgárai megpróbálták kivívni a szabadságot egy hatalmas agresszorral szemben. Az orosz válogatott már akkor hatalmas ellenszenvlöketet kapott, amikor CCCP feliratú köntöseikben kijöttek az öltözőből. Ez a felirat állt a szovjet tankokon is, amiket az ausztrál közönség látott a híradásokban… A párás atmoszféra pattanásig feszült, amit a svéd bíró is érzett.
„Akárhogy döntötök, előbb nyerjük meg az olimpiát” - mondta Gyarmati Dezső kapitány a zavart lelkű csapatnak, akik közül sokan a disszidálást fontolgatták. És a mérkőzés megkezdődött. A magyar válogatott első ellenfelét, Nagy-Britanniát november 29-én 6-1-re, másnap az Egyesült Államok csapatát 6-2-re győzte le. Mivel az USA-val a csoportkörben már játszott a magyar csapat, csak két ország maradt hátra a hármas döntőben: Jugoszlávia és a Szovjetunió. Először a nagy Szovjetunió csapatával találkozott a magyar válogatott december 6-án. A magyar csapat újfajta stratégiát alkalmazott a mérkőzésen, amit előző este ötlöttek ki a szálláson: a zónavédekezést, amit olimpián még sosem használtak a medencében. Emellett a csatárokat szoros emberfogással is védték. Ez a váratlan stratégia megzavarta az ellenfelet, akik egyáltalán nem tudtak közelről kapura lőni, távoli dobásaikat pedig Boros Ottó védte. Ez végképp felingerelte az ellenfél játékosait. Az első negyedben a magyarok olyan büntetőből szereztek gólt, amelyet a játékvezető a sikertelen dobás után megismételtetett, és az indítása pillanatában a szovjet kapus még nem is készült fel teljesen a dobásra. A szovjet játékosok indulatai fokozódtak, szinte forrt a víz a medencében. „Mintha öt liter szóda bizsergett volna a fejemben” - mondta később Zádor Ervin, a csapat legfiatalabb játékosa.
A véres végkifejlet
A mérkőzés a magyar vezetés mellett zajlott, a közönség egyértelműen a magyarok mellett volt, akik lehengerlően játszottak és 4:0-ra vezettek a mérkőzés vége előtt, amikor az egyik szovjet játékos lekönyökölte Zádor Ervint, a magyar válogatott legfiatalabb tagját. Valentyin Prokopov, a szovjet center tehetetlen dühében hátrafelé csapott, egyenesen az akkor mögé érő Zádor Ervin arcába. A magyar válogatott legfiatalabb, 21 éves tagjának fölrepedt a bőre a szeme alatt, vére pedig pillanatok alatt véresre festette a medence vizét. Zádor Ervin utólag bevallotta, hogy nem a legkifinomultabb szókészletét használta, és bár Valentyin Prokopov, az óriási növésű szovjet játékos valószínűleg nem beszélte a magyar nyelvet, egy teljes erejű víz alatti könyökcsapással felsértette a mögötte úszó Zádor szeme alatt a bőrt. Toronymagasan emelkedett ki a vízből, akár egy dühös Loch-Ness-i szörny. Jókora ütés volt ez, erősen vérzett is a helye, és gyorsan rózsaszínre festette a medence vizét.
Ez azonban nem volt elég: amikor Zádort lecserélték, nem a kispad és az öltöző felőli oldalon szállt ki a vízből, hanem a másik oldalon, a tribün előtt. Amint végigsétált a nézők előtt, azok azt láthatták, hogy a vér beborította a felsőtestét, szinte vérben úszott a felsőteste. A nézőtér felhördült, a magyar játékos pedig e pillanatban a magyar szabadságharc ihletett jelképévé vált. A fénykép, amely e pillanatban készült róla, bejárta az egész világot, és egy kis állam eltiprásának szimbólumává vált. Ettől valóságos őrjöngésbe kezdtek: a korláton átugrálva próbálták megrohamozni a szovjeteket. A játékvezető azonban elejét vette az igazi vérfürdőnek: alig egy perccel a vége előtt lefújta a meccset, a szovjeteket pedig rendőröknek kellett kimenekíteniük. A tömeg átugrált a korláton, a szovjet játékosok rendőrök sorfala között távoztak, a szokásos kézrázás elmaradt. A nézők a „Magyarország, Budapest!” rigmust skandálták. A labda szelíden lebegett a vízen.
A mérkőzés után és az olimpiai arany
A híradások és visszaemlékezések szerint 1956. december 6-án felfokozott hangulatú mérkőzés zajlott a melbourne-i uszodában. A hatezres nézőtérre bezsúfolódó nyolcezer szurkoló iszonyatos erejű buzdítása szárnyakat adott a magyar válogatottnak, megbénította a szovjeteket, és hatalmába kerítette a svéd játékvezetőt. A magyar sajtó alig számolt be az eseményekről és csupán annyit írt a Sport című újság, hogy „kiállításokkal tarkított, kemény mérkőzés volt” a szovjet-magyar. Előbbieket a meccs végén ki kellett menekíteni az uszodából, miközben a magyarok hőssé váltak.
Sokan úgy tudják, hogy ez volt az olimpiai döntő, pedig téves információ! A köztudatba olimpiai döntőként vonult be, de igazság szerint az ötkarikás játékok hatos döntőjének egyik mérkőzése volt a magyar-szovjet küzdelem. Kevésbé ismert mozzanata a történetnek, hogy a Szovjetunióval vívott mérkőzés nem az olimpiai döntő volt: az még ezután jött a nagyon tehetséges jugoszláv válogatottal szemben, és ezen az összecsapáson Zádor Ervin már nem vehetett részt, hiába könyörgött edzőjének. Prokopov óriási ütése már nem változtathatta meg azt a mérkőzést, de mégis veszélyeztette az olimpiai aranyérmünket. Másnap a jugoszlávok elleni 2-1-es győzelmet követően a magyar válogatott átvehette a viszontagságos körülmények között megszerzett aranyérmet, amely 1932, 1936 és 1952 után negyedik volt a sorban. Megmutattuk a világnak, hogy olyan körülmények között, ahol hét ember harcol hét ellen, ahol mindenkire nézve egyenlőek a szabályok, ahol nincs diktatúra, besúgóhálózat és vasfüggöny, ott igenis képesek vagyunk a győzelemre.
Az olimpiai küldöttség további sikerei
A magyar sportolók végül is olimpiai szereplésükkel álltak ki és küzdöttek hazájukért. Az 1956-os melbourne-i olimpián a magyar sportolók, ahogyan itthon harcoló társaik, igyekeztek helytállni és remek szereplésüknek köszönhetően az éremtáblázat negyedik helyén végeztek a Szovjetunió, az USA és a házigazda Ausztrália mögött. Az éremtábla negyedik helyén 9 arany, 10 ezüst és 7 bronzéremmel, összesen 199 ponttal végeztünk. Nem a személyes teljesítmény, hanem a magyar nemzet nagyságának bizonyítása, a Magyarországon küzdő bajtársakkal való szolidaritás vált elsődlegessé.
A vízilabda mellett több más sportágban is kiemelkedő eredmények születtek:
- A kajakos Fábián László és Urányi János tízezer méteren győzedelmeskedett, megszerezve a magyar küldöttség első aranyérmét Melbourne-ben.
- Papp László ökölvívó harmadik olimpiai bajnoki címét nyerte. „Este szalmaszállal ittam a levest, mert kanalat nem tudtam a számba tenni” - így emlékezett vissza első ökölvívó-edzésére Papp László.
- A kardozók hatodik aranyérmüket nyerték csapatban és Kárpáti Rudolf egyéniben is bajnok lett.
A melbourne-i olimpia utóhatásai
Miután megérkeztek Ausztráliába a szabadságharc leveréséről szóló hírek, a melbourne-i olimpiai küldöttségből 48 sportoló és vezető úgy döntött, hogy nem tér vissza Magyarországra. Többek között tornászok - köztük Keleti Ágnes -, vívók, úszók, vízilabdások - Zádor Ervin és 4 további sportoló -, műugrók, öttusázók, atléták, birkózók, kajak-kenusok vagy éppen a Brazíliában mérkőzéseket játszó Budapest-Honvéd futball csapata és a néhai Aranycsapat olyan meghatározó tagjai, mint Puskás Ferenc, Kocsis Sándor és Czibor Zoltán. 1956 nem csak a forradalom és szabadságharc okán, de sporttörténeti okokból is cezúrát jelent, mivel az elszenvedett veszteségeket a magyar sportélet azóta sem heverte ki. A korábbi évtizedek virágzó tehetségei közül sokan elhagyták az országot, voltak, akik a forradalmárok oldalán veszítették életüket és akadtak olyanok is, akik hazatértek ugyan, de ’56-ot követően már nem tudták folytatni karrierjüket. Ez a kis nemzet megmutatta, ha már területileg, népességben és katonailag nem számít egy fontos országnak a világban, de a sportban igazi nagyhatalomnak számít és ez a vízilabdára különösen igaz volt!
tags: #1956 #melbourne #olimpia #vizilabda #donto
