Zádor Ervin és a legendás 1956-os melbourne-i vízilabda-válogatott története
1956 őszén, miközben itthon tankok dübörögtek a főváros utcáin, a szovjetek vér és verejték árán leverték a magyarok szabadságharcát. Időközben a Föld egy másik szegletében, Ausztráliában zajlott a XVI. nyári olimpiai játékok. A Melbourne-i játékokat nagyhatalmi konfliktusok árnyékában rendezték, amelyek közül csak egy volt az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc, a másik konfliktus a szuezi válság volt. Több ország is bojkottálta az eseményt a konfliktusok miatt, de a magyarok ott voltak, részt vettek és nagyon sikeresen is szerepeltek.
Zádor Ervin, az úszó, aki vízilabdázó lett
Zádor Ervin, akinek sportolói pályafutása csúcsán, 1956 őszének végén olimpiai bajnoki címet nyert a magyar vízilabda-válogatott tagjaként a melbourne-i olimpián, 1934. június 7-én született Budapesten. Alig hatévesen meglátta a margitszigeti uszoda előtt a magyar ötkarikás bajnokok márványtábláját, és rögtön elhatározta, hogy kerül, amibe kerül, ő is olimpiai bajnok lesz. Igaz, eredetileg úszónak készült, és főként a mellúszásban jeleskedett, de egy motorkerékpár-baleset miatt fel kellett hagynia a sportággal. Olimpiai álmát azonban semmilyen körülmények között sem akarta feladni, ezért „jobb híján” vízilabdázónak állt.
Pólósként sérült térde ellenére is teljes erőbedobással tudott küzdeni a medencében. A Szondi utcában nőtt fel, a Ganz-Hajógyár szakosztályában tanult meg úszni, és pólós pályafutását is ott kezdte. Egyesületei között szerepelt a Vasas Standard, majd a névváltoztatás után a Vasas Beloiannisz csapata, ahol felnőttként a második osztályban játszott. Utolsó itthon töltött éveiben az 1953 végén osztályozón az OB I-be felkerült hajógyári klub, a Vasas Gheorghiu Dej Hajógyár nevű soraiban játszott. A kiválóan úszó, nagyszerű fizikai adottságokkal rendelkező, remekül lövő játékos az 1954-ben, Budapesten rendezett főiskolai világbajnokságon, húszéves korában került a válogatottba. Melbourne-ben már az olimpiai aranyérmet nyert csapat egyik erősségének bizonyult.
A magyar vízilabda dominanciája és a szovjet érdeklődés
A vízilabda hazánkban mindig is nemzeti sportnak számított, és amióta világ a világ, rendkívül kiegyensúlyozottan szereplünk ebben a sportágban mind az Európa- és világbajnokságot, mind az olimpiákat nézve. A kommunista korszakban még a szovjet pártállam vezetője, Sztálin is megirigyelte a vízilabdások remeklését, aki Magyarországra küldte az orosz vízipóló-csapatot tanulni. Orosz földön szinte teljesen ismeretlen sportnak számított a póló, így a moszkvai vezetés úgy döntött, attól kell tanulni, aki a legjobb, és nem utolsósorban földrajzilag is a legközelebb fekszik: Magyarországtól.
Miután sikerült összeverbuválni néhány jól úszó és a labdával viszonylag jól bánó orosz fiatalt, rendszerint már a magyar válogatottat rendelték ki Moszkvába. Már az első felkészülési meccsen igen szoros, 8-6-os vereséget szenvedett a szovjet csapat, amely ügyes tanítványnak bizonyult. A finn fővárosban már valóban felnőtt a mesterhez a tanítvány, és bár 5-3-ra győzött a magyar csapat, a szovjet válogatottból komoly vetélytárs lett. Mivel a magyarországi kommunista vezetés minden téren igyekezett kielégíteni a szovjetek igényeit, felmerült a kérdés, hogy a magyar csapat esetleg átengedheti a mérkőzést.
Út a melbourne-i olimpiára a forradalom árnyékában
1956 őszén a magyar vízilabda-válogatott már javában készült az olimpiára, főleg annak tükrében, hogy a játékokat a földrajzi és éghajlati körülmények miatt novemberben és decemberben rendezték Ausztráliában. A tervek szerint már október 24-én elindult volna az első repülőgép a kenguruk földjére, azonban a vízilabdázók Budapesten rekedtek. Az olimpiai csapatot szállító francia légitársaság nem vállalta azt a kockázatot, hogy a zavaros időkben leszálljon Ferihegyen. Végül abban maradtak, hogy Prágáig hajlandóak eljönni, és némi késlekedés árán, de eljuttatják a magyar csapatot Ausztráliába.
Ahhoz, hogy a vízipólósok elérjék az akkori Csehszlovákiába induló buszt, Gyarmati Dezső csapatkapitányt a barikádokról kellett visszacibálni, és a fiatal Zádor Ervinnek is be kellett érnie a táborba, aki az édesanyjától szeretett volna elbúcsúzni, ezért 25 kilométert gyalogolt a harcban álló vidéken. Végül mégis kigördült a busz, a székeken gondolatokba mélyedt játékosokkal. A magyar válogatott akkor már három hete nem tarthatott medencés edzéseket, hanem egy elzárt edzőtáborban várták, hogy mit dönt sorsukról a politika. Nem tudták, hogy eljutnak-e egyáltalán az olimpiára, mint ahogy nem tudták azt sem, mi történik itthon a szeretteikkel, s ha kijutnak Nyugatra, vissza tudnak-e jönni onnan. Minden bizonytalan volt, csak az nem, hogy ha játszhatnak, a piros-fehér-zöld színek győzelméért mindent el fognak követni. A magyar csapat szinte az utolsó órában érkezett meg egy szomorú novemberi időjárásból a ragyogó melbourne-i nyárba. A tervezett akklimatizációra sem volt idő, hamarosan kezdődtek a tétmérkőzések.
A melbourne-i torna: a "vérfürdő" mérkőzés
A vízilabda tornán mindössze tíz csapat vett részt. A magyar válogatott első ellenfelét, Nagy-Britanniát november 29-én 6-1-re, másnap az Egyesült Államok csapatát 6-2-re győzte le. Rajki Béla szövetségi kapitány 1956 őszén behívta a Melbourne-be utazó magyar vízilabda-válogatott keretébe, és Ausztráliában Zádor a hat mérkőzésből négyen ugorhatott a vízbe. Ezeken az ismert statisztika alapján öt gólt szerzett, így Kárpáti György után a legeredményesebb játékosunknak bizonyult. Az Egyesült Államoknak (6:2) és az olaszoknak (4:0) egyaránt kétszer vette be a hálóját.
A legendás Szovjetunió elleni összecsapás
1956. december 6-án játszott, Szovjetunió elleni mérkőzés élete sztorija lett. A hármas döntőben Jugoszlávia mellett a Szovjetunió lett a magyarok ellenfele, és a mérkőzés híre hihetetlen nagyságú szurkolótábort vonzott az uszodába. A hatezer férőhelyes lelátón mintegy hét-nyolcezer néző zsúfolódott össze, ráadásul a publikum a magyar válogatottnak szurkolt, végig kifütyülve ellenfelünket. A párás atmoszféra pattanásig feszült, amit a svéd bíró is érzett. A nézők tudtak a magyarországi eseményekről, és az elnyomott állam mellé álltak, amelynek polgárai megpróbálták kivívni a szabadságot egy hatalmas agresszorral szemben. Az orosz válogatott már akkor hatalmas ellenszenvlöketet kapott, amikor CCCP feliratú köntöseikben kijöttek az öltözőből. Ez a felirat állt a szovjet tankokon is, amiket az ausztrál közönség látott a híradásokban.
A magyar csapat újfajta stratégiát alkalmazott a mérkőzésen, amit előző este ötlöttek ki a szálláson: a zónavédekezést, amit olimpián még sosem használtak a medencében. Emellett a csatárokat szoros emberfogással is védték. Markovits Kálmán feltalálta a zónavédekezést. Volt ugyanis a szovjeteknek egy szörnyeteg centerük, Pjotr Msvenieradze. Irdatlan kiterjedés, jobbal-ballal lőtt, állandóan meggyűlt vele a bajunk. Gyarmati Dezső irányítása alatt a csapat úgy döntött, hogy beállnak a grúz óriás elé. Egy védő mögötte, egy előtte - így nem fogják tudni megjátszani. Egy támadó üresen marad, de az hat-hét méteren lesz, onnan meg hadd lőjön. Ez a váratlan stratégia megzavarta az ellenfelet, akik egyáltalán nem tudtak közelről kapura lőni, távoli dobásaikat pedig Boros Ottó védte. Ez végképp felingerelte az ellenfél játékosait.
Georgij Msvenieradze, a kétkezes lövő játékos hihetetlen káromkodásba és vagdalkozásba kezdett a vízben, amire a magyarok sem maradtak sem némák, sem tétlenek. Már 4-0-ra vezettünk, és már csak pár perc volt hátra a meccsből, amikor a játékosok durva stílusra váltottak. Zádor Ervin utólag bevallotta, hogy nem a legkifinomultabb szókészletét használta, és bár Valentyin Prokopov, az óriási növésű szovjet játékos valószínűleg nem beszélte a magyar nyelvet, egy teljes erejű víz alatti könyökcsapással felsértette a mögötte úszó Zádor szeme alatt a bőrt. Toronymagasan emelkedett ki a vízből, akár egy dühös Loch-Ness-i szörny. Jókora ütés volt ez, erősen vérzett is a helye, és gyorsan rózsaszínre festette a medence vizét.
A nézőtér felhördült, a magyar játékos pedig e pillanatban a magyar szabadságharc ihletett jelképévé vált. Jó stratégiai érzékkel nem az öltöző felőli oldalon szállt ki a vízből, hanem végigment a tribün előtt, miközben ömlött a vér a szeméből és onnan a vizes mellkasára folyt, szinte vérben úszott a felsőteste. A fénykép, amely e pillanatban készült róla, bejárta az egész világot, és egy kis állam eltiprásának szimbólumává vált.
Az elszabadult indulatok miatt a bíró egy perccel a játékidő lejárta előtt lefújta a meccset, a magyarok győztek. A tömeg átugrált a korláton, a szovjet játékosok rendőrök sorfala között távoztak, a szokásos kézrázás elmaradt. A nézők a „Magyarország, Budapest!” rigmust skandálták. A labda szelíden lebegett a vízen. A híradások és visszaemlékezések szerint 1956. december 6-án felfokozott hangulatú mérkőzés zajlott a melbourne-i uszodában. A hatezres nézőtérre bezsúfolódó nyolcezer szurkoló iszonyatos erejű buzdítása szárnyakat adott a magyar válogatottnak, megbénította a szovjeteket, és hatalmába kerítette a svéd játékvezetőt. Zádor Ervin a Nemzeti Sportban Vad Dezsőnek 1999-ben, miután 43 év után először hazatért, elmondta: „A befejezés előtti másodpercekben Prokopov forgolódott, idegeskedett, s a könyökével eltalált. Sajnos, az arcom éppen rossz helyen volt. Ilyen minden mérkőzésen, bármikor megtörténhet, semmi több.”
Az olimpiai döntő és az aranyérem
Kevésbé ismert mozzanata a történetnek, hogy a Szovjetunióval vívott mérkőzés nem az olimpiai döntő volt: az még ezután jött a nagyon tehetséges jugoszláv válogatottal szemben. Sokan úgy tudják, hogy ez volt az olimpiai döntő, pedig téves információ! Ezen az összecsapáson Zádor Ervin már nem vehetett részt, hiába könyörgött edzőjének. Prokopov óriási ütése már nem változtathatta meg azt a mérkőzést, de mégis veszélyeztette az olimpiai aranyérmünket. Ám a magyar csapat azt az összecsapást is megnyerte, a jugoszlávok elleni 2:1-es győzelemmel elhódították az olimpiai aranyérmet. Megmutattuk a világnak, hogy olyan körülmények között, ahol hét ember harcol hét ellen, ahol mindenkire nézve egyenlőek a szabályok, ahol nincs diktatúra, besúgóhálózat és vasfüggöny, ott igenis képesek vagyunk a győzelemre.
Zádor Ervin olimpiai góljai (1956, Melbourne):
- Egyesült Államok ellen: 2 gól
- Olaszország ellen: 2 gól
- Nagy-Britannia ellen: 1 gól (a lista hiányos, így az adat pontatlan lehet)
- Összesen: 5 gól
Élet az olimpia után: Zádor Ervin Amerikában
A világhírűvé vált vízilabdás a játékokat követően nem tért haza Magyarországra, hanem az Egyesült Államokban telepedett le, San Franciscótól nem messze, Lindenben. Zádor 1956-ban úgy utazott ki a melbourne-i olimpiára, hogy tudta: soha nem tér haza. Angol nyelvtudás nélkül nehezen ment a beilleszkedés, éveken át uszodai mentősként dolgozott. Néhány évig még játszott, majd haláláig a Ripon Aquatics sportklubnál dolgozott úszóedzőként, nyugdíjas éveiben pedig főként gyermekek oktatásával foglalkozott. A legendás amerikai úszó, Mark Spitz, aki két évig az ő tanítványa volt, s később kilenc olimpiai aranyat nyert, egy alkalommal azt nyilatkozta, nem tudja, Zádor nélkül sikerült volna-e ennyiszer a dobogó tetejére állnia.
Zádor Ervin gyermekkori álma végül kései hazalátogatása idején vált teljessé. Mert bár az olimpiai aranyat 1956-ban megnyerte, a nevét ekkor pillanthatta meg először a margitszigeti uszoda márványtábláján. Az NBC televíziós társaság vendégeként 1999 nyarán, 43 év után látogatott először haza. Akkor mondta: amerikai lett magyar szívvel. Ami pedig az elhíresült ’56-os meccset illeti: ezzel kapcsolatban élete alkonyán azt nyilatkozta, hogy megbocsátotta az ütést, s hogy csapattársaival nem gyűlölték a szovjet a játékosokat. A bajnok 2012. április 30-án, Lindenben távozott az élők sorából, miután egy foglalkozás után rosszul lett, s az életét már nem tudták megmenteni.
A melbourne-i győzelem öröksége
A magyar csapat tagjai közül sokan emigráltak és nem tértek haza Magyarországra. Ez a kis nemzet megmutatta, ha már területileg, népességben és katonailag nem számít egy fontos országnak a világban, de a sportban igazi nagyhatalomnak számít, és ez a vízilabdára különösen igaz volt! A melbourne-i volt a magyar vízilabdasport negyedik olimpiai elsősége. De talán ez a győzelem volt az, amely hatásában mindegyiken túlmutat. Az 1956-os siker után végképp összekapcsolódott Magyarország neve a vízilabdával. Vélhetően ennek a gárdának a sikerei és a szovjetek elleni találkozó miatt vitték le a szülők vízilabdázni azt a generációt, amelynek legjobbjai 1976-ban - 1964 után 12 esztendővel - megszerezték hazánk hatodik olimpiai aranyát. Gyors fejszámolás és látjuk: a ’76-os diadal is szinte pontosan egy generációval később jutatta el csapatunkat a világ tetejére, hogy ezúttal - mint Gyarmati és társai anno - ott is maradjunk hosszú éveken keresztül.
tags: #1956 #os #vizilabdacsapat #jatekosa #zador
