Az Évszázad Mérkőzése: A Magyar Aranycsapat Történelmi Győzelme a Wembley-ben

Immár 24. alkalommal ünnepeljük a magyar labdarúgás napját november 25-én, a londoni 6:3 évfordulóján. A nemzetközi labdarúgásban is mérföldkővé váló angol-magyar találkozóról alighanem mindenki hallott már hazánkban. Sokan fejből sorolják a legendás összeállítást és a gólszerzőket, azonban most összegyűjtöttünk néhány ritkán említett tényt és történetet az évszázad meccséről, annak előzményéről és utóéletéről. Napra pontosan 72 évvel ezelőtt, 1953. november 25-én győzte le az Aranycsapat 6:3-ra a hazai pályán akkor már 90 éve veretlen Angliát a Wembley-ben, az „Évszázad Mérkőzésén”. A nemzetközi labdarúgásban is mérföldkővé váló angol-magyar napját az MLSZ 1993-ban, a mérkőzés 40. évfordulóján a magyar labdarúgás napjává nyilvánította.

A történelmi mérkőzés előzményei

A briteknek már rég fájt a foga a Helsinkiben győztes, a világot lenyűgöző friss olimpiai bajnok magyarokra. Történt ugyanis, hogy a magyar szövetségi kapitány, Sebes Gusztáv ’52 utolsó napjaiban az európai labdarúgónemzetek éves svájci értekezletén megegyezett az angolok főtitkárával, - a későbbi FIFA-elnök - Sir Stanley Roussal, hogy az Angol Labdarúgó Szövetség 90 éves fennállásának évfordulóján Londonban összecsap a két válogatott. Mire Sebes hazaért, az angol hírügynökség szét is kürtölte a hírt, melyet nem fogadott kitörő örömmel a hazai pártvezetés, különösképp maga Rákosi Mátyás.

Az MTVA a Sajtóarchívumában a legendás mérkőzésre visszatekintő anyagban felidézte, hogy a mérkőzést a magyar válogatott vezetői még az 1952-es helsinki olimpián kötötték le. Az akkoriban a „népünk bölcs vezére” jelzővel illetett politikus nekitámadt a kapitánynak, miszerint, „nem illik a kollektívába”, „sok ellene a panasz” és „önfejű”, majd megkérdezte: „Ki adott engedélyt az angolokkal való mérkőzésre?" Sebes érvei meggyőzték, de - Sebes önéletrajzi könyvében leírt párbeszéd alapján - Rákosi búcsúzó „jó kívánságai” a hazai pályán kontinentális csapatokkal szemben még veretlen ellenféllel szembeni ütközetre - a kor szokásait figyelembe véve - igencsak fenyegetőnek tűntek: „Remélem, a magyarok lesznek az elsők!” A kommunista állampárt mindenható vezetője először nagyon zokon vette a mérkőzés lekötését, de miután meglátta az esetleges győzelemben rejlő propagandalehetőséget, engedélyezte a magyar labdarúgók kiutazását.

Tudnunk kell, abban az időben jóval kevesebbszer mérettethették meg magukat a nemzeti csapatok, ezáltal minden válogatott meccsnek megvolt a maga rangja. Jól példázza mindezt, hogy 1951-ben a mieink mindössze három hivatalos találkozót vívtak. A Rákosi szavaitól „angolkórban” szenvedő Sebes mindent a nagy meccs felkészülésének rendelt alá. Londonba utazott, hogy feltérképezze az Európa-válogatottal mérkőző háromoroszlánosokat. Megfigyelte, a szigetországi labdák nem pattantak olyan magasra, mint amit felénk használtak. Be is szerzett párat és azokkal folytatták az edzéseket itthon, valamint tíz nappal az angolok elleni találkozó előtt ezzel fogadtuk a svédeket is. Pedig az angol sajtó a svéd meccs tapasztalataiból kiindulva kijelentette: „nem kell félni a magyaroktól."

Taktikai forradalom a gyepen

Az angol válogatott WM-rendszerben futballozott 1926-tól. Magyarország nagyon nagy lépést tett, félúton volt a WM-rendszer és a négyvédős rendszer között. Nem is feltétlen az volt a lényeges, ki hol játszott, hanem az, hogy lehet másképp tekinteni a játékra. Lehet gondolkodni a pozíciókról, játékszerepekről, ami része a stratégiának. Az angolok konzervatív hozzáállását a futballhoz, mi sem jelzi jobban, mint hogy már az Aranycsapat mezszámozása is megzavarta a játékosaik fejét. A magyarok azonban logikai sorrendben használták a számozást. A jobb oldali védő 2-esben, a középső 3-asban, a bal oldali 4-esben szerepelt.

Ha már a mezszámok ilyen zavart okoztak az angoloknak, képzelhetjük, mit érezhettek, mikor rájöttek, a mi balszélsőnk (Czibor) nemcsak az oldalvonal mentén szaladgál föl és le, hanem befelé tör és széltében is bejátssza a pályát. Vagy arra, hogy a középcsatárunk ahelyett, hogy a kapu előtt várná a beadásokat, mélyen visszalépve a játék szervezésében vállal kulcsszerepet. Ráadásul védekezésünk terén sem álltunk rosszul a reformokban. Zakariás rendre negyedik védőnek húzódott hátra Lóránt mellé. Ellenkező oldali szélsőinknek pedig vissza kellett zárni az angolok támadásvezetésénél, hogy a mögöttük játszó bekk befelé lépve biztosíthassa a labda felé tolódó társait. A világon elsőként 4-4-2-es felállásban küldte a kapitány a fiúkat a pályára, amit aztán több csapat is sikeresen alkalmazott később.

Az „Évszázad Mérkőzése” - A Wembley-i diadal

London, Empire Stadium, Wembley, 105 000 néző. Idegen pályán, ráadásul a labdarúgás szülőhazájában egy hosszú utazás után, telt ház előtt játszani minden csapat számára nagy kihívás. Nekünk ez 70 éve mégis könnyedén sikerült, hiszen 1953. november 25-én a magyar labdarúgó-válogatott sporttörténeti győzelmet aratott az angolok ellen.

A hatalmas érdeklődéssel várt angol-magyar válogatott meccs napján már a kezdés előtt egy órával hangoltak a nézők a zsúfolásig megtelt Wembley Stadionban. Több száz fotós, újságíró, és nyolc ország rádióállomásának munkatársai, valamint filmes szakemberek várták izgatottan a kezdő sípszót. 1953-ban itthon még nem volt televízióadó, ezért a rádiókészülékek előtt izgulhatták végig a mérkőzést a szurkolók. Az első gól közvetítése így hangzott Szepesi György kommentálásával: „Budainál van e pillanatban a labda, Budai egy cselt csinál, aztán Kocsisnak adja, Kocsist azonban elválasztják a labdától. Szerencsére ott van Bozsik, Zakariás, majd újra Bozsik a labda útja, aztán Hidegkuti. Hidegkuti egy cselt csinál, most lő e pillanatban, góóóóól.”

A magyar csapat az azóta legendássá vált összeállításában lépett pályára. Az Aranycsapat legendás felállása (Grosics - Buzánszky, Lóránt, Lantos - Bozsik, Zakariás - Budai II, Kocsis, Hidegkuti, Puskás, Czibor) is a londoni mérkőzéshez köthető.

Hidegkuti három, Puskás kettő és Bozsik egy találatával győztük le a verhetetlennek hitt angolokat. A győzelem Sebes Gusztáv szövetségi kapitány új taktikájának és a futballisták okos játékának volt köszönhető. A siker titka az volt, hogy a két szélső játékos rendszeresen visszahúzódott a védelem segítségére, és az egyenlítés után is higgadtan, nagy önbizalommal játszott mindenki. Ezen az estén nem volt gyenge pontja a csapatnak, erőnlétben, gyorsaságban és a kapura lövések számában is felülmúlta ellenfelét.

A mérkőzés utóélete és öröksége

A meccs után az angol válogatott csatára, Syd Owen azt mondta: „Olyan volt, mintha földönkívüliekkel játszottunk volna.” Jackie Sewell, az angolok első góljának szerzője így emlékezett vissza: „Az emberek azt hitték, mi fogunk nyerni, de emlékezetes leckét kaptunk azon a napon. Nem játszottunk rosszul, de a magyarok egyszerűen fantasztikusak voltak.”

Wilson arról is mesélt, hogy a világbajnok angol válogatott későbbi szövetségi kapitánya, Alf Ramsey, aki 1953-ban játszott az angol csapatban, felhasználta mindazt, amit aznap tanult a magyaroktól. „Az angol labdarúgás szempontjából a legjelentősebb az volt, ahogy a magyar válogatott mozgott a pályán, ahogy például Zakariás is mélyen játszott.” Úgy vélte, ez egy kijózanító pofon volt, ami által rájöttek az emberek, hogy a WM túl régi vágású, elavult szemlélet, ezért változtatni kell. A sokkoló vereségek hatására az angol labdarúgás nyitni kezdett a másfajta edzésmódszerek és taktikai rendszerek felé, s tizenhárom évvel később, 1966-ban válogatottjuk világbajnoki címet nyert. A harmadik gólt szerző Alf Ramsey is - aki ’66-ban szövetségi kapitányként vezette világbajnoki címig az angolokat - azt emelte ki, a magyar gólok többségét hosszú átadások előzték meg. A haladó gondolkodás azonban Angliában gyanakvás tárgyává vált, csak kisebb változásokat idézett elő a futballjukban, és ahhoz is hosszú évek kellettek.

A legendás angol sportszerűséget dicséri, hogy a nézők gyakran tapsolták meg a magyar játékosok megoldásait. Az angol játékosok úriember módjára, félrehúzódva várták, míg a közönség ovációja az öltözőbe kísérte a magyar labdarúgókat. Ezt követően az Aranycsapat diadalútja egészen az 1954-es svájci világbajnokság döntőjéig tartott. Buzánszky Jenő így emlékezett vissza az akkori időkre: „Az angolok a meccs után azt mondták, hogy véletlen volt. Így 1954 májusában Budapesten játszottunk egy visszavágót, amiről az egyik magyar újság ezt írta: Az angolok egy hétre érkeztek, és 7-1-gyel távoztak.” Hazatérve a futballistákat ezrek várták a Keleti pályaudvarnál, ahol az oszlopokon, fákon lógtak a drukkerek, csak hogy láthassák a focistákat. A korszakalkotó eredmény ma is él az emberek emlékezetében.

Az Aranycsapat öröksége a későbbi generációk szemszögéből

„Talán mások igen, de mi, főként én soha nem hasonlítottam magamat, a generációmat össze az Aranycsapattal, a 6:3 örökségével - mondta az Indexnek Rákosi Gyula olimpiai és Európa-bajnoki bronzérmes, a Ferencváros 85 éves legendája, 41-szeres válogatott futballista. - Amúgy pedig semmilyen hasonlítgatást nem szerettem soha a futballban, mert például ki volt a jobb játékos, Puskás Ferenc vagy Pelé? Na ugye... Az biztos, hogy a mi csapatunk tíz évvel a 6:3 után már nem érdemelte ki az »arany« jelzőt, ettől függetlenül még szuper válogatott volt, tele sportági klasszisokkal.”

Juhász István olimpiai bajnok, VVK-győztes középpályás szerint „A közönség és a sportsajtó a mi időnkben sokkal többet várt, jobb eredményeket, jobb játékosokat. Lehetséges, sőt igen valószínű, hogy az Aranycsapat és a 6:3 helyezte ebbe a más dimenzióba az egész magyar futballt, így a vele szemben támasztott elvárásokat is.” Juhász István hozzátette: „Az '73-as esztendő azért volt a magyar futball egyik mélypontja, mert egymást követő második alkalommal nem sikerült kijutnunk a vb-re. Az aranycsapatos múlt, valamint a sikeres olimpiai időszak miatt, sorozatban négyszer voltunk érmesek az ötkarikás játékokon, kétszer ugye győztünk is - Mexikóvárosban magam is tagja voltam a csapatnak -, az elvárások nagyon magasak voltak.”

Csongrádi Ferenc, 24-szeres válogatott, az UEFA-kupában 1985-ben döntős Videoton kulcsembere mesélte: „Mindent elmond a 6:3-ról és az Aranycsapatról, hogy a mai napig, hetven évvel később is óriási tisztelet övezi úgy a meccset, mint a játékosokat, akik óriási futballisták voltak, és akiknek többségét volt szerencsém személyesen ismerni. Az örökségüket az én generációm aligha élte meg teherként, sokkal inkább büszkeségként.”

Bánfi János, 25-szörös válogatott védő úgy fogalmazott: „Igazából akkor éreztük meg a súlyát és a fontosságát a 6:3-nak és a Puskás-nimbusznak, amikor külföldön jártunk. Bárhol fordultunk meg, vasútállomáson vagy stadionban, felállva megtapsolták. A világon bárhol, Japántól kezdve Angliában nyilván, óriási volt a presztízse, és ez mindannyiunknak büszkeséget kölcsönzött.” Kenesei Krisztián, 29-szeres válogatott gólerős csatár is megerősítette: „Az Aranycsapat kuriózumszámba menő történetének az évtizedektől függetlenül mindig volt, van és lesz súlya a magyar válogatott életében.” Juhász Roland, 95-szörös válogatott védő pedig elmondta: „Az én korosztályomban még egészen biztos, hogy minden magyar labdarúgó számára nagy örökség volt a 6:3 és az Aranycsapat, hiszen mindannyian ezen nőttünk fel, sokat és sokszor hallottunk erről.”

Korszakok és kihívások a magyar futballban a 6:3 után

Az Aranycsapat sikere után a magyar labdarúgásban számos hullámvölgy következett. Naptári esztendő válogatott siker nélkül is előfordult. Illovszky Rudolf második korszaka a nemzeti csapat élén a legkevésbé sem alakult jól, az 1972-es Európa-bajnokságon két szoros vereség lett a mieink mérlege, a jussa pedig egy igen keserű negyedik hely. A folytatás pedig még fanyarabb lett, az osztrákok (2-2) és a svédek (3-3) elleni döntetlennel - sorozatban másodszor - elúszott a világbajnoki részvétel lehetősége is. A döntetleneket két egygólos NDK-vereség tette „teljessé”, ezzel az Aranycsapat óta a legmélyebb pontjára zuhant a nemzeti csapat eredményessége. Juhász István elmondása szerint: „Már az utolsó vacsoránkat fogyasztottuk éppen, amikor »fentről« odaszóltak Illovszky Rudolf szövetségi kapitánynak, hogy Bicskei Bercinek és Szűcs Lajosnak játszani kell. Ott sem voltak velünk egész héten! A csapategység persze megbomlott, mindhárom kapott gólunkban benne voltak, márpedig hazai pályán nem szabad három gólt kapni, ez egy íratlan futballtörvény, különben annak nem lehet jó vége. Nekünk sem lett.”

Nyilasi Tibor, Törőcsik András vagy épp Garaba Imre fémjelezték az 1983-as esztendő magyar válogatottját. Ám hiába a klasszis névsor, az év közel sem bővelkedett klasszis eredményekben. Sőt. Az 1982-es világbajnokság ismét keserű szájízt hagyott maga után, hiába volt ugyanis a Salvador elleni gólparádé (10-1), az argentinok elleni 4-1-es vereség, majd a belgák elleni 1-1 újabb csoportkörös búcsút jelentett.

Négy évtizeddel a 6:3 után egy egészen új világgal ismerkedett az ország és a magyar klubfutball is. Az átállás a sport szempontjából igen fapadosra sikeredett, ez pedig a válogatott teljesítményén bőséggel meglátszott. A magyar csapat öt vb-selejtezőt játszott az esztendőben, és mindössze egyet, a Luxemburg elleni október végit tudta megnyerni ezek közül. Azt is csak kínkeservesen, alig kétezer (!) néző előtt az Üllői úton. A sikertelenségről sokat elárul, hogy az esztendőben hárman is ültek a csapat kispadján. Jenei Imre a görögök elleni hazai zakóval búcsúzott, a négy meccsre beugró Puskás Ferenc taktikai reformelképzelései sem párosultak a remélt eredményességgel, a visszatérő Verebes Józsefnek pedig a mágiája mindössze arra volt elég, hogy a luxemburgiakat megverjük - 1994 nyaráig tartó második, ezúttal tíz meccsig tartó regnálása alatt ez volt az egyetlen győzelmünk.

A 2003-as esztendő nem tartozik a magyar futball legfényesebb évei közé, leginkább azért talán, mert nem volt olyan stabil a válogatott magja, mint mondjuk most. Mindössze fél csapatra való volt a sztenderd emberek száma, és mi sem játszottunk olyan meghatározó helyen és szerepben, mint mai utódaink. A pofonok java azonban még hátravolt 2013-ban. Amszterdamban kisebb katasztrófával feléről 8-1-es vereséget szenvedtek Dzsudzsák Balázsék, ez pedig a 34 meccses Egervári-korszak végét jelentette.

A magyar labdarúgás napja és Puskás Ferenc emlékezete

A nemzetközi labdarúgásban is mérföldkővé váló angol-magyar napját az MLSZ 1993-ban, a mérkőzés 40. évfordulóján a magyar labdarúgás napjává nyilvánította. Ez alkalomból az UNESCO nagy bejelentést tett, amivel Puskás Ferenc emléke előtt tiszteleg. Az MLSZ a honlapján adott tájékoztatást arról, hogy az Egyesült Nemzetek Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezete novemberi 43., szamarkandi közgyűlésén hivatalos UNESCO-évfordulónak nyilvánította Puskás Ferenc születésének 100. évfordulóját, 2027. április 1-jét.

tags: #6 #3 #legendas #magyar #focicsapat

Népszerű bejegyzések:

• Játékmenet és szabályok az amerikai futballban
• A Bocskai viselet
• Részletek az orosz és kínai női vízilabda-válogatottak sikeréről
• A Döntő továbbjutói
• Magyar junior kézilabda csapatok a Final Fourban