Az 1994-es Labdarúgó Világbajnokság: Brazil Diadal és Puhl Sándor Történelmi Döntője

Múltidézés: a történelem 15. labdarúgó-világbajnokságát az Egyesült Államok rendezte. Több szempontból is emlékezetes világbajnokságot rendeztek 1994-ben: ez volt az utolsó vb, ahol még 24 csapat szállt harcba a trófeáért, a címvédő németek pedig az NSZK és az NDK egyesülését követően Németország néven szerepeltek. De volt végzetes kimenetelű öngól, csarnokban rendezett mérkőzés és persze magyar játékvezető a mindmáig egyetlen gólnélküli fináléban.

A házigazdának könnyű helyzete volt, mivel az ország legnépszerűbb sportjának, az amerikaifutballnak stadionjai tökéletes helyszínéül szolgáltak a foci-vb meccseinek is. A viadalon utolsó ízben 24 ország válogatottja szerepelt, amelyeket hat négyes csoportba sorsoltak, és a kvartettek négy legjobb harmadja is kvalifikálta magát a nyolcaddöntőbe. Négy év múlva Franciaországban már 32 csapatosra bővítették a létszámot.

A torna legnagyobb hiányzója egyértelműen Anglia volt. Magyarország - 1990-hez hasonlóan - most sem jutott ki a vébére. Ez volt az utazás a tojáslabdák földjére: Bill Clinton és Diana Ross; ha kell-ha nem összeomló kapuk; nevek a mezeken és három pont a győzelemért; valamint (legalább) három zseni. Azaz: minden idők talán legjobb világbajnoksága (minden idők szinte biztosan legrosszabb döntőjével).

A labdarúgó-világbajnokságok rövid története és az amerikai rendezés

Már a Nemzetközi Labdarúgó Szövetség (FIFA) 1904. évi alakuló ülésén határozat született arról, hogy kizárólag ez a szervezet jogosult arra, hogy tornát rendezzen a világ legjobb labdarúgó válogatottjai számára. A határozat ellenére mégis több mint negyed századot kellett várni arra, hogy az első világbajnokságot megrendezzék. Ez elsősorban az 1908 óta az olimpiai program részét képező, s a húszas években lényegében világbajnokságként számon tartott olimpiai labdarúgótornák népszerűségével magyarázható, de a lebonyolítást politikai okok és pénzügyi akadályok is hátráltatták. Az olimpiákhoz és az első alkalommal 1960-ban megrendezett labdarúgó Európa-bajnokságokhoz hasonlóan a világbajnokságok atyja is egy francia férfiú volt.

Jules Rimet-nek (1873-1956), a FIFA harmadik, s ez ideig leghosszabban, 1921-től 1954-ig hivatalban lévő elnökének meggyőződése volt, hogy a sport a nemzetek közötti megbékélés kiváló eszköze, amellyel egyidejűleg érzékelte a nagy tornák iránti felfokozott érdeklődést. Az első labdarúgó világbajnokságra 1930-ban került sor. A rendezésre számos európai ország jelentkezett, mint például Hollandia, Olaszország, Spanyolország és Svédország, de pályázat - Uruguay révén - Dél-Amerikából is érkezett. Az első világbajnokságon mindössze 13 ország válogatottja szerepelt, amelyből 9 amerikai csapat volt, Európa képviseletében Belgium, Franciaország, Jugoszlávia és Románia vett részt a küzdelmekben. A rendezésre pályázó európai országok egyike sem képviseltette magát a világbajnokságon, a sértettségen kívül minden bizonnyal a többhetes hajóút is visszatartó erőt jelentett számukra. A részben diplomáciai ráhatás eredményeképpen részt vevő európai csapatok mindazonáltal nem az öreg kontinens legjobb válogatottjai közül kerültek ki. Az elitet a rendezésre is pályázó országokon kívül Olaszország, a Duna menti országok közül Ausztria, Csehszlovákia és Magyarország jelentette, de természetesen idesorolható a sportág szülőhazája, Anglia is, amely ország azonban csak a negyedik, 1950-ben megrendezett vb-n tisztelte meg először részvételével a világot.

A világbajnokságok résztvevőinek száma az évek során

Az 1954 és 1978 között aztán a mezőny folyamatosan 16 csapatból állt, 1982 és 1994 között viszont már 24, 1998-tól pedig 32 csapat számára nyílik lehetőség a megmérettetésre. A mérkőzések helyszínéül szolgáló városok száma az első vb-n volt a legalacsonyabb, amelynek során mindössze Montevideóban pattogott a labda, bár a város három stadionjában is. A legtöbb város pedig a 2002-es világbajnokság megrendezésébe kapcsolódott be, amikor is tíz dél-koreai és tíz japán város lehetett aktív részese a világ legnagyobb futballünnepének.

Miért az USA rendezhette a tornát?

Amikor 1988-ban Zürichben az Egyesült Államoknak ítélték a világbajnokság rendezésének jogát - bár megfelelő riválisok híján (Marokkó felkészületlen volt; Brazília komoly gazdasági válsággal küzdött; Chile pedig visszalépett) nem is nagyon volt más választás - sokan vitatták a döntés helyességét. Bár a megelőző évtizedek során számos kísérlet történt arra, hogy beetessék az amikat a foci-droggal, ezek a próbálkozások többnyire kudarccal végződtek. A leglátványosabb ezek közül a North American Soccer League (NASL) bukása volt. Az 1968-ban (két, az előző évben indult liga egyesülésével) az 1966-os világbojnokság amerikai sikerén felbuzdulva létrehozott bajnokság nagy ambíciókkal indult, és a ’70-es évek közepén még magasabbra tört, amikor az úttörő Pelé New York-ba szerződése után mind több (igaz, kiöregedő) külföldi világsztárt igazoltak a csapatok. A nézőszám és a bevétel azonban korántsem nőtt arányosan a sztárfizetésekkel, a liga - minden értelemben - túlterjeszkedett, a legtöbb klub komoly adósságokkal küzdött, így aztán gyakori volt a csapat- és székhelycsere, ami teljesen lehetetlenné tette egy stabil bajnokság működtetését. Az utolsó szöget a liga koporsójába valószínűleg épp a FIFA verte be azzal, hogy az 1986-os világbajnokságot nem az USÁ-nak ítélte.

Hogy miért nem sikerült a focinak igazán betörnie Amerikába, arra számtalan - tudományos- és kevésbé tudományos - magyarázat született. Kezdve attól az elméletről, hogy egy adott országban csak korlátozott számú (igazán népszerű) sport „fér el”, így aztán a „később jövőknek” kívül tágasabb; egészen addig a kényelmes európai „magyarázatig”, hogy az amerikaiak egyszerűen ostobák ahhoz, hogy felfogják ésszel a futball nagyszerűségét. Két fő oka van annak, hogy ez a penetráció soha nem volt igazán sikeres. Egyrészt a labdarúgás, főleg a megszakítás nélküli játék, de más különbségek miatt is nem igazán illeszthető be az amerikai sportfogyasztás - tökéletességig csiszolt - kereteibe, elsősorban természetesen a televíziós közvetítések tekintetében.

Másrészt pedig az amerikaiak szemléletében van egy alapvető kettősség, ami a labdarúgás népszerűsége ellen dolgozik. Míg ugyanis az amerikaiak többségét igen kevéssé érdekli bármi is, ami az Államokon kívül történik, azt elvárják, hogy amivel kiszolgálják őket - különösen, ha sportról van szó - az a világon a legjobb, legnagyobb, legsatöbbibb legyen. Egy-egy Beckhammel nem lehet kiszúrni a szemüket, a foci valódi amerikai népszerűségéhez nemzetközi szinten versenyképes amerikai játékosokra és amerikai csapatokra lenne szükség.

Hogy a helyzet még bonyolultabb legyen, a sportág népszerűsége mindig is erős területi különbségeket mutatott, sőt: az amerikaiak futballhoz való viszonyát a két fő politikai irányzat között - változott intenzitással, de azért nagyjából a ’60-as évek óta folyamatosan - zajló kultúrharc is meghatározza. Az európai(bb) orientációjú progresszívek általában focikedvelők; míg a turbópatrióta őskonzervatívok köszönik, nem kérnek ebből a homár sportból.

1994-ben azonban már más volt a helyzet, mint jó egy évtizeddel korábban. Időközben ugyanis a labdarúgás a legnépszerűbb sporttá vált az Egyesült Államokban - legalábbis abban az értelemben, hogy ekkor már ezt űzték a legtöbben, köszönhetően elsősorban a gyerekfoci-programoknak és különösen a női (lány-) foci hihetetlen iramú előretörésének. Igaz, az amerikai átlagember számára még ekkor is marsbéli sportnak tűnt ez, különösen a szabályok és a lebonyolítás tekintetében. Összességében tehát a focival kapcsolatos konszenzus az volt, hogy ez remek dolog arra, hogy a kiskölykök, a bénább nagyobbacskák és a lányok elidétlenkedhessenek vele; de nézni inkább azért baseballt meg igazi footballt nézünk, köszi. Ezen kellett volna változtatnia az 1994-es világbajnokságnak és ez nem is ment rosszul. Egészen addig, amíg a döntővel a brazilok és az olaszok össze nem romboltak mindent… Végeredményben pedig - bár a világbajnokság és a rendezés feltételeként létrehozott MLS (na meg az egyre versenyképesebb válogatott) azért érezhetően javított a futball, mint spectator sport amerikai helyzetén - ez az egész több évtizedes erőlködés lehet, hogy teljesen felesleges volt: az USA hispanizálódásával ugyanis mintegy magától jól megérdemelt helyére kerülhet a foci Amerikában.

Selejtezők és a magyar részvétel

147 csapat indult harcba a 22 vb-helyért (az Egyesült Államok a rendező, Németország a címvédő jogán automatikus résztvevő volt), amit bizonyos országok csak roppant hosszadalmas selejtezősorozat után kaparinthattak (volna) meg. Az Óceániából kijutó csapat például 0.25 helyet kapott a résztvevők között, ugyanis előbb az észak-amerikaiaknál fennmaradó 1,25 hely alacsonyabban rangsorolt csapatával (Kanada) kellett megküzdenie, majd az itteni továbbjutó találkozott a leggyengébb dél-amerikaival (Argentína).

Erre többek között azért is volt szükség, mert Kamerun 90-es menetelésével szerzett plusz egy helyet Afrikának, viszont Dél-Amerikában Chile az eltiltását töltötte, így csak 9 csapat kezdett selejtezni. Szomorú érdekesség a selejtezőkből Zambia válogatottjának repülőgép-szerencsétlensége, a Szenegálból hazafelé tartó csapat minden egyes tagjának az életébe került a baleset, ennek ellenére kis híján kijutottak a világbajnokságra.

A franciák 90-ben egy ciprus elleni iksz miatt maradtak otthon, most még kellemetlenebb dolog esett meg velük: az utolsó pillanatban Bulgária Párizsban nyomott oda nekik egy Spencert, a gól előtt a labdát elpasszoló Ginolát szétszedték, és a bolgárok jutottak ki (hogy aztán a csodálatos Sztojcskov segítségével történelmet írjanak). Szintén utolsó pillanatban beszedett góllal esett ki Japán is (Irak góljának Dél-Koreában örültek még nagyon), Dánia pedig egy Spanyolországgal szemben szabálytalan góllal elbukott meccs miatt nem lehetett ott az Egyesült Államokban.

A dél-amerikai selejtezőkből egyébként Argentína vergődött ki utoljára, miután egy hazai pályán Kolumbiától elszenvedett vereség után összekapták magukat, és vért izzadva kiejtették a korábbi Interkontinentális selejtezőt Kanada ellen megnyerő Ausztráliát. Európában hullottak a nagyok a franciákon kívül is: az angolokat a hollandok és a norvégok ejtették ki, Portugália helyett Svájc jutott ki, és sem a csehek, sem az időközben polgárháborúba kezdő jugoszlávok nem lehettek ott.

A magyar válogatott mélyrepülése

A magyar válogatottat ebben a selejtezősorozatban három kapitány is vezette, de hiába volt köztük például maga Puskás Ferenc is, iszonyatos lebőgés lett a vége. Kezdetnek Jenei Imre irányítása alatt kiszívtunk hazai pályán Izlandtól, ami nagyjából el is döntött sok mindent, többek között Jenei sorsát is, aki még egy reményt keltő döntetlen elcsípett azért a csoportgyőztes görögök otthonában, majd átadta helyét Puskásnak. Az oroszoktól már Öcsivel kaptunk ki, majd Izlandon is vereség lett a vége, és jött Verebes, de már kozmetikázni sem sikerült az iszonyatos égést.

A kijutó görögök és oroszok mellett Izland is megelőzött minket, két győzelmünket az 1 ponttal záró Luxemburg ellen arattuk. Az 1994-es selejtezőkben már egy derékig válságban levő magyar válogatott futott ki. Détári a csapat tagja volt még, de vezére már egyre kevésbé, és feltűntek azok a nevek, akiket mostani szemmel már ugyan szelíd nosztalgiával emlegetünk, de már akkor könnyűnek találtattak a nemzetközi mezőnyben.

Mindegyik kapitánynak megvoltak a maga emberei, Verebes hozta a nyakunkra például Puglitsot és Klauszt, Puskás Durójózsival és Eszenyi Dinivel ijesztgetett, de már Jeneinél is ott volt például Nagytibi, vagy Lőrincz Emil. Ekkor a jó játékosaink sem sztárklubokban játszottak, és nagyon keserű jövőképet sodort felénk a szél.

Csoportkör: Drámák és meglepetések

A lebonyolítás ugyanaz maradt, mint négy évvel korábban: a hat négyes csoport első két helyezettje, plusz a négy legjobb harmadik jutott a legjobb 16 közé. Az egész világbajnokság két óriási drámája már a csoportkörben megesett, a kolumbiai Andrés Escobar az Egyesült Államok ellen öngólt vétett. A csapat (hiába várta őket Pelé az elődöntőbe) kiesett amiért (?) a hátvédet hazájában egy bár előtt szitává lőtték. Hazatérése után ugyanis néhány nappal egy fanatikus Medellínben agyonlőtte.

Szintén a csoportmeccsek alatt bukott meg a doppingvizsgálaton Diego Maradona, akinek ephedrint találtak a vérében, ezért kizárták a tornáról.

Az egyes csoportok alakulása

• A csoport: Kolumbia szerencsétlenül esett ki. Továbbmentek viszont a románok simán (bár Svájc jól elkalapálta őket), a svájciak is gond nélkül, a házigazda pedig az iszonyatos méretű hazai közönség nyomására, itt-ott a futballból is valamit mutatva, az egyik legjobb harmadikként. Az Egyesült Államok-Svájc találkozó volt az első vb-meccs, amelyet zárt stadionban, a Pontiac Silverdome-ban rendeztek.
• B csoport: Brazília a B csoportot húzta be simán, az igen erős csapattal érkező braziloknak egy döntetlen is belefért a szintén jó svédekkel. Ebben a csoportban játszották az emlékezetes Oroszország-Kamerun meccset is, ahol Oleg Szalenko öt gólt vágva nagy lépést tett a gólkirályi cím felé (a kunszt a mai napig rekord). A meccs egy másik leget is hozott, Roger Milla 42 évesen a legöregebb gólszerző lett, de az előző vb meglepetéscsapata az oroszokkal együtt kihullott.
• C csoport: A németeknek és a spanyoloknak ujjgyakorlat volt Dél-Korea és Bolívia előtt végezni. A címvédő németek és a spanyolok mentek tovább ebben a sorrendben, mert a néhol szép dolgokat mutató koreaiak fogtak egy pontot a spanyolokkal szemben, majd ezt kis híján a németek ellen is megismételték. A B és a C csoport harmadik helyezettjei estek ki.
• D csoport: Ez a csoport érdekesen alakult. Az odáig rendben volt, hogy a magyarok selejtezőcsoportjának győztesét kopaszra verte mindenki (0-10-zel esett ki Görögország), de a bolgárok, a nigériaiak és az argentinok jól keresztbeverték egymást, hogy végül mindhárman 6-6 ponttal jussanak tovább. Bulgária korábban soha nem nyert vb-meccset, most elnadrágolta Argentínát (és meg is előzte a csoportban Sirakov 91. percben lőtt góljával), Nigéria pedig kikapott a dél-amerikaiaktól, de jól megverte a bolgárokat. Ettől a három csapattól nagyon sokat vártunk a csoportkör után, és nem is okoztak csalódást.
• E csoport: Az E csoport az egyetlen a vb-k történetében, ahol mind a négy csapat ugyanannyi (4) ponttal végzett. Az olasz világbajnokságot idéző csoportban (természetesen itt volt maga Olaszország is) annyi 1-0 volt, hogy az ember csak kapkodta a fejét, végül a kottára ugyanúgy végző olasz-ír párost (2-2) megelőzve Mexikó (3-3) megnyerte a csoportot, Norvégia pedig (1-1) hiába verte a csoportgyőztest, kiesett.
• F csoport: Marokkó mindhárom meccsét 1-0-ra veszítette el, így a D-hez hasonlóan innen is három hatpontos csapat jutott tovább. A sokak által a döntőbe várt hollandok kikaptak a presztízsmeccsen Belgiumtól, de megnyerték a csoportot, a belgák pedig csak 3. helyen slisszoltak be a 16-ba, mert Szaúd-Arábia Szaid Al-Ovajran csodálatos góljával legyőzte őket.

A 16 közé jutott csapatok: Románia, Argentína, Svédország, Szaúd-Arábia, Brazília, Egyesült Államok, Hollandia, Írország, Németország, Belgium, Mexikó, Bulgária, Nigéria, Olaszország, Spanyolország, Svájc.

Egyenes kieséses szakasz

Nyolcaddöntők

Különösebb meglepetés nélkül zajlottak le a nyolcaddöntők küzdelmei, ha csak a már korábban említett argentin kiesést nem vesszük ide, bár a románok akkori csapata Hagival, Petrescuval, Popescuval, vagy éppen a dél-amerikaiak ellen duplázó Dumitrescuval bármely ellenfél ellen győzelmi esélyekkel léphetett pályára. A németek ugyan megszenvedtek a belgákkal, de a kétgólos Völler vezérletével végül 3-2-vel jutottak tovább. A brazilok Bebeto találatával búcsúztatták a házigazda Egyesült Államokat, a spanyolok könnyedén verték Svájcot, ahogyan a svédek a szaúdiakat, valamint a hollandok Észak-Írországot.

Az olaszok viszont csak nem akartak játékba lendülni. Nigéria a 88. percig közel állt a csodához, akkor azonban jött Roberto Baggio, aki előbb egyenlített, majd a hosszabbítás 102. percében tizenegyesből a győztes gólt is megszerezte. A játéknap második találkozója hozta a torna első büntetőpárbaját, melyben Bulgária búcsúztatta Camposékat. Mexikó és Bulgária 120 perc alatt sem bírt egymással, ott a tizenegyespárbaj döntött, az európaiak javára.

Negyeddöntők

A nyolc között mind a négy mérkőzés elkényeztette a futball szerelmeseit, és kárpótolta őket az addig látottakért. Az olaszok végre úgy játszottak, ahogyan azt mindenki elvárta tőlük, ennek a spanyolok itták meg a levét. Dino és Roberto Baggio góljaira - akik között csupán névrokonság van - csak Caminero tudott válaszolni, így 2-1-el Arrigo Sacchi csapata jutott elődöntőbe.

Puhl Sándor, a magyar játékvezető kapta meg az Olaszország-Spanyolország (2-1) negyeddöntőt. Ezen a mérkőzésen nem vette észre, nem láthatta, hogy Mauro Tassotti arcon könyökölte Luis Enriquét. Szintén 2-1 lett a bolgár-német csata, meglepetésre azonban a Nationalelf búcsúzott, Hriszto Sztoicskov mértani pontosságú szabadrúgásának köszönhetően, majd Lecskov fejesgólja mattolta a meglepett németeket. Az 1990-es vb-aranyérmes ezzel ment a levesbe, Bulgária meg az elődöntőbe.

A döntőnek is beillő holland-brazil a várakozásoknak megfelelően szenzációs meccset hozott, megannyi emlékezetes, azóta ikonikussá vált jelenettel. Elég csak Bebeto gólörömére, Bergkamp zseniális góljára, vagy Branco mindent eldöntő szabadrúgására gondolni. Hollandia így hiába állt fel 0-2-ről, végül csomagolnia kellett. Dallasban a brazilok végül 3-2-re nyertek.

Elődöntők

Az elődöntőben Olaszország Bulgáriával, Brazília Svédországgal találkozott. A papírforma alapján mindenki olasz és brazil továbbjutást várt, ám a riválisok nem adták könnyen magukat. Roberto Baggio folytatta remeklését, négy perc alatt duplázott, a bolgárok pedig hiába szépítettek a szünet előtt Sztoicskov révén, az egyenlítés nem sikerült, így az olaszok történetük negyedik vb-döntőjükre készülhettek.

A svéd-brazil meccs afféle visszavágónak is beillett, hiszen a csapatok a csoportkörben már találkoztak, akkor Romário és Kennet Anderson góljaival 1-1 lett a végeredmény. A brazil zseni ezúttal sem maradt adós a találattal, Svédország ezúttal viszont nem tudott válaszolni, így létrejött az álomdöntő.

A nagydöntő: Brazília vs. Olaszország Puhl Sándor sípjával

Az olaszok sztárja mennyből a pokolba, Brazília a futball trónjára került. Bár zseniális játékosok léptek pályára a Pasadenában megrendezett fináléban, a magyarokat a klasszikusoknál is jobban érdekelte a játékvezető, a találkozót ugyanis Puhl Sándor vezette. Harminc éve aztán a világbajnokság döntőjét is rábízta a FIFA akkori elnöke, Sepp Blatter (a Puskás-díj egyik alapítója). A páratlan magyar sportdiplomáciai sikerhez Puhl Sándor képességei mellett a mentora és jó barátja, a korábbi sztárbíró, Palotai Károly is hozzájárult.

Puhl Sándor az 1994-es Amerikai Egyesült Állomokban rendezett világbajnokságon a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség (FIFA) játékvezetőjeként vett részt. Honfitársunk 1988-tól 2000-ig volt FIFA-játékvezető. Puhl nagytornán először az 1992-es Európa-bajnokságon vezetett mérkőzést, a gól nélküli döntetlenre végződő Franciaország-Anglia csoportmeccset bízták rá. Az 1994-es vb előtt már ő dirigálta a 1993-ban az Copa America-győztes Argentína és az Európa-bajnok Dánia „szuperkupa-mérkőzését” (a meccset 1-1-es döntetlen után Diego Maradonáék nyerték meg 5-4-re büntetőpárbajban). Puhl vezette 1993-ban a Borussia Dortmund-Juventus (1-3) UEFA-kupa-döntő első felvonásán is csapatokat a pályára. A vb-selejtezőkön öt találkozón indult a sípszava után útjára a labda, illetve rábízták az 1993. október 31-i Ausztrália-Argentína (1-1) pótselejtezőt.

Az amerikai vb-n két csoportmérkőzésen tartatta be a futball szabályait (Norvégia-Mexikó 1-0, Brazília-Svédország 1-1), majd ő kapta meg az Olaszország-Spanyolország (2-1) negyeddöntőt. Ezen a mérkőzésen nem vette észre, nem láthatta, hogy Mauro Tassotti arcon könyökölte Luis Enriquét. Az 1994-es vb-döntőn nem született gól, a trófeát a brazilok nyerték meg tizenegyespárbajban az olaszok ellen. A mérkőzésen bár mindkét csapatnak megvoltak a helyzetei, inkább a küzdelem dominált, így a vb-döntők történetében először gólnélküli döntetlennel zárult a rendes játékidő, majd a hosszabbítás is, így tizenegyesekkel dőlt el a világbajnoki cím sorsa.

A történet innen már ismert, brazil oldalon Márcio Santos, olasz részről viszont Baresi, Massaro és a csapat legnagyobb sztárja, Roberto Baggio is hibázott, így Brazília története során negyedszer ült fel a futballvilág trónjára. Puhl Sándor munkásságával elégedettek voltak a brazil és az olasz játékosok is. Puhlt a finálét követően a labdarúgás történetével és statisztikáival foglalkozó nemzetközi szervezet (IFFHS) 1994-ben a világ legjobb játékvezetőjének választotta (ahogyan 1995-ben, 1996-ban és 1997-ben). A magyar sípmester két év múlva az Európa-bajnokságon két mérkőzésen dirigált, az egyik a Németország-Anglia (1-1, tizenegyesekkel: 6-5) elődöntő volt. Brazília az addigi vb-k legkevesebb gólját szerezve, 11 lőtt találattal lett világbajnok. 2010-ben a spanyolok döntötték meg ezt a rekordot, Vicente del Bosque csapatának 8 gól is elég volt a trófeához.

A döntő részletei

Döntő: Brazília-Olaszország 0-0, tizenegyesekkel 3-2

• Dátum: 1994. július 17.
• Helyszín: Pasadena
• Vezette: Puhl Sándor (magyar)

Brazília: Taffarel - Jorginho (Cafu 21.), Aldair, M. Santos, Branco - Mazinho, Dunga, M. Silva, Zinho (Viola 106.) - Bebeto, Romario. Edző: Carlos Alberto Parreira.

Olaszország: Pagliuca - Mussi (Apolloni 35.), Baresi, Maldini, Benarrivo - Berti, D. Baggio (Evani 95.), Albertini, Donadoni - R. Baggio, Massaro. Edző: Arrigo Sacchi.

Sárga lap: Mazinho, Cafu, ill. Apolloni, Albertini.

Egyéni díjak és a bolgár csoda

A harmadik helyért vívott találkozón a hitehagyott bolgárokkal a svédek felmosták a padlót (4-0), így övék lett a bronzérem. Ami az egyéni díjakat illeti, a gólkirályi címen ketten osztoztak, az ötgólos Hristo Sztoicskov és az orosz Oleg Szalenko. A torna legjobb játékosának Romáriót, legjobb kapusának a belga Michel Preud'homme-ot, legjobb fiataljának pedig a holland Marc Overmarst választották.

A bolgár válogatott meglepetésszerű menetelése a torna egyik legemlékezetesebb története. A bolgárok azonban akkor sem ijedtek meg, amikor Cantona vezetést szerzett a selejtezők során, hiszen az akkoriban a Portóban légióskodó Emil Kosztadinov előbb egyenlített, majd a rendes játékidő leteltének pillanatában egy gyönyörű kontratámadás végén döbbenetes nagy góljával ki is lőtte Dimitar Penev együttesét az Egyesült Államokban rendezett vb-re. A nyitómeccsükön, Nigériától elszenvedett 3-0-s vereség után ezek a hangok felerősödtek, de a bolgárok csattanós választ adtak: Görögországot 4-0-ra, majd Argentínát 2-0-ra intézték el, és csoportmásodikként jutottak be a nyolcaddöntőbe. Mexikón 11-esekkel jutottak túl, a legjobb négy közé jutásért pedig valósággal sokkolták a kissé beképzelt, túlságosan magabiztosnak mutatkozó németeket.

A bolgár aranygeneráció kulcsemberei

Nem könnyű a választás, ha a jók között is a legjobbat akarjuk megnevezni, de mégis úgy illik, hogy Hriszto Sztoicskovval kezdjünk. A hosszú éveken át a Barcelonát erősítő futballistát minden idők egyik legjobb csatárának tartják, aki a világbajnokság évében Aranylabdát kapott, és kétszer lett második a FIFA Év Játékosa szavazáson. Hatalmas szerepe volt a nagy menetelésben Emil Kosztadinovnak is. Bár voltak, akik számon kérték rajta, hogy magán a vb-n egyszer sem talált be a kapuba, ellenállhatatlan szélsőjátéka, passzai, cselei nagyon sokat jelentettek az együttesnek, a selejtezőn szerzett fontos góljairól pedig már esett szó. Egyik személyes kedvenc volt Jordan Lecskov. A különleges fizimiskája miatt idehaza gyakran Hókuszpóknak becézett játékos pályafutása csúcsán a Hamburgot erősítette. Fontos láncszeme volt a bolgár válogatottnak Kraszimir Balakov is. A rendkívül technikás támadó középpályás a Sporting futballistájaként érkezett az 1994-es vb-re, de később nyolc évet húzott le a Bundesligában a VfB Stuttgartnál.

A 90-es évek kivételesen jó alapanyagú bolgár válogatottja sajnos ezt követően már nem volt képes hasonló nagy dobásra. A bolgárok utolsó nagy tornája a 2004-es Európa-bajnokság volt (azért ott is akadt egy Dimitar Berbatovuk vagy éppen egy Valeri Bozsinovuk), azóta viszont mélyrepülésbe kezdtek. Ennek okait, az egyre növekvő korrupciós botrányokat, a fejlesztések elmaradását, a tehetségek hiányát sokan, sok helyütt taglalták a közelmúltban. A tanulságokat viszont nem csak nekik kell levonniuk mindebből. Egy sikeres időszak ugyanis soha nem tart örökké, és egy sérülékeny, politikailag ingatag és sűrűn változó kelet-európai országban mindig benne van a pakliban, hogy az említett jelenségek hatására drasztikus visszaeséssel kell számolni.

Labdarúgó-világbajnokságok statisztikái és rekordok

A mundiálok történetében a legtöbb, szám szerint öt világbajnokságot Brazília nyerte meg, s így a legeredményesebb nemzetnek tekinthető. (Az érmek számát tekintve jelenleg a német válogatott a legsikeresebb, miután tíz érmet szereztek, szemben a brazilok kilencével.) Egyedülálló, hogy Brazília már mindhárom olyan földrészen ünnepelhetett elsőséget, ahol rendeztek világbajnokságot. Más válogatottak ezzel szemben csak azon a kontinensen tudtak diadalmaskodni, amelyen hazájuk van. Brazília az egyetlen ország a világon, amely mind a tizennyolc idáig megrendezett vb-n képviseltette magát. 1930 és 2006 között 92 vb-mérkőzést játszott, Németországgal holtversenyben a legtöbbet. E mérkőzéseken 64-szer győztek, s mindössze 14 alkalommal hagyták el vesztesen a pályát, gólarányuk 201:84; a győztes meccsek, valamint a lőtt gólok számát tekintve szintén világrekorder a selecao névvel is illetett brazil válogatott.

A világbajnokságok történetében a legeredményesebb labdarúgó, az idén hetven esztendős Édson Arantes do Nascimento, vagy közismertebb nevén Pelé, aki a világ egyetlen háromszoros labdarúgó világbajnoka. Pelé legnagyobb sport-pályafutásbeli sikerét kétségtelenül a megnyert világbajnoki címek egyedülálló száma jelenti, de a nevéhez több más rekord is kapcsolódik. Így például ő volt a világbajnokságok történetének legfiatalabban gólt szerző és világbajnokká vált játékosa (ez utóbbit 17 éves és 249 napos korában érte el), idáig ő volt csak képes négy világbajnokságon is a hálóba találni, s arra is, hogy az újságírók tizenkét év különbséggel, 1958-ban és 1970-ben is a torna legjobb játékosait felvonultató világválogatottak közé szavazzák.

A játékosok közül a legtöbb világbajnokságon a magyar válogatott egykori szövetségi kapitánya, Lothar Matthäus, valamint egy mexikói kapus, a mindössze egyetlen győztes mérkőzésen pályára lépő Antonio Carbajal szerepelt. Mindketten öt világbajnokságon vettek részt, Matthäus 1982 és ’98, Carbajal pedig 1950 és ’66 között. Matthäus egyébiránt a legtöbb világbajnoki mérkőzésen szereplő játékos címével is rendelkezik, a mundiálok történetében összességében 25 alkalommal ölthette magára a Nationalelf mezét.

Az 1930 és 2006 között megrendezett világbajnokságokon 708 mérkőzést játszottak, amelyeken 2063 gól született, a mérkőzésenkénti gólátlag így 2,9. A mérkőzések közel ötödének esetében ugyanakkor mindössze egyetlen találat esett. A nézőátlag az 1994. évi egyesült államokbeli világbajnokságon volt a legmagasabb (69 ezer fő), amelynek kialakulását a nagy befogadóképességű rögbi-stadionok tették lehetővé. A legnagyobb látogatottságú mérkőzés azonban nem az egyesült államokbeli, hanem az 1950-es, brazíliai rendezésű vb-hez kapcsolódik.

A hatvan évvel ezelőtti világbajnokság utolsó találkozóján Brazília és Uruguay mérte össze erejét, s a mérkőzésen - amely nem a mai értelemben vett döntő volt - a braziloknak a torna korábbi összecsapásain elért eredményeik alapján egy döntetlen is elegendő lett volna az első világbajnoki címük megszerzéséhez. A nagy várakozásnak megfelelően 173 850 néző gyűlt össze a Rio de Janeiró-i, kifejezetten erre a vb-re épített, s a köznyelvi nevét egy papagájfajról kapó Maracana stadionban. A mérkőzésen aztán a brazilok a második félidő elején megszerezték a vezetést, de az „uruk” előbb egyenlítettek, majd 11 perccel a vége előtt a győztes találatuk is megszületett.

Az egy mérkőzésen elért legtöbb gól az orosz Oleg Szalenko nevéhez fűződik, aki 1994-ben ötször talált a kameruniak hálójába. A csapatokon és játékosokon kívül azonban az edzőkkel kapcsolatban is lehet érdekességeket találni. A szerb tréner, Bora Milutinovics például már öt világbajnokságon irányított csapatot, s mindegyiken más országét. 1986-ban a házigazda Mexikót, 1990-ben Costa Ricát, 1994-ben a szintén rendező Egyesült Államokat, 1998-ban Nigériát, 2002-ben pedig Kínát.

tags: #94 #evi #csapat #gyoztes #fociban

Népszerű bejegyzések:

• az új generációs amerikai futballélmény
• A sárga lapok története a labdarúgásban
• Az Origo sikere az Eurovízión
• Game Share beállítása Xbox One S-en
• A játékvezetői pálya csúcsai