A Feltárt Rétegek és Rejtett Történetek: Botrányoktól a Lelki Utazásokig

Az élet sokszínű mozaikja gyakran rejtett rétegeket, elhallgatott történeteket és váratlan fordulatokat tartalmaz. Néha egy külső, apró esemény, mint egy focival betört ablak, is elegendő ahhoz, hogy a felszín mögé tekintsünk, és színező információk révén feltárjuk a mélyebb összefüggéseket. Ez a cikk három különböző sorsot és eseménysort mutat be, melyek mind a feltárásról, a titkok leleplezéséről és az emberi lélek komplexitásáról szólnak.

I. Kajli Jenő, a Mennyország és Pokol Botrányriportere

És egy napon az Úrnak úgy tetszett, hogy magához szólítsa Kajli Jenőt, a híres riportert, akit a szakmában csak „Botrány Jenő” néven emlegettek. A toll mestere a felhők széléről még egyszer visszanézett a földre, elégedetten bólintott; lent minden úgy történt, ahogy végakaratában meghagyta. „Óriási szenzáció! Magántemetés! A tévé nem közvetíti!” - kiabálták az újságárusok. Ahogy fentről meg lehetett állapítani, a jegyek szépen fogytak, bár egy jobb belépő nyolcvannyolc forintba került, és az árusok nem szívesen adtak vissza egy százasból. Ahogy jobban körülnézett, Botrány Jenő megdöbbenve látta, hogy az aluljáróban ott ólálkodik régi ellenfele, Meresztő Dávid, akit a legjobb tollú magyar újságírónak hívtak, mert mielőtt irodalmi pályára lépett volna, libatoll exportjával foglalkozott. Az a veszély fenyegetett, hogy lelkiismeretlen módon megpróbálják kihasználni a konjunktúrát, és ők is hasonló módon rendezik meg majd a saját temetésüket. „Esetleg kétszer is el lehetne temetni, ha van fizetőképes kereslet.”

A túlvilágra érkezve Kajli Jenőnek nem volt könnyű dolga. „Ez akar bejutni a mennyországba? De hiszen én a saját szememmel láttam a behívóját, az állt rajta, hogy a pokol 13.” A riporter azonban kitartott célja mellett, és közvetlenül az Úrhoz írt levelében bemutatkozott: „Isten Elvtárs! Kajli Jenő riporter és szociálpszichológus vagyok, bizonyára hallott már rólam, és talán azt is feltételezhetem, hogy olvasta valamelyik művemet: Az egy pici cici-t (két kiadásban is megjelent), mely a mocsoládi szépségkirálynő-választást leplezi le, vagy az eddigi írói csúcsteljesítményemet, az Inkább szarj a markodba! című mélyelemzésemet, mely a maszek illemhelykezelők visszaéléseire derít fényt.” Végül Kajli a rozsdás glóriákat fényesítő részleghez került. Itt sem tétlenkedett, és hamarosan jelentett a pokolbeli állapotokról. „Kajli Jenő készített egy riportot a pokolbeli állapotokról. Azt állítja, hogy Lucifer üzemvezetőt megvesztegetik, például egyes beutaltakat borravaló ellenében langyos olajjal töltött katlanokba rakat. Megengedhetetlen munkahelyi összefonódásokról beszél, hogy Belzebub és Asmodáj fősátánok csak azért kerülhettek ilyen magas beosztásba, mert rokonai Lucifernek.”

Kajli tényfeltáró munkája nem állt meg. „A mennyei kulcsár nem minden aggodalom nélkül vette kezébe az Ördög és Pokol következő számát, és balsejtelmei alaposnak bizonyultak. A lap élén nagy szalagcím állt: „Miért nem akar Szent Péter fellépni a visszaélések ellen?! Maga a cikk valósággal hemzsegett a vádaktól, Kajli alig burkoltan célzott arra, hogy a mennybéliek is részesednek a feketén eladott kénkő és olaj hasznából.” Azt is állította, hogy „bizonyos anyagi szolgáltatások ellenében hajlandók esőt küldeni némely ország fölé, amennyiben azok nem hajlandók fizetni, aszállyal vagy jégesővel büntetik.” Kajli Szent Péter ellen is vádakat fogalmazott meg: „…Arra is szeretnénk választ kapni - fejezte be a cikkét Kajli Jenő -, hogy a tisztelt pátriárka miért nem tett említést arról, hogy leventeoktató volt Rácalmáson, és ebben a minőségében fasiszta jelszavakat hangoztatott?!”

„Fellázította ellenem az embereimet, kiadta a jelszót: „A pokol mennyország lehetne, ha jól vezetnék!” A riporter javasolta, hogy „váljunk le a mennyországtól, mely csak lefölözi a mi munkánk hasznát, dolgozzunk tovább önállóan.” Javasolta továbbá, hogy „alakítsunk kisszövetkezeteket, és az egyik bugyrot szervezzük át luxusjellegűvé, ahol csak konvertibilis valutával fizető ügyfeleket fogadnánk, a bejárat fölé felíratná: „Az úr a pokolban is úr!”

Kajlit, a mennyország belső szentélyébe nem engedték be, kint ültették le egy felhő szélére, és egy papirusztekercsre azt kellett feljegyeznie, hogy hány űrhajót látott elsuhanni a mennyei kapuk előtt. Az őrangyalok furcsának találták, hogy a gyér forgalom ellenére a riporter az egyik ívet a másik után rója tele, hamarosan kiderült, hogy Kajli nem a rábízott munkát végzi, hanem egy felmérő kérdőívet állított össze, és terjeszti is az angyalok között. Néhány nap múlva kopácsolás zaja verte fel a mennyország csöndjét, néhány segédangyal egy aluljárót ácsolt a kapu alá, melynek kulcsait Szent Péter őrizte. Kisvártatva megjelent maga a riporter is hóna alatt néhány tekerccsel, mely Leég az Ég! című, a mennyországbeli állapotokat leleplező írását tartalmazta. A földről frissen felszállt lelkek nagy érdeklődéssel forgatták, néhányan vásároltak is belőle. Ott helyben leültek és elolvasták, arcuk fokról fokra elbizonytalanodott, és az utolsó oldal befejeztével többen kérték, hogy az eredetileg a mennyországba szóló beutalójukat inkább írják át a pokolba, mert ott különb állapotok kell hogy uralkodjanak. „Sok szeretettel üdvözlöm, már vártuk, volna itt egy feladat, mely méltó az ön tollára!”

Kajli közben kiadta újabb könyvét, a Tíz ígéret-et, melyben az Úr szemére hányta, hogy nem teljesítette a Szentírásban kinyilatkoztatott ígéreteit - az anyag nagy részét bukott angyalok szállították neki merő bosszúvágyból. Mindenki feszült érdeklődéssel várta a fejleményeket, mikor megjelent egy könyv az Angyalok Munkaközösségének kiadásában Ki égeti az Eget? címmel. A könyv szerzője, Meresztő Dávid különféle vádakkal illette Kajlit, például azt állította, hogy kibérelte a Göncölszekeret, és maszek fuvarozást vállal vele a Tejúton. Szent Péter számítása bevált, alig néhány nappal a könyvek megjelenése után a négy leleplező riporter már egyedül ült az aluljáró négy sarkában eladatlan könyvei hegye mögött - elvesztvén minden hitelüket, az érkező lelkek figyelemre sem méltatták őket. Mikor megszűnt körülöttük a nyüzsgés, valamennyit visszairányították eredeti rendeltetési helyére, a pokolba. „Megjöttetek hát, jómadarak?!” - „Olajban kell főnünk?” - „Ültök majd egy helyben, és egymás könyveit kell olvasnotok, semmi mást!” - intett Asmodájnak és Belzebubnak.

II. Matuska Szilveszter és a Biatorbágyi Híd rejtélye

A földi világban is akadtak „botrányok” és megoldásra váró problémák. „…végül további kiadást jelentenek a híd biztosítási költségei, idén is több millió forintot kell majd befizetnünk az Állami Biztosítónak. Kérem a tisztelt tanácsülést: hozzon olyan határozatot, mely megoldja ezt az áldatlan állapotot.” - „Hát igen, ezzel a híddal jól befürödtünk. Pedig annak idején milyen szép reményekkel vállaltuk át a MÁV-tól.” Felmerült az ipari műemlékké minősítés ötlete is, de „azzal már tele van az ország, nálunk már eleve ipari műemléknek tekinthető gyárakat építenek. Tegnap volt egy országos értekezletünk, tudja, mit javasoltak ott ipari műemléknek? A paksi atomerőművet.” A helyzet megoldására Doktor Zölderdő Béla, a jogi osztály gyakornoka merész javaslattal élt, melyet egyelőre titokban tartott.

Másnap délután Zölderdő doktor egy régimódi bécsi lakás ajtajánál kopogott, melyre a „Silvester Matuska” névtábla volt felszerelve. „Matuska Szilveszter vagyok” - mutatkozott be idegenes kiejtéssel. Matuska feltételezte, hogy „Puszta logikai következtetés alapján” találta meg őt Zölderdő, hiszen „ön az egyetlen az úgynevezett negatív történelmi személyiségek közül, akit eddig még nem rehabilitáltak, ezzel meg szokták várni az illető halálát.” Matuska Szilveszter számára az öreg híd nem csupán egy építmény volt: „Istenem, az a régi kedves híd, ifjúságom büszkesége!” Ugyanakkor elismerte: „Erősen elavult már, és feleslegessé is vált, a közlekedés egy új párhuzamos hídon bonyolódik le.”

A robbantás ötlete azonban etikai és anyagi aggályokat is felvetett. „Úgy áll a helyzet, hogy a közvélemény nálunk rendkívül kedvezőtlenül fogadja a hasonló robbantásokat. Ott volt például annak idején a régi Nemzeti Színház ügye.” Matuska az anyagiak miatt nem aggódott: „az anyagiak nem jelentenének gondot, hála istennek, nincs okom panaszkodni.” Viszont őt is az erkölcsi oldala aggasztotta: „sokkal inkább aggaszt a dolog erkölcsi oldala. Egy ilyen robbantásnak igen könnyen politikai visszhangja is támadhat, és akkor kire hárítanánk a felelősséget?” Zölderdő megnyugtatta, hogy „összeköttetésbe lépnénk néhány magyar ellenzéki szervezettel, ők elterjesztenék, hogy a hidat a kommunisták robbantották fel, éppúgy, mint ahogy az első alkalommal, 1931-ben történt, közvetlenül a merénylet után.” Matuska végül elvállalta a feladatot, hűen önmagához: „Igen, azt hiszem, ha hű akarok maradni önmagamhoz, meg kell tennem. Ahogy a franciák mondják: „on revient toujours a ses premiers amours!” - az ember mindig visszatér az első szerelmeihez.”

A terv szerint „a vegyes vállalat alaptőkéjét egyrészt a magyar fél, másrészt Matuska Szilveszter úr biztosítaná.” A híd értéke ugyan harminc éve nullára volt leírva, a felmerülő költségeket „Matuska úr fedezné, a tervek szerint a felrobbantott híd vasanyagának eladásából származó bevételekből kártalanítanánk őt.” A vállalkozásnak nevet is kellett adni, figyelembe véve a lehetséges félreértéseket: „Elég egy apró nyomdai figyelmetlenség, becsúszik egy oda nem illő ékezet, és a „Két part között”-ből „Két párt között” lesz! Ugyanebből az okból nem jöhet szóba az „Ahol a part szakad” elnevezés sem.” Hamarosan megkezdődtek az előkészítő munkák. Matuska és Zölderdő elutazott Bécsbe, megvásárolták a szükséges robbanóanyagot, két kiló szuperhatékony extratoluolt. Lux szappannak álcázva hozták át a határon, tizennyolc csomagban fért el.

III. Egy Gyermekvárosi Élet Története és a Családi Kód Keresése

A személyes történetek rétegei még mélyebben rejtőznek, ahol a trauma és az identitás keresése határozza meg a narratívát. „A szülő olyan, mint a vese: kettő kéne, ám eggyel is elboldogulunk még. A lényeg, hogy legyen, aki továbbadja a családi kódot: ez a mi történetünk, ezek a hőseink, a szokásaink. Ez pedig a szennyes. Erről nem beszélünk. Nálam hiányzott e láncszem.” Gyermekként az intézetben megkérdezte az egyik nevelőtől, hogy hívják az anyámat. „Nem mindegy?” Kamaszon elment az Országos Nyilvántartóba. Akkoriban nem dívtak még személyiségi jogok, megmutatta a flepnimben a nevét, s secperc alatt kiadták a lakcímét. „Az Örsön fel is ültem a megfelelő buszra, ám néhány megálló után azt vettem észre, hogy elment a hallásom. Pszichés dolog. Így reagált a szervezetem. Többször nem próbáltam. És most már végleg le is csúsztam róla. Tavalyelőtt meghalt szegény.”

Az anya alakja így is, úgy is rejtély maradt. „Hogy ismerem-e az arcát? Nem. Nem, hiszen, ha orrot látunk, szemet, ha valakinek az állát vagy a homlokát látjuk, s ezeket még ráadásul részletesen föl is tudjuk magunkban idézni, akkor úgy fordultunk a másik ember felé, mintha egy tárgy felé fordultunk volna. A másik emberrel való találkozás legbiztosabb jele, ha nem is emlékszünk a szeme színére, írja Lévinas. Az emberi arc isteni. Nincs nála se szebb, se undorítóbb, se kiszolgáltatottabb, se kegyetlenebb. Megvakulása után Milton az Elveszett Paradicsom harmadik könyvének elején sorra vette, mi fog neki a sötétben leginkább hiányozni. A listát a legfájdalmasabb veszteséggel zárja: human face divine. Ám épp azért, mert epifánia, az emberi arc inkább hallható, mint látható.” Így az anyám valódi arcát „egyáltalán nem ismerem.” Holdkráternyi lyukak tátongnak ebben a történetben.

A szülők története is sok titkot rejtett. „Azt tudom, hol és miként találkoztak a szüleim. Anyám aznap hajnalban szabadult. Estefelé beült a Kék madárba. Ez egy ismert presszó volt a Nagykörúton. Apu rendelt neki a pincérrel egy Unicumot. Anyám visszaküldte azzal, hogy a rumot szereti. Így szól a fáma.” Még a méhében volt az elbeszélő, amikor az anyát „újra letartóztatták.” A szütyőben, ami apu öltözőszekrényében maradt, a határidőnaplón kívül „egy flakonjába kövült tojássamponból, két jégeralsóból és egy zöld frottír törülközőből állt az örökség.”

Az apa élete sem volt habostorta. „Apu autószerelő volt. Civilben sakkőrült.” Már gyerekként „fölállított egy sakktáblát a balatonlellei strandon. Fölírta egy kartonpapírra lóbetűkkel, hogy HA MATTOLSZ, KAPSZ EGY SZÁZAST. EGY PARTI: 20 FT. Nagyon szépen keresett ezen. Zsinórban győzte le a melák felnőtteket.” Terhesen skarlátot kapott vele az anyja, így apu „nyúlszájjal és félszemmel jött világra.” A háború miatt „egy szekéren menekült ide a család Szerbiából.”

„Számomra ő jelentett mindent. Sajnos csak hétvégenként voltunk együtt. A csecsemőgondozóból én egyenesen a ma is működő, Breznó utcai nevelőotthonba kerültem. Péntek délután jött értem apu, és hétfő reggel kéz a kézben mentünk vissza.” Rengeteget fusizott. „Feküdt az autó alatt a hullámpapíron, én meg ki-be fűztem a bakancsát. Ha eleredt az eső, bemásztam én is mellé. Ezt szerettem, mert onnan jól lehetett látni, melyik kocsi alatt gubbaszt macska. Az eső elől ők is odamenekültek.”

Az apa szenvedélye, a sakk, végigkísérte az életét. „A sakk maradt egész életében a legfőbb szenvedély, anélkül, hogy abban valaha is vitte volna valamire. Aztán negyvenévesen, egy műtét során túlaltatták. Amikor először megint egyedül maradhattam vele, ráragasztottam az összes ABBA-matricámat a sírra.”

A gyermekvárosi élet is mély nyomokat hagyott. „Tizenkét éves korában fogadták örökbe. Mindenünk megvolt. Nekem pláne, hiszen engem apu brigádja patronált. Ez karácsonykor már-már kínos mértékű ajándékdömpinggel járt.” A fóti Gyermekváros „a rendszer kiemelt projektjének számított. Ami Rákosinak a Népstadion, az volt Kádárnak a Gyermekváros. Mindkettőre munkaversenyt hirdettek, és mindkettő újrahasznosítható eleme volt az állami sikerpropagandának. Kirakat, ahová protokollból mindig el is hozták a baráti országok küldöttségeit.” Szerencsésnek mondhatta magát: „Fótot én kibírtam. Ennek egyik, s nem épp elhanyagolható oka, hogy az első néhány hetet leszámítva végig az ablak mellett volt az ágyam. Ez nagy kiváltság, és sok mindenért kárpótolt.”

A lelki túlélés érdekében különleges stratégiákat dolgozott ki. „Apu halála után úgy éreztem, nekem befellegzett. Igyekeztem tehát nélkülem élni. Máshol, másokban tölteni az időt. Többnyire képzeletbeli figurákról van szó. Fantáziáltam. Nullahuszonnégyben.” Belső énjét elzárta: „Belül éltem. Egy bitang vastag betonszarkofág mögött.” A gyász miatt „elemi érdekem fűződött ahhoz, hogy magamra kívülről, egyes szám harmadik személyben tekintsek.” Még zuhanyzás közben is így gondolkodott: „megyek, megmosom ennek az embernek a testét. Ezt a lehasadást egyébként olykor még ma is gyakorlom. Kihajolok az énből.” Ez a „túlélési stratégia.” Ahogy a latin mondás tartja: „Ego nihil timeo quia nihil sum. Semmitől sem félek, mivelhogy semmi vagyok.”

Az írói munka is ennek a belső világnak a feltárása. „Miguel de Unamuno a prózaírók között megkülönböztet tojásrakókat és elevenszülőket. Az elevenszülő magában érleli a tervet, s csak akkor ül le írni, ha már egész pontosan tudja, mit akar. Ilyen volt például Dosztojevszkij. Én az elevenszülők közé tartozom. Nyilvánvaló hátrányai ellenére ennek is megvannak a maga előnyei. Néha ülök csak le a géphez, akkor viszont megszűnik a világ.”

Az örökbefogadás sem volt egyszerű. „Fótról áthelyeztek a XI. kerületbe, hogy közelebb legyek az örökbefogadó családhoz. Hosszú éveken át húzódott az ügyintézés, félig már kint is éltem, de mivel anyám nem volt hajlandó rólam lemondani, teljesen mégsem tudtak elengedni.”

A legnehezebb sorsot azok élték át, „akik életük legelső éveiben sem részesülnek megkülönböztetett szeretetben. A hangsúly a jelzőn van, hisz a legtöbb gyerek azért csak kap valaminő szeretetet. Még az is, akit a dzsungel nevel. Mint Mauglit.”

A Gyermekváros valóban város volt. „Saját bolttal, kórházzal, postával, miegyébbel. Erdőnk, tavunk, még pávánk is volt a portásfülke körül. Játszótérből is vagy ötre emlékszem. Az egyiken állt egy villamoskocsi. Az volt a kedvencem. Állandóan ment a cirkusz, hogy ki üljön a vezetőfülkében.” Néhány napja egy elhagyatott nevelőotthon meglátogatása „lidérces volt látni a törött, csaptelep nélküli, alacsony mosdósorokat, a Kádár-címer fehér foltját a hajdani díszterem koszos falán. Még a házirendet is megtaláltam a romok közt. Igazi időutazás volt. Mintha tulajdon lelkem Trójáját ástam volna ki. S ami a legkülönösebb, néha szinte már hallottam is a gyerekeket.”

tags: #a #focival #betort #ablak #szinezo

Népszerű bejegyzések:

• Zaklatási ügy: Kenderesi Tamás családja kiáll mellette
• A Shaolin-kolostor fókuszai
• Spanyol labdarúgás története
• Esélyek az őszi bajnokságban
• Brazília 7-1 Németország