Minden héten háború: Oliver Stone tabudöntögető sportfilmjének kulisszái mögött

Oliver Stone azon kevés kortárs amerikai rendező közé tartozik, akinek neve márkajelzés és védjegy. Az "Any Given Sunday" című filmje, magyarul Minden héten háború, egy rögbicsapat tündöklését és bukását énekli meg, mely Stone karrierje során az első sportfilm volt. A téma új, az anyagkezelés viszont a régi: a kritikusok szétszedték, de a közönség szerette, akik meg csak az NFL bemutatásáért nézték, úgysem lesznek elégedettek soha, akárhányszor is nézik meg. Az itthon húsz éve, ezen a napon bemutatott Minden héten háború című filmet egyszerre tartják a legjobb és a legrosszabb amerikaifutballról szóló filmnek.

Oliver Stone filmkészítési stílusa és a "Minden héten háború"

Stone főállásban slágertémák után kajtató konjunktúralovag, üzletembernek kiváló, rendezőnek már kevésbé az. Hosszú időn át kijött neki a lépés, filmjeit az vitte kasszasikerig, hogy amikor tehette, az amerikaiak részéről tabuként kezelt témát - legyen az a vietnami háború (A szakasz, Született június negyedikén), a Kennedy-gyilkosság (JFK) vagy a média közvetítette erőszak (Született gyilkosok) - rángatott elő malaclopó köpönyege alól.

Ám Stone mostanában egyre fáradtabb. A „művészi” kimerülés jelei abban mutatkoznak nála, hogy mellényúl a témaválasztásnál, s semmit nem talál ki, mely úgy igazán meglódítaná a tömegek fantáziáját. Legutóbbi két munkája, a Nixon és a U-Turn fiaskó volt, akkora bukták, hogy egy ideig úgy tetszett, nem engedik többé kamera közelébe a rendezőt. De másképp alakult, emberünk - az ég tudja, hogyan - meggyőzött néhány producert egy újabb, általa készítendő nagyköltségvetésű projekt szükségességéről, ami a Minden héten háború lett.

A soványka történetet sokkolónak szánt vizuális megoldásokkal próbálta eredetivé varázsolni a rendező. Hiába, amióta - a Született gyilkosok öszszekalapálása idején - rálelt az, úgymond, „klipszerű" képvilágra és vágástechnikára, nem tágít mellőle. Mintha Stone minden forgatási nap reggelén asztal alá itatta volna operatőrét, a kamera dülöngél, állóképet alig vesz, a kapatos stílus olcsó hatást vadászó gyorsmontázzsal erősített közelikkel és szuperközelikkel, továbbá vadul hadonászó kézikamerázással rögzített eszelős szekvenciákkal igyekszik emelni a léha cirkuszi látványossághoz hasonlatos előadás fényét. A közel háromórás képorgia alaposan összekuszálja a néző tekintetét, de ennyi nem elég a direktornak, ezért a dobhártyára is extra adag terhelést mér: a meccsjelenetekben a játékosok közti bodicsekek nyomán születő lármától oly érzés kerülgeti a publikumot, mintha folyamatosan napalmmal szórnák a nézőteret.

A sport mint életmetafora

Oliver Stone szerint a sport, az egymásnak feszülés mint az élet metaforája, a társadalom tükre, valami ilyesmiről lenne itt szó. „Ami a Római Birodalomban a gladiátorjáték volt, az a foci Amerikában - hablatyolt a rendező. - A futball egyfajta pogány rítus, amely közben kiűzhetőek a rossz szellemek. Az ember a pályán újra barbárrá válhat, és - úgy gondolom - ez a játék varázsa. A focisták olyan értelemben hősök, hogy ezt a barbár szertartást saját kárukra képesek gyakorolni."

A Minden héten háború cselekménye és karakterei

Tony D'Amato (Al Pacino) egy harminc éve a szakmában lévő amerikai foci edző, most éppen a Miami Sharks-nál. A csapattal gondok vannak: már vagy három meccs óta csak veszítenek, és ráadásul még a volt tulaj lánya is (Cameron Diaz), Christina Pagniacci cseszeget mindenkit a gyenge teljesítményért, hiszen egy vesztes csapat rossz befektetés. Tony D'Amatónak eközben elromlott házasságával, tőle elpártoló gyerekeivel és a csapat fiatal társtulajdonosával, Christinával is meg kell küzdenie.

Mindegy, hogy ki az ember, mindegy, miből él, mindig lesz valaki, aki fiatalabb, gyorsabb és erősebb. Erre döbben rá az idősödő Tony D'Amato, a négy éven át bajnok Miami Sharks focicsapat vezető edzője. A legújabb bajnokságon a csapat háromszor egymás után veszít, a rajongók elpártolnak, a jól bevált, idősebb csapat kapitánya és sztárja, Cap Rooney súlyosan megsérül, ám ennek ellenére ragaszkodik a sportban szerzett hírnevéhez. Cap Rooney a Sharks dicső múltjának szimbóluma, ám öregszik, és csak a saját legendája megtartásáért küzd.

Aztán végre megérkezik a remény, az újfiú, Willie Beamen (Jamie Foxx) képében, aki nehézkes kezdés után mind a nézőket, mind a csapat vezetőségét ámulatba ejti, csak úgy szórja a gólokat, és egyből ünnepelt sztár lesz. Noha D'Amato meggyőződése, hogy a játéknak „többnek kell lennie, mint pusztán győzelemnek”, a gyakorlatias „Steamin” Beamen csak egy dolgot tart szem előtt: a győzelmet, illetve az óriási bevételt, melyet egy profi játékos rövid pályafutása során szerezhet. A baj az, hogy a sztárságtól egyre nő az egója és a pofája, ami még jobban szétzúzza a csapatot. De nyerni kell, így a jó öreg Tony bekeményít. D'Amatót így több oldalról is szorítják: Beamen kíméletlen győzelemvágyával, Christina Pagniacci pénzügyi józanságával és Cap kétségbeesett próbálkozásával, hogy még visszakerüljön a pályára.

Az amerikai futball árnyoldalai a filmben

Ha az amerikai foci csak fele olyan kemény, mint a film mutatja, már akkor is rohadt durva a cucc. Egyfolytában törések, zúzódások, agyrázkódások, és minden héten az egész kezdődik elölről. Le vagy felépülni nincs idő, mert ha kiszállsz, oda a lóvé. Így előbb vállalod a kockázatot, hogy meghalsz a pályán, minthogy kihagyd a meccset. Oliver Stone a sportág legmélyebb szutykába viszi a nézőt, a drogok és a kurvák, a törött gerincek és a hülyeség legkeményebb borzalmai közé, hogy aztán fényesebb legyen az út vége: hogy megmutassa, az egész arról szól, hogy csapat játék. Hogy tiszteld a másikat, és akkor ők is tisztelnek, stb., stb... Jól bevált, ősi trükk, kontrasztolunk a végtelenségig, csak azért, hogy szebbnek lássuk a katarzist.

A casting és a forgatás kihívásai

A film ötlete, mármint az, hogy Oliver Stone rendezzen egy amerikaifutballról szóló alkotást, a nyolcvanas évek elején született. Írt egy forgatókönyvet The Linebacker (kábé A falember) címmel, kifejezetten Charles Bronsonra szabva, de félretette, és inkább megrendezte három legsikeresebb filmjét, A szakaszt, a Tőzsdecápákat és a JFK-t. 1995-re viszont a nézők már nem ezekre, hanem az akkori buktáira emlékeztek, a Nixon, a Halálkanyar vagy az Ég és föld után a szaklapok már arról cikkeztek, hogy Stone napjai leáldoztak. Úgy kellett neki egy zajos siker, mint egy falat kenyér.

Al Pacino szerepe és felkészülése

Ekkoriban éppen a Noriega című életrajzi filmet készítették elő, aminek főszerepére Al Pacinót nyerték meg. Pacino ekkor már akkora sztár volt, hogy a szerződésében szerepelt egy kitétel, miszerint ha forgatnak, ha nem, a gázsi neki akkor is jár. Stone leült vele tárgyalni, és megállapodtak, hogy ha 2000 előtt lesz egy olyan Stone-film, amit Pacino szívesen megcsinálna, akkor nem tart igényt a Noriega-lóvéra. Pacino saját bevallása szerint semmit nem tudott a sport nüanszairól, viszont rengeteg időt töltött el egykori és aktív játékosokkal és edzőkkel, hogy beletanuljon a szerepbe. „Dan Marinóval, a Dolphins egykori irányítójával vacsoráztam. Megkérdeztem tőle, milyen irányítónak lenni az NFL-ben, mire azt felelte, hogy olyan, mintha az autópályán a forgalommal szembe sétálva Hamletet olvasna fel az ember."

A főbb, nem sportoló szerepekre hamar megtalálták a színészeket: Cameron Diaz, James Woods, John McGinley, Matthew Modine és Dennis Quaid is aláírt, sőt, sikerült megszerezni Jim Brownt, a Cleveland egykori játékosát a védőegység koordinátorának szerepére, aki Pacinót és a többi színészt is hasznos tanácsokkal látta el.

A játékosok kiválasztása és a forgatási nehézségek

A neuralgikus pont azoknak a színészeknek az összeszedése volt, akik a sportolókat alakítják. Los Angelesben, a Coliseum nevű stadionban tartottak egy nagy, közös szereplőválogatást, amire boldog-boldogtalan elment Tom Sizemore-tól Ving Rhames-en át Cuba Gooding Jr.-ig - ha másért nem is, már csak a buli kedvéért. A főhős Will Beamen szerepére Will Smith-t akarta Stone, de a színész nemet mondott. A Warner az akkoriban szupersztárrá váló P. Diddyt akarta a fekete irányító szerepére, Stone pedig vállalta, hogy a színészetre felkészíti, és felbérelt mellé egy tanárt, akivel Diddy szorgalmasan gyakorolt is. Ami nem baj, ha legalább a mozdulat stimmel, de azzal is bajok voltak: Warren Moon, az Oilers egykori irányítója edzett vele pár napot, és utána szólt Stone-nak, hogy Diddyből a büdös életbe' nem lesz Will Beaman.

Az egyik producernek jutott eszébe Jamie Foxx a főszerepre. Egy stábot elküldött az akkor éppen egy tévés szkeccsshow-ba vicceskedő színészhez, akik felvették, ahogy a haverjainak dobálja a labdát. Stone ennek alapján hívta be egy újabb castingkörre, és tíz perccel később már az övé volt a szerep. Lavay szerepére ismét csak egy ismert embert, Lawrence Taylor ex-futballistát nézték ki, de 1998 októberében kokainnal lebukott, és a bíróság kényszerelvonóra küldte. A meghallgatások így nem túl hagyományosan folytak, csak Stone külön kérésére, két felügyelő társaságában engedték el az egykori futballsztárt. Megfelelt a szerepre, de mivel két hónapos kényszergyógykezelésen volt, a januárban kezdődő forgatásra kérdéses volt, hogy el tud menni, így a biztonság kedvéért Michael Clarke Duncan-t is megnézték a karakterre, de nem volt elég atletikus Stone szerint.

Az NFL ellenállása és a kaotikus forgatás

Ekkorra Hollywoodban éppen két amerikaifutballos forgatókönyv is keringett a stúdiók között, az egyiket Jamie Williams írta Monday Night címmel, és egy fiatal, fekete irányítóról szólt, aki igyekszik a ligában megvetni a lábát az intézményesített rasszizmus és alapvető lenézés ellenére. Stone hamarosan megvette a másik kettő jogait, hogy leforgathassa az NFL-ről szóló, tipikusan Stone-os filmet kizsákmányolásról, rasszizmusról, erőszakról, pénzről és persze apró kis összeesküvésekről.

A probléma csak az volt, hogy ha Stone valódi NFL-csapatokat, logókat, stadionokat akart a filmbe, ahhoz kellett volna az NFL, ők viszont ilyen célra a védjegyeket csak akkor adják át, ha a forgatókönyvben nem szerepel semmi olyasmi, ami az NFL-re, csapataira vagy játékosaira nézve dehonesztáló. A liga vezetősége a forgatókönyvet olvasva utasította a csapatokat, hogy eszük ágában ne legyen engedélyezni a forgatást, és semmiféle együttműködésbe ne menjenek bele filmesekkel. Dennis Quaid úgy emlékszik vissza erre az időszakra, hogy a forgatás azért csúszott egy hetet, mert a kamumezeket még le kellett gyártatni.

A forgatás első napján Stone azzal köszöntötte az operatőrét, hogy üdv Vietnámban. "Mi a tökömet akar ezzel?" - emlékezett vissza Salvatore Totino az üdvözlésre, de az első hét végére megértette. Stone gyűlöli a nyugodt, csendes forgatásokat, lételeme a káosz. Egyszerre több dolgot csinált, és csak nagyon ritkán forgatta le pont azt, ami a papíron szerepelt. Dennis Quaid szerint három filmet forgattak, egy volt papíron, egy Stone fejében, egy meg amit vágott. Volt, aki nem bírta cérnával az állandó üvöltözést és bizonytalanságot, James Woods például otthagyta a forgatást még azelőtt, hogy minden jelenetét megcsinálta volna. Stone minden hibát kiszúrt, és nem habozott a felelősöket kirúgni sem, ott, munka közben, szóval érthető valahol az operatőr megjegyzése, miszerint a forgatás vége után elment orvoshoz, és azzal kezdte, hogy poszt-traumás stresszben szenvedett.

A film egyik emlékezetes jelenete, amikor az egyik győzelem után hatalmas bulit rendez a csapat, patakokban folyik a pia, a kurvák seggén meg vastagon áll a kokain, szóval pont olyan, mint amilyennek egy ilyet elképzel az ember. A felvételek két éjszakán át zajlottak, az elsőn Miami összes szabad escortlánya ott volt, akik tulajdonképpen nem is egy bulijelenet forgatásába csöppentek a házba belépve, hanem egy óriási party közepébe, amit kamerákkal vett a stáb. A történések nagy részét Jamie Williams szállította aktív játékos napjaiból, a kurvákkal, kokóval, közös fürdőzéssel, stb. A buli annyira elfajult, hogy LL Cool J és Jamie Foxx között komoly verekedés robbant ki a forgatáson. Felvettük másik szögből, ugyanez, de Jamie résen volt, és azonnal visszaütött. - emlékezett vissza Totino. Nem ez volt az egyetlen necces eset: Foxx egyszer éppen a felvételt nézte, amikor LL odalopakodott mögé, és úgy beleverte a fejlét a kameratartó daruba, hogy kis híján elájult. Ebből komoly verekedés lett, aminek a végén a két színészt el kellett különíteni egymástól egy időre.

Ilyesmi a valóságban is előfordul, ahogy az aligátor a zuhanyzóban jelenet is igaz történet nyomán került be a filmbe, és az is általános volt akkoriban, hogy a játékosok nem takarták el a farkukat, amikor nők mentek be az öltözőbe. Williams szerint ez elvi kérdés volt. "Férfi öltöző meccs után. Ha valaki úgy jön be, hogy nem szól előre, hogy félóra múlva jövök, öltözzenek fel addigra, az magára vessen. Tulajdonos, újságíró, mindegy."

Al Pacino ikonikus öltözői beszéde

A film csúcspontja sok szempontból Pacino öltözői beszéde, de ahhoz, hogy az olyan legyen, amilyen végül lett, az kellett, hogy a színészek összekovácsolódjanak, csapattá érjenek. Pár kivétellel a stáb sokat focizott együtt, és ezeken Pacino is részt vett. "Senki nem fogja elhinni nekem, hogy Al Pacinóval passzjátékokat gyakorlunk, és én dobok, ő meg elkap" - mondta Jamie Williams. A próbák alatt Pacino többször is elrontotta a monológot, amit éjjel, egy hosszú forgatási hét végén vettek fel, de amint a kamera forogni kezdett, hiba nélkül elmondta. Háromszor egymás után. És mind a három teljesen ugyanolyan volt. "Elképesztő ereje volt" - emlékezett Totino.

Al Pacino beszéde egy nagyon erős, tüzet szító motiváló bomba, amely a nehézség ellenére buldózerként kilöki a csapatot a pályára és előretolja a győzelem felé. Al Pacino egy rosszul sikerült etap utáni szünetben mondja el a játékosainak a kétségbeesett hangnemben induló, de aztán szépen felfejlődő motiváló beszédet. Al Pacino azonnal azzal kezdi, hogy közösen a „pályafutásuk legnagyobb kihívásával állnak szemben”. Maga az ígéret szépen építkezik, hiszen az egyes fokozott konfliktus megjelenítésekkel jönnek az ígéret lehetőségek is: „csapatként felállnak vagy ledarálják őket”, „pokolban maradnak, ahol kirázzák belőlük a szuszt is” vagy „együtt kijutnak a fényre”. Az egészben a reménysugár már az elején elhangzik: centiről-centire (inch-ről inch-re) haladva meg lehet csinálni.

A klasszikus konfliktus bemutatása és az ígéret előrevetítése, majd az ígéret módjának ismertetése teszi a beszédet hatásossá. Az egészbe pedig a személyes nehézségek is igen fájó képekkel vannak bemutatva. Van benne a zoom-olás struktúrából is: először a csapatról beszél, majd saját személyes történeteit mondja el és végül a csapattal zárul a beszéd. „Egyénként elbukunk, de csapatként győzni fogunk.” Al Pacino a zárómondatával odadobja a „tojásalakú” focilabdát a játékosoknak, amikor megkérdezi, hogy „Mit fogtok tenni?”.

A beszéd anafórákat is tartalmaz: „Én eltékozoltam az összes pénzem. Én elmartam mindenkit magam mellől, aki valaha szeretett. Én újabban már azt az arcot is ki nem állhatom, aki a tükörben visszanéz rám.” A másik hely a használatánál pedig a vége: „nézz a melletted levőre…, nézz a szemébe…”. A beszéd sok retorikai eszközt felvonultat, de a személyes nehézség és az edző sérülékenységének elmondása lobbantja be igazán. Ha érzelmeket akarsz kiváltani a beszédeddel, akkor kell a történetmesélés, a nehézségek és az ígéret, ami reményt nyújt a közönségnek. Egyszóval a lelkesítő beszédhez kell az érzelmi hullámvasút. Kontra: a papír nem kellett volna a kezébe, látszódott az egyes jeleneteknél, hogy játszik vele, amikor egyik kézből a másikba kerül a beszéd. Másrészről a beszéd kezdését hatásosabban kezdhette volna: „nem igazán tudom, hogy mit mondjak”. Valószínűleg ezt azért csinálták, hogy nagyobb íveken át tudjon haladni az érzelmi vasút és egy semleges, már-már törékeny kezdés segített. Pro: retorikai eszközök, személyes történetek és a közönség bevonása.

Al Pacino beszéde, ahogyan a filmben elhangzik:„Három perc, és életetek csatáját kell megvívnotok. Itt dől el minden. Ha sikerül megmaradunk, mint csapat. Ha nem végünk. Apránként lépésről - lépésre meghalunk! Ez itt a pokol uraim, higgyétek el! Én a pályán nem segíthetek, ahhoz öreg vagyok, ti viszont, fiatalok vagytok, és ahogy így elnézlek benneteket, eszembe jut, hogy én minden létező hibát elkövettem, amit ember elkövethet! Sikerült elszórnom az összes pénzemet, hiszitek vagy se. Elüldöztem mindenkit, aki valaha szeretett. Az ember, ahogy öregszik úgy veszít el dolgokat, ez… ez… az élet rendje. De erre csak akkor jövünk rá, amikor megtapasztaljuk. Ezért mondom, hogy az élet is lépésekből áll, akár a futball. És ha belegondoltok mindkét játszmában nagyon csekély a hibalehetőség. Hiszen ha egy kicsit nagyobbat lépsz, vagy kisebbet már máshova érsz! Ha egy picit lassúbb vagy gyorsabb, vagy már nem kapod el a labdát, szóval minden téren a legfontosabb az időzítés. Azt akarom, hogy erre törekedjetek! Azt akarom, hogy nem csak a pályán, hanem az élet bármelyik területén erre az időzítésre törekedjetek! Mert ha egyszer el kell majd számolnotok velük, akkor tudjátok majd meg, hogy győztesek voltatok, vagy pedig vesztesek! Hogy éltetek vagy haltatok! Legyen szó bármilyen harcról! Mindig az győz, aki mindent belead. És ha egyáltalán van értelme az életemnek, legfeljebb az, hogy én még mindig ezekért a pillanatokért harcolok, nekem ez az életem! Viszont nézz a melletted ülőre, nézz mélyen a szemébe. Azt látod majd benne, hogy a srác segít majd a harcban, látni fogod, hogy ő meghozza ezt az áldozatot a csapatért. Tudja jól, hogy ha rajtad múlna te is, megtennéd ezt érte. Ennyi a történet! Ez a futball! Na? S."

Társadalmi és sportbeli üzenetek

A kilencvenes évek végéig a fekete irányítók ritkábban kerültek a Super Bowl közelébe (Doug Williams, 1988), mint a magyar származású játékosok (pl. Larry Csonka, Joe Namath). Ha egy csapat le is igazolt egy fekete QB-t, más poszton játszatta, ahogy az a filmben is elhangzik. Érdekes, de ez a trend pont abban az évben, 1999-ben változott meg, amikor a Minden héten háborút bemutatták, az egyetemi játékosok válogatóján kilenc fekete irányítót is kiválasztottak a profi csapatok. Ami a filmben látható orvosi problémákat illeti, az NFL legyintett rájuk, pedig több könyv, film és dokumentumfilm is foglalkozott velük.

A film öröksége

A film sok tekintetben felejthetetlen. A túljátszott, maníros színészi játék, a következetesség teljes hiánya (a csapatnevek nem stimmelnek, ki tudja, meddig jutott egyáltalán a csapat, a kettéfűrészelt autó a parkolóban, stb.) zavaró, de elvitathatatlan tőle, hogy az első olyan, amerikaifutballról szóló film volt, ami komolyan foglalkozott azokkal a kérdésekkel, melyek sajnos a mai napig érvényesek az amerikai profi sportokban.

tags: #a #meccs #margojara #minden #heten #haboru

Népszerű bejegyzések:

• Belépés és szurkolói kártya a Fradi mérkőzésekre
• A kardvívás magyar ikonja
• a monumentális sólyomszobor története
• FIFA 14: Újítások és mélységek
• Kispályás foci bajnokságok és közösségi játék