A szurkoló soha nem jó? A támogatás kettős természete a sporttól a szülői szerepig

A szurkolás egy sokrétű jelenség, amely a sportpályákról indulva egészen a családi viszonyokig is kiterjedhet. Vajon tényleg igaz a címbeli állítás, miszerint a szurkoló soha nem jó? Ahogyan két éve a foci-vb kapcsán is írtunk a kapcsolódó szavak helyesírásáról, a bábeli zűrzavarról vagy éppen a focival kapcsolatos szavak eredetéről, úgy idén sem mehetünk el a foci-Eb nyelvi-zenei jellegzetességei mellett. Ugyanakkor a "jó" szülői viselkedés értelmezése is kulcsfontosságú, hiszen a "túl jó" szülő is éppolyan káros lehet, mint a toxikus mintákat követő. A következőkben a lelátók pszichológiájától a családi támogatás kihívásaiig járjuk körbe, miért és hogyan lehet a szurkolás "soha nem jó" - vagy éppen rendkívül hasznos.

A lelátó hangjai: a közösségi élmény és a pszichológiai háttér

A foci-Eb alatt jó néhány esetben felkaphattuk a fejünket bizonyos rigmusokra, amelyeket a szurkolók a lelátókon üvöltöttek meccs közben, vagy éppen a kocsmákban, utcákon skandáltak. Kezdjük rögtön az Európa-bajnokság talán legjellegzetesebb szurkolásával, amelyet a torna egyik meglepetéscsapatának, Izlandnak a szurkolói mutattak be a meccsek alkalmával. Bár a világ a mostani izlandi sikereknek köszönhetően ismerhette meg ezt a fajta szurkolást, a dolog nem újkeletű. Az izlandi drukkerek már a selejtezők során rendszeresen bemutatták a félelmetes hatású csatakiáltásokat, melyeket elvileg egy skót csapattól importáltak. A rigmus annyira népszerűvé vált, hogy az Anglia elleni megnyert meccs után szurkolók és játékosok együtt skandáltak, a kiesés után hazatért izlandiakat pedig több tízezer szurkoló fogadta a ritmusos-tapsos csatakiáltással. A szurkolók együtt tapsolnak, és minden egyes tapsnál “huh“-t skandálnak. Az izlandi szurkolók tették híressé az Euro 2016-on, sokan tévesen azt hiszik, hogy ez az ünneplés az ország viking történelmében gyökerezik, mivel az ünneplés egy ősi csatakiáltáshoz hasonlít. Az ünneplés azonban valójában a skót Motherwell futballklubtól származik. Amikor az izlandi klubcsapat, a Stjarnan 2014-ben ott játszott, a szurkolóik látták, hogy a Motherwell szurkolói ezt csinálják, megteszett nekik és átvették. Egy feladat közös elvégzése a kollektivitás érzetét kelti az egyének között.

Persze az izlandiak csoportellenfeleiként mi, magyarok sem vallottunk szégyent, már ami a szurkolást illeti, bár talán kevésbé voltunk kreatívak. A szokásos Ria-Ria-Hungária mellé a szintén klasszikus Hajrá, Magyarország! (tü-tü tü-tü-tü-tü) is befért. Kaptunk helyette viszont egy új szurkolói slágert. Illetve nem is annyira újat, hiszen az idén nyáron boldog-boldogtalan által ezerszer énekelt, Az éjjel soha nem érhet véget című Soho Party-slágert a 90-es évekből rehabilitálta a magyar szurkológárda.

Ha már az izlandiak által kiejtett angolokat említettük, ők leginkább a dalolásban hisznek. Az angol szurkolók a meccs bármelyik pillanatában képesek rágyújtani egy jóízű himnuszra. Ezzel ők nem annyira a csapatot éltetik - bár a mutatott forma alapján ez igencsak ráfért volna az angolokra -, hanem a királynőt. A brit nemzetek, bár több alkalommal is egymás ellen küzdöttek a tornán, együtt adják az Eb (egyik) himnuszát. A Don’t take me home, azaz Ne vigyél haza kezdetű dalocskát nemcsak az angolok, hanem az írek és talán leginkább a walesi drukkerek énekelték. Az északírek sem akartak lemaradni a brit szurkolók versenyében, ők a csapat egyik fiatal játékosáról, Will Griggről költöttek egyszerű dalocskát. Amikor a szurkolók részt vesznek a klubjukra jellemző ünneplésben, büszkeséget és kollektív identitást éreznek. A csapat színeinek viselése az igazi futballszurkolói lét szerves részét képezi. A kutatások azt mutatják, hogy a futballszurkolók az azonosulás, a szocializáció és a személyes büszkeség szimbólumaként viselik színeiket.

A szurkolás pszichológiai és fiziológiai hatásai

A szurkolás mindenkinek jó: azt, hogy a csapatnak miért jó, talán nagyon nem is kell indokolni. Ám a szurkolás jót tesz annak is, aki a csapatát lelkesíti. És ennek pszichológiai és hormonális okai is vannak. Sokan vagyunk, akik nem igazán űzünk csapatsportokat, sőt az iskola befejezése után egyre kevesebbszer van lehetőségünk átélni azt a közösségi élményt, amit a közös csapat, az együtt, egy célért mozduló közösség tud nyújtani. Pedig ez az érzés nagyon jó, és nagyon-nagyon hasznos. Az ugyanis, hogy egy közösséghez tartozunk, amelynek a tagjai épp ugyanazt szeretik (imádják) mint mi, megerősít minket, önbizalmat ad és növeli a komfortérzésünket, az identitásunk részévé válik. Jó dolog valahová tartozni. Jó dolog még akkor is, ha ez a csoport nem megfogható, ha tagjait nem ismerjük személyesen. Tudjuk, hogy vannak, tudjuk, hogy sokan vannak, és mind ugyanazt teszik: szurkolnak annak a csapatnak, akinek mi is. És ez roppant megnyugtató dolog.

A szurkolók egy része arra használja a csapat buzdításának lehetőségét (akár a lelátón, akár tévé előtt teszi), hogy mindennapi feszültségeit levezesse. Végre lehet tombolni, üvöltözni, felugrani, gyerekként viselkedni, kicsit végre fegyelmezetlennek lenni. El lehet felejteni a főnököt, a gyereket, aki már megint kihúzta a gyufát, a munkahelyi vagy magánéleti kudarcokat - helyette másfél órára ingyenjegyet kapunk abba a világba, ahol még minden lehetséges, és ahol a mi csapatunk is lehet győztes. Ha szurkolóvá válunk, akkor kinyílik egy új világ: új információk áramlanak be, megtanuljuk a csapatunk történetét, összeállítását, összes ismérvét, megfigyeljük a többi szurkoló tag viselkedését és beilleszkedünk, azonosulunk, alkalmazkodunk. Ez jó érzés, mert hasonszőrű emberek közé kerülünk, akiknek - ebből a szempontból - hasonló az értékrendjük. Ezt az azonosulást kifejezzük az öltözködésünkkel, szóhasználatunkkal, viselkedésünkkel. És ha szurkolni kell, akkor érezzük a közös erőt (ez pedig a hatalom érzetét kelti bennünk), a biztonságot, és azt, hogy részesei vagyunk egy nagy egésznek - ami ráadásul azt a célt szolgálja, hogy a kedvenc csapatunk a lehető legjobban szerepeljen. Egyszóval szurkolni kifejezetten jót tesz a lelkünknek - és ez még akkor is igaz, ha a csapatunk veszít. Mert ilyenkor a többi ember segít túllépni a csalódáson, együtt lehet megélni a kudarcot is. És az tény, hogy az egyén a közösségben (valódi vagy virtuális közösségben) jobban fel tudja dolgozni a kudarcát, mintha ezzel egyedül kellene megbirkóznia.

A szurkolás hatása a játékosokra és az önbizalomra

Van valami egyedi és különleges abban az érzésben, amit a gólszerzés után érez az ember. Az első néhány másodpercben, miután a labda átlépi a gólvonalat, a játékosok és a szurkolók az elragadtatás és a megkönnyebbülés kombinációját érzik. De mi is az ünneplés, a szurkolás pszichológiája? Van-e bármilyen hatása az ünneplő és szurkoló embereknek arra, ami a pályán történik? A játékosok végre újra hallhatják a szurkolói tömeget, és egy utolsó nagy erőfeszítésre sarkallják őket. Egy tanulmány megállapította, hogy amikor a sportolók folyamatos bátorítást kapnak, az erőfeszítéseik szintje akár 7%-kal is megnövekedett. A tömeg előtt való fellépés pozitívan elterelheti a figyelmet a fáradtságról. A szurkolók gyakran használnak vizuális segédeszközöket, hogy támogassák a csapatukat. Ezek a vizuális eszközök gyakran zászlók, transzparensek, saját készítésű plakátok, sőt személyre szabott pólók formájában jelennek meg. A bátorítás vizuális megjelenítésével olyan hangulatot lehet teremteni, amely fizikailag és pszichésen is hatással van a sportolókra. Sőt, úgy találták, hogy a sportolók fizikai erejét akár 8%-kal is növelheti. A mosolygás a boldogság legszembetűnőbb jele az emberi kifejezésmódok tárházában. Befolyásolhatja-e tehát a szurkolók ünneplő mosolya a játékosok teljesítményét a pályán? Egy erre vonatkozó, a szurkolás hatásait felmérő kísérlet szerint az emberek mosolyát látva a sportolók akár 12%-kal tovább dolgoztak maximális erőbedobással, mint azok, akik negatív arcokat láttak. Szó szerint elszántabbá és rugalmasabbá tette őket. A nyertes csapat rajongója a "tükröződő dicsőségnek" nevezett jelenség következtében magabiztosabbá válik. Egy 1990-es kísérlet során Edward Hirt az Indiana Egyetem baseball csapatának rajongóit kérte meg arra, hogy az ellenkező nem vonzó képviselőinek fényképeit nézzék meg és értékeljék, hogy mennyi esélyük lenne velük randevúra. Kiderült, hogy a csapatuk győzelme utáni órákban a szurkolók sokkal optimistább válaszokat adtak. Nem ők voltak a pályán, nem ők érték el a remek eredményt, mégis rájuk is hatott a győzelem. Az emberi agy megjutalmazza saját magát a teljesítményért azzal, hogy fokozott boldogságérzetet teremt - és ez tükröződik kifelé is.

Kutatók 2010 júliusában vizsgáltak ötven focirajongót: olyanokat, akik vagy otthon, vagy egy nyilvános helyszínen nézték a vébédöntőt. Arra voltak kíváncsiak, hogy már napokkal a meccs előtt, közvetlenül a kezdés előtt, a meccs közben és után milyen a tesztoszteron- és kortizolszintjük. Dr. Alicia Salvado és kollégái (Laboratorio de Neurociencia Social Cognitiva) eredményei szerint a szurkolók tesztoszteronszintje a meccs kezdetéig egyre emelkedett, és magasabb volt a meccs napján, mint bármely más addigi napon. Ezzel együtt megemelkedett a vérükben a kortizol nevű stresszhormon szintje is. Ez arra utalt, hogy a szociális státuszukat fenyegetettnek érzik, tehát a meccs egyfajta támadás volt a csapatuk ellen. Persze nem mindenki reagált egyformán. A fiataloknál jobban megemelkedett a kortizolszint, illetve a nőknél kevésbé, mint a férfiaknál. A tesztoszteron esetében nem tapasztaltak ilyen eltéréseket. Végül a meccs után mindkét hormon szintje újra a megszokott értékre csökkent.

Nem mindegy, milyen szurkolók vagyunk

Lehetünk passzív szurkolók, akik, még ha tehetnék, akkor sem járnak el mérkőzésekre, hanem inkább otthon szurkolnak, ritkább esetben csupán utólag értesülnek az eredményekről és akkor örülnek vagy bánkódnak. Számukra nincs nagy pszichológiai hatása a csapatuk támogatásának. Hasonlóan kevés pozitívumot ad a szurkolás ténye azoknak, akik ugyan kijárnak mérkőzésekre, de azt ritkán teszik. Viszont kifejezetten nagy pszichés előny mutatható ki azoknál, akik családostól vagy egyedül, de rendszeresen drukkolnak a csapatuknak. Ennél is több pozitív hatást tapasztalnak a törzsszurkolók, akik komoly csapatot képeznek a drukkerek között is, és a társas támogatás erős közöttük. Barátságok szövődnek, tartják a kapcsolatot, segítik egymást a meccseken kívül is. Egyfajta hovatartozás- illetve kötődésérzés alakul ki, a szurkolás révén az emberek különös köteléket alkotnak egymás között. Bajtársiasságot, egy témában azonos értékrendet alakít ki a közösség. Elköteleződünk, tartozunk valakikhez. Ráadásul a szurkoló egy ideig úgy érezheti, hogy ő is része a csapatnak, aki a pályán van - részese a küzdelemnek és a sikernek is. Egy időben kutatások folytak arról, hogy a szurkolás (pláne ha az igazán szenvedélyes és felfokozott érzelmi állapottal jár) akkor szívritmuszavarokat, illetve akár szívinfarktust okozhat. Egy 2006-os vizsgálat szerint ugyanis a németországi világbajnokság alatt a stadionokban, de még az otthonukban, a képernyő előtt drukkolók között is több volt a szurkolás okozta szívbetegség, mint a foci iránt nem érdeklődők körében. Ám pár évvel később kölni egészségügyi szakértők a minta újraelemzésekor már nem találtak kockázatnövekedést a szurkolók között. Így egyelőre a vita még nem dőlt el, de talán elég annyi: ha valaki szívbeteggént szurkol kedvenc csapatának, akkor ne feledje el rendesen beszedni a gyógyszereit, és ha szokatlan tüneteket észlel, akkor hívjon orvost, ám maga a betegség ténye ne tántorítsa el attól, hogy szurkoljon a kedvenceinek. Ennyi izgalom, ennyi öröm mindenkinek kell!

A "jó" szurkoló dilemmája: mikor válik a támogatás ártalmassá?

A sportban a szülői támogatás kulcsfontosságú, ám könnyen átcsúszhat káros viselkedésbe. Szurkolj pozitív módon csapatunknak és a csapat minden játékosának. Ezt a játékot a lányod/fiad játssza, az edzők végzik a felkészítést, és te szurkolsz/támogatsz. Kérjük, NE a lelátóról oktasd gyermeked. Ez nagyon zavaró, és félreértést okoz a játékos és az edző között. A szülők soha nem szólíthatják meg a játékvezetőket a játék előtt, közben vagy után. A szülők soha nem szólíthatják meg az ellenfél edzőjét a meccs előtt, közben vagy után. Mi és a játékosok is szeretjük és köszönjük a szülők támogatását, de kérjük, győződjetek meg róla, hogy ez pozitív módon történjen. Ne feledjétek, ez egy JÁTÉK, szórakoztatónak kell lennie, és arra kell használni, hogy segítse játékosaink fejlesztését. Lesznek csúcsok, lesznek mélypontok, és minden, ami a kettő között van. A versenyek/mérkőzések után hagyj időt mind a gyermekednek, mind az edzőknek, hogy feldolgozzák a történéseket. Várj legalább 24 órát! Az érzelmek annyira felforrósodhatnak, hogy gyakran jobb és produktívabb várni egy napot, mielőtt kapcsolatba lépnél az edzővel. Gyermeked próbál koncentrálni a játék gyorsan változó eseményeire reagálva, és megteszi, amit az edző kér tőle. Az utasításokat kiabáló szülő aligha segíthet ebben. NE felejtsd el: Gyerekeknek szurkolsz! Az ellenfél is „csak” gyerek! Ez egy JÁTÉK! CSAPAT játék! Mindenkire szükség van! És mindenkinek szüksége van a jó szóra, a bíztatásra, a szeretetre!

A "túl jó" szülő: amikor a támogatás fullasztóvá válik

Mielőtt a címet olvasva bárki kétkedve felkapja a fejét, hogy már az is baj, ha valaki jó - gyorsan leszögezem, hogy jelen esetben a túl jó szülő egészen pontosan a túl jófej szinonímája. És azzal mi a baj? - jöhetne a logikus reakció. A jófejjel semmi. Fókuszáljunk inkább arra a rövid kis szóra, hogy túl. A neves angol gyermekorvos-pszichoterapeuta, Donald W. Winnicott klasszikus kifejezését, az „elég jó anya” fogalmát valószínűleg sokat ismerik. Szép, hétköznapi és nagyon megengedő kifejezés arra vonatkozóan, hogy szülőként, anyaként nem kell, és nem is lehet mindent tökéletesen csinálni. Az a fontos, hogy a kisgyermek mindent megkapjon a fejlődéséhez, a benne rejlő lehetőségek kibontakoztatásához, és ebbe belefér, ha a vele szeretetkapcsolatban lévő felnőtt nem tudja a nap 24 órájában mindig a legjobb formáját hozni.

Arról viszonylag sok szó esik, hogy később milyen kihívásokkal kell szembenézniük a kamaszoknak és szüleiknek, arról azonban jóval kevesebb, hogy mi történik akkor, ha valakinek „túl jó”, azaz túlságosan is jófej szülei vannak. Nem túlóvóak, nem engedékenyek vagy gyengekezűek, hanem lazák, fiatalosak, akikkel mindent meg lehet beszélni. Ők azok, akikkel nincs sok balhé és veszekedés, mert kevés viselkedési korlátot és elvárást támasztanak. Megértők, elfogadóak, megjelenésükben, öltözködésükben, ízlésükben, viselkedésükben és attitűdjeikben kevéssé különülnek el kamasz gyerekeiktől. Mi ezzel a nehézség? Miért kell erről egyáltalán beszélni? Minden kamasz jófej szülőt kíván magának olyat, akivel kényelmes és problémamentes az élet, akinek eltérő szabályai, életmódja nem gátolja a gyerek próbálkozásait, saját elképzeléseit, önálló törekvéseit. A jófej szülőkben gyerekük mégis gyakran épp ezt a fiatalos hozzáállást kritizálja: „Ne ilyen feltűnő ruhában menj a szülői értekezletre. Miért nem tudsz úgy öltözködni, ahogy a többi anyuka?” - mondja egy kamaszlány az amúgy lazaságáért, csinosságáért nagyra becsült édesanyjának. Egy másik serdülő pedig - hasonló zenei ízlésükből fakadóan - azon küzd negyvenes szüleivel, hogy ki melyik koncertre, fesztiválra mehet úgy, hogy ne zavarja a másik köreit.

A kamaszkori autonómia és a szülői határok

A kamaszkor az autonómiatörekvések ideje is, ami a függőség-függetlenség kettősségében és feszültségében formálódik. Ez az időszak nemcsak az identitás kialakulása és a pszichoszexuális fejlődés miatt kiemelt, hanem azért is, mert ebben a néhány évben az önállóság és az énazonosság kialakítása céljából át kell értékelni a tekintélyszemélyekkel való viszonyt, különbözni kell a szülők nyújtotta értékektől. Ez természetesen nem a hozott családi normák teljes megtagadását jelenti, hanem próbálgatva az újat, felülbírálva vagy néha teljesen elvetve a régit, kialakítani egy újfajta egyensúlyt a kapott minták, elvárások, szabályok és az önálló, egyénileg kimunkált tervek, elképzelések közt. Mint bármiféle csiszolódás, ez sem járhat ütközések, konfliktusok, lázadás nélkül. A klasszikus, tekintélyelvű családokban felnövő serdülők számára épp a túl szigorú, túl merev családi értékek okoznak nehézségeket. Itt küzdelmes leválni, önálló értékrendre szert tenni, hiszen minden újítást súlyos megtorlás követ. Egyre több azonban az ellenkező példa, amikor a kamasznak szinte határtalan lehetőségei vannak az önkifejezésre, az önrendelkezésre, bátran és szabadon próbálgathatja a határait, kevés tiltásba ütközik. Ha a szülő lehetetlenné teszi az ütközéseket azzal, hogy haveri kapcsolatot alakít ki kamaszgyerekével, nem hoz szabályokat és szinte semmivel szemben nem tanúsít ellenállást, épp a személyiségfejlődés szempontjából oly fontos „csatát” lehetetleníti el. A túl jófej szülők indirekt módon a gyermekük élete feletti kontrollt is a kezükben tarthatják. A baráti viszonyra hivatkozva gátlás nélkül betrappolhatnak gyerekeik összejöveteleibe, kedvesen beülhetnek dumálni, ha átjönnek a haverok, olvashatják a blogokat, titkok tudói lehetnek, véleményt formálhatnak, ízlést diktálhatnak. Olyan dolgokba láthatnak bele, amihez nem kellene, hogy közük legyen. Hogy hol van itt a kontroll? Csupán abban, hogy ott és úgy vannak, ahol szülőknek nincs dolga, helye. Nem kell mindenről tudni, és főleg nem kell mindennel egyetérteni, amit a tinédzser gondol, csinál. Ha a szülő túlontúl elfogadó és nem szab határokat, miért lenne elvárható, hogy mindezt a gyerek tegye meg? Veszélyes helyzet, hogy ezzel az attitűddel a szülők roppant népszerűek lesznek gyerekük kortársai körében is.

Ha a szülők nézőpontjából közelítünk, rájöhetünk, hogy a differenciálódás sok tekintetben a mai szülők számára sem egyszerű. Nehéz felvenni a klasszikus, határtartó attitűdöt, amikor a családok elvesztették hierarchikus jellegüket, megkérdőjeleződtek korábban követendő minták, hiányoznak a rítusok. Egyáltalán mikor és mitől válik valaki szülővé? Fontos tény, hogy a mostani magyar serdülők szülei vagy az őket nevelő generáció jelentős része gyermek- és kamaszkorát a szocializmusban töltötte, és a rendszerváltás idején kezdett önálló életet, fogott családalapításba. Természetesen nem a rugalmas, hierarchiát nélkülözve gondolkodó szülők kritikája a cél - itt is a mérték a döntő. Arról sincs szó, hogy ez a jelenség egymagában felelőssé tehető a kamaszkori fejlődési krízisek tekintetében. A szülők többsége a lelkét is kiteszi, hogy jól és lehetőleg nagyobb sérülések nélkül nevelje fel gyermekét. Ennek ellenére - többnyire öntudatukon kívül - mégis rengeteg kárt okoznak a gyereküknek. Fel sem merül bennük, hogy az, amit mondanak vagy csinálnak mennyire fáj a csemetéjüknek. Mi pedig mire felnövünk, természetesnek vesszük, hogy szülőként ez a normális viselkedés, és teljes természetességgel adjuk tovább ezt a mintát, és okozunk kárt a következő generációnak is. Sajnos nagyon sok szülői viselkedés káros, olyan sérülést okoz a gyereknek, ami kihat az egész életére. Rengeteg olyan felnőttel beszélgetek segítőként, aki párkapcsolati problémával fordul hozzám, és fel sem merül bennük, hogy a kapcsolati kudarcaik gyökere a gyerekkorukban keresendő. Sőt, azt állítják, hogy nekik csodálatos gyerekkoruk és nagyszerű szüleik voltak. Aztán persze kiderül, hogy egyik sem volt csodálatos, sőt kifejezetten mérgező módon bántak velük a szüleik.

Mérgező szülői minták és azok hosszú távú hatásai

A "túl jó" szülői viselkedés mellett számos olyan minta létezik, amely kifejezetten mérgező lehet egy gyermek számára, súlyos és tartós károkat okozva a személyiségfejlődésben és a későbbi kapcsolatokban.

A mérgező szülői viselkedés típusai és hatásaik

Ha a fenti pontok közül akár csak egy is ismerős a gyerekkorodból, jó, ha tudod, hogy azzal a témával dolgod van, mert egészen biztosan károsítja a jelenlegi kapcsolataidat.

Hogyan lehetünk "elég jó" szülők? Tanácsok és megoldások

A jó szülő-gyermek kapcsolat kialakulásához és biztos alapjaihoz is egyre több remek tanácsot lehet kapni gyermeknevelési tanácsadóktól, melyek sok esetben bizonyulnak hasznosnak. Pszichológusok most például azokról a mondatokról számoltak be, melyeket jó szülőként soha nem szabad mondani a gyerekeknek, mert azok később csúnyán visszaüthetnek. Íme néhány kulcsfontosságú terület és megoldás:

1. Feltétlen bizalom és érzelmi gondozás

A pszichológusok szerint feltétlen bizalomról mindig biztosítani kell a gyermeket - még akkor is, ha titkon figyelünk vagy ügyelünk rá. A szülőnek gondoskodónak, ölelőnek és gyengédnek kell lennie. A családban helyet kell adni az érzelmeknek, nem szabad elfojtani azokat.

2. A pénz kezelése és értékének megtanítása

A zsebpénz növelése vagy a pénzhez való szabad hozzáférés csak arra tanítja a gyerekeket, hogy a pénz nem érték. Mivel nem dolgoztak meg érte, nem is tudják értékelni, ezért később az anyagi, materiális javak; finom ételek és a többi pénzen vehető jó is értéktelenné válik a számukra. Mi a megoldás? A fix zsebpénz.

3. Fenyegetés helyett motiváció és elhivatottság

A fenyegetőzések soha nem válnak be: a gyermek a visszájára tudja fordítani a dolgokat és megeshet, hogy már csak lázadásból sem fog jobban teljesíteni az iskolában. A szenvedélyeitől, a hobbijaitól (pl. zenélés, sportolás stb.) épp ezért soha nem szabad letiltani őket: könnyen lehet, hogy abban tudnak kiteljesedni a legjobban, az teszi őket a legboldogabbá. Mi a megoldás? A gyermekkel érdemes megértetni azt, hogy vannak dolgok, melyek kötelezőek az életben azért, hogy később, a szabadidejükben azt tudják csinálni, amit szeretnek. A feltételek szabása, az anyagi javakra való ösztökélés és a manipuláció a fenyegetőzéshez hasonlóan a szülő-gyermek közötti játszmázásokhoz vezet, ami nagyon káros és mérgező családi légkört eredményez. Mi a megoldás? Arra kell tanítani a gyereket, hogy ha szenvedéllyel és jól csinálnak valamit, akkor kemény munkával és alázattal a legjobbak lesznek abban, amit csinálnak. Ha pedig jók abban, amit csinálnak, akkor a pénzt is fognak azzal keresni!

tags: #a #szurkolo #soha #nem #jo

Népszerű bejegyzések:

• A norvég-holland elődöntő részletei
• Karate Események Magyarországon
• a futballvilág pénzügyi oldala
• Hasznos tippek telefonszám kijelzéshez
• Felejthetetlen este Manchesterben a Pet Shop Boysszal