A kézilabda támadó taktikájának alapvető jellemzői
A csapatjátékokban, így a kézilabdázásban is, a fő feladatmegoldó egység a csoport. Ennek oka, hogy bár az egyén szerepe alapvető fontosságú, a tevékenysége korlátozott, és a támadó egyénileg nem képes folyamatosan, hosszú távon sikeres szereplésre csapattársai segítsége nélkül. Másfelől a játékosok létszáma miatt nincs mindig lehetőség összehangolt csapattevékenységre. Így leggyakrabban a néhány játékos alkotta csapatrészmanőverek, a játékostársak alkalmi vagy megtervezett akciói a legmegfelelőbbek a pillanatnyi támadófeladatok megoldására.
A támadószándék akkor igazán hiteles és meggyőző, ha a játékos labdával meredeken, a gólvonalra megközelítőleg merőlegesen tör kapura, és ezáltal gyors beavatkozásra készteti a védőt. E taktikai manőver célja a védők rögzítésével, zavarba hozásával közvetlen góllövőhelyzet kialakítása vagy más játékelem kapcsolásával közvetett gólszerzés előkészítése.
Csapatrészmegoldások a támadásban
A támadás felépítése többféle támadási rendszerrel megkísérelhető, ily módon a csapat számára lehetőség nyílik a játékosok összetétele szerinti legmegfelelőbb forma kiválasztására. Általában egy jól összeszokott, kiforrott csapatra egy támadási rendszer jellemző, amit aztán a mérkőzéseken az adott ellenfél játéka szerint számtalan variációval játszanak. Az alapvető támadási rendszerek közötti különbség elsősorban a gól vagy a kapura lövési kísérlet előtti játékban mutatkozik meg.
Párhuzamos rátörés
Ebben a csapatrészmegoldásban elméletileg több játékos is részt vehet, a gyakorlatban azonban párhuzamos rátörés esetén leginkább a kettő-kettő támadó-védő arány jellemző. Mint az elnevezés is jelzi, a párhuzamos rátörésnek az a jellegzetessége, hogy az egyik játékos labdával, társa pedig labda nélkül tör a kapura. A párhuzamos rátörés taktikai előnye, hogy ezzel a manőverrel azonos számbeli arányoknál is jó helyzet alakítható ki átlövésre vagy áttörésre. Emellett ez a csapatrészmegoldás további taktikai elemek kapcsolásával - mint például bejátszás vagy elzárás-leválás - csapattevékenységgé terjeszthető ki. A párhuzamos rátörés elsősorban zónavédekezésnél alkalmazható hatásosan.
Húzás
A húzás a felállt védelem elleni támadójáték egyik legjellemzőbb csoportos manővere. Gyakorlati alkalmazását az indokolja, hogy egyszerű végrehajtása ellenére rendkívül hatásos, ezért ezt a taktikai elemet már kezdő csapatok is sikerrel alkalmazhatják. A húzás technikai kivitelezése a párhuzamos rátörésre épül, tulajdonképpen annak kiterjesztése egy csapatrészre vagy az egész csapatra. Leggyakrabban a szélső kezdi a manővert egy erőszakos betörést kísérelve meg védője egyik oldalán. Majd játékostársai hasonlóképpen, meghatározott sorrendben átadásokkal összekötött sorozatos kapura töréseket hajtanak végre, melyek elmozdulásra, összelépésre kényszerítik a védőket.
Húzásnál a támadók az ellenfélnek azt a természetes reakcióját használják ki, hogy a védők kiterjedtebb oldalazó mozgással a labda felé tömörülnek és különösen a legveszélyesebb, labdával kapura törő támadó előtt koncentrálják erőiket. Taktikai szempontból a húzás kivitelezését enyhén módosítja az, hogy a csapat a manőver által elsődlegesen pozícióelőnyt vagy pillanatnyi számbeli előnyt akar nyerni. Amennyiben a húzás által helyzeti előny kialakítása a cél, a játékosoknak mindig a szemben helyezkedő védők külső, indítás felőli oldalán kell az áttörést megkísérelni úgy, hogy azok szélességbe, a labdajáratás irányával ellentétesen jelentősen mozduljanak el. Amennyiben a húzás által számbeli fölény kialakítása a cél, a játékosoknak mindig két védő között kell az áttörést megkísérelni úgy, hogy mindkettőjük jelentősen elmozduljon szélességben a labdás támadó irányába.
A pontos technikai végrehajtás mindkét esetben már a második-harmadik átadás után közvetlen vagy közvetett gólszerzési lehetőséget kínál. Mégis, általában célszerű végigjátszani a húzást széltől szélig, mert a labdajártatás közben nyert részelőnyök a manőver végén alkotnak igazán jelentős területi vagy számbeli előnyt. A húzások szerepe a területvédelem elleni játékban igen jelentős, mind számbeli hátrányban, mind pedig számbeli előnyben rendkívül hatásos. Jelentőségük a vegyes védekezés ellen sem csökken, mert az emberfogással semlegesített játékos kihagyható a manőverből. Értékét tovább növeli, hogy egyes támadási rendszerekben, mint például a helytartásos támadás, a támadójáték alapját a húzás és az ahhoz kapcsolt egyéb csoportos és egyéni játékelemek képezik.
Pozícióváltoztatás
Ez a gyűjtőfogalom olyan taktikai mozgásokat takar, melynek során a támadójátékosok elhagyják előzetesen elfoglalt pozíciójukat, és hosszabb-rövidebb ideig egy másik szerepkört vesznek föl. A csoporton belüli további felosztás alapja lehet a játékosok mozgásának az ellenfél kapujához, illetve a pálya hossztengelyéhez viszonyított iránya, valamint az, hogy a két játékos összehangolt mozgása során elfoglalja-e egymás pozícióját (helycsere). Ez a csoportos taktikai manőver a pálya bármelyik részén alkalmazható, de különösen az ellenfél védelme előtt teszi lehetővé a játékosok változatos, színes szélességi és mélységi mozgásos tevékenységét. A pozícióváltoztatás a csapat támadótevékenységének szerves része, és olyan csoportos manőver, ami még a kezdő csapatok taktikai repertoárjából sem hiányozhat. Sok esetben a csapat mozgásos rendszerének alapját képezi azáltal, hogy biztosítja egy csapatrész vagy közvetve az egész csapat folyamatos munkáját, szervezett tevékenységét. Taktikai értékét tovább növeli az a tény, hogy ez a csoportos manőver változatos védekezési rendszerek ellen is hatékonyan alkalmazható. A jó ütemű befutások, helycserék és alkalomszerű átfutások a mélységben tagolt vegyes védekezés ellen az áttörésekre és elzárásokra, míg a szélességben kiépített zónavédekezés ellen az átlövésekre teremtenek kiváló alkalmat. Ugyancsak eredményesen alkalmazható emberfogásos védekezés ellen, különösen szoros emberfogás esetén, mikor rövid átadásokkal, elzárások közbeiktatásával, közeli helycserékkel az ellenfél könnyebben lerázható.
Bejátszás
A bejátszás a labdaátadás különleges és sajátos esete, melynek célja a beállójátékos helyzetbe hozása. Speciális szerepe folytán a bejátszás többet jelent a támadójáték számára, mint általában a mezőnyben alkalmazott egyéb átadások, hiszen hozzásegíti a beállót egyéni feladatköre ellátásához, elősegíti részvételét a csoportos manőverekben, ezzel közvetlenül és közvetve segíti a támadójáték eredményességét. Gyakorlati végrehajtása labdás technikai elemekre épül, így a bejátszás alaphelyzetből vagy mozgás közben, talajról, illetve a levegőből valamennyi átadási móddal egyaránt kivitelezhető.
A jó gyakorlati végrehajtás ellenére a beállójátékos helyzetbe hozása tervszerű taktikai előkészítés nélkül meglehetősen kockázatos, esetenként reménytelen. A labdás támadó számára sok esetben a védők megközelítése is komoly gondot okoz, amit bejátszásnál tovább nehezít az a tény, hogy közöttük a labdát a megfelelő helyre, a beállónak kell továbbítani. Bejátszásra leginkább a vegyes védekezésnél nyílik jó alkalom, ugyanis a védelem mélységi és szélességi tagoltsága réseket nyit, és ez megkönnyíti a beálló helyezkedését, valamint az átadást. Zónavédekezésnél ezeket a kritériumokat más mozgáselemek kapcsolásával, mint például elzárással vagy áttörési kísérlettel kell kialakítani.
Elzárás és leválás
Az elzárás és annak folytatása, a leválás a támadójáték egyik leghatékonyabb és leggyakrabban alkalmazott technikai-taktikai eleme. Ezen csoportos manőver elsődleges célja - védője közbeavatkozásának kizárásával - az egyik csapattárs támadótevékenységének elősegítése. Emellett a jó technikai végrehajtás lehetőséget teremt az elzáró játékosnak a jó ütemű leválásra, így gólszerzésre. Minden esetben alapvető fontosságú a jó technikai végrehajtás. A technikai folyamat megfelelő elsajátítása, valamint a végrehajtás szempontjainak ismerete kellő alapot nyújt a különböző taktikai feladatok megoldásához.
Ezen alapvető elzárási módok a csapat technikai-taktikai képzettségétől és felkészültségétől függően számtalan változatban alkalmazhatók, a játékszituációnak megfelelően módosíthatók. Mindig a leghasznosabb és legcélravezetőbb megoldásra törekedve az elzárás kiterjeszthető több játékosra (csoportos elzárás), vagy folyamatos mozgás közben hosszabb ideig fenntartható (kísérő elzárás). Ugyancsak kihasználható az ellenfél kedvező elhelyezkedése (elzárásba vezetés) vagy a különböző testhelyzetekben, különböző testfelületekkel végrehajtható (mögé állásos elzárás háttal).
Támadási rendszerek
A felállt és jól szervezett védelemmel szemben a gólhelyzet kialakítása elsősorban tudatos, tervszerű támadójátékkal lehetséges. Ezért a támadásszervezés során szükséges kialakítani egy olyan egységes játékszemléletet és mozgásos rendszert, amely valamennyi játékos számára egyértelművé teszi a csapat fő támadási törekvését. A támadási rendszer kijelöli a játékosok pozícióját, ezáltal szélességben és mélységben biztosítja a támadók megfelelő elosztását, valamint koordinálja az egyének együttműködését és a csapatrészek tevékenységét, tehát összességében biztosítja a csapat számára az erők maximális kihasználását. A rendszerbe foglalt, bizonyos keretek közé szűkített támadás továbbá megkönnyíti a játékosok feladatát azáltal, hogy egy előzetes információt, elképzelést nyújt a játék várható alakulásáról.
Pozíciótartásos támadás
Ebben a támadási rendszerben a játékosok meghatározott alapfelállás szerint foglalják el a pozíciójukat, és lényegében ezen belül, jelentős helyváltoztatás nélkül látják el támadófeladataikat. Pozíciótartásos támadásnál jól elhatárolódnak a különböző feladatkörök, a gólveszélyes területen belül lehetőség nyílik a játékosok képessége és felkészültsége szerinti optimális elosztásra és speciális vonásaik kihasználására. A játék alapját a gyors és praktikus labdajáratás képezi, melyhez az egyéni improvizációk és csoportos manőverek kapcsolódnak. A támadást állandó labdás és labda nélküli kapura törés jellemezze. A labda nélküli játékosok intenzív alapmozgással úgy helyezkedjenek, hogy bármikor képesek legyenek a labda átvételére, majd azt követően gyors kapura törésre. A pozíciótartásos támadás elsősorban területvédekezés ellen és különösen emberelőnyben eredményes. A pozíciótartásos támadás előnye, hogy a támadók arányos elhelyezkedéssel jól fedik le az egész gólveszélyes területet, valamint a saját pozíciójukban speciálisan képzett játékosok átlagon felüli képességei eredményesen használhatók ki egy-egy ellen játékszituációkban, illetve csapatrészmanőverekben. Továbbá a játékos helytartása következtében csökken a labdaeladás veszélye és gyakorisága, így ez a támadási rendszer egy viszonylag labdabiztos támadásfelépítési forma. Hátránya viszont, hogy a játékosok mozgásterülete behatárolt, a szélességi mozgás mennyisége erőteljesen csökken, valamint a feladatkörök tagozódása miatt egy idő után a támadójáték kiismerhetővé válik.
Pozícióváltoztatásos támadás
Ebben a támadási rendszerben a játékosok kiterjedt mozgása és megnövekedett helyváltoztatása a meghatározó tényező, ezért egyrészt a pozícióváltásos támadás gazdaságossága vitatható, másrészt pedig eredményes kivitelezése kifogástalan erőnlétet igényel. Mivel a mozgás során a játékosok a gólveszélyes terület változatos részeit, illetve számos támadópozíciót érintenek, ez esetben az alapfelállásnak nincs különösebb jelentősége. A zűrzavar elkerülése, valamint a tervszerűség és gazdaságosság megőrzése érdekében azonban célszerű meghatározni a szélsők, beállók és átlövők számát, tovább az egyes játékosok viszonylagos mozgásterületét, illetve fő mozgásirányát. A pozícióváltoztatásos támadás elsősorban emberfogásos védekezés és nyílt területvédekezés ellen eredményes, mert a védőket fokozott mozgásra, elzárásokba, így hibázásra kényszeríti. A pozícióváltoztatásos támadás előnye, hogy a célirányos futások, a sok helyzetváltoztatás követése mindig nehézséget okoz a védőknek, emellett a csapat tagjainak egyaránt lehetőséget nyújt a támadásban való aktív részvételre, gólszerzésre. A támadási rendszer hátránya viszont, hogy az összehangolt, tervszerű mozgások nehezen tanulhatók, sok gyakorlást és jó összeszokottságat igényelnek, valamint a befektetett munka nem mindig van összhangban az eredményességgel.
Vegyes támadás
Ez a támadási rendszer egyesíti magában a pozíciótartásos és pozícióváltoztatásos támadás legelőnyösebb vonásait, ezért napjainkban ez a legelterjedtebb és a csapatok által leggyakrabban alkalmazott támadásszervezési mód. Ebben az esetben a játékosok meghatározott alapfelállás szerint helyezkednek el a játéktéren, de a támadásfelépítés során a játékhelyzetnek megfelelően, alkalmilag változtatják pozíciójukat. Így a vegyes támadás lehetőséget nyújt különböző alapfelállásokra, elősegíti a játékosok megfelelő elosztását mélységben és szélességben a gólveszélyes területen, továbbá a csapatrészek, támadóegységek specializált tevékenységével ez a rendszer lehetővé teszi a pozíciótartásos és pozícióváltoztatásos támadás egyidejű alkalmazását. A támadási rendszer előnye, hogy gyorsan és könnyen változtatható, egyéni elképzelés szerint bővíthető, valamint kezdő és élvonalbeli csapatok esetén egyaránt alkalmas változatos támadójáték kialakítására.
Handball Tactics Middle back cross with Pivot
A kézilabdázás alapjai
A kézilabda egy labdajáték. A labdát csak kézzel szabad dobni, a kapus kivételével lábbal nem szabad hozzáérni. A csapat 16 játékosból áll, a játéktéren egy időben legfeljebb 7 játékos tartózkodhat. A többi játékos cserejátékos. Az a csapat nyer, amelyik rendes játékidőben több gólt ér el. Ha mindkét csapat azonos számú gólt ér el, a játék döntetlen eredménnyel végződik. Abban az esetben ha továbbjutáshoz el kell dönteni a nyertest akkor 2x5 perces hosszabbítás következik. Ha ezután is döntetlen az eredmény akkor 7 méteres dobással döntik el, ki a nyertes.
A kézilabdát általában fedett csarnokban játsszák, de ismert szabadban játszott változata is. Egyre kedveltebb a strandkézilabda nevű változata is.
| Pálya mérete | Kapu mérete | Játékidő | Csapat létszáma |
|---|---|---|---|
| 40x20 m (kezdetben) | 2x2.4 m (kezdetben) | 2x25 perc (kezdetben) | Max. 7 játékos a pályán |
| 48x32 m (később) | 2x3 m (jelenleg) | 2x30 perc (jelenleg) | 14-16 játékos (keret) |
A kézilabdázás első formájaként a kispályás játék jelent meg, de az 1920-as évektől inkább a nagypályás játék volt az uralkodó. Jelentős változást az 1950-60-as évek hoztak: a kispályás kézilabda a maga sebességével, változatosságával és lüktető ritmusával fokozatosan háttérbe szorította a lassúbb nagypályás kézilabdázást. 1966 után már csak kispályás mérkőzéseket rendeztek, a nagypályás kézilabdázás nemzetközileg megszűnt. Az 1980-as években a kézilabdázást az egyre növekvő népszerűség, a szabályok megszilárdulása, a sportág megerősödése és technikai-taktikai repertoárjának látványos fejlődése jellemezte.
A kézilabda fejlődése Magyarországon
A kézilabda magyarországi történetét egy magyar atléta, Cséfay Sándor alapozta meg, aki egy európai túra során figyelt fel a különös játékra. Az akkoriban még labdarúgópályán játszott játék egy életre rabjává tette. Később 1933. március 30-án önálló szövetségként megalakult a Magyar Kézilabda Egyesületek Szövetsége. A magyar férfi válogatott az 1936-os berlini olimpián szerepelt először, 1938-ban pedig világbajnoki bronzérmet szerzett. Ez jelentősen növelte a sportág népszerűségét és elősegítette számos klub létrejöttét. A második világháború jelentősen megtépázta a kézilabda sportot is, de az 1949-ben Budapesten megrendezett női nagypályás világbajnokságon a magyar válogatott mégis aranyérmet szerzett.
Ezt követően azonban Észak-Európából elindult világhódító útjára a kisméretű pályán játszott kézilabda, melyet Magyarországon elsősorban szabadban, de Európa nagy részén már teremben űztek. A játék a kisméretű pálya révén felgyorsult, több gól született, a stratégia is fontosabb szerepet kapott, mindezek együtt jelentősen növelték a sportág népszerűségét.
Az 1950-es évekre a Nemzetközi Kézilabda Szövetség (IHF) már sűrű programot bonyolított évente, ekkor indult ugyanis útjára a világbajnokság, melyen elsősorban a nők szerepeltek sikeresebben, olyannyira, hogy 1957-ben ezüstérmet nyertek, majd 1965-ben világbajnokok lettek Dortmundban. Ez idő tájt az IHF elindította a klubcsapatoknak kiírt három európai kupát. A Bajnokok kupája, az IHF kupa, és a Kupagyőztesek Európa-kupája nagyot lendített a játékosok technikai fejlődésén.
A kilencvenes évekre a kézilabdázás az egyik legnépszerűbb sportággá nőtte ki magát. 1994-től Kézilabda-Európa-bajnokságokat is rendeznek. Napjainkban már jóval száz fölé emelkedett a tagországok száma, és összesen több mint tízmillió játékos űzi versenyszerűen a kézilabdát. Hazánkban is az egyik legnépszerűbb sportágnak számít. Az előző évtizedekben meghatározó szerepet játszó európai országok mellett ázsiai, afrikai, amerikai, sőt óceániai országokban is rohamosan fejlődik, népszerűsödik a játék.
A kézilabda tényleg egy folyamatosan pörgő sportág, és erre nincs is jobb példa, mint a bíró által jegyzett “passzív játék” fogalma. Itt tényleg a támadás és a gólszerzés a csapatok elsődleges feladata. Ehhez nyújt segítséget a kézilabda alapszabálya is, ami abszolút a támadó játékot preferálja. Ha egy csapat tiki-taka módra csak a félpályán passzolgatna ide-oda, a bíró felteszi a kezét. Ezzel jelzi, hogy a játék túl passzív, nem haladnak előre, nem csinálnak úgy, mint aki legalább meg szeretné próbálni a gólszerzést. Ha a csapat figyelmen kívül hagyja a bírói intelmet, akkor a játékvezető elveszi a labdát a passzív féltől, és a másik csapatnak ajándékozza azt. Ők pedig támadhatnak, és ezzel előnybe kerülhetnek.
Fociban óriási probléma a rengeteg színészkedés, az időhúzás, az álló játék… Kézilabdában ilyen probléma nincs, ezt már rég kivédte ez a sportág. Itt ugyanis, ha a játékvezető megállítja a játékot, akkor nem csak a játékot, hanem azzal együtt az órát is megállítja. Itt tényleg annyit játszanak, amennyi a megadott játékidő, és ez tiszta játékidő is marad. Ha nincs játék, nem pörög az idő. Itt a védekező csapat nem tudja kidobni a labdát a stadionból, abban reménykedve, hogy ezzel is nyer pár percet.
A fentiekből már adja magát a dolog, és picit már céloztunk is rá. A kézilabda tényleg egy olyan sportág, ami izgalmas mérkőzésekkel örvendezteti meg a szurkolókat. Számos alkalommal hihetjük azt egy-egy mérkőzésről, hogy hát ez már lefutott, megvan az eredmény, felesleges tovább nézni. A csapat ezt már megnyerte, innen nincs visszaút. Ilyenkor ez ugyanis azonnal visszaüthet, főleg ha megvan a vesztésre álló fél mentális ereje. Ha vissza tudnak jönni a meccsbe, ezt akár pár perc alatt megtehetik, észszerű hátrányban legalábbis. Ha összetörnek, akkor onnantól egyenes az út a másik félnek a fordítás felé, ami a semleges szurkolók számára óriási látványosság lehet, főleg ha már ők is elkönyvelték a vereséget. A kézilabda jócskán bővelkedik ilyen eseményekben, legyen szó olimpiai, Eb, VB, vagy klub szinten akár BL meccsekről.
A taktika felel azért, hogy összehangolja a pályán lévő játékosokat egy nagy egésszé, hogy ők együttesen mozogjanak egy közös cél felé: a győzelem felé. Csapatsportokban pedig mindig kiemelkedő fontossággal bír ez. Mindig lenyűgöző látni, hogy milyen szinten képes együtt dolgozni egy csapatnyi ember, akiket mindet egy motiváció hajt és mind ugyanazt akarják: a győzelmet. A szurkolók szívét azok a csapatok szokták elnyerni, akik képesek egymásért küzdeni, akik sosem adják fel. Akik, ha egy társuk gyengén teljesít, nem lecseszik, hanem megpróbálják támogatni és felemelni azt.
Mint minden csapatjáték során, így a kézilabdában is óriási szerepet játszik a csapat taktikája. Lehet egy csapat támadó vagy védekező felfogású. Mindig az edző dolga lesz összehangolni a mozgásokat. Az ilyeneket felfedezni minden csapatsportban izgalmas tevékenység, de egy olyan gyors és izgalmas sportágban, mint a kézilabda, külön fokozza az élmény-faktort. Mely játékosoknak szavaz bizalmat az edző? Milyen felállásban küldi ki a csapatot a mérkőzésre? Mikor kér időt? Kiket és mikor és kik helyére cserél be? A taktikával függ egybe a játék ezen aspektusa is. Persze meg lehet a mérkőzés előtt beszélni, hogy milyen stratégia szerint szeretné a csapat végigjátszani a mérkőzést. Ez azonban, ahogy minden csapatsport esetében, így a kézilabdában is folyamatosan változhat. Ilyenkor jön képbe az, hogy a mérkőzésen épp játszó csapatok játékosai közül kik tudnak a leggyorsabban alkalmazkodni az adott szituációhoz, és kik tudják a legjobban és a leghiggadtabb módon lereagálni az eseményeket. A tévén keresztül élőben nézhetjük végig, hogy hogy pörög egyes játékosok agya. Hogy éles helyzetben miképp reagálnak bizonyos helyzetekben. Hogy képesek-e vállukra venni és vezetni a csapatot, vagy megbuknak a legnagyobbak tesztjén. Ez az egyik legizgalmasabb kérdés a legkomolyabb kézilabda mérkőzések során.
Mit ér egy labdajáték, ha nem tudunk azon ámulni, hogy milyen zseniális mozdulattal juttatta a társához a labdát egy-egy játékos, vagy épp milyen lenyűgöző módon vágta be a hálóba azt. A kézilabda pedig jócskán bővelkedik ilyen elképesztő megoldásokban. Gyakran csak lesünk, hogy mi mindenre képesek is ezek a kiváló sportemberek a testükkel. És akkor itt össze is köthetjük a fentebb már említett gyorsan pörgő aggyal ezt a szekciót. Hiszen tényleg olyan technikai kivitelezéseket láthatunk a játékosoktól, amikről korábban el se tudtuk képzelni, hogy a testünk egyáltalán képes lehet ilyen mozdulatokra. A kézilabdában (is) elkerülhetetlen a kiemelkedő kreativitás ahhoz, hogy lenyűgöző technikai mozdulatokkal kápráztathassa el a játékos a közönséget. Az ilyen megoldásokat pedig értelemszerűen az első áll-leesős ámulásból való ocsúdást követően mindig óriási tapsviharral jutalmazza az értő közönség. Nem is hiába.
tags: #a #vedo #taktika #alapveto #jellemzoi #kezilabda
