Az afrikai labdarúgás története és sikerei
Az afrikai labdarúgás hosszú és gazdag történelemmel rendelkezik, tele felemelkedésekkel, drámai pillanatokkal és emlékezetes sikerekkel. A kontinens labdarúgása a gyarmati sorból való felszabadulás és az önálló identitás kialakításának fontos részévé vált. Az Afrikai Nemzetek Kupája, a világbajnokságok és az olimpiák mind-mind tanúi voltak az afrikai csapatok kitartásának és tehetségének.
Az Afrikai Nemzetek Kupája (ANK): A kontinentális büszkeség
Az Afrikai Nemzetek Kupájának első kiírásához egészen 1957-ig kell visszalapoznunk a történelemkönyvekben, vagyis három évvel az első EB megrendezése előttre. A torna életre keltését a gyarmati sorból felszabaduló országok függetlenségének ünneplése mellett az is szükségszerűvé tette, hogy a labdarúgás nemzetközi vezetői igencsak lekezelően bántak az afrikai szövetségekkel. Noha a FIFA-nak Egyiptom már 1923 óta a tagja volt, Szudán ’48, Etiópia pedig ’52 óta, a világszövetség többször is visszautasította az általuk létrehozni kívánt Afrikai Labdarúgó Szövetség (CAF) elismerését.
Az 1956-os FIFA-kongresszuson az egyiptomi szövetség elnöke, Abdelaziz Szalem sértődötten ki is vonult a lisszaboni tárgyalóteremből és szudáni, valamint dél-afrikai kollégáival az anekdoták szerint az Avenida Hotelben rögtön el is határozták egy kontinenstorna létrehozását, hogy ezzel is alátámasszák az önálló konföderáció létjogosultságát. Miután azonban Dél-Afrika nem volt hajlandó színes bőrű játékosoknak is lehetőséget adni, kizárták a tagok közül (egészen az Apartheid végéig), így az első két tornán csak három válogatott, az alapító trió: Egyiptom, Szudán és Etiópia vettek részt. Az aranyérmeket pedig a fáraók gyűjtötték be, a később játékvezetőként is tevékenykedő (a ’68-as döntőt is vezető) Ad-Diba pedig egy mesternégyessel a torna első gólkirálya lett.
Az egyiptomi uralmat aztán Etiópia tudta megszakítani, mégpedig egy Eritreában állomásozó olasz katona gyermekei, az országban máig nagy népszerűségnek örvendő Vassallo-testvérek remeklése révén, majd a következő időszakban egyre színesebb lett a torna palettája. A hatvanas években ugyanis folyamatosan egyre több ország vált függetlenné, így az Afrika-kupák előtt már selejtezőkre is sor került. Az észak-keleti régió mellett már Nyugat-Afrika is egyre komolyabb erőt képviselt a kontinens futballjában, olyannyira, hogy az évtized második felében Ghána legendás szövetségi kapitányának, Charles Kumi Gyamfinak az irányításával két trófeát is begyűjtött egymás után.
1968-ban jelentek meg az első Európában profiskodó játékosok a tornán, és meg is született az ANK-k történetének egyik legnagyobb meglepetése, mégpedig a Csanádi Ferenc irányításával szárnyaló Kongó-Kinshasa (a mai Kongói D.K.) diadalával. A gólkirályi címet ekkor és két évvel később is az elefántcsontparti Laurent Pokou szerezte meg, aki máig az ANK-k történetének második legeredményesebb játékosa, később az első Európában is nagyra tartott afrikai légiós lett. 1970-ben a harmadik alapító, Szudán is megnyerte a maga hazai trófeáját az első televízió által közvetített fináléban.
A hetvenes években teljesen átrendeződtek a kontinens labdarúgásának erőviszonyai. Előbb a Kongói Köztársaság, majd az ekkor éppen Zaïre néven szereplő, minden idők legnagyobb góltermésű, 9 gólos tornáját produkáló Pierre Ndaye Mulamba által repített Kongói D.K. végzett az élen, mely aztán a VB-t is megjárta. Az új kupa, az Afrikai Egység trófeájának bevezetésekor tovább folytatódott Nyugat-Afrika viszonylagos hegemóniája, hiszen előbb a két bronzérem után a „Matematikus”, azaz Segun Odegbami vezérletével végre a csúcsra jutó Nigéria diadalmaskodott 1980-ban, majd a döntőben a magyar Göltl Béla által irányított Líbiát legyőző Ghána sikere következett 1982-ben.
Ezután viszont Kamerun is felhelyezte magát a kontinens futballtérképére, nem is akárhogy. A ’82-es VB-t veretlenül záró szelídíthetetlen oroszlánok nem éppen látványos, ám rendkívül masszív játékukkal 1984-ben a hazai Elefántcsontpartot győzték le a döntőben, két évvel később egy ezüstérmet nyertek Egyiptomban, majd '88-ban Marokkóban is elhódították a trófeát. Nagy VB-menetelésük évében már a csoportkörben ragadtak és helyettük a sikerre már régóta vágyó Algéria diadalmaskodott a Madzser, Belloumi és Menad nevével fémjelzett sivatagi rókák utolsó nagy dobásaként.
1992-ben már 12 válogatott részvételével rendezték meg a tornát, Elefántcsontpart pedig Alain Gouaméné mennybemenetele révén tudott győzni. A két évvel későbbi tornát a tragikus repülőbalesetben kerete nagy részét elveszítő Zambia és legnagyobb sztárjuk, a katasztrófát szerencsésen elkerülő Kalusha Bwalya meseszerű menetelése tette emlékezetessé, még akkor is, ha a fináléban végül kikaptak a fénykorát élő Nigériától, akik három ezüst és egy bronz után diadalmaskodtak újra és ekkortól viselhették büszkén a szuper sasok becenevet.
A déli régió sikerét így nem Zambia, hanem 1996-ban Dél-Afrika tette teljessé, amikor is a kupa nevéhez méltón az Afrikai Egység szimbóluma lett a torna. Az Apartheid megszüntetésével a nemzetközi vérkeringésbe visszatérő bafana bafana egyaránt vonultatott fel fehér- és színes bőrű játékosokat, akik Mandela és az ekkor még szép jövőben bízó közönség hatalmas örömére elhódították a trófeát, de egyébként két évvel később is a döntőig meneteltek.
Az ezredfordulón berobbant aztán a már említett második kameruni aranygeneráció, melyet már olyan Európában is elismert sztárok alkottak, mint Samuel Eto'o, Rigobert Song, Geremi Njitap vagy a tragikus körülmények között elhunyt Marc-Vivien Foé. Ez a csapat 2000-ben előbb végleg elnyerte az Afrikai Egység trófeát, mégpedig a nigériai válogatottól a saját otthonában elorozva azt, majd két évvel később legyőzte a döntőben a jelenlegi generációig a legerősebbnek tekinthető szenegáli válogatottat is. Ez a periódus tekinthető talán a torna legfényesebb időszakának, hiszen már számos, elsősorban nyugat-afrikai válogatott tudott több Európában is nagyra tartott játékost felsorakoztatni.
A régi futballigazság azonban az Afrika-kupákon is érvényesült, és nem a merőben különböző helyekről összeverbuvált sztárok, hanem az egységesebb, főként észak-afrikai csapatok kezdték el nyerni a tornákat. 2004-ben Tunézia szerezte meg hőn áhított kontinensbajnoki címét hazai pályán, majd a Hasszan Sehata által gardírozott történelmi triplázást produkáló Egyiptom dominanciája következett, mégpedig néhány légiós mellett főként olyan játékosokkal, akik a hazai ligából kerültek a válogatottba.
Az utolsó négy Afrika-kupát voltaképpen a meglepetések tornáinak is nevezhetjük, hiszen mind a négy győztes váratlan volt bizonyos szempontból. Hervé Renard és a sztárok nélkül felálló Zambia első sikerére senki sem számított 2012-ben. Elefántcsontpart 23 év utáni újabb győzelmében persze inkább csak az volt a meglepő, hogy legnagyobb sztárjuk, Didier Drogba vezérletével egész addig hiába próbálkoztak éveken keresztül, amikor pedig a "főelefánt" bejelentette a nemzetközi visszavonulását, nélküle rögtön összejött a siker.
A torna történetében a legeredményesebb nemzet Egyiptom, hiszen a fáraók egyelőre 7 elsőséggel büszkélkedhetnek. Az örökranglista második helyén Kamerun áll immár 5 elsőséggel, a harmadik pedig Ghána 4 végső sikerrel, viszont a legutóbbit és már 37 éve, 1982-ben könyvelhették el a fekete csillagok, összesen pedig öt döntőt is elbuktak már. Az Afrikai Labdarúgó Szövetség jelenlegi 56 tagországából összesen 14 nyerte már meg a kontinenstornát és 20 szerzett érmet, a tornán pedig az idei 3 debütánssal immár 44 válogatott tehette tiszteletét.
A legsikeresebb csapatok az Afrikai Nemzetek Kupáján (elsőségek száma)
| Ország | Elsőségek száma |
|---|---|
| Egyiptom | 7 |
| Kamerun | 5 |
| Ghána | 4 |
Afrikai csapatok a Labdarúgó Világbajnokságokon
A labdarúgó világbajnokságok létrehozásakor az akkor még gyarmatokra szabdalt Afrikában csak három független ország létezett. Közülük csak a brit gyarmatbirodalomból 1922-ben elszakadó Egyiptom szerepelt akkoriban rendszeresen nemzetközi megmérettetéseken. Négy évvel később viszont, az Olaszországban rendezett tornára már eljutottak a fáraók a selejtezők során Palesztinán átgázolva, így az első afrikai VB-meccset Egyiptom vívta éppen Magyarország ellen.
A FIFA-val amúgy sem ápoltak a kontinens képviselői különösebben jó viszonyt, miután a világszövetség visszautasította a három ország társulásából létrehozott Afrikai Labdarúgó Szövetség (CAF) felvételét tagjai közé. Az afrikai bojkott végül elérte a célját, és az 1970-es VB-re már egy helyet fenntartott a FIFA Afrikának, így a kontinens 36 év után újra képviseltethette magát a nagy futball-seregszemlén. Ezzel a lehetőséggel végül élni tudott Marokkó, mely meg is szerezte a kontinens első pontját a mexikói világbajnokságon.
Mindezek után viszont a '74-es torna az egyik legkínosabb afrikai VB-emlék lett az első fekete-afrikai résztvevő, Zaïre (ma: Kongói DK) szereplése révén. A megalázó vereségen és a feltételezett bundázáson az ország hírhedt elnöke, Mobutu olyannyira feldühödött, hogy személyesen utazott a helyszínre és a pletykák szerint börtönbüntetést ígért a játékosoknak, ha az utolsó, Brazília elleni mérkőzésen három gólosnál nagyobb vereséget szenvednek. Ez volt az a pillanat, amikor Pelé megejtette elhíresült jóslatát az afrikai labdarúgás jövendő fejlődéséről és innen elég jól meg is figyelhető egy fokozatos szintemelkedés a kontinens csapatainak VB-eredményeiben.
1978-ban Tunézia először szerepelt afrikai szövetségi kapitánnyal a tornán és rögtön az első afrikai győzelmet is begyűjtötte vele a tunéziai csapat Argentínában. Az 1982-es VB-n már 24-re emelkedett a mezőny létszáma és Afrikát immár két válogatott képviselhette a tornán, nem is akárhogyan. Kamerun veretlen maradt és bár ezzel sem jutott tovább a csoportkörből, igencsak jól vizsgázott. Még ennél is nagyobb nemzetközi elismerést vívott ki azonban Algéria, hiszen a Madjer-Belloumi duó által repített sivatagi rókák első meccsükön rögtön legyőzték Nyugat-Németországot (2-1).
Ami nem jött össze '82-ben Algériának, azt azonban négy évvel később Mexikóban elérte Marokkó, mely első afrikai csapatként jutott tovább a csoportjából. Előbb Lengyelország és Anglia ellen játszott gól nélküli döntetlent a brazil José Faria által irányított csapat, majd Abdelrazzak Khairi duplájával és Portugália legyőzésével (3-1) meg is nyerte a kvartettjét. Az egyenes ívűnek tűnő fejlődés ekkor még nem állt meg.
Az 1990-es olaszországi VB hozta el talán a legnagyobb afrikai VB-csodát, mégpedig az akkor már 38 esztendős Roger Milla által repített kameruni válogatott emlékezetes menetelésével. A nyitómérkőzésen rögtön a címvédő Argentína legyőzésével (1-0) sokkolták a szelídíthetetlen oroszlánok a közvéleményt. A nyolcaddöntőben Kolumbia ellen ismét parádés cserének bizonyult Milla és egy újabb duplával a máig kontinentális rekordnak számító negyeddöntőbe lőtte a csapatot. A VB-k történetének egyik legjobb meccsét hozták össze a legjobb nyolc között, ahol az angolok ellen végül alulmaradtak.
Zlatan Ibrahimović | dokumentumfilm (2025) | A futball legenda története
És talán éppen a megnövekedő elvárások okozták részben az afrikai válogatottak vesztét a következő időszakban. '94-ben három csapat képviselhette már a kontinenst, de Kamerun és Marokkó viszonylag simán elesett a továbbjutástól, míg a debütáló Nigéria hiába szerepelt remekül a csoportkörben, a nyolcaddöntőben belefutott a döntőig menetelő Olaszországba. A mezőny harminckét csapatosra bővítése azt is jelentette, hogy Afrika már öt válogatottat indíthatott a világbajnokságokon, de az előrébb lépés ezután sem sikerült egyértelműen. A kontinens képviselőinek nagy része elhullik azóta is a csoportkörben, és egy-egy csapat képes csak egy-egy tornán számottevőbb teljesítményre.
2002-ben az El Hadji Diouf, Papa Bouba Diop, Khalilou Fadiga vagy épp a jelenlegi szövetségi kapitány, Aliou Cissé által repített Szenegál szolgáltatta az afrikai meglepetést. A címvédő Franciaország váratlan legyőzése (1-0) után a Dánia és Uruguay ellen kivívott döntetleneknek köszönhetően továbblépett a csapat a csoportjából. Sőt, később egy hosszabbításba torkolló párharcban a nyolcaddöntőben Svédországot is legyőzték Teranga oroszlánjai Henri Camara aranygóljával és már-már a kameruni szelídíthetetlen oroszlánok 1990-es menetelését emlegették velük kapcsolatban a szurkolók.
Négy évvel később Németországban Tunéziának ismét csak nem jött össze a bravúros nyolcaddöntőbe jutás és négy VB-debütáns afrikai válogatott közül három is viszonylag simán bukott el a csoportkörben. Ghána azonban ha már hosszú várakozás után eljutott a VB-re, akkor ott legyőzte Csehországot és az USA-t is, így a nyolcaddöntőben a fekete csillagok egyedül képviselhették még Afrikát. Ott azonban Brazília már túl nagy falatnak bizonyult.
A "hazai" rendezés egyben azt is jelentette, hogy egyedülálló módon hat válogatott képviselhette Afrikát a 2010-es VB-n, ám ez végül nem eredményezett a korábbiaknál több sikert. A dél-afrikai VB-n a pont nélkül záró Kamerun vagy az egyetlen pontot begyűjtő Algéria és Nigéria teljesítménye is kifejezetten csalódást okozott. A mundér becsületét ismét Ghána védte meg, hiszen ha nem is sziporkázó játékkal, de Szerbia és Ausztrália előtt sikerült kivívniuk Asamoah Gyanéknak a továbbjutást, majd az Egyesült Államok hosszabbításos legyőzésével mindössze harmadik afrikai csapatként még a VB-negyeddöntőt is elérték. Nyugodtan kijelenthetjük azt is, hogy a kontinensről még senki nem került olyan közel a négy közé jutáshoz, mint a fekete csillagok, hiszen a VB-k történetének egyik legemlékezetesebb hajrájában Uruguay ellen Luis Suárez a 120. percben kézzel hárított.
Legutóbb Brazíliában a sors kicsit ismételte önmagát, hiszen ugyanaz az öt afrikai ország kvalifikálta magát a VB-re, mely négy évvel azelőtt. Kamerun ismét pont nélkül zárt, Ghána pedig ha nagy csalódást nem is keltett, de ezúttal idejekorán elbukott. Elefáncsontpart számára is a csoportkör volt ismét a végállomás. Az viszont mindenképpen sikerenek értékelendő, hogy először lépett tovább két afrikai csapat is a nyolcaddöntőkbe, még ha nem is éppen magabiztos játékkal. Nigéria elsősorban Bosznia szűk legyőzésének köszönhette a továbbjutását, Algéria pedig a Dél-Korea elleni győzelem és az Oroszország ellen kiharcolt döntetlen után örülhetett története első VB-továbbjutásának.
Afrikai labdarúgás az Olimpiai Játékokon
Az újkori olimpiáknak már a második kiírásában, 1900-ban rendeztek labdarúgótornát is. Egyiptom labdarúgó válogatottja pedig még jóval a függetlenné válás előtt, már az 1920-as játékokon részt is vett, hogy aztán megszakítás nélkül hatszor egymás után egészen 1952-ig ott is legyen minden ötkarikás rendezvényen. Az első sikerekre sem kellett egyébként sokat várni, 1924-ben Párizsban a magyar válogatott 3-0-s kiverésével a negyeddöntőbe jutottak, majd 1928-ban Amszterdamban Törökországot 7-1-re, Portugáliát pedig 2-1-re legyőzve meneteltek a legjobb négy közé.
1960-ban már csoportkört is rendeztek, és Egyiptom mellett már Tunézia is a résztvevők között volt, ám mindkét csapat győzelem nélkül távozott Rómából. Ezután azonban sokáig az olimpián is elmaradtak az afrikai sikerek, mígnem 1988-ban már felkaphattuk a fejünket, amikor Szöulban Zambia a csoportkörben 4-0-ra kiütötte Olaszországot, bár aztán csoportgyőztesként a negyeddöntőben elbukott az NSzK-val szemben.
Az első igazán nagy sikert a barcelonai játékokon produkálta Ghána 1992-ben. A fekete csillagok nem csak a csoportjukat nyerték már meg, hanem a negyedöntőben Paraguayt, majd a spanyolokkal szembeni elődöntős vereség után a bronzmeccsen Ausztráliát is legyőzték és megszerezték Afrika első olimpiai érmét labdarúgásban. És még csak ezután következett az afrikai aranykorszak. 1996-ban Atlantában a holland Jo Bonfrere által irányított nigériai válogatott többek között a magyar, a brazil vagy az argentin csapatot is igencsak látványos játékkal kiverve gyűjtötte be a kontinens első olimpiai aranyérmét labdarúgásban. A csapatban olyan későbbi sztárok játszottak már, mint Jay-Jay Okocha, Nwankwo Kanu, Tijani Babangida, Celestine Babayaro, Taribo West, Victor Ikpeba, Daniel Amokachi vagy Emmanuel Amunike.
Ahogy azonban a felnőtt világbajnokságokon, úgy az olimpiákon is megfigyelhető az afrikai labdarúgás fejlődésének megtorpanása az új évezredben. 2004-ben Athénban már csak Mali jutott el a negyeddöntőig, ott azonban a későbbi győztes Olaszországtól vereséget szenvedett, majd 2008-ban Pekingben Elefántcsontpart és Kamerun számára volt a legjobb nyolc a végállomás, bár közben Nigéria ismét a döntőig menetelt, ahol a ’96-os döntőért visszavágó Argentínától végül vereséget szenvedett, de egy ezüst formájában így is begyűjtötte Afrika negyedik labdarúgó-érmét.
Az afrikai férfi csapatok számára a selejtezőt a tavaly decemberi U23-as Afrika-kupa jelentette, melynek dobogósai kvalifikálták magukat Rióba. A keretek már a Szenegálban rendezett tornán sem voltak éppen a legerősebbek. A tavalyi U23-as Afrika-kupát megnyerő Nigéria kerete alakult át a legjobban, a szenegáli tornán résztvevő 21 játékosból mindössze hetet visz el Samson Siasia kapitány Rióba. A legnagyobb név így egyértelműen a másik túlkoros, a Chelsea-ből a meghívásnak eleget tevő John Obi Mikel lesz.
Mivel Algéria labdarúgócsapata eddig egyetlen egyszer, 1980-ban vett részt az olimpián, így talán a sivatagi rókák szurkolói várják a leginkább a riói megmérettetést. A korosztályos Afrika-kupán ezüstérmes keretből nagyon sokan ott is lesznek Brazíliában. Az új emberek között elsősorban a jelenleg Katarban légióskodó, 24 évesen már az egyik túlkorosnak számító Baghdad Bounedjaht érdemes kiemelni. Akármennyire is készül azonban izgatottan Algéria az olimpiai labdarúgótornára, igen nagy meglepetés lenne a nehéz csoportból való továbbjutás.
A dél-afrikai olimpiai csapat Sydney-ben képviseltette magát korábban a játékokon, most pedig három kihagyott torna után lehet ott Rióban, miután a szenegáli U23-as Afrika-kupa bronzmeccsén a büntetőpárbajban sikerült legyőznie a hazai csapatot. Most persze sokkal nehezebb ellenfelekkel kell majd a Bafana bafanának (illetve az U23-as csapat speciális beceneve: Amaglug-glug) felvennie a versenyt. Rögtön a nyitófordulóban a Neymarral, Marquinhosszal, Felipe Andersonnal és számos sztárral felálló Brazília ellen, mely hazai pályán már nagyon szeretné végre megnyerné első olimpiai aranyérmét labdarúgásban.
A nőknél az olimpiai labdarúgó tornák története is rövidebb történelemre tekinthet vissza, az afrikai csapatok teljesítménye pedig jóval visszafogottabb volt eddig is, mint a férfiaké. Az eddigi öt tornából négyen indult hölgy csapat a kontinensről és mindössze Nigériának sikerült egyetlen egyszer bejutnia a csoportkörből a legjobb nyolc közé, ráadásul a kilátások most sem túl fényesek. A Banyana banyana egyébként a nyeretlenül zárt londoni játékok után most a második olimpiájára készülhet. A nagy tornán most debütáló zimbabwei Mighty warriors sokkal nehezebb felkészülés után érkezik Rióba.
Az Év Afrikai Labdarúgója Díj és kiemelkedő játékosok
A legutóbbi három évben a legjobbnak megválasztott Yaya Touré is ott található ama 25 játékos között, akik megkaphatják 2014 legjobb afrikai labdarúgójának járó elismerést - derült ki az Afrikai Labdarúgó-szövetség (CAF) által közzétett jelöltlistáról. A listát később szűkítik, tízen maradnak versenyben a január 8-i lagosi díjátadóra. Ha ismét Yaya Touré nyer, utoléri az örökranglistát négy „megkoronázással" vezető Samuel Eto'ót. Érdekesség, hogy a tavalyi második és harmadik helyezett (Jon Obi Mikel, Didier Drogba) az idén nem nyújtott olyan teljesítményt, hogy beférjen a legjobb 25 játékos közé.
Az országok közül a világbajnokságon nyolcaddöntőt játszó Algéria adja a legtöbb játékost: négyet (Jaszin Brahimi, Szofiane Feguli, Raisz M'Bolhi, Iszlam Szlimani). A játékosokra a szövetségi kapitányok és a CAF tagszövetségeinek technikai igazgatói szavaznak. Megválasztják az év legjobb Afrikában futballozó afrikai játékosát is - a közzétett húszas jelöltlistán szerepel a nemrégiben meggyilkolt dél-afrikai kapus, Senzo Meyiwa neve is.
2014 LEGJOBB AFRIKAI LABDARÚGÓJA - A 25 JELÖLT
- Vincent Aboubakar (kameruni, Porto)
- Emmanuel Adebayor (togói, Tottenham)
- Kwadwo Asamoah (ghánai, Juventus)
- Pierre-Emerick Aubameyang (gaboni, Borussia Dortmund)
- Mehdi Benatia (marokkói, Bayern München)
- Fahreddin Ben Juszef (tunéziai, CS Sfaxien)
- Yannick Bolasie (kongói DK-beli, Crystal Palace)
- Wilfried Bony (elefántcsontparti, Swansea)
- Jaszin Brahimi (algériai, Porto)
- Eric Maxim Choupo-Moting (kameruni, Schalke 04)
- Vincent Enyeama (nigériai, Lille)
- Szofiane Feguli (algériai, Valencia)
- Yao Kouassi Gervais ‘Gervinho' (elefántcsontparti, AS Roma)
- Asamoah Gyan (ghánai, al-Ain)
- Seydou Keita (mali, AS Roma)
- Sadio Mané (szenegáli, Southampton)
- Stéphane Mbia (kameruni, Sevilla)
- Raisz M'Bolhi (algériai, Philadelphia Union)
- Ahmed Musa (nigériai, CSZKA Moszkva)
- Dame N'doye (szenegáli, Lokomotiv Moszkva)
- Mohamed el-Neni (egyiptomi, Basel)
- Thulani Serero (dél-afrikai, Ajax)
- Ferdzsani Szasszi (tunéziai, CS Sfaxien)
- Iszlam Szlimani (algériai, Sporting CP)
- Yaya Touré (elefántcsontparti, Manchester City)
