Az Angol Labdarúgás Története: Hagyomány, Megújulás és Siker
A labdarúgás, az a sportág, amelyet ma ismerünk, a XIX. század végén született meg a szigetországban, nagyjából azokkal a szabályokkal és rendező elvekkel, amelyek ma is meghatározzák. Bár a közkeletű hiedelem ellenére a futball alapjai nem Angliából erednek - még a FIFA hivatalos álláspontja is Kínát teszi meg világelsőnek -, Anglia mégis a modern futball bölcsője.
Az angol válogatott története első évtizedeiben többnyire brit ellenfelekkel játszott, és már a kezdetek kezdetén világos játékkoncepció mellett tette le a voksát. Míg Skóciában jobbára a labda földön tartására és a rövid passzokra koncentráltak, addig az angolok inkább a cselekben és a hosszú indításokban - vagyis az egyéni játékban - hittek.
Az Első Kételyek és a Világbajnoki Debütálás (1950)
Az angol szövetség a második világháborút követően feladta a fényes elszigeteltséget, és benevezett az 1950-es brazíliai világbajnokságra. A tanítómester Anglia 1950-ben kegyeskedett először részt venni a futball legnagyobb eseményén. A válogatott - olyan sztárokkal a soraiban, mint Stanley Matthews, Tom Finney, vagy Jackie Milburn - hatalmas favoritként utazott a tornára, a végső győzelmét három az egyhez arányban adták a bukmékerek.
A londoni Daily Express helyszíni jelentésében ez állt: „Az Egyesült Államok labdarúgói - ki hallott róluk valaha is? - 1-0-ra legyőzték Anglia csapatát a világbajnokságon.” Ehhez képest egy szűk győzelmet követően két vereséget szenvedtek el, ezek közül az elsőt a teljesen amatőr amerikai válogatott ellen. Noha a brit bukmékereknél 500-szoros pénzt lehetett (volna) keresni azzal, ha valaki az Egyesült Államok diadalára tesz, a meg nem fogadott tengerentúli amatőrök 1-0-ra nyertek.
Az amerikai csapatban Harry Keogh postás volt, John Souza szövőszékeket szerelt, Frank Borghi halottaskocsit vezetett. Joe Gaetjens, a Haitiból származó gólszerző a Columbia Egyetemen tanult, és - hogy megélhessen - mosogatóként dolgozott egy étteremben. Az angolok olyannyira lekezelték az ellenfelet, hogy a mérkőzés napjáig a szállodájukban maradtak, edzést sem tartottak a Belo Horizonte-i pályán.
A vereségnek külön pikantériát adott, hogy a spanyol válogatott másodedzője az a Fred Pentland volt, akinek korábban azért kellett elhagynia Angliát, mert forradalmi újítóként nem jutott kispadhoz a megkövesedett filozófiát hirdető edzőkkel szemben. Jobb híján előbb Franciaországba ment, majd az Athletic Bilbaóhoz került, ahol az addigi hosszú, felívelt labdákra és rengeteg fizikai párharcra épülő - egyébként más angol edzők által meghonosított - játék helyett a passzolásra, a technikára, és a helyes labdakezelésre helyezte a hangsúlyt. Pentland volt az is, aki azt javasolta a spanyol szövetségnek, hogy a délutáni hőségben játsszák a meccset, mert pontosan tudta, ilyen körülmények között az angolok nem fogják bírni a saját stílusuk által megkövetelt fizikai terhelést.
„Nagyon fontos leckét tanultunk Brazíliában. Egy ideje már próbálom megértetni otthon, hogy óriási szükség van edzői teljesítményre az angol futballban. Most, hogy jártam Brazíliában, és láttam, mi történik a világban, csak még erősebben tudom ajánlani a dolgot” - idézte a Manchester Guardian 1950. augusztusi száma a válogatottat kijelölő bizottság elnökét.
Érdekes módon a vereséget nem követte össznépi letargia, sőt, az angol sajtó alig foglalkozott a vereséggel. A figyelmeztető jelek fölötti átsiklást megkönnyítette, hogy 1931-ben a Wembley-be látogató spanyol válogatott megsemmisítő, 7-1-es vereséget szenvedett a Dixie Dean vezette házigazdáktól.
A Megsemmisítő Vereségek: Magyarország az "Aranycsapat" Ellen (1953-1954)
Azt, hogy az angol futball ósdi felfogása és az alkalmazott taktika felett eljárt az idő, minden addiginál vastagabb vonallal húzta alá az első, kontinentális csapattól elszenvedett hazai vereség. Az 1953. november 25-i, londoni magyar-angol mérleg erősen a vendégek javára billent: idegenben először alig fél évvel korábban sikerült legyőzni az angolokat az évszázad mérkőzésének nevezett összecsapáson 6:3-ra.
A visszavágóra óriási volt az érdeklődés. 1954. május 23-án 17.30 perckor kezdődött a magyar és az angol futball válogatott mérkőzése a budapesti Népstadionban. A Népstadiont átszámozták, így 85 500 fő befogadására vált alkalmassá, de a Népsport szerint 92 000 fő látta a meccset. A magyar csapat egészen elképesztő, 7:1 arányban győzött, és az angol válogatott ezen a napon szenvedte el története mind a mai napig legsúlyosabb vereségét.
Anglia vs Magyarország 3-6 Össszefoglaló (színes+eredeti kommentárral) HD
A szakértők korabeli értékelése szerint Puskásék egyéni zsenialitása mellett a magyarok játékrendszere volt a nagy vereség oka; a tradicionális angol WM rendszer nem tudta megállítani az Aranycsapatot. A magyar válogatott Hidegkuti személyében visszavont középcsatárral játszott, míg az egyik középpályás inkább védekezett. Ráadásul ehhez magas védelmi vonalak és letámadás párosult, aminek hatékony végrehajtása érdekében nagyon kötetlen szerepek alakultak ki. A szélsőhátvédek is felfutottak, s bizony nemegyszer előfordult, hogy helyet cseréltek a szélsőkkel, amit az ellenfél nem tudott követni.
„Tény, hogy az angol futballnak rengeteg tanulnivalója lenne a világ többi részétől” - idézte Jonathan Wilson emlékező cikke a kiváló svéd szakírót, Ceve Lindét. A vereség nem csak hatalmas indulatokat kavart, de ráébresztette az angolokat arra is, hogy túl kell lépniük az évtizedek alatt berögzült dogmáikon - legalább részben. Az országban megindult a szakmai vita, és elkezdődött a magyar csapattól ellesett taktikai megoldások beépítése az angol futballba. Peter Doherty, a Doncaster Rovers akkori menedzsere például felismerte, hogy a magyar csapat nem a WM-rendszernek megfelelő számozás szerint állt fel a mérkőzésen, a Manchester City-nél pedig Hidegkuti „hamis kilences” szerepkörét értelmezték újra Don Revie-vel.
Út a Világ Tetejére: Sir Alf Ramsey és az 1966-os Világbajnokság
Ramsey az 1953-as 6-3 alkalmával még játékosként szerepelt az angol válogatottban. Jobbhátvéd volt, és megrögzött konzervatív angol, aki szentül hitte, hogy egy külfölditől semmit nem lehet tanulni a játékról. Amikor Ramsey-ből angol szövetségi kapitány lett, tudta, hogy változtatnia kell. A magyar válogatott mellett az 1958-as világbajnok brazil csapat is nagy hatással volt rá, elsősorban a négyvédős rendszer nyerte el a tetszését, de pontosan tisztában volt azzal is, hogy az improvizációra épülő brazil 4-2-4-et nem lehet egy az egyben alkalmazni Angliában.
Az 1966-os világbajnokság előtti felkészülési meccseken Ramsey szemmel láthatóan nem találta a csapatát. Próbálgatta a 4-3-3-mat és a 4-2-4-et is, de vagy a középpálya feletti uralmat adta fel, vagy a szélekről nem volt elég veszélyes a csapata. Az argentinok elleni negyeddöntő előtt végleg a tettek mezejére lépett. A szélsőket (Peters, Ball) visszahúzta a középpályára, egészen Bobby Charlton mellé, az elsősorban védekező feladatokat ellátó Nobby Stiles pedig egy sorral hátrébb lépett, közvetlenül a védelem elé. A portugálok elleni elődöntőben Stiles leradírozta Eusébiót, az angolok pedig 2-1-es győzelmükkel döntőbe jutottak, hogy aztán az NSZK-t is elverjék egy legendás, hosszabbításba torkolló meccsen.
Anglia tizenhárom évvel a teljes megsemmisülés után felért a világ csúcsára. Az 1966-os világbajnokságon és az 1996-os Európa-bajnokságon pedig maga a királynő, azaz II. Erzsébet adta át a kupát. Az FA-kupa döntőjében mindig a királyi család egy tagja adja át a trófeát, ami mutatja a futball és a királyi család szoros kötelékét.
A '80-as Évek: Válság, Huliganizmus és a Labdarúgás Imázsa
A '80-as években a foci népszerűsége drasztikusan alábbhagyott Angliában. Az angol gazdaság súlyos válságban vergődött, és az átlagos drukker pont abba a társadalmi rétegbe tartozott, amelyet a leginkább megviseltek a megszorítások. 1985-ben a Heysel-tragédia, a bradfordi katasztrófa, a Luton-Milwall zavargás éve volt, amikor az angol csapatokat kitiltották az európai kupákból. A The Times így írt akkor a futballról: „nyomorult játék, amit nyomorult stadionokban játszanak egyre nyomorultabb emberek előtt.”
A Heysel-stadionban történtek után Margaret Thatcher miniszterelnök válságtalálkozót szervezett, ahol megkérdezte, mi a terve az angol labdarúgásnak a huligánjait illetően. Ted Crokerben, az FA akkori elnökében volt annyi kurázsi, hogy szembeszálljon a Vasladyvel: „Ezeknek az embereknek szociális gondjaik vannak.” Ekkoriban egyesült a huligán és a szurkoló fogalma.
A Hillsborough-t feltáró Taylor-jelentés véget vetett a középkori körülményeknek, ugyanakkor felhívta a brit társadalom figyelmét arra, hogy egészen idáig egy szubkultúrát alacsonyabb társadalmi csoportként kezeltek. Ekkorra már a huliganizmusra is kevesebb példa akadt. Azok, akik csak a bunyó miatt jártak meccsekre, persze megoldották a maguk módján, de ezt többnyire a pályától és a nyilvánosságtól távol rendezték le, aminek a valódi szurkolók is örültek.
Az olasz vb-re mindenki katasztrófát jósolt. A címlapokon azonban a férfiérzelem nem az őrült tesztoszteronbomba, hanem Paul Gascoigne képében jelent meg, aki elsírta magát az NSZK elleni elődöntőben, amikor sárga lappal kizárták őt a folytatásból. Gary Lineker úgy írja le a pillanatot mint vízválasztót: „Rengeteg embernek felkeltette akkor az érdeklődését a foci.” Gazza könnyei segítettek újra belopni a labdát az angolok szívébe. Eközben a szurkolótáborok bizonyos százalékának tudatát már kezelésbe vette egy igen népszerű új anyag: elég nehéz az utcákon őrjöngni, amikor már beütött az ecstasy.
A '90-es Évek: A Premier League Korszaka és a Globalizáció
Az angol futball elszigetelődött: Európában nem látták szívesen, a honfitársak lenézték. Így nem is csoda, hogy a ’80-as években ritkaság volt a tengerentúli játékos. Azon kevesek, akik feltűntek, rövid ideig maradtak, vagy egzotikumnak számítottak: például „George” és „Ted” Robledo, a Newcastle chilei testvérpárja, a hadifogolyból kapussá lett Bert Trautmann, Ardiles és Villa a Tottenhamnél vagy Didier Six, a Villa kiszámíthatatlan szélsője. A többség azért nem tartotta megbízhatónak a külföldieket, mert úgy vélte, úgysem bírnának a saras angol télben játszani.
A ’90-es évek elejére javult a helyzet, de így is csak elvétve akadtak külföldiek az angol labdarúgásban. Még a legsovinisztábbak sem juthattak szóhoz, amikor Gianfranco Zola, Georgi Kinkladze, Éric Cantona vagy Juninho erősítette kedvenc csapatukat. Gianfranco Zola, az olasz támadó az 1990-es évek második felében az egyik első fecske volt a Premier League-be szerződött külföldiek között. 1997 novemberében igazolta őt le a Chelsea FC, és fél évvel később megválasztották az év játékosának - ő volt az első futballista, aki ezt a díjat úgy érdemelte ki, hogy nem töltött el egy teljes szezont Angliában.
A külhoni sporttársak azzal is segítettek, hogy új taktikákkal ismertették meg az amúgy zárkózott angol edzőket: új értelmet nyert a csatár, a támadó középpályás vagy a hátvéd fogalma, és persze el lehetett szakadni a hagyományos 4-4-2 felállástól is. Bert Trautmann, a legendás német kapus az első nem brit futballista volt, akit megválasztottak az év játékosának Angliában. A portás második világháborús hadifogolyként került az országba, ahol először amatőr csapatokban játszott, ott fedezte fel a Manchester City.
A Sky Sports Forradalma és a Média Szerepe
Minden a Sky csatornán múlt. Rupert Murdoch 304 millió fontért vette meg a Premier League kizárólagos közvetítési jogát. A Sky keze mindenhová elért, és amellett, hogy zsebre tette a busás hasznot, a hétköznapi focifogyasztót is kiszolgálta. Tematikus csatornaként a Sky már joggal várhatott el némi tájékozottságot a nézőitől. A Sky Sports akkori vezető igazgatója, Vic Wakeling az alábbi eligazítást adta Martin Tylernek és Andy Graynek: „mondjatok nekem olyan dolgokat, amiket én nem tudok, de egy játékos igen.”
Újdonsült népszerűségének hála a futball a televíziózás más területeire is bejutott a ’90-es években. 1995-ben indították el a Soccer AM (Focirádió) rádióműsort, 1996-ban pedig elindult a délutáni üresjáratot kitöltő Soccer Saturday (Fociszombat) és a másnaposok kedvence, a Goals on Sunday (Vasárnapi gólok) is. 1998-ban pedig útjára indult a Sky Sports News tévécsatorna is a végeláthatatlan hírfolyamokkal, interjúkkal, esélyszámolgatásokkal.
A rajongói magazinok hónapról hónapra egyre szélesebb körűek és komolyabbak lettek: mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a WSC. A kora ’90-es években negyvenezer példány volt a csúcspontja, de kulcsszerepe volt a rajongói vélemények széleskörű terjesztésében. A rajongói magazinok terjedésének csak az internet vetett véget, de a ’90-es években virágkorukat élték az olyan egyszerű kiadványszerkesztő programoknak hála, mint a PageMaker.
Az Euro '96 és a "Cool Britannia" Érzés
1996 volt a ’90-es évek csúcspontja. Tombolt a zenei és kulturális függetlenségért küzdő britpop, a társadalmi feszültségek mögött pedig felsejlett a Munkáspárt megújulásának reménye. A Three Lions (Három oroszlán) szövegezése sikeresen eltalálta az egyensúlyt az átlagrajongó két állapota, a búskomorság és a naiv optimizmus között. Vasárnap aztán egy ország ordította teli torokból, hogy „football’s coming home” - és amellett, hogy ez gyönyörű elégtétel, sok szempontból nagyon igaz.
Bár az angolok kiestek az elődöntőben, az Eb sem állíthatta meg az életérzést, ami Cool Britannia néven vált híressé. „Utólag szeretik sötétnek beállítani ezt az időszakot - írja Michael Gibbons a korszakról írt könyvében. - De az tagadhatatlan, hogy a ’80-as évek romjaiból kiemelkedő generáció elképesztő optimizmussal töltötte meg a nemzetet.”
A Női Labdarúgás Felemelkedése Angliában
Az angol foci legnagyobb sikerét aratta 1966 óta a hétvégén a női válogatott, amikor megnyerte az Európa-bajnokságot. Angliában hetek óta tombol a nőifutball-láz - a férfi válogatott tagjai konkrétan jegyért kuncsorogtak a lányoktól, mindenféle rekordok dőltek meg a tornán, a hírességek a közösségi médián keresztül hirdetik rajongásukat. Tíz-tizenöt évvel ezelőtt mindez elképzelhetetlen lett volna.
Valójában nem először történik, hogy a női futball népszerűbb a férfinál a szigetországban. Az első világháború idején ugyanis a bukmékerek erősen megérezték, hogy a stadionok - lévén hogy a férfiak a fronton harcolnak - üresen konganak. Hogy gondoskodjanak a megélhetésükről, kitalálták, hogy női csapatokat toboroznak, és azokra lehet majd fogadásokat kötni. A Dick, Kerr Ladies és a St. Helens Ladies 1921-es meccsére 53 ezer néző volt kíváncsi a Goodison Parkban. Tűnjék bármilyen döbbenetesnek ez a beavatkozás a sportág fejlődésébe, a tiltás egészen 1970-ig (!) érvényben maradt.
A női futball egyre népszerűbbé válása nem más, mint jól felfogott piaci érdek. A sportszergyártó cégek egy ideje nem tudnak már nagyságrendekkel több cuccot eladni a férfiaknak - célba vették hát a nőket. Amikor 2014-ben az angol válogatottak edzőközpontjában, a St. George’s Parkban dolgoztam, ott készült a női válogatott is. Ugyanazokban az edzőtermekben, ugyanazokon a pályákon, orvosi szobákban és rekreációs részlegen, mint a férfiak. Amint a fentiekből látható, ez mérföldkőnek számított.
A legkönnyebben természetesen a válogatott építhető fel: a legjobbak legjobbjai, akik hazájukért küzdenek a pályán. Itt lép be a képbe a média. Míg néhány évvel ezelőttig csak a She Kicks magazin létezett mint szaklap, ma már a magazinok címlapjain láthatjuk, sztárként kezelve a női válogatott tagjait. A női válogatott meccseit pedig a BBC közvetíti évek óta. Az idén Magyarországon is a közszolgálati M4 adta a női Európa-bajnokság meccseit, ráadásul főműsoridőben. A szövetség már tavaly nyilvánosságra hozta a női futball 2024-ig tartó reformtervezetét, amely a legkisebbek számára is elérhetővé teszi a mindennapos focit, és amely az ország összes régiójában garantálja, hogy a tehetséges lánygyerekek elérhessék céljaikat.
Fara Williams 172-szeres angol válogatott labdarúgó négy Eb-n és három vb-n képviselte hazáját. Mel C és Geri Halliwell, a Spice Girls két futballimádó tagja közösen szelfizett a Wembley lelátójáról, majd posztolt eksztatikus videókat az ünneplésről. Se szeri, se száma a hírességeknek, akik aktívan járultak hozzá ehhez a sikerhez - élükön a férfiválogatott sztárjaival, akik megbecsülésükről, tiszteletükről biztosították a női csapatot.
Kulcsfigurák és Rekordok az Angol Labdarúgásban
Peter Shilton: A Hosszú Életű Kapus
Peter Shilton sokak szerint minden idők legjobb kapusa, de annyi bizonyos, hogy a leghosszabb ideig ő állt a kapuban Angliában. Shilton 1966-ban kezdte pályafutását a Leicester City színeiben, utolsó ligamérkőzését pedig több, mint 30 évvel később, 1997-ben játszotta a Leyton Orientben. A két dátum között összesen 1005 bajnokin védett, ami rekordnak számít, mint ahogyan az is, hogy összesen 125 alkalommal húzhatta fel a címeres mezt az angol válogatottban.
Neville Testvérek: Rekordok a Válogatottban
Phil és Gary Neville összesen 142 alkalommal volt válogatott, megelőzve a másik híres testvérpárt, Jackie és Bobby Charltont, és 31 alkalommal játszottak együtt a háromoroszlánosok színeiben - ami szintén rekordnak számít. Gary ráadásul elmondhatja magáról, hogy 13 éven keresztül folyamatosan válogatott volt, viszont 85 mérkőzés alatt egyszer sem talált be.
Bert Trautmann: Hősiesség és Elfogadás
Bert Trautmann, a legendás német kapus az első nem brit futballista volt, akit megválasztottak az év játékosának Angliában. A portás második világháborús hadifogolyként került az országba, ahol először amatőr csapatokban játszott, ott fedezte fel a Manchester City. A drukkerek először nehezen fogadták el, de teljesítményével mindenkit meggyőzött, és az 1956-os FA-kupa döntőjében az utolsó negyedórát törött nyakkal védte végig, aminek köszönhetően valóságos hősként kezelték. 1949 és 1964 között 545 mérkőzésen védte a City kapuját.
Leroy Rosenior: A Legrövidebb Edzői Időszak
Az egykori angol utánpótlás-válogatott focista jelenleg edzőként dolgozik. Idősebb Roseniort azonban nem emiatt említjük, hanem azért, mert az angol labdarúgás történetében ő volt a legrövidebb ideig egy csapat edzője. Egészen pontosan tíz percig mondhatta magát a Torquay United mesterének 2007. május 17-én: kinevezését követően ugyanis a klub új tulajdonoshoz került, aki rögtön menesztette.
Imre Varadi: Magyar Származású Gólvágó Angliában
Miközben a magyar futballpályákon az 1970-es és az 1980-as években Várady Béla ontotta a gólokat a Vasas színeiben, Angliában névrokona szintén meglehetősen eredményes csatárnak számított. A magyar származású, ám már Angliában született Imre Varadira elsősorban az Everton FC és a Newcastle United drukkerei emlékeznek szívesen, a Szarkák színeiben például két szezon alatt 39 gólt ért el a másodosztályban. Pályafutása végén még a Premier League-ben is szerepelt, az 1992-1993-as pontvadászatban a Leeds United játékosaként gólt is szerzett.
Az Angol Futball Specifikumai és Érdekességei
Playoff Rendszer
Az angol bajnokság első éveiben úgynevezett tesztmérkőzéseket rendeztek az élvonal utolsó és a másodosztály első helyezettje között, eldöntendő, hogy melyik gárda folytassa a legjobbak között. Ez a XX. század elején megszűnt, hogy a liga 1986-ban bevezesse a playoff intézményét, ami azt jelenti, hogy a második és a harmadik vonalból az első két helyezett automatikusan feljut, a mögöttük végzett négy együttes pedig kuparendszerben küzd meg egymással. Az elődöntőkben két mérkőzésen dől el a továbbjutás, a finálé pedig egyetlen találkozó - mégpedig a Wembley stadionban.
Újrajátszás az FA-Kupában
Az FA-kupa egyik különlegessége, hogy döntetlen esetén nincsen hosszabbítás vagy tizenegyesrúgások, hanem újrajátszás következik, a pályaválasztói jog megcserélésével. Manapság a második mérkőzést már mindenképpen eldöntik büntetőpárbajjal, de az 1991-1992-es idény előtt a csapatok annyiszor találkoztak, amíg valamelyik gárda nyerni nem tudott. Így fordult elő, hogy 1985-ben a Norwich City és a Birmingham City egy hónapon belül négy mérkőzést is játszott egymással. De nem ez volt a leghosszabb párviadal: az 1971-1972-es kiírásban két amatőr gárda, az Oxford City és az Alvechurch csak a hatodik összecsapáson döntötte el a továbbjutás sorsát.
A Yard Szerepe a Labdarúgásban
Az angol mértékegység meghatározó szerepet játszik a labdarúgásban, hiszen a sportág szabályainak lefektetésekor ebben határozták meg a legfontosabb távolságokat. Ennek köszönhető például, hogy a szabadrúgásnál a sorfalnak 9,15 méterre kell állnia (hiszen ez pontosan tíz yard), a kapu szélessége pedig 7,32 méter - azaz nyolc yard.
Wimbledon FC: A Szurkolók Hatalma
A Wimbledon egyesület története nagyon sok mindent elárul az angol futballról. A klub éveken keresztül amatőrként szerepelt, majd 1977-ben végre felvételt nyert a ligába, és gyorsan megindult felfelé. 1986-ban már az élvonalban játszott, két évvel később FA-kupát nyert, és egészen 2000-ig versenyzett a Premier League-ben. A kiesést követően azonban a gárda új tulajdonoshoz került, aki elköltöztette a klubot Milton Keynes-be, és új nevet is adott neki: MK Dons. A szurkolók erre megalapították a saját klubjukat AFC Wimbledon néven, és újrakezdték a legalacsonyabb osztálytól kezdve. Jelenleg már a hetedik vonalban tartanak, rendszeresen több ezer néző előtt játszva.
FIFA XI kontra "Rest of the World"
A világválogatott hivatalos elnevezése FIFA XI, és első alkalommal 1963-ban, az FA fennállásának 100 évfordulójára állították össze a világválogatottat. Jellemző az angolok hozzáállására, hogy náluk ezt a gárdát így nevezték: Rest of the World, azaz a Világ többi része.
tags: #anglia #foci #valogatott
