Az angol futball tragédiái és újjászületése: A Hillsborough-tól a Premier League-ig, a huliganizmustól az FA Kupa dicsőségéig

Nagy-Britannia történetének legsúlyosabb sportkatasztrófája után még több mint két évtizednek kellett eltelnie, hogy bizonyosságot nyerjen: a hatóságok felelőtlen és folyamatos mulasztásai vezettek ahhoz a tömegszerencsétlenséghez, amely 96 szurkoló életét követelte a sheffieldi Hillsborough Stadionban. Ahhoz, hogy értsük a mai angol focit, elsősorban Hillsborough-t kell megértenünk. Az oda vezető okokat, a tragédia kezelésének elfogadhatatlanul leegyszerűsítő módját, a bűnbakképzést, az áldozathibáztatást. Fontos, hogy lássuk: ezek nem a semmiből táplálkoztak, nem gonosz politikusok és médiamágnások puszta fantazmagóriai voltak - abban az értelemben semmiképp, hogy a tragédiának bőven voltak előzményei. Az 1989. április 15-i történések következményei alapjaiban forgatták fel az angol futballt.

A huliganizmus és a brit futball válsága

A labdarúgás őshazája, Anglia nemcsak ezt a fantasztikus sportágat adta a világnak, hanem az azt körülvevő huliganizmust is. Ennek szigetországi gyökerét mi sem bizonyítja jobban, hogy Anglián kívül a jelenséget úgy is hívták: „angol betegség". A 70-es, 80-as évek Angliájában nem egy fociklub „büszkélkedhetett" rendkívül kemény és hírhedt huligáncsoporttal. A szurkolók berohantak a pályákra, az egymással rivális klubok fanatikusai sokszor vérre menő csatákat vívtak egymással. Nem kellett persze sokat torzítani az igazságon, az angol focimeccsek ugyanis sok esetben valóban véres összecsapásokká fajultak ebben az időben. A szurkolótáborok szervezetten, tervezetten estek egymásnak, a külső szemlélő számára pedig úgy tűnt, a futball valójában csak ürügy a balhéra.

Az 1970-es évekre Nagy-Britannia gazdasági válsága minden korábbinál nyomasztóbb méreteket öltött. Az ipari övezetek lassú halála teljes társadalmi rétegeket lökött a mélybe, a munkanélküliség töretlenül emelkedett, a generációk közötti ellentét pedig egyre feszültebbé vált. A munkásosztály átlagos tagjai jobb híján a stadionokban vezették le személyes sorsuk felett érzett frusztrációjukat, ennek köszönhetően viszont a pályák környéke gyakorta háborús övezetté vált. Az 1980-ban kormányra kerülő Margaret Thatcher vadkapitalista reformokkal igyekezett életet lehelni a gazdaságba. Nem foglalkozott a korábban megkerülhetetlennek hitt szakszervezetekkel, és munkanélküliek ezreinek további segítéséről mondott le. Az amúgy is forró helyzet csak még izzasztóbbá vált a stadionok környékén: a tömeg egyre csalódottabb és egyre reménytelenebb lett, miközben lázadó fiatalok ezrei is ott tomboltak a lelátókon. A hivatalos kormányzati narratívában egyre gyakrabban tűnt fel a futballhuligán kifejezés. Ők lettek a bűnbakok, a stadionokban megjelenő erőszak felelősei.

Az angol labdarúgás története tele van súlyos incidensekkel, amelyek rávilágítottak a huliganizmus és a stadionok biztonsági hiányosságainak problémájára. Az alábbi táblázat néhányat mutat be ezek közül:

A glasgow-i Ibrox Parkban 1902-ben 25-en haltak meg a Skócia-Anglia válogatott meccsen, amikor leszakadt egy korhadt lelátó. Ugyanebben a stadionban 1971-ben 66-an hunytak el, amikor egy Rangers-Celtic-rangadón az utolsó percben szerzett gól miatt kialakult tumultusban halálra taposták őket. Az 1980-as években a korszerűtlen stadionok, az elavult biztonsági szabályok és a futball-huliganizmus öt éven belül három borzalmas katasztrófához vezettek. 1985-ben egy harmadosztályú meccsen Bradfordban kigyulladt az egyik lelátó, amely ráomlott a tömegre. 56-an haltak meg. A tv jóvoltából tízmilliók látták, amint Bradfordba beköltözik a pokol. A tömött lelátón nem sok ügyet vetettek a dologra mivel a füstbombák hajigálása manapság meglehetősen elterjedt kellemetlenkedés a futballpályák környékén. Ám tíz perc után a füst helyén lángcsóva tűnt elő, és a korhadt fa meg a kátrány égni kezdett.

Az UEFA végül határozatlan idejű eltiltást adott (ez 5 évig volt végül érvényben), az angol közvélemény szemében pedig a szurkolói közeg lett az első számú bűnbak. Könyörtelen és kérlelhetetlen háború indult a huligánok ellen, a romos, omladozó, elavult stadionokat bezárták, eltűntek a kerítések, megszűntek az állóhelyek. Elkezdődött egy teljesen új sportág, egy teljesen új szórakoztatóipari termék felépítése: ebből lett a Premier League.

A Hillsborough Stadion: Baljós jelek a tragédia előtt

A sheffieldi Hillsborough Stadionban összesen öt kupa-elődöntőt rendeztek a nyolcvanas években. A stadiont 1899-ben építették, amikor még nem voltak napirenden a huliganizmussal kapcsolatos intézkedések. Ekkor nem léteztek a magas fémkerítések, vagy ismeretlen fogalom volt a fizikai elválasztás a szektorok között. A komplexum felett a 80-as évekre eljárt az idő, ráadásul azon a részén, ahol a katasztrófa történt, tíz éve nem volt biztonsági felülvizsgálat és engedélyeztetés.

1981-ben, a Tottenham és a Wolverhampton meccsén tört ki az első nagyobb botrány: akkor összesen 38 néző sérült meg, miután a szervezők az megengedettnél jóval több drukkert engedtek be a pálya Leppings Lane felőli lelátójára. A hatóságok beszámolója szerint csak a szerencsének köszönhetően nem történt haláleset, és javasolták, hogy érdemes lenne korlátozni a stadion hivatalos befogadóképességét. A stadiont használó Sheffield Wednesday akkori elnöke, Bert McGee azonban csípőből nonszensznek nevezte a kritikákat, és simán elengedte a füle mellett a figyelmeztetést. Annyi azért történt, hogy a lelátórészt három külön szektorra osztották, megakadályozva a többezres tömeg oldalirányú rohamait a kapu mögött. A Hillsborough ezt követően hat éven át - egészen 1987-ig - nem adhatott otthont FA-kupa elődöntőnek.

A közbenső időben azonban a stadiont nem renoválták, és néhány kisebb módosítástól eltekintve ugyanazok a körülmények várták a szurkolókat, mint az évtized elején. Miután a Sheffield Wednesday 1984-ben feljutott az első osztályba, még nyilvánvalóbbá váltak a gondok a stadionnal, és az 1987-es szezon FA-kupa negyeddöntőjében ismét a túlterheltség miatt volt zavar a Leppings Lane-felőli lelátórészen. Pár hónappal később a Leeds és a Coventry elődöntőjén megismétlődött a botrány: a leedsi szurkolók csaknem végezetesen összeszorultak a túlzsúfolt, kapu mögötti szektorban, miközben a szervezők és a rendőrség semmilyen módon nem segítette őket a stadionon belüli elhelyezkedésben.

Az 1985-ös Heysel-katasztrófából okulva (a Liverpool-Juventus BEK-döntőben kialakult verekedésekben 39 ember halt meg) a Sheffield Wednesday vezetősége 1986 nyarán korszerűsítette a stadiont. Áttörhetetlen acélkerítéseket terveztek és emeltek a lelátókra. Önnön szándékával fordult szembe az emberélet féltése és a modern technika. Ugyanis ha a kiválóan megtervezett kerítés nem áll ellent a szurkolóknak és kidől, akkor sokkal kevesebb lett volna az áldozat. Így azonban halálcsapda lett az acélkerítésből.

A biztonsági személyzet hiányosságai

1988-ban a Hillsborough otthont adott egy Liverpool-Nottingham Forest FA-kupa elődöntő mérkőzésnek, amely több mint 51 000 néző előtt, különösebb probléma nélkül zajlott le. Igaz, ekkor a helyi biztonsági erők parancsnoka egy bizonyos Brian L. Mole volt, akinek jelentős tapasztalata volt rendőri szempontból a nagy meccsek levezénylésében. Mole lett volna 1989-ben is az ügyeletes tiszt, ha nem történik 1988 októberében egy hihetetlenül kellemetlen incidens az alá beosztott egységnél. Az eset után Mole-hoz tartozó F-csoportban négy rendőr lemondott, hetet pedig keményen megbüntettek. A korábbi stadionparancsnok egészen olcsón megúszta, őt csak áthelyezték egy másik osztaghoz „karrierfejlesztés" indokkal, 1989. március 27-én.

Az előbbi dátum azért fontos, mert pontosan egy héttel előtte a szövetség még Mole-t jelölte ki az FA-kupa elődöntő főfelügyelőjének. Elméletileg lehetséges lett volna, hogy ő vállalja el ezt a munkát az áthelyezése ellenére is, de erre végül nem került sor. Az új vezető így David Duckenfield lett, aki azelőtt még sosem volt parancsnok telt házas futballmeccsen. Sőt, a korabeli leírások szerint nagyon kevés, egyesek szerint pedig semmilyen tapasztalattal nem rendelkezett ezen a téren.

Közlekedési és jegyelosztási anomáliák

A negyedik tényező, amely közvetve szerepet játszott az áprilisi tragédiában, a közlekedés volt. A liverpooli szurkolóknak mindössze egy vonatot biztosítottak, hogy a mérkőzésre menjenek, ami különösen érdekes volt annak fényében, hogy az egy évvel azelőtti elődöntőre három ilyen szerelvényt is indítottak. Vonat híján többen autóba ültek, hogy a találkozóra utazzanak,azonban az M62-es autópályán éppen építési munkálatok folytak, így kisebb közlekedési dugó alakult ki, ami miatt többen csak késve értek a stadionhoz.

A tragédia kapcsán szólni kell arról is, milyen anomáliák előzték meg a jegyek elosztását. A liverpooli szurkolótábor összesen 24 ezer belépőt kapott. Ugyanakkor ezen a szombat délutánon Sheffieldbe mintegy 30 ezer liverpooli drukker indult el. A Notthingam Forest szurkolói létszáma 17 ezer volt, de ők ennél sokkal több belépőt, 28 ezer jegyet kaptak. Ma már tudható, hogy rengeteg liverpooli drukker akart jegy nélkül bemenni a stadionba. Graham Kelly, az FA akkori főigazgatója erről igencsak homályos magyarázattal szolgált: "Tessék ránézni a térképre. Nottingham közelebb fekszik Sheffieldhez, mint Liverpool. Érthetően azzal számoltunk, hogy jóval több Forest-szurkoló kíséri el a csapatát, mint liverpooli. Kiváltképpen, hogy a Nottingham-Sheffield autópálya éppen a Hillsborough stadionnál torkollik be a városba."

A tragédia napja: 1989. április 15.

1989. április 15-én a Liverpool és a Nottingham Forest játszott volna egymással FA-kupa elődöntőt a Hillsborough Stadionban. A mérkőzést semleges helyszínen rendezték, 15:00-kor. A liverpooli szurkolói számára a stadion nyugati és északi lelátórészét jelölték ki a szervezők, ide összesen 24,256 jegyet lehetett értékesíteni. A nyugati szektor, amely a meccs első félidejében a Liverpool kapuja mögött volt, 10.100 állóhellyel várta a szurkolókat. Azok, akik az állóhelyekre igyekeztek, a rossz szervezés és a megfelelő irányítás híján a 3-as és 4-es szektorokba özönlöttek, amelyeket együttesen 1600 ember befogadására terveztek. Ekkor, a nyugati szárny szélein található 7-es és 1-es, valamint 2-es szektorok még bőven rendelkeztek szabad kapacitással, azonban az emberek középre tömörültek.

A Liverpool szurkolói számára a stadion nyugati és északi lelátórészét jelölték ki a szervezők, ide összesen 24,256 jegyet lehetett értékesíteni. Bár Nottingham-drukkerből kevesebbet vártak a meccsre, mégis ők kapták meg a pálya déli lelátóit, illetve a Spion Kopot, ahová csaknem 30 ezer néző fért be. A Leppings Lane felőli bejáratokat azonban csak egy szűkös kanyar felől lehetett elérni, miközben kapuból is kevesebb akadt, mindössze 23. Az elbaltázott beléptetési rend, és a hirtelen nagy tömegben érkező szurkolók miatt tizenöt perccel a kezdő sípszó előtt már katasztrófa fenyegetett. A Leppings Lane felőli oldalon lévő, a stadionba vezető tölcsérben nagyságrendileg 5,000 liverpooli szurkoló zsúfolódott össze, és esély sem volt arra, hogy rendben, épségben, de még időben a lelátóra érjenek.

A mérkőzés kezdete előtt nyolc perccel a rendezvény biztosítását vezető David Duckenfield rendőrfelügyelő úgy döntött, hogy a stadion előtt egyre növekvő tömeg beáramlását úgy segíti, hogy megnyitja a C jelű kaput. Ezzel az óriási bajból sikerült katasztrófát okoznia, mert az emberek a C kapun keresztül az amúgy is telített 3-as és a 4-es szektorokba érkeztek, ezáltal 1600 álló helyre több mint 3000 ember zsúfolódott be. A rendőrparancsnok azt mondta, hogy szurkolói rendbontás megelőzésére nyittatta csak ki a kaput, mielőtt azt betörték volna. Később elismerte, hogy hazudott, a saját döntése volt a nyitás. A szektorokba ideális esetben 1,600 szurkolót lehetett volna beengedni, de mire a kezdő sípszó elhangzott, már nagyjából 3,000 liverpooli fanatikus tolongott a kapu mögötti állóhelyeken. A nyomás természetesen a lent állókra helyeződött, akiket a mögöttük tolongók lényegében hozzápréseltek a lelátót a pályától elválasztó kerítéshez.

15.00 órakor a meccs pedig a nyilvánvaló baj mellett is elkezdődött. A Liverpool kapusa, Bruce Grobbelaar már az első másodpercekben látta a problémát. Több szurkoló, akiket már a pályát a szektortól elválasztó kerítéshez nyomtak, gyakorlatilag az életéért könyörgött a tehetetlen játékosnak. Mindössze négy perccel a kezdés után, liverpooli részről Peter Beardsley lövése a Nottingham kapufáján csattant. Ez volt a tragédia kulcspillanata. A bent lévő szurkolók felugrottak és ordítani kezdtek, mert azt hitték, hogy a labda a kapufáról a gólvonal mögé vágódott. A jegy nélkül, a stadion környékén rekedt több ezer liverpooli drukker csak a hatalmas üvöltést hallotta. Ők is azt hitték, hogy gól született. A kíváncsiság és az idegesség a kint maradt nézőket arra sarkallta, hogy megpróbáljanak bemenni a stadionba. A bereteszelt acélpántos külső kapuk nem bírták el a több száz ember nyomását és beszakadtak. A tömeg bejutott az akkorra már teljesen tele lévő szektorokba. A szurkolók szinte összenyomták egymást, mert a hátul állók előrébb akartak jutni, hogy lássák az eseményeket, miközben a kintről jövők is folyamatosan nyomták előre a tömeget. Többen ekkor már a kerítésen átmászva próbálták menteni az életüket, a rendőrség helyi erői pedig tévesen azt gondolták, hogy huligánok egy csoportja a pályára akar lépni.

Amikor a mérkőzés ötödik percében az ellentétes oldalon Peter Beardsley eltalálta a nottinghami kapufát, a tömeg hatalmasat mozdult. A nyomás elviselhetetlenné vált, az elöl állók közül többen elkezdték megmászni a kerítést, hogy levegőhöz juthassanak, míg mások a fölső emeletre próbáltak feljutni a rájuk nehezedő hatalmas tolóerő elől. Az oldalvonal mellett álló Greenwood felügyelő azonban átlátta a helyzet súlyosságát, és a bíróhoz rohant. Ray Lewis pontosan 5 perc 30 másodperc játék után félbeszakította a találkozót, és 30 percre az öltözőkbe rendelte a csapatokat a folytatás reményében. A meccs mindössze öt percig tartott, ekkora már több tucat liverpooli szurkoló fulladt meg a saját szektorában, szó szerint összepréselve.

Az elsősegélynyújtás kudarca

Habár utat nyitottak a szurkolóknak a pályára és több helyen átszakadt a kerítés, ekkora a katasztrófa már régen bekövetkezett, a kapu mögött mindenfelé sebesültek, haldoklók és halottak hevertek. Aki tudott, az a magas védőrácson átmászva menekült be a pályára. Már rengeteg volt az áldozat, amikor végre megnyitották a védőrácsok szűk kapuit, hogy utat engedjenek a vaskorlátokhoz szorított embereknek. Ezrek menekültek a játéktérre, a többiek a szűk rácskapukon átnyomuló embermassza alatt lelték halálukat. A tömegből egymás után emelték ki eszméletlen társaikat a drukkerek, akik először egy kisebb kaput törtek át maguk, majd az egész kerítés leomlott a nyomásuk alatt. A rendőrök ezen a ponton kordont vontak a lelátó elé, nehogy a szerintük megvadult szurkolók el tudják özönleni a pályát. Vad szurkolóknak azonban nyoma sem volt: a pályát pillanatokon belül ellepték a magatehetetlen, ájult sérültek, és a holttestek.

A szurkolók egymást segítették, volt, aki a gyepen végzett mesterséges lélegeztetést egy áldozaton, mások szívmasszást alkalmaztak, vagy hirdetőtáblákat bontottak el azért, hogy hordágyként használhassák azokat. Megrázó képek láttak napvilágot, amelyeken civilek igyekeztek újraéleszteni másokat, vagy éppen szájból szájba életet lehelni szurkolótársaikba. A tehetetlen rendőrség csak szemlélte az eseményeket: bár 44 mentőautó érkezett a helyszínre, a stadionba mindössze egyet engedtek be.

A rendezők még ekkor sem voltak a helyzet magaslatán, nem látták át, hogy nem egy sima balesethez kellene a mentőket hívni. Ilyenkor a „katasztrófa" vagy a „súlyos incidens" kódszavakat kellett volna használni, mert csakis ekkor küldték volna az ilyen helyzetekre specializálódott mentőegységet, a MAJAX-ot. A MAJAX nem egy rendhagyó mentőautó, speciális, ilyen helyzetekben életmentő eszközökkel ellátott kocsi, mely felszereltsége miatt helyszíni orvosi kommunikációs központként is használható. Ezt az egységet egészen 15.30-ig nem vezényelték ki a stadionba, így majd egy órával az események megtörténte után ért a helyszínre. Ekkor már több mint 40 baleseti kocsi volt a Hillsboroughnál, amelyek közül csak néhány tudott bejutni a stadionba a kaotikus állapotok miatt.

Az egészségügyi személyzet mindent megtett, ami erejéből tellett, de a sok hibás döntés és a körülmények miatt 94-en még aznap meghaltak. Egy súlyosan sérült szimpatizáns napokkal később a korházban vesztette életét, míg egy szurkolót mesterséges kómába helyeztek az állapota miatt, ő 1993-ban halt meg. A halottak mellett 766 kisebb-nagyobb sérülést szenvedett szurkolót is el kellett látni. A 96 áldozatból 37 még csak gyerek volt, akik a szüleikkel szerették volna látni kedvenceiket az FA-kupa döntőjébe kerülni. Bár a közhiedelem azóta is azt tartja, halálra taposták egymást a menekülő szurkolók, valójában a legtöbb esetben nem ez volt a halál oka. Az emberek - és főképp a gyerekek, mert belőlük is volt az áldozatok között jónéhány - egyszerűen nem tudtak levegőt venni a hatalmas nyomás alatt, és megfulladtak.

A tragédia következményei és az angol futball újjászületése

Az egész világot sokkolták az események, mindenki értetlenül állt a tragédia felett. A britek azonnali változtatásokat szorgalmaztak a stadionok és a futballmeccsek körül. Könyörtelen és kérlelhetetlen háború indult a huligánok ellen, a romos, omladozó, elavult stadionokat bezárták, eltűntek a kerítések, megszűntek az állóhelyek. Beszüntették az állva szurkolást, a huligáncsoportok után különleges rendőri alakulatok nyomoztak, és hamarosan fel is számolták őket. A kerítések, fizikai elválasztások megszűntek a stadionokban, és idővel a mindent átható ellenőrzések, kamerarendszerek segítségével sikerült családi eseménnyé változtatni a labdarúgó-mérkőzéseket. Elkezdődött egy teljesen új sportág, egy teljesen új szórakoztatóipari termék felépítése: ebből lett a Premier League. A 31 évvel ezelőtt történt tragédia óriási változásokat hozott a stadionok belső kialakításában, és így a szurkolásban is.

A Hillsborough-tragédiát az akkori regnáló brit hatalom megpróbálta teljes mértékben a szurkolók nyakába varrni. Ma már tudjuk, hogy ez nem igaz. Ma már tudjuk, hogy a Thatcher mögött álló, Rupert Murdoch-féle médiabirodalom koncepciózusan hazudott akkor, amikor azt állította, a drukkerek a hullákat fosztogatták, és rendőröket vizeltek le a tragédiát követő káoszban. A Taylor-jelentés ugyan már a kilencvenes évek elejére feltárta, hogy a tragédia okát a rendezési hiányosságokban kell keresni, de a közvélemény befolyásolása ettől függetlenül sikeres volt. Murdoch lapjai sikeresen hangolták az egész országot az ultrák ellen azzal a hazugsággal, miszerint 96 ártatlan ember élete szárad a lelkükön, és bár a bíróság tavaly végre igazat adott az áldozatok emlékét ápoló alapítványnak azzal, hogy jogerősen is kimodta a rendőrség felelősségét a tragédiában, a futball nem felejt. 27 évet kellett várni az első olyan bírósági ítéletre, amely hosszú évek jogi huzavonája után mondta ki, nem a szurkolók voltak a felelősek az eseményekért, hanem rendőri mulasztás okozta a katasztrófát. A tárgyalásoknak ezzel nem lett vége, ezután jöhetett az a per, amelyre nagyon sok hozzátartozó várt régóta. 2019 elején vád alá helyezték David Duckenfieldet, akivel kapcsolatban még az év novemberében az az ítélet született, hogy nem bűnös a súlyos gondatlanságból elkövetett emberölés vádjában. A folyamatos perek és az új vizsgálatok az ügyben továbbra is azt mutatják, bár pontosan 31 év telt el a katasztrófa napja óta, de még mindig velünk él a Hillsborough-tragédia.

A sors legfurcsább fintora azonban mégiscsak az volt, hogy a szörnyű tragédia néhány nappal azok után következett be, hogy az UEFA hatályon kívül helyezte az angol csapatok kizárását az európai kupaküzdelmekből. Ugyanakkor az UEFA akkor francia elnöke, Jacques Georges a tragédia másnapján fékevesztett állatoknak nevezte a liverpooli szurkolókat. A szerencsétlen nyilatkozat olaj volt a tűzre. A Liverpool vezetői tudatlannak és rosszhiszeműnek nevezték a francia sportvezetőt. Mi több: felszólították az angol szövetséget, hogy azonnal lépjen ki az UEFA-ból. Egy nappal később Georges bocsánatot kért a meggondolatlan nyilatkozat miatt.

Az 1988-89-es FA Kupa-sorozatot nem szakították félbe, holott nagyon sokan ezt követelték. Az FA elrendelte a Liverpool-Nottingham elődöntő újrajátszását, amelyet a manchesteri Old Trafford stadionban, 35 ezer néző előtt 1989. május 7-én rendeztek meg. Nagyon sok szék maradt üresen. A BBC egyenesben adta a meccset, ez sokakat késztetett arra, hogy otthon maradjon. A Liverpool 3-1-re nyert, ezzel bejutott a döntőbe, ahol az Everton volt az ellenfele. A hosszabbításba torkolló finálét végül 3-2-re nyerte meg a Liverpool.

Az idei rendezésű EB-n nem csupán a pályán történtek drámai események - gondolván itt Eriksen esetére -, hanem a lelátón is történt egy incidens, ahol egy angol szurkoló zuhant le a lelátóról. A Wembley Stadionban rendezett Anglia - Horvátország mérkőzésen az egyik angol szurkoló a kezdőrúgással egyidőben esett le a lelátóról, akit kritikus állapotban szállítottak kórházba.

Az angol FA Kupa története és jelentősége

A kezdetektől napjainkig

Az 1820-as évektől kezdődően az angol magániskolák tanulói - főleg az oxfordi és cambridge-i egyetemek - voltak a fejlődés mozgatórugói, ugyanis megfosztották a labdarúgást a céltalan indulatoktól, és kidolgozták saját szabályrendszereiket. Ám az ipari forradalom hatásaként tömegesen létrejövő iskoláknak más-más szabályzata volt, így a helyzet kaotikussá vált. 1846-ban a cambridge-i egyetemen Henry de Winton és John Charles Thring tették meg az első erőfeszítéseket a szabályok egységesítése érdekében, és találkozót szerveztek a legnagyobb iskolák képviselőivel egy általános, mindenki által elfogadott labdarúgó szabályzat létrehozására. Majdnem nyolc órán át vitatkoztak, míg elfogadták a „Cambridge-i Szabályzatot”, amely kedvező fogadtatásra talált. 1857-ben alakult meg az első amatőr futballklub, az FC Sheffield.

A legrégebbi szabályzat, amelyből a jelenlegi szabályok eredeztethetőek, az uppinghami iskola aligazgatójának, J. C. Thring nevéhez fűződik, aki 1862-ben adta ki saját gyűjteményét, melyet Uppingham-szabályzatként emlegettek. Ebben a szerző „A legegyszerűbb játék” elnevezést használta, és tiltotta a gáncsolást, valamint lefektette a mai játék alapjait. Egy évvel később a londoni Freemason’s Tavernben megalakult a világ első, hivatalos futballszervezete a Football Association (FA). A tanácskozáson minden nagyobb klub képviseltette magát, és 1863 végén J. C. Thringnek köszönhetően megjelentették a szabályokat. Meghatározták a pálya méreteit, mely nem lehetett nagyobb 127 x 92 méternél (150 x 100 yardnál), a kapufák 5 méterre voltak egymástól, de még nem volt felső léc. A mérkőzés elején, és a gólok után középkezdésre kötelezték a csapatokat, melyek létszáma megegyezésen alapult. Kezdetben nem minden klub játszott a szövetség szabályai szerint, de 1866-ban megállapodtak, hogy senkinek sincs kibúvó a szabályok alól.

1865-ben már megjelent a lesszabály, de kézzel még mindig bele lehetett érni a labdába, csak kézbe venni volt tilos. Ekkor húztak fel szalagot a két kapufa közé, amit tíz év múlva felváltott a felső léc. 1871-ben a szövetségnek már ötven tagja volt, és megállapodtak, hogy a csapatok létszámát 11 főben határozzák meg. Eldőlt, hogy a kapusok kézzel is játszhatnak. Bevezették az Angol Kupát (FA-kupa), mely ma is a futballtörténelem legpatinásabb küzdelem-sorozata. 1872 novemberében játszották le az első nemzetközi mérkőzést, Glasgowban csapott össze Anglia és Skócia, de gólt egyik félnek sem sikerült elérni, viszont 15 sérültet jegyeztek fel a krónikások… A sok sérülés elkerülése érdekében a Nottingham Forest játékosa, Sam Widdowson feltalálta a sípcsontvédőt, majd 1878-tól a játékvezetők is szerephez jutottak, akik sípot is használtak. 1873-ban rúgták az első szögletet, tíz évvel később bevezették a kétkezes bedobást is. A csapatok ekkor még csak az FA-kupa küzdelmeiben mérhették le tudásukat, a bajnokság gondolata a birminghami Aston Villa tulajdonosának, William McGregornak a fejéből pattant ki. Az első bajnokság 1888-ban indult 12 csapattal, mindenki kétszer játszott minden más együttessel (egyszer otthon, egyszer idegenben), a győzelemért 2 pont, a döntetlenért 1 pont járt. Az első bajnoki meccset 6000 néző előtt rendezték, és a Preston North End 5-2-es győzelmet aratott a Burnley felett, s fölényesen és veretlenül meg is nyerte a bajnokságot. 1889-től szabadrúgás járt a káromkodásért az ellenfélnek, két év múlva pedig a játékvezetők tizenegyest is ítélhettek. Az első jeleket is 1891-ben festették fel a pályára, melyek a kezdőkör és a tizenegyes vonalai voltak. A bírók munkáját már ekkor két partjelző segítette a külső döntőbírák helyett.

Everton és a liverpooli futball gyökerei

Az Anfield Road a kezdetekben az Everton hazai stadionja volt. Liverpoolban az Anfield 1884-től létezik. A városban a kék szín uralkodott, és a királyok a Toffeesnak becézett Everton játékosai voltak. 1891-ben azonban az Everton sokkalta a bérleti díjat, és ezért át is költöztek a Goodison Parkba. A Liverpool FC csak az Everton Goodison Parkba költözése után vette át ezt a sportpályát. Egy évvel később John Houlding megalapította a híres Liverpool FC-t, amelynek eleinte a színei kék fehérek voltak. A legnagyobb ellensége Liverpoolnak azonban biztosan az Everton. Az 1989-es FA Kupa döntőben, a Hillsborough-tragédia utáni újrajátszott elődöntőt követően, épp az Evertonnal mérkőzött meg a Liverpool, és a hosszabbításba torkolló finálét végül 3-2-re nyerte meg a Liverpool.

tags: #angol #huliganok #angol #fa #kupa #everton

Népszerű bejegyzések:

• Szurkolói felszerelés gyerekeknek és felnőtteknek
• az első magyar az NBA-ben
• Sport útmutató szülőknek
• Részletek a Bezár a bazár! című műsorról
• Tovább az MLSZ tornákhoz