Arany János válogatott balladái és a „Lampel Róbert” kiadványok a kor tükrében
Arany János eposi művészete balladáiban tetőzik. Remekmű mindig akkor keletkezik, ha valamely nagy tehetség megtalálja a tehetségének leginkább megfelelő műfajt és tárgyat. Ilyen volt Aranyra nézve a ballada. A költő munkássága, különösen a balladákon keresztül, mélyen beágyazódott a magyar kulturális hagyományba, és számos kiadásban látott napvilágot az évek során.
Arany János műveinek kiadói és Radnóti Miklós „tábori könyvtára”
Arany János műveit több neves kiadó is gondozta. Ezen kiadások között találjuk például a Lampel Róbert (Wodianer F. és Fiai) cs. és kir. udv. kiadványait, valamint a Franklin-Társulat Magyar irod. Intézet és Könyvnyomda, Budapest, 1905-ben megjelent kötetét is. Arany János: Irói arczképek I. kötete is Lampel R, Kk. (Wodianer F. és Fiai) R. T. gondozásában jelent meg.
A könyvgyűjtés és az olvasás Arany művei esetében nem csupán kulturális jelenség volt, hanem sokszor a lelki túlélés eszköze is. Radnóti Miklós 1940. szeptember 6-án vonult be első munkaszolgálatára. Még a behívása előtt, de már tudva azt, könyveket vásárolt. „Meg kell vennem az Arany-füzeteket a régi Magyar Könyvtár kiadásban. Magammal viszem. Az itthonit nem tudom hová tenném! És elviszem a Bibliát” - írja naplójába. Tábori könyvtára így alakult: a Károli-Biblia mellett „hat Magyar Könyvtár-füzetnyi Arany. (Válogatott balladák, Válogatott kisebb költ. /rossz válogatás sajna!/, Toldi, Toldi estéje, T. szerelme, Buda halála.)” Radnóti november 19-én, terepfelvétel után, amikor is futóárkok, gépfegyverállások és a harckocsi-csapdák helyét jelölték be a térképvázlaton, a Toldi szerelmét olvassa, és azon gondolkozik: „Írni kellene egyszer az Arany játékairól, a Mindvégiget elég lenne végigelemezni; a kínrímek tragikus szépségét az ellentéthatással magyaráznám: valamíg azt - vígaszt, stb.”
Második munkaszolgálatába is elvitte őket, de az érkezési motozásnál majdnem elkobozták: „A zsákok tartalmát a földre öntik. Engem H. tizedes motoz, hallom, hogy halkan szitkozódik, »hogy lehet valakinek ennyi kacatja!« »Forduljon meg!« Megfordulok. »Ez mi?« »Arany János költeményei, az a Toldi például!« »Minek?« »Olvasni.« A Toldi szerelmének már leszakította kotorászás közben a címlapját, látom. Tűnődik, majd elviszi megmutatni. Csikorgatom a fogam.” A harmadik munkaszolgálatára is elvitte őket, azonban az utolsó úton már nem voltak vele. Felesége írta naplójába 1944. május 28-án: „A múltkor a szalonnát, meg a kis Arany Jánosokat, amiket eddig minden munkatáborba magával vitt, és most a pénzt is visszaküldi.” Gyarmati Fanni halála után a Radnóti-könyvtár megmaradt darabjai szétszóródtak. Az egyik példány éppen a Toldi volt (Arany János: Toldi. Költői elbeszélés, Bp., [1899], Lampel Róbert, 76 p. Magyar Könyvtár, 69-70.). A Központi Antikvárium 2015. június 5-én tartott 135. könyvárverésén 142. számú tételként került kalapács alá, a leírás szerint „a szövegben számos helyen Radnóti Miklós ceruzás jelöléseivel és stilisztikai megjegyzéseivel”. A kötet címlapjára Radnóti ceruzával ráírta tulajdonosi bejegyzését: „Dr. Radnóczi”.
Radnóti Miklós eclogái: Oly korban éltem én... | Seregi Károly
Radnóti 1941. február 2-án írja: „Este az Aranykacsában, Péter Bandi, Reitzer Béláék, Bálinték, Vas Pista. A »Mi a magyar?«-vita elfajulásáról és túltengéséről esik szó. Ezt mondom: Mi a magyar? Olvassátok Aranyt és Petrovicsot. Megtudjátok. És írjatok magyarul, becsületesen, azok magyar művek lesznek.” Arany Jánosról elsőként a nyelv jut eszembe, amelyen beszélünk. Az, hogy a költőnek ehhez személyesen is köze van, az általános iskolában derült ki először. A versekből kezdtek kilépni a szavak és mondatok, hogy segítsék elgondolni és kimondani a gondolatokat. A Családi kör fordulata a nagyot koppanásról és az elhallgatásról; ezt idézem ma is, ha azt látom-hallom, hogy bármi vagy bárki - fizikailag, szellemileg, akárhogyan - éppen nekimegy a falnak. Az irodalmárokat követve vallhatjuk: nyelvében él a nemzet.
„Toldi Estéje” - Rejtett üzenetek a Bach-korszakban
1854-re Arany jelentősen átdolgozta a Toldi estéje hat évvel korábbi, első változatát, ám a több száz sorral módosult kézirat szövegét nem ennek a befejezésnek az időpontjával, hanem 1848-as dátummal adta közre: „E művet alig néhány versszak pótlással, épp azon alakban veszi a tisztelt közönség, mint ez nálam 1848 óta készen hever.” A filológiai szempontból hamis és félrevezető keltezéssel emlékeztetett egy fontos történelmi eseményre („nem engedett a negyvennyolcból”), ugyanakkor elkerülte, hogy a kor haditörvényszéki „műbírálata” a ’48 utáni „Haynau világ” és a Bach-korszak nyomait keresse munkájában. Az elterelő hadművelettel nemcsak a cenzúrát tévesztette meg, hanem a „költői túlzását” készpénznek vevő, jámbor irodalomtörténészeket is, akik a szerző vojtinai tanácsairól megfeledkezve - vö. „A költőnek, bár lénye isteni, / Nemcsak szabad - szükség fillenteni” -, máig 1848 tavaszán lezárt szövegként publikálják és magyarázzák ezt a hat évvel a forradalom után befejezett alkotást.
Az 1848 utáni évek „a puskapor és a cenzúra” esztendei voltak, írta egykor Jókai Mór (történetesen egy Aranyról szóló munkájában). Olyan időszak, amelyben „csörgő-sipka alatt harcoltak a koreszmék”. Az öreg Toldi ekkorra befejezett történetét a kor nyelvén értő olvasók és barátok - így Jókai, Gyulai és Eötvös - egy kíméletlen ostromállapottal „csinosító”, kétes „civilizáció” és az alkotmányosságot felszámoló abszolutizmus elutasításaként fogták fel. Nem úgy, mint a mű Lajos királyi tanmeséjét könnyelműen helyeslő utódaik, akik szerint e kor nézeteit ütköztető alkotás „alapeszméje” a puskaport feltaláló ész és haladás diadala, azaz „az ésszel hódító, más öltőbeli ivadék végérvényes győzelme a nyers erő maradi hőse fölött.” Ha belegondolunk, Arany világától mélységesen idegen következtetés ez. A „Toldik és nem Toldik” tömegeinek egyre hatékonyabb és tudományosabb elpusztítását költőnk nem az ész és a haladás bizonyítékának, hanem ezek megcsúfolásának tekintette, és műve „csörgő sipkás” előadásmódjával is utalt az efféle „ésszerűség” lelketlenségére és ostobaságára. Törte az elméjét: hogy s miképen vagyon.
A „Suszter, maradj a kaptafánál!” motívum és a bátorság próbája
A kulturális hagyományban és a régi magyar köznyelvben a varga nem túl okos ember. A mesterségével elboldogul, de más ügyekben nem tanácsos rá hallgatni. Ő jelenik meg a ma is használt „Suszter, maradj a kaptafánál!” figyelmeztetésben, és olyan, ma már nem hallható élcelődésekben, mint „Igen tud varga lovat patkolni. Vargához viszi az ekevasat. Varga ne szóljon feljebb a kaptánál”. Eredetileg az idősebb Plinius Természethistóriájában olvashatjuk ama híres anekdotát, amelyben Apellész, a festő készségesen kijavítja egy vargától kifogásolt saru pontatlanságát, de nem engedi, hogy a botcsinálta kritikus további hibákat keressen a festményében: „Ne supra crepidam sutor iudicaret (’A sarun túl a varga semmiben ne ítélkezzék’).”
Arany ügyesen aktualizálja az eredeti anekdota fontos elemeit - így a hős foglalkozásához társított kontárságot és illetéktelenséget -, de a „bátorság” témájának felvetésével újabb tanulságok levonására ösztönzi az olvasót. Műve utolsó, hatodik énekét ugyanis épp egy Toldi bátorságát hangsúlyozó, Ilosvai mottóval indítja: „Híres ez világban szíve nagy bátorsága.” Ha valóban igaz a meghatározás, miszerint a mottó „a mű (egy-egy részének) élén álló, a mondanivaló lényegét jellemző idézet”, akkor a varga és Bence közti „csörgő sipkás” bátorságvizsgálat korántsem lényegtelen és kihagyható epizód, hanem egy azzal együtt zajló, másik bátorságpróba, a király és Toldi közti összetűzés párja és kommentárja.
A szolgák megméretésében kétségtelenül a félénk kapussá lett „sátáni” bőrszabdaló a vesztes, akit Arany a cselekményben és a Végszóban is „alárendel” a többi szereplőtől gyakran gúnyolt, de most felszabadultan kacagó Bencének: „Az is megbocsátható, hogy a kinevetett vén szolgának [= Bencének] még egy személyt rendeltem alá a kapusban…” Vajon tényleg megbocsátható?… Ugyan ki lehet ez a félénk varga melletti, „még egy személy”, aki szintén elbukik a bátorsági megméretésen? Netán a Toldi által megriasztott Lajos király, aki már a mű 1848-as változatában „székéig hátrál” a trónterembe berontó Toldi elől - vö. „El kell fogni Toldit! Ha „meghűl benne a vér” - akkor ’elborzad’, ’megrémül’, ’visszaretten’. A szívéhez is ijedtében kap, ahol a 16. századi Ilosvai idejében is a bátorságát keresi az ember. Egy bátor embernek „helyén lenne a szíve”, és „megőrizné a lélekjelenlétét”. Ellentétben a féltében halállal fenyegetőző Lajossal, aki a „lélektől lelkezett” Toldi lefogatásával „önnön lelkét leheli ki,” s így a korabeli népi bölcsesség „szegény ördögét” juttatja eszünkbe. („Az ördögről is azt mondja a közmondás, hogy szegény, mert nincs lelke.” Czuczor-Fogarasi: 3. köt.) Egy lelketlen, nem elég Nagy Lajos azonban könnyen elveszítheti a tekintélyét.
A királyi tekintély elvesztése és a felségsértés vádja
Különösen, ha rangjához méltatlan öltözékben jár az utcán, és a járókelők nem köszönnek neki. Köszön a hadnagynak, de nem köszön neki. Honnan ismerős ez a jelenet? - Utcai felvonulás… Benne egy uralkodó, illetlenül egyszerű öltözékben… Nem köszönő és nem éljenző járókelők… Hát persze. Az Andersen-mese! Vajon mit keres Hans Christian Andersen a 19. század közepi Magyarországon? Tényleg ismerte őt Arany?… A jelek szerint, igen. A magyarországi lapok már 1841-ben tudósítottak a dán híresség itteni látogatásáról, és a császár új ruhájáról szóló történetnek ez évben két változata is napvilágot látott a hazai „szépliteratúrai” kiadványokban.
Elképzelhető azonban egy még közelebbi forrás. Ami Arany magyar királyi kortársait és ezek megtépázott tekintélyét illeti, se a szerény szellemi képességei miatt lemondatott V. Ferdinánd, se a helyére léptetett, ifjú Ferenc József nem örvendett túl nagy népszerűségnek. Ha különböző okokból is, mindketten megszolgálták azt a fajta tekintélycsökkenést, amit akkoriban „felségsértésként” definiáltak. Az utcai és társaságbeli köszönések elmulasztása főleg az 1848 utáni esztendőkben, a szabadságharc leverését követő passzív rezisztencia idején jött divatba Magyarországon, amiről mind a „nem köszönők”, mind a „nem köszöntöttek” írásai beszámoltak. Ebben a feje tetejére állított, új ruhás világban az 1848. december 2-án trónra ültetett Ferenc József több szempontból sem felelt meg a magyar törvények megkövetelte illemszabályoknak: nem választotta királlyá az országgyűlés, nem tett esküt az ország törvényeire, és meg se koronázták. A magyar trón jogilag üresen állt, nem volt kit felségsérteni rajta. De mint az aradi tizenhármak ítéletéből is látható, ez a királyi címet kisajátító királyjelölt a régi Habsburg hagyományokhoz híven ezúttal is „felségsértés” címén küldette halálba az általa veszélyesnek ítélt és a trónöröklési szabályokat betartó törvénytisztelőket.
A Toldi estéje 1854-es megjelenése idején Arany nem egészen jámbor kortársai nap mint nap szembesültek ezzel a véresen abszurd és messziről akár nevetségesnek mondható világgal, meg egy abban regnáló, nem hiteles király problémájával. Annak sem lenne már annyi sok nézője. [Értsd: ’mint Toldinak’. - Sz. G. „Éljen Toldi! Messziről azok is „Toldit” kiáltanak. S este szép pirosan visszatekint a nap. Mint örvendő lelkek szárnya lebbenését. Mivel a király esetében szó sincs feléje sugárzó lelkek szárnya lebbenéséről vagy a feje fölött lángoló és viharzó Szentlélek támogatásáról (l. a tűz-glóriás Toldi képét a III. ének 21. versszakában), e királyi hatalomnak az isteni kegyelemre hivatkozás sem adhat magasabb rendű, transzcendens indokoltságot.
Az isteni legitimitás és a "felségsértés" Werbőczy szerint
Az „égi legitimizáció” effajta megoszlásáról beszél Arany az 1848 őszén megjelent, Fellázadtunk-e mi magyarok? című cikkében is, ahol csupán az emberek természetes szabadságvágyát, s nem pedig a királyok hatalomgyakorlását tekinti Istentől származó dolognak: „A népeknek természet szerint való jussa van a szabadsághoz, éppen úgy, mint a halnak a vízhez, a madárnak a levegőéghez, - mert szabadság nélkül az ember nem is Isten képére teremtett állat, hanem igavonó barom.” Pár évvel később Széchenyi István is megvonja a fejedelmek számára „alanyi jogon” biztosított, isteni kegyelmet a Londonban kiadott Ein Blick (1859) fejtegetéseiben: „Mi az ’ember’-t sokkal magasabbra becsüljük, mint egy herceget, sőt császárt. Mert az Isten csak embert teremtett, míg a ’Dei gratia’ az uralkodók címében […] csak nevetséges humbug […] Senkinek sem jut eszébe ma, midőn az egykori rémítő nagyságok már porrá lettek, Dionis, Attila, Caligula, III. Richárd, Tamerlan és a legtöbb koronás fő címéhez a ’Dei gratia’-t is hozzá ragasztani: mert Isten kegye nem lehet ily kétséges természetű.” A jogtalanul trónra emelt Ferenc József esetében sem, akit egy másik döblingi mű, a Szatíra egyenesen a trónbitorló gyilkosok közé sorol.
Az 1848 utáni „bárdolásokra és töréspróbákra” adott választ Arany az 1854-es Toldi estéjében megjelenő Szent László, illetve a vele párhuzamba állított Toldi alakjában fogalmazza meg. A nehéz időkben mindketten a sírjukból kikelve - vagyis feltámadva - győzik le ellenfeleiket egy olyan fegyverrel, amely a szentté avatott lovagkirály közismert ikonográfiai attribútuma (megkülönböztető jegye) volt, de amelyet egy jogtalan hatalom most népük ellen fordít. A két utóbbi - csak 1854-ben megjelenő - sor itt úgy kapcsolódik az előzőhöz, mintha a király magának kérne kegyelmet, és a feldühödött Toldi nem a név nélküli olasz „kalandor”, hanem az ő fejére sújtana le bárdjával. Szürreális „montázs”, de nem egészen alaptalan. Arany a Daliás idők második dolgozatában (1853-1855) szintén szóba hozza Anjou Károly és fia, Nagy Lajos trónbitorlásának („bitorságának”) kérdését, és az utóbbit megfenyegető Toldi is egy vétkesnek ítélt Lajos fejét célozza meg „héttollú botjával”.
A trónterembe engedély nélkül berontó Toldi jelenete nem Ilosvaitól, hanem Aranytól származik. „Király! Finita la commedia. Semmi rárontás, semmi mennydörgés, semmi „Halál a fejére!” Az 1854-es, végleges változatban Arany egyenesen Werbőczy István Tripartitumája alapján rajzolja meg a fenti jelenetet, csaknem szó szerint dramatizálva és felvállalva annak „felségsértés” meghatározását. A Werbőczy-féle definíció szerint ugyanis „A hűtlenség vétkének […] első esete a felségsértés bűne; ha tudniillik valaki fejedelmünk személyére szentségtelen kezet vet, vagy fegyverrel vagy méreggel ellene tör, vagy azok közé a falak közé vagy abba a házba, ahol a fejedelem lakozik, hatalmasul beront.” A Toldi estéje második kidolgozásának időszaka azonban nem a kiengesztelődés, hanem a forradalmat megbosszuló ötéves ostromállapot és a „nem engedünk a negyvennyolcból” ideje. A forradalom leverése után befejezett Toldi estéje nem a korábbi ellentétek enyhüléséről, hanem azok fokozódásáról tanúskodik. A főhős és a király összetűzését most már nem az udvar idegenmajmolását kárhoztató, huszonnégy soros dörgedelem formájában kapjuk meg, amelyet Toldi elfogásának parancsa követ, hanem egy villámcsapásként lezúduló, négysoros felségsértésbe sűrítve, amelyet a megrettent király - hivatalosan vissza nem vont - halálos ítélettel torol meg. Mindez nem sokban igazolja „a semmi korszerű kapcsolatot nem kereső”, „bátortalan” és „rezignált” Aranyról szóló hagyományos elképzeléseket.
Arany művészetének recepciója: Ady, Móricz és Kosztolányi
A hazai költőket mérlegre tevő Ady később úgy vélte, hogy a kiegyezést elfogadó Arany és társai „a deáki tett” után hűtlenné váltak egykori elveikhez, s csupán Toldi hűségéről daloltak: „… a velszi bárdok kézbe csaptanak, / S pihentető, szép énekeket mondtak.” // Egy emberöltőn folyt a dáridó / S ékes meséje Toldi hűségének”. Bizonyára ezért írta a Buda haláláról is, hogy „jobb, különb Toldinál s minden más fölpukkasztott Arany-alkotásnál.”
A nyomába lépő Móricz Zsigmond húsz évvel később csaknem Arany egész munkásságát „bátortalannak” ítélte, és a pihentető hűségéneknek minősített Toldit „a régmúlton örvendező”, a dolgokat csupán „konstatáló” művek közé sorolta: „Arany csak két ízben volt ifjú és bátor és szabad ember: első és utolsó munkájában: Az elveszett alkotmányban és az Őszikékben. Ott politikai, itt emberi bátorsága nyilatkozott meg. S ha a túlvilági törvényszék előtt egy jócselekedet megmenti a bűnöst a pokoltól, őt ez a két cselekedete megmenti nehéz nyolc kötetének súlya alól és sugártiszta jellemnek fényével csillog. […] Soha többet egész életében a közélet kritikáját nem gyakorolta. […] Megírta a Toldit, amelyben már nincs szatíra, hanem őszinte öröm a régmúlton. […] Ez kellett, a zavartalan, búfeledtető epika […] A Toldi-trilógia, a Buda halála, a balladák és kisebb költemények költője végeredményben egy konstatáló költő.”
A szépíró Móriczot becsülő, de Aranyt jobban ismerő Kosztolányi „meggyőződése egész hevével” szállt szembe ezekkel a szűkkeblű és igaztalan értékelésekkel: „Hogy nem volt hős? De igenis hős volt […] és - ha úgy tetszik - ’bátor’ is volt, nagyon bátor, amilyen csak egy író lehet […] Ne várjuk meg, míg a túlvilági törvényszék megmenti őt a pokoltól, nehéz nyolc kötetének súlya alól Az elveszett alkotmány miatt. Nehéz nyolc kötetének nemes arany-súlyáért, a Buda haláláért, A nagyidai cigányokért, a Bolond Istókért, léleklátó balladáiért, számtalan lírai remekéért, minden betűjéért, melyet valaha lerótt, mentse föl őt azonnal a földi törvényszék.” Kosztolányi nem egy példát hoz fel a később nemcsak Móricztól hiányolt, „közéleti kritika” jelenlétére Arany műveiben (A szegény jobbágy, A fülemüle, A nagyidai cigányok, A walesi bárdok stb.), de a „búfeledtető epikává” nyilvánított Toldi-trilógia nincs közöttük. Pedig lehetne.
Arany János és a táj: Csehországi utazások
A „homo kadaricus”, mint emlékszünk rá, a puha diktatúra évtizedeiben háromévente válthatott ki legálisan „nyugati” fizetőeszközt és kereshette fel 30 napig az ún. kapitalista országokat. A szovjet birodalmi zóna nyugati sávjában azonban átlagos honpolgár számára a hetvenes évektől kezdve már csak a pénztárca szabott gátat a mozgásnak. Gótikáért, reneszánszért rajongó barátaimmal így időnkent összeszedtünk annyi utazásravalót, hogy meglátogathassuk Csehszlovákia bűbájos tájait, köztük egy alkalommal a német határ közelében húzódó, nevezetes cseh fürdővidéket. A fölkészülési módszer az volt, hogy a „csehszlovák kultúra” Tanács körúti (ma: Károly körút) boltjában igen olcsón megvásároltuk a legújabb „hrady a zamky” albumot, és abból kiválasztottuk a fölkeresendő szépségeket, pl. indulásnak mindjárt a teplai premontrei román kolostort. Tepla = тёпла!
Arany Jánossal azután először Loket várában találkoztunk, ahová a „népi eposzban” maga IV. Károly és az udvara vonul. A neve »Könyökvár«. Jól írja a költő: impozáns a loketi vár fekvése, ahogy sziklaháta kimagaslik az e ponton valóban majdhogynem szabályos körben visszaforduló Ohře (Eger) folyó völgyéből - a „könyök” jelentésű név tehát találó (németül is Ellbogen). Amikor arra jártunk, a derekas erődítmény vastag falai között gracilis porcelán- és üvegkiállítás szórakoztatta a téli idényben gyéren szállingózó látogatókat.
De az otthonosság igazi élményét természetesen a pad adja meg, fönn az erdei sétányon, a neogót Ecce Homo kápolnácska mellett. Majdhogynem véletlenül bukkantunk rá a Poštovní dvůr (Postaudvar) barokk épülete mögött induló sárga jelzést követve. Miután a költő a reggeli sajtót a vén fogadóban átlapozta, innen sétált föl a dombnyeregbe, gondosan betartva nemcsak a vízivásra, hanem a testmozgásra vonatkozó fürdőorvosi tanácsokat is. Ez persze már nem az eredeti Arany-pad, hanem annak emlékműve, amelyet dr. Gustav Seifert polgármester kezdeményezésére 1904-ben építtetett a „Karlsbader Verschönerungsverein”, a karlsbadi szépészeti egylet, és amelyre a következő versszakot vésték: „Napsugártól aranylik a vén erdő, / De a patakban árnyat lát a felhő, / És a mohos fát szellő szántogatja; / Ez mind - ez mind eljött Arany szívéig, / És édes honi dalt hozott feléig.” A következő versszakot a Felvidékről elszármazó tudós író, Szombathy Viktor is bemásolta pompás Csehszlovákia útikönyvének (kiadta a Panoráma 1973-ban) karlsbadi fejezetébe. Célhoz jutott bizony, hiszen Toldi Miklós szerelmi viszontagságainak édes-bús-hősies történetét - egész életműve legnagyobb szabású alkotását - 1879-ben sikerrel befejezte Arany, elsősorban valóban a karlsbadi kúrák jótékony hatására visszatérő élet- és alkotókedvének köszönhetően. És új élet-reményt is adott a fürdőhely, még évekre, új korszakát nyitva meg a magyar lírának is a híres Kapcsos könyv lapjain. A Tepla folyó túloldalán, az Imperiál Fürdőszállóhoz vezető szerpentinen 1883-ban a magyar fürdővendégek egy impozáns, a város forrásainak szentelt fekete gránit obeliszket is állítottak, hálából gyógyulásukért. Derekas igyekezet - ám mi mégis úgy éreztük, az erdőbe rejtett Arany-pad több ennél.
Arany Toldi szerelme és a nápolyi hadjárat
Sok évvel később újra a kezemben tartottam a Toldi szerelme Kilencedik énekét. Az Abruzzók középső vonulatának egyik sziklafalán álltam, a Majella-hegység szélső óriása, a Monte Morrone oldalában, egy sziklás kapaszkodó legfelső pontján. Hátam mögött kis kőépület tapadt a keskeny párkányra: a celesztinusok Szent Onofriusnak szentelt remetesége. A kötetet annál a jelenetnél kell fölütni, ahol raholcai Kont Miklós, I. (Nagy) Lajos király hadvezére - Tót Lőrinc tárnokmester és szlavón bán fia, a későbbi nádor, erdélyi vajda, pohárnokmester, az Újlaki család őse - éppen ostromtornyot vezényel Sulmona falaihoz, hogy a Johanna nápolyi királynőt szolgáló zsoldoscsapatoktól elfoglalja. A magyar Anjou-király meggyilkolt öccse, András herceg halálát jött megbosszulni, de szíve mélyén vonzotta őt apja álma is: az egykor Dél-Itáliában trónt foglaló francia dinasztiának a Duna partján is sikerrel nyomuló elsőszülötti fővonala kezébe visszaszerezni a Vezúv lábánál elterülő országot - ám közben megtartani a pannon táj gazdag tartományait is… Ez a valóban impozáns koncepció azonban élet és hatalom korabeli rendjében egyszerűen megvalósíthatatlan ábrándnak bizonyult: Visegrádról nem lehetett a buongoverno minimális igényei szerint sem igazgatni Apuliát vagy Calabriát… Alkirállyal, helytartóval lehet kísérletezni, de nincs a felvidéki és az erdélyi bányáknak az az aranya, amiből ennek katonai terhét tartósan finanszírozni lehetett volna.
A leírás, amit Arany a nápolyi hadjáratról adott, nem szigorúan forráskövető, kronológiai elvű történeti rekonstrukció, hanem - ahogy az eposzhoz írt bevezetőben is említi - bátran élt a művészi tömörítés eszközeivel. Miközben például szórakoztató hitelességgel megidézte a 14. századi várostromok technikai részleteit, a „nagy elbeszélés” során összevonta Nagy Lajos két nápolyi hadjáratát (1347, 1350). A tájleírás természethűsége természetesen alárendelődik az elbeszélésnek - a valóságban elég széles a sulmonai medence, azért is olyan lelkesítően tág a rá nyíló kilátás a Morrone-hegy oldalából. De a várvívás teljes arzenálját olyan, tudományosan is hiteles, részletgazdag leírásban tálalja Arany, hogy közvetlenül használni lehetne az iskolai oktatásban. „Csak utánam, Ugrin!
Mindezt tehát nem volt nehéz magam elé képzelni a sulmonai medencére letekintő Monte Morrone oldalából. Gerics József, a nagyszerű középkorász, egy alkalommal a levéltár szakos hallgatók első oklevélolvasási óráján ujját magasba emelve és süvítő hangon megszólal: „Szittya tar koponyákról turáni verejték patakzott a latin grammatika tanulmányozása során… De amit egy 11. századi diák meg tudott tanulni, azt egy 20. századi is meg tudja. Meg bizony! Meg bizony!!” Döbbent zsibbadással meredtünk rá… Enyhén raccsolva kiabált, szemüvege mögül - akkor úgy láttuk - fenyegető tekintet villant felénk. Mindez persze humor volt, mint utóbb kiderült, sajátos szerepjáték, de arra igencsak alkalmas, hogy kissé „összekapjuk” magunkat, és persze bevezető volt ahhoz, ami a következő évek Gerics-óráin várt ránk. Nos, ezek egyikén kerített sort arra a témára, ami miatt én azután majd két és fél évtizeddel később, a kábító hőséggel, a többórás kapaszkodó fáradtságával dacolva, fölvergődtem a remetebarlangot rejtő szerzetesi építményig.
Nos, Gerics tanár úr az efféle életérzéssel telített ifjú kollégáknak próbálta elmagyarázni azt a bonyolult lélektani helyzetet, hogy mit jelentett a 13. században évtizedeket eltölteni egy remetebarlangban, súlyosan aszketikus lelkigyakorlatok közepette, állandóan böjtölve, imádkozva, a fizikai és a szellemi energiák legvégső megfeszítésével törekedve arra, hogy a test legnyomorúságosabb igényei ne kísértsék bűnnel a lelket, ne akadályozzák azt az örök fény felé törekvésben… Ahogy Scitovszky János pécsi püspök, a szépművészetek, bölcsészet és hittudomány tanára írta Szentek élete című, Pécsett 1844-ben megjelent munkájában Pietro Angelerio (másként Pietro da Morrone) életútjáról: „Akkor hajlamot érezvén a remete életre, egy vadon hegyre vonult, hol magának a kősziklában szűk és alacsony barlangot készített. […] Élni úgy törekedett, mint élt keresztelő szent János. Testén szőrövet viselt s vaslánczot. Keveset aludt s pedig a földön, kő vagy tuskó levén fejalja. Húst soha nem evett, bort is csak ritkán ivott. Vasárnapot kivéve mindennap böjtölt. A nap és éj nagy részét imádságban és istenes dolgok fölötti elmélkedésben tölté, s ha imádkozni, olvasni megszűnt, kézimunkával vagy könyvek leírásával foglalkodott.
tags: #arany #janos #valogatott #balladai #lampel #robert
