Arsenal és Tottenham: Az Észak-Londoni Derby Antagonisztikus Története
A labdarúgásban az egymás elleni vetélkedés egy természetes dolog, amely szükségszerű a sportolók és a szurkolók életében egyaránt. Ez adódhat a földrajzi elhelyezkedésből, az állandó bajnoki címért folyó versengésből vagy éppen történelmi sérelmekből. Az angol foci egyik legádázabb rivalizálásaként tartják számon az Arsenal és a Tottenham Hotspur párosítását, melyről még a nem foci szurkolók is hallottak már. Ez az antagonisztikus ellentét az egyik legősibb futballháború az angliai sportág történetében. Bár az angol bajnokság két csapata egyaránt London északi részéről származik, a kettőjük között mégsem csupán a földrajzi közelség okozza az ellentétet, hanem a történetük egészen a huszadik század elejéig nyúlik vissza.
Ahogy a világ más pontjain is, Angliában is mélyen gyökereznek a futball rivalizálások. Gondoljunk csak az El Clásicóra Spanyolországban, a Derby d’Italiára a Juventus és az Inter Milan között, vagy az északnyugati derbire a Manchester United és a Liverpool között. Még a török és magyar futballban is találunk hasonlóan heves párharcokat, mint az Isztanbuli derbi vagy a Fradi és az Újpest összecsapása. Ezek a rivalizálások gyakran túlmutatnak a játékon, és mélyen beleivódnak a klubok és a szurkolók identitásába. Azonban az Arsenal és a Tottenham közötti viszály különösen kiélezett, melynek alapjait a történelem tette le.
A Rivalizálás Gyökerei: Kezdetek és Egy Kényszerű Költözés
A Plumstead park felé biciklizik a Tottenham Hotspur Football And Athletic Club gimnazista srácokból álló csapata, hogy megmérkőzzön a Royal Arsenal nevű lőszergyár melósaival, egy barátságos mérkőzés keretében. A meccset 1-2-es vendégvezetésnél, 15 perccel a vége előtt lefújják, a besötétedés okozta rossz látási viszonyok miatt.
A London délkeleti részén található Woolwich-ben már a XVII. század vége óta működött egy lőszer- és fegyvergyár, amely a Royal Arsenal nevet viselte. 1886 októberében aztán a gyár Dial Square nevű műhelyének dolgozói úgy határoztak, a közösbe dobják előző havi fölös keresetüket, vesznek belőle egy labdát, s kipróbálják az akkoriban egyre népszerűbb sportágat: a futballt. A Dial Square 1886. december 11-én lépett pályára először, s 6 gólt hintett az Eastern Wanderers ellen, miközben egyet sem kapott. Karácsonykor összeültek, s megtörtént az első névváltoztatás Royal Arsenal-ra, illetve a csapat színéül a piros-fehér összeállítást választották. A gárda pályája a Plumstead Common nevű parkban volt. Innen 1888-ban a Manor Ground-ra költöztek, és ott nyerték meg első kupájukat is, a London Charity Cup-ot. 1893-ban az egyesület felvételt kért a profiligába, s be is engedték őket a másodosztályba, a Liverpool és a Newcastle United társaságában. A klub 11 évet töltött a másodvonalban, míg 1904-ben Harry Bradshaw személyében profi edzőt szerződtettek, aki első szárnycsapásra felvezette a gárdát a legjobbak közé.
A bajnokságban a Woolwich Arsenal egy jó középcsapatnak számított, egészen az 1930-as évekig egyike volt a komolyabb sikerek nélküli angol kluboknak. Több évre kiesett a második sorba, majdnem csődbe is ment, s ennek következtében történtek meg azon lépések, amelyek a két észak-londoni klub rivalizálásának gyűlölet szintre való emelkedését a legnagyobb mértékben segítették. Az észak-londoni „pofozkodást” vélhetően a lőszergyáriak kezdhették, nem volt mit tenni, sötétben futballozni nem lehet - ellenben hőzöngeni igen.
Az Észak-Londoni Költözés és az 1919-es Botrány
Mindeközben egy Henry Norris nevű úriember kezében kezdett központosulni a klub feletti hatalom, aki korábban a Fulham elnöke volt. A törvényesség határait gyakran átlépő pénzügyi manőverek nagy mestereként elhíresült Norris kezdetben azt akarta elérni, hogy a két klub fuzionáljon. Miután ez nem jött össze, 1913-ban délről északra költöztette a gárdát, mivel sikerült a mai Highbury területét kibérelnie, később megvennie. A költözést az akkoriban legnagyobb észak-londoni klub, a Tottenham nem nézte jó szemmel, tekintve azt, hogy csak pár utca választotta el őket egymástól. Az első North London Derby-t 1914. augusztus 22-én játszották a White Hart Lane-en. Annak ellenére, hogy a Tottenham a legfelsőbb osztályban szerepelt, az Ágyúsok 5-1-es győzelmet arattak.
A rivalizálás táptalaja (az érthető földrajzi helyzeten túlmenően) az is, hogy e két klub még sohasem esett ki az élvonalból, igaz a Juventust egyszer kizárták a Seria A-ból a bunda botrányuk miatt. A Tottenham nevéhez fűződő fontosabb mérföldkövek közül a legelső és mindeddig utolsó ligán kívüli csapatként a gárda megnyerte az FA kupát 1901-ben.
A rivalizálás története egészen a huszadik század elejéig nyúlik vissza, amikor az angol labdarúgó-szövetség az „Ágyúsokat” vette be az első osztályban a „Spurs” helyett. 1919-ben indult újra a bajnokság a világháború miatti szünet után, és a liga úgy döntött, hogy két klubbal bővíti az élvonal létszámát. Az 1914 óta immár The Arsenal névre hallgató alakulat a másodosztályban csak ötödik lett, így alaphelyzetben maradnia kellett volna abban az osztályban. Norrisnak azonban sikerült valahogyan elérnie, hogy csapata az első vonalban utolsó helyen végzett Spurs helyett felkerüljön a legjobbak közé. Állítólag Norris puszipajtása volt a liga akkori elnöke, a Liverpool tulajdonosa, John McKenna, és a testület tagjai közül többen is komoly bankókkal a zakózsebben távoztak a szavazó ülés után. Ez az esemény jó adag olaj volt a tűzre. The biggest rumour surrounding promotion involves our former chairman Henry Norris, the man responsible for moving us to Highbury in 1913. What is known is that the Gunners won the election by 10 votes, but to this day the rumour remains part of footballing folklore. Míg a Spurs becsülettel játszotta a focit, addig az Arsenal szorgalmasan adta el apránként a lelkét az ördögnek. Első osztályú tagság megvásárlása, hívatlan beköltözés a Spurs-telek végébe, miegymás - már a legelső meccsünket is félbeszakítatták, mert nyerésre álltunk!
A Rivalizálás Elmélyülése és a Huliganizmus Gyökerei
A Tottenham-nél lement a függöny, dühből bajnok lett, s rögtön visszajutott az élvonalba, így a két gárda első ütközete 1921-ben már futballt csak nyomokban tartalmazó „pogóra” sikeredett, lévén, hogy a játékosok sem ittak egymás korsójából. A felfokozott hangulat a lelátókon is kifejtette a hatását, s a következő évek mérkőzésein ez szemernyit sem változott. Az FA nem nézte jó szemmel, hogy London ezen 4 mérföldes körzetében olykor elszabadulnak az indulatok stadionokon innen és túl, így zártkapus meccsekkel sújtotta a klubokat addig, míg rendet nem tesznek a pályán, s azon kívül is. A témával foglalkozó szakirodalom szerint a szigetországban ezek az incidensek kirívó eseteknek számítottak még akkor, ugyanis valódi, modern értelemben vett, szervezett futball huliganizmusról csak a hatvanas-hetvenes évektől beszélhetünk.
Nagy-Britannia leggyűlöltebb szubkultúrája...
Gyűlölet, no igen. Angolországban a futball egyfajta vallás, melynek a gyűlölet elemi résztvevője, velejáró tényező. Kimondva, kimondatlanul. Kétségtelen, hogy a foci Angliában tekinthet vissza a legrégibb hagyományokra, így a futball huliganizmus is igen mély gyökerekkel bír a szigetországban. A feljegyzésekből tudjuk, hogy a középkori angliai meccseket, ahol a foci ősét játszották, meglehetősen áthatotta az erőszak. A durva játék rendszerint felfokozott hangulatú erőszakba, majd féktelen ivászatba torkollott. Így nem meglepő, hogy II. Edward király már 1314-ben rendeletben tiltja ezen közösségi erőt teremtő, erőszakos láb-labda játékot. Hogy ennek a tiltásnak nem sok foganatja volt, azt mutatja, hogy 1477-ben IV. Henrik, majd 1596-ban VII. Henrik is hasonló ediktumot kénytelen kibocsátani. Igazából csak a XIX. században tették meg az első határozott lépéseket a foci szabályok közé szorítására, a futball azonban a múlt század elején is a munkásosztály sportja maradt - annak minden csiszolatlanságával együtt. A modern kori labdarúgás már nézők előtt zajlott, és célja is elsősorban ennek a közönségnek a szórakoztatása volt. A harci színezet azonban ennek ellenére megmaradt. Ahogy a labdarúgás a XIX. század végén egyre népszerűbb lett Angliában, úgy jártak ki egyre többen a mérkőzésekre is. Az 1899-es Northumberland Park-i meccsen már 14 ezren voltak jelen, ami akkor rekordnak számított a Tottenham otthonában. Az első élvonalbeli mérkőzésükre 1909. december 4-én került sor, ami 1-0-s Woolwich-i győzelmet hozott. Ennek ellenére a következő években nem szerepelt valami fényesen a piros-fehér alakulat a bajnokságban. Többek közt 1911 decemberében 5-0-val a Spurs is átgázolt a Woolwich-en, így 1913-ra már egy vonallal lejjebb is találta magát.
Aranykorok és Legendák: Chapman, Nicholson és a Játék Stílusa
A szankcióknak köszönhetően az Arsenal-Tottenham rivalizáció nagymértékben lecsillapodott, melyet mindenképp segített, hogy 1928-ban a Spurs gyenge teljesítménye miatt kiesett az élvonalból, s nem is jutott vissza egészen 1950-ig. Ez persze nem jelentette azt, hogy olykor nem csattant el pár józanító, holdfényes saller a két közeli kocsma bejárata előtt.
Amíg a Tottenham a másodosztályban szerencsétlenkedett, addig az Arsenal első, s talán legfényesebb korát élte, köszönhetően a klub történelmének minden kétséget kizáróan legkarizmatikusabb, legkiemelkedőbb személyiségének, valamint a kor alighanem legnagyobb futball-koponyájának: Herbert Chapman-nek. Chapman hatása nem csupán a WM-rendszer kiötlésében merült ki: az egyik első támogatója volt az esti, villanyfényes mérkőzések rendezésének, az ő tanácsára vezették be a mezek számozását Angliában, neki köszönhető, hogy a tiszta piros Arsenal-mez fehér gallért kapott. Ő járta ki, hogy a Highbury közelében lévő metróállomást Gillespie Road-ról Arsenal-ra kereszteljék át. A taktikai újítások mellett rendületlenül hitt a fizikai felkészítésben, s az igen szigorú edzésterv mellett az elsők között alkalmazott fizikoterapeutákat és masszőröket a futballban. 1930 és 1935 között az Arsenal kereken 530 gólt rúgott a bajnokságban, több mint kétszer annyit, amennyit kapott, három szezonban is 100 gól felett teljesített. Mindez 4 arany- és 1 ezüstéremhez segítette a csapatot, s ennek köszönhetően végérvényesen is felkerült a világ futballtérképére. Érdekes tény, hogy Chapman játékosként a Tottenham soraiban is megfordult (másik 11 klub mellett), 1905-1907 között 42 meccsen lépett pályára, s 16 góllal boldogította a „csirkelábúakat”.
Az ötvenes évek Tottenham-e a futball egyetemes evolúciójában is fontos szerepet töltött be: a "push-and-run" taktika a gyors, folyékony csapatjáték egyik első, látványos és sikeres manifesztációja volt. A látványos, szórakoztató foci az 50-es évektől folyamatosan a Tottenham sajátja volt. A legendás Bill Nicholson ekkor volt játékos-pályafutása végén, az évtized utolsó éveitől pedig edzőként szolgálta a klubot (különböző szerepekben összesen 68 évig dolgozott a Spurs-nek!). Edzőként első meccse egy 1958-as Tottenham - Everton volt és a 10-4-es végeredmény mindent elmond a filozófiájáról. Ez a gondolkodásmód tovább élt a későbbi Tottenham-edzők tudatában is, a legjobban talán Danny Blanchflower fogalmazta meg: "A foci a dicsőségről szól, arról, hogy stílusosan, szépen tesszük a dolgunkat, arról, hogy nekimegyünk az ellenfélnek és legyőzzük őket, és nem arra várunk, hogy belehaljanak az unalomba." A csapat az ötvenes évektől kezdve hemzsegett a labdazsonglőröktől: Jimmy Greaves, Ricky Villa, Ossie Ardiles, Glenn Hoddle, Chris Waddle, Gary Lineker, Paul Gascoigne, Jürgen Klinsmann, David Ginola, vagy éppen Dimitar Berbatov és Luka Modrics mind-mind a szemet gyönyörködtető játék hagyományát erősítették a White Hart Lane-en.
A Tottenham fontosabb mérföldkövei:
- Első brit csapatként nyert egymás utáni években bajnoki címet a másod- ill. első osztályban ('49-'50, ill. '50-'51)
- A világháborúk utáni első angol csapatként duplázott (FA kupa + bajnokság, 1961)
- Első brit csapatként európai kupát nyert (Tottenham - Atletico Madrid 5-1, 1963 - máig holtversenyben a legnagyobb arányú európai kupadöntős győzelem)
- Az UEFA-Kupa első kiírásának győztese (vs. Wolverhampton, 1972)
- A Manchester United mellett az egyetlen angol csapat, amely az 1950-es évektől kezdve minden évtizedben nyert valamilyen rangos trófeát.
Emlékezetes Derbyk a Történelemben
Az évek során számos emlékezetes összecsapásra került sor a két észak-londoni rivális között, melyek mind hozzájárultak a derby legendájához. Nézzünk meg néhány ikonikus pillanatot:
1971: Bajnoki cím a White Hart Lane-en
Leeds United had completed their season and sat a point ahead of us. The game was meandering towards a goalless draw when, with three minutes remaining, Charlie George dispossessed Joe Kinnear before crossing to John Radford. His header was parried by Pat Jennings but Geordie Armstrong turned the ball back into the middle where Ray Kennedy headed home off the underside of the bar. We were once again in title contention going into this game, with one point all that was necessary to repeat our 1971 success and win the league at White Hart Lane.
1987: Ligakupa elődöntő
This League Cup semi-final replay was one of four 2-1 wins at White Hart Lane in 1987. When the teams did battle again, Clive Allen put the hosts in front on 62 minutes but substitute Ian Allison managed to squeeze the ball in at the near post to equalise with eight remaining.
1998/99: Premier League feszültség
As the 1998/99 campaign entered its final straight, we were neck and neck with Manchester United at the top of the table. We were imperious for the opening 40 minutes and Dennis Bergkamp created goals for Emmanuel Petit and Nicolas Anelka, before Darren Anderton slipped a free-kick under David Seaman to set up a tense second period.
2004: Ismét bajnoki cím a rivális pályáján
Fast forward 33 years to 2004 and, once again, we headed to White Hart Lane knowing a draw would be enough for a third Premier League crown. Then our captain turned provider when he cut the ball back for Robert Pires to provide a clinical finish. But a second-half rally from the hosts thanks to Jamie Redknapp’s long-range strike and Robbie Keane’s late penalty restored parity in the contest.
2004: Martin Jol bemutatkozása
Later that year saw the goals flow in a Premier League classic, but we ensured that Martin Jol’s first game as Tottenham boss ended in defeat. Lauren converted a penalty to put us in front before Vieira bulldozed his way through the defence to also score, and while Jermain Defoe powered one into the top corner, the two-goal cushion was restored by Freddie Ljungberg.
A közelmúlt eseményei
A legutóbbi összecsapások is tele vannak izgalommal. We registered our first win at the Tottenham Hotspur Stadium to move eight points clear at the top of the Premier League. But 36 minutes into the game, we doubled our lead when Martin Odegaard took aim from 25 yards and found the bottom corner of Lloris’ net to put us in firm control. On a day where we had to win to keep our title hopes alive, a sensational opening 45 minutes provided the platform for the three points, as we led by three going into the interval.
Nagy-Britannia leggyűlöltebb szubkultúrája...
tags: #arsenal #a #tottenham #elott #vegez
