A Manchester United felemelkedése: a Newton Heath-től az Old Trafford legendájáig

A Manchester United, a világ egyik leghíresebb futballklubja, szerény kezdetekkel indult. Története mélyen gyökerezik a 19. századi ipari Angliában, a vasúti dolgozók szenvedélyében.

A kezdetek: Newton Heath (LYR)

A Newton Heath-i székhelyű cég vasutasai 1878-ban futballcsapatot alapítottak. Nem bíbelődtek a névválasztással: Newton Heath (LYR) néven indultak el a halhatatlanság felé vezető úton. Ez utóbbiról persze fogalmuk sem volt, honnan is tudhatták volna, hogy 120 év múlva a világ leggazdagabb és legeredményesebb alakulataként létezik majd a klub. A fenti kitételből kiderült: ezen alakulatból nőtt ki a Manchester United! Az 1885-ben profivá alakult együttes már másodszor próbálkozott meg a liga tagjai közé jutni. A gárda - amelynek akkoriban rengeteg walesi tagja volt, 1888-ban például a klub játékosai közül hatan is a pályára léptek a Skócia elleni válogatottban - még csak az Alliance Ligában szerepelt. Ez utóbbi lett 1892-ben "en bloc" az új második liga, immár a Football League keretein belül. Így lett ott tag a nevéből LYR rövidítést elvesztő klub is. A Newton Heath 1892 őszén már az élvonalban startolt, s lett utolsó. Ám legfontosabb mérkőzéseit már akkor is több mint háromezer néző előtt játszotta! A kiesést követő tíz éven át a második ligában vegetált az együttes. Még a színváltás (arany-zöldről fehér-fekete) sem hozta meg a szerencséjét.

Új név, új remények: a Manchester United születése

A klub pénzügyi helyzete is egyre reménytelenebbé vált, ezért egy négy napos ünnepség keretén belül gyűjtésbe kezdtek az egyesület tagjai. A csapatkapitány, Harry Stafford bernáthegyijének a nyakába kötötték a perselyt. A kutya pedig annyira megtetszett a helyi sörgyárosnak, John Daviesnek, hogy azonnal megvette. De nem csak az ebet, hanem magát a klubot is, miután háromezer fontot invesztált az újjászülető egyesületbe. Az új klub a Manchester United nevet, s a később legendássá lett piros és fehér színeket kapta. Davies azonnal új játékosokat vásárolt, akik közül a legértékesebb vétel a kapus, John Sutcliff megszerzése volt. A Manchester United lassan élni kezdte az angol futballklubok mindennapjait, s egyre szebb napokról álmodott.

Az Ernest Mangnall-éra és az első aranycsapat

Különösen azután, hogy az első évtizedek Matt Busbyja, Ernest Mangnall a színre lépett. Fejébe vette, hogy sztárklubot csinál az Unitedből! Az érdeklődés mindenesetre bizonyosnak tűnt. A Bristol City elleni második ligás meccset 40000 néző látta 1903-ban.

Mangnall ifjú korában maga is futballozott, a Lancashire County gárdájának kapuját védve. Ám ettől még nem emelkedett nagy hírnévre. Később menedzserként dolgozott, 1903-ban a Burnleyt elhagyva került a Manchester Unitedhez. Roberts, Dick Duckworth és a kapus, Harry Moger megszerzésével fokozatosan erősítette a gárdát, amely 1904-ben és 1905-ben éppen hogy lemaradt a feljutásról a második vonalban. 1906-ban aztán - második helyen végezve a Division Two-ban - sikerült a terve: feljutott a MU az elitbe. Ám tudta, ha az élvonalban is a legjobbak között akar szerepelni, akkor további erősítésekre van szükség. Mangnall akcióba lépett, s addig győzködte Billy Meredithet, míg az igent mondott az átigazolásra. Ráadásul hozta magával Sandy Turnbullt, Herbert Burgesst és Jimmy Bannistert is. Köréjük építette Mangnall a klub első aranycsapatát, amelyhez fogható nem is volt egészen a Busby éráig.

Az első sikerek és az FA-kupa győzelem (1909)

A csapat 1906-ban visszatért az elitbe, s ezzel kezdetét vette a Busby-éra előtti legsikeresebb periódus. E korszakban már - az utókor számára legendává nemesült - sztárok játszottak a csapatban, mint Billy Meredith, aki 25 éven keresztül szerepelt a walesi válogatottban, vagy Harold Halse, aki hat év alatt három különböző klubban is FA-kupa-döntőt játszhatott. Meredith 1906-ban érkezett a helyi rivális Citytől a Unitedhez, akkori világrekordot jelentő 500 fontért. Érdekes, hogy a kor egyik legjobb játékosa egy bundabotrányt követően váltott klubot... Fura szerzet volt, annyi szent. Meredith vezérletével a United 1908-ban és 1911-ben bajnoki címet, 1909-ben FA-kupa-győzelmet szerzett. Különösen az FA-kupa elhódításának emlékét tartják azóta is nagy becsben a klubnál.

A Manchester United 1909. április 24-én a Bristol City ellen játszotta a története első szövetségi kupadöntőjét. Kis túlzással csak az eredmény miatt lehetnek büszkék az utódok a sikerre, hiszen maga a mérkőzés minden idők egyik legdurvább fináléjaként vonult be a történelemkönyvekbe. Mit szépítsünk, össze-vissza rugdosták egymást a játékosok. Ugyanakkor azt sem árt felidézni, hogy a londoni Crystal Palace pályáján több, mint hetvenezer néző látta a finálét. A meccs egyetlen gólját Alex "Sandy" Turnbull lőtte a 22. percben, Harold Halse lécről lepattanó labdáját értékesítve. A sérült Turnbull egyébként csak az utolsó pillanatban, Charlie Roberts rábeszélésére vállalta a játékot. A csapatkapitány addig győzködte a csatárt, hogy ő lövi a győztes gólt, míg az elhitte. S úgy lett! (Turnbullnek rövid élet jutott e világban: 1917. május 3-án, az első világháború egy franciaországi csatájában a Manchester Regiment katonájaként hősi halált halt.) Nemcsak a középcsatár kínlódott térdsérüléssel, a balhátvéd Hayes is hősiesen küzdött. Ő például törött bordával játszotta végig a mérkőzés nagyrészét. De a mezőny legjobbja Billy Meredith volt! Tőle indult szinte minden akció, jobbnál jobb labdákat küldött középre.

Játékosérdekek és az Old Trafford építése

Meredithnek egyébként óriási tekintélye volt a csapatban: egykori klubtársai, Bannister, Burgess, vagy Turnbull éppen az ő kedvéért léptek át a Manchester Unitedbe - feketepénz fizetése miatt kitört botrányt követő eltiltásuk lejárta után. A walesi varázslót egyébként nemcsak klubtársak, de az egész angol futballtársadalom respektálta: Meredith volt az egyik úttörője a Player's Unionnak, vagyis a játékos-szakszervezet megalapításának, s egyik élharcosa lett annak, hogy a futballisták ne egyezzenek bele abba, hogy heti négy fontban maximálják a fizetésüket. Érdekes, hogy a szövetség (FA) nem nagyon lelkesedett a játékosok megmozdulásaiért, Charlie Roberts - az első United játékos, aki átvehette a bajnoknak járó trófeát, majd az FA kupát - a szakszervezet elnöke például mindössze háromszor játszott a válogatottban. A rossz nyelvek szerint azért, mert túl hevesen vitatkozott kollégái igazáért a hatalommal szemben.

Maga John H. Davies is elégedetten szemlélte csapata virulását, a sikerek hatására minden korábbinál nagyobb beruházás mellett döntött. Hatvanezer fontot invesztált a csapatba, felépíttetve az Old Traffordot. Ám nem csak az angolokat nyűgözte le a csapat játéka. Az olasz Vittorio Pozzo, a földkerekség egyetlen kétszeres világbajnok szövetségi kapitánya - akkoriban egyszerű, kispénzű egyetemista volt a századforduló első évtizedét záró Angliában. Saját bevallása szerint nemcsak, hogy gyakorta csodálta a Meredith vezette Unitedet, hanem annak taktikai repertoárjából, technikai variációiból is átemelt saját, hajdani világverő csapatának készletébe!

Visszaesés és a menedzserek változása (1912-1945)

Mangnall 1912-ben a Manchester City kedvéért elhagyta a városi vetélytársat, mondván az első aranycsapat túljutott zenitjén. Igaza lett. A Manchester United 1913-ban még egyszer neki durálta magát, a 4. helyen végzett az első ligában, de a második világháború kitöréséig többnyire az élvonal és a második liga között ingázott, s az elitben a 9. helynél előrébb egyszer sem végzett.

Azért inkább kellemetlen emlékek maradtak meg ebből a korszakból: 1915-ben négy futballistát - négy Liverpool játékossal együtt - eltiltottak bundázás miatt, majd sorra jöttek a kudarcok: 1922-ben, 1931-ben, 1937-ben is kiesett a csapat az elitből, bár mindig visszakapaszkodott. A mélypontot az 1933/34-es szezon jelentette, amelyben a Man United közel került ahhoz, hogy a harmadik vonalba essen. Ha május 5-én nem győzi le idegenben a Millwallt, még egy osztályt zuhant volna. Tulajdonképpen reménytelen helyzetből kapaszkodott vissza a gárda: a bajnokságban az utolsó öt mérkőzését veretlenül végigjátszva maradt csak bent a gárda, éppen a Millwallt a mélybe taszítva. A következő idényben már az ötödik helyen végeztek, és 1936-ban pedig vissza is jutottak az élvonalba. Túl nagy volt az ugrás, a következőben megint kiestek, de már csak egy szezonra. Még a világháború előtti utolsó ligabajnokságra visszakerültek a Division One-ba.

Érdekes s talán tanulságos, hogy a század első évtizedének végén elért sikerekhez képest a kifejezetten kiábrándító bő két és fél évtizedben nem változott sűrűn a "főnök" személye. Ernest Mangnall távozása után J. J. Bentley lett a klub főtitkára, majd 1914-ben John R. Robson lépett a parancsnoki hídra. Ő volt az első, aki a menedzser titulust használta - egyébként Matt Busby színrelépéséig ő volt a legtöbb ideig a vezető. 1921 októberében betegsége miatt adta át a helyét John Chapmannek, ám a klubtól nem szakadt el, utóda segítője lett. 1922-ben, működése első évében kiesett a MU a második vonalba, ám 1925-ben visszajutott, s a következő évben az FA-kupa elődöntőjéig menetelt játékosaival. 1926 októberében a klub levelet kapott a szövetségtől, melyben az FA közölte, meg nem nevezett, tisztázatlan ügyek miatt felfüggeszti Chapmant működésében. Nem volt mit tenni... Fél évig Clarence Hilditch játékos-menedzserként dirigálta a csapatot. Egyébként meglehetősen ritkán állította be magát a csapatba. Ám a klub végleges megoldást keresett, ezért Herbert Bamlettnek kínált szerződést. Bamlett korábban sikeres játékvezető volt - 1914-ben, 32 évesen dirigálhatta a kupadöntőt, ezzel bekerülve a rekordok könyvébe -, majd közepesen sikeres menedzseri karriert tudhatott magáénak. Walter Crickmer követte a sorban - mindössze egyetlen idény erejéig. Nem menedzserként - e posztot akkoriban nem töltötték be -, hanem klubtitkárként. Az 1958-ban, müncheni katasztrófában elhunyt Crickmer az elsőszámú tehetségkutatóval, Louis Roccával dirigálta a csapatot az 1931/32-es idényben, majd átadta a feladatot a skót Scott Duncannek. A Dumbarton, a Rangers FC, a Newcastle - majd az első világháború alatt egyetlen mérkőzésen a Manchester United - játékosa 1932 augusztusa és 1937 novembere között dirigálta a csapatot. A menesztése előtti tavaszon felvitte a gárdát az élvonalba, de ott már nem tudott jó eredményeket produkálni. Walter Crickmer lett újra a felelős a csapat irányításáért. A bajnoki eredmények feledhetőek, az 1926 óta a klubot szolgáló, széles látókörű futballtudor hosszú távlatokban gondolkodott.

A Busby-éra kezdetei

A második világháború utáni korszakot joggal nevezhetjük Busby-érának! Sir Matt Busby - akkoriban persze még csak Matt Busby, egy skót bányász egyszeres válogatottságig jutott fiúsarja - tulajdonképpen két városban élte le húszas éveit. Manchesterben és Liverpoolban. Az Alpine Villa, majd a Denny Hibernian belső csatára 1928 februárjában, három hónappal 19. születésnapja előtt írta alá első profi szerződését a Cityhez. A már akkor is égszínkék mezt viselő klub soraiban, 1933-ban és 1934-ben élte meg pályafutása csúcspontját: előbb a veszteseknek, egy évvel később már a győzteseknek járó érmet vehette át a Wembleyben az FA-kupa döntője után. 1934-ben beválogatták a skót nemzeti együttesbe is. 1936-ban nyolcezer fontért szerződött a Liverpoolba, a vörösöknél már többnyire jobbfedezet volt. A háború kitöréséig 118 meccsen három gólt szerzett a Liverpool gárdájában, majd a nagy világégés alatt - hasonlóan a legtöbb kitűnő futballista társakhoz - a legkülönbözőbb együttesekben játszott úgynevezett háborús kölcsönjátékosként, wartime questként. Megfordult a Chelseaben, a Middlesbroughban, a Readingben, a Brentfordban, a Bournemouth & Boscombe Athleticban és a Hiberniansban is. Egyetlen hivatalos mérkőzését megtoldva hét, úgy nevezett - nem hivatalos - háborús válogatott meccsen dirigálta csapatkapitányként a skót válogatottat.

Fura időszak volt az, Busby például már 1945 februárjában a Manchester United szolgálatában állt, bár hivatalosan csak októberben nevezték ki. Busby égett a munkavágytól. A posztra lépve azonnal megkezdett egy igazi nagycsapat kialakítását. Attól a pillanattól kezdve csak a Manchester Unitednek élt. Pedig akkoriban nem volt könnyű egy életre beleszeretni egy klubba: közepes volt a játékosanyag, ráadásul német bombatámadások áldozatául esett az Old Traffordon lévő stadion. Menedzseri kinevezésekor még a hadsereg számvető őrmestere (company sergeant-major) volt, egyik ebbéli kötelezettségeként Olaszországba vitt játszani katonacsapatot. Ott találkozott az éppen Itáliában állomásozó Jim Murphyvel, a West Bromwich Albion válogatott jobbfedezetével, aki ellen többször is játszott hajdanán. Busby állást ajánlott Murphynek, aki igent mondott. 1946-ban, Angliába visszatérve azonnal a MU alkalmazottja lett. Elsősorban a háború előtt is a klubban szereplő, a világháborúból visszatérő futballistákra számítottak. Stan Pearson, Charlie Mitten, Jack Rowley, Allenby Chilton és Johnny Carey köré építették a gárdát, de már a kezdet kezdetén kiemelték Walter Crickmer alapította Manchester United Junior Athletic Club legtehetségesebb növendékeit. Így került az első csapathoz John Aston, Johnny Moris és Joe Walton.

Busby büszke volt játékosaira, arra, hogy a második helyen zárták az évet, de még fontosabbnak ítélte, hogy a kamaszokra épített tartalékcsapat megnyerte a középső ligát. Érezte, fényes jövő vár rájuk. Busby menedzseri pályafutásának első hat évében az United egyszer sem szorult a negyedik helynél hátrébb a bajnoki táblázaton - négyszer második, egyszer negyedik, majd 1952-ben bajnok lett, egyszer pedig megnyerte a kupát. Utóbbi lett a Man United első fontos sikere 1911-óta! Jóslata tökéletesen bevált, pedig már az első meccsük 13. másodpercében kiesésre álltak. Az Aston Villa szinte a kezdőrúgásból gólt szerzett. Ennek ellenére a szünetben már 5-1-re a United vezetett, s ha a csapat fel is engedte a Villát 5-4-re, végül 6-4-re nyert. Nem járt jobban a birminghamieknél a Liverpool (3-0), a Charlton (2-0), a Preston North End (4-1), s a Derby County (3-1) sem. A döntőben a kor egyik legjobb angol csapata, a Blackpool várta a Wembleyben közel százezer néző előtt a Vörös Ördögöket. A dátum sikert ígért az Unitednek: az elődök 39 évvel korábban ugyancsak április 24-én nyerték meg a kupát. Az a döntő a durváskodásról maradt emlékezetes, ez a pazar játékról. Carey, Rowley és Pearson az egyik, Johnston, Mathews és Mortensen a másikon. Busby legényei 4-2-re nyerték meg a meccset, elsőrangú játékkal. A 70. percben még az ellenfél vezetett 2-1-re, ám a hajrában Rowley, Pearson és Anderson góljával megfordította az eredményt. Akkoriban már senki sem vitatta, hogy a Busby, Murphy kettős keze alatt a Manchester United Anglia egyik legjobb csapatává érett. Maga Busby is nagyon "kapós" lett, az 1945-ben heti 15 fontért leszerződő menedzser t 1949-ben heti 50 fontért csábította a Tottenham. Még nagyobb kísértést jelentett az olasz válogatott kispadja. Bántotta, hogy néhányan kiálltak mellőle a sorból (a kupagyőzelmet követő két évben Johnny Morris akkori brit csúcsot jelentő összegért szerződött a Derbyhez, majd Charlie Mitten hajózott el a kolumbiai ligába).

A játékosátigazolások evolúciója és rekordjai

A futball története során a játékosok értéke folyamatosan nőtt, ahogy a sportág népszerűsége és a klubok bevételei is. Az első jelentős átigazolási összegek a 19. század végén jelentek meg, majd a 20. században exponenciálisan növekedtek.

Éppen 120 éve az Aston Villa 100 fontot fizetett a West Bromwich Albionnak Willie Grovesért, aki ezzel akkoriban a legdrágább futballista lett. A százezres határ átlépése 1961-ben történt meg, amikor az Internazionale 152 ezer fontnyi összeget áldozott Luis Suarez Barcelonából Milánóba csábítására. Az egymilliósé pedig 1975-ben: ekkor a Napoli adott 1,2 millió fontot a Bolognának Giuseppe Savoldiért. Az olasz klubok ezután is uralták az „árpiacot”: a Juventusnak 1990-ben 8 milliót ért meg Roberto Baggio, két évvel később pedig 13-at Gianluca Vialli. A 21. század eddig a Real Madrid pénzszórásától hangos: a madridiak 2001-ben Zinedine Zidane-t már 53 millió fontnak megfelelő összegért szerződtették, majd 2009 nyarán egészen döbbenetes módon 56-ot fizettek Kakáért és 80-at Cristiano Ronaldóért.

A klubok és játékosok közötti transzferek a futball üzleti oldalának egyik legfontosabb elemévé váltak. Az 1927-ben a Stockport Countytól szerződtetett Hughie McLenahan hátvédért három csomag jégkrémet fizetett! Ez is jól mutatja, mennyire más dimenzióban mozgott a futballgazdaság a korábbi évtizedekben.

Jelentős átigazolási rekordok az évek során

tags: #aston #villa #2 #1 #derby #county

Népszerű bejegyzések:

• A City bevételei
• Stílusos viselet a kis szurkolóknak
• Veszélyes fejelések a futballpályán
• részletes útmutató az IKI-hez
• Mikulás és Télapó hagyományok