A magyar női kézilabda-válogatott útja az olimpiai ezüstéremig
Huszonöt évvel ezelőtt a magyar női kézilabda-válogatott ezüstérmet szerzett a Sydney-ben megrendezett olimpiai játékokon. Mocsai Lajos szövetségi kapitány csapata hatgólos előnyről vesztette el a döntőt Dánia ellen, ezért azóta is vitatéma, hogy a lányok elvesztették-e az aranyérmet, vagy megnyerték az ezüstöt. Árnyalja a képet, ha végig követjük az ezüstéremig megtett utat.
Az ezüstéremhez vezető út: Sydney 2000
Az olimpiát megelőző 1998. évi Európa-bajnokságon a harmadik, egy évvel később a világbajnokságon pedig az ötödik helyen végzett a válogatott. Ezek után 2000-ben nem lehetett kötelezően elvárni az olimpia megnyerését, de mint olyan sokszor korábban, ezúttal is evés közben jött meg az étvágy. Az olimpiai felkészülés előtt pár hónappal rekordgyorsasággal honosítottuk a szabadkai születésű Bojana Radulovicsot. A Bokinak becézett világklasszis dunaújvárosi jobbátlövő felült a Sydney-be tartó gépre, és Lőwy Dóra is. A közvélemény egy része értetlenül fogadta Mocsai döntését, hogy miért a nem teljesen egészséges (és később az olimpián szinte alig játszó) szélsőt erőlteti Kirsner Erika helyett. Siti Beáta kiemelkedő játékintelligenciájával vált a világ egyik legjobbjává.
Csoportmérkőzések és negyeddöntő
A sydney-i csoportküzdelmek során a magyar lányok bemelegítésként 42-22-re letarolták Angolát, majd alaposan megszenvedtek a franciák elleni meccsen, de ezt is megnyerték (23-22). Dél-Korea ellen sanszuk sem volt (33-41), pedig félidőben még három góllal vezettek (19-16). Az utolsó csoportmérkőzésen vesztett állásból visszakapaszkodva ikszeltek a románokkal (21-21).
Ezt követően következett az osztrákok elleni negyeddöntő, ami a rendes játékidő leteltével eldöntetlen volt (25-25), majd a hosszabbításban sikerült kicsikarni a győzelmet (28-27). Ez bravúr volt a javából, ugyanis a rendes játékidő letelte előtt két perccel három góllal vezettek az osztrákok. Innen - szinte a sírból - sikerült visszahozni, és végül megnyerni a meccset. Ha itt elbuknak a lányok, akkor elúszik az éremesély. Az osztrákok elleni negyeddöntőt a sírból hozta vissza a csapat.
Elődöntő és a döntőbe jutás
Ilyen előzmények után szinte hihetetlen volt, hogy az elődöntőben az aktuális Európa- és világbajnok norvégokat szabályosan leiskolázta a magyar válogatott, amely 16-10-es félidei vezetés után 28-23-ra győzött. Tehát folytatódott az a hullámzás, ami addig is jellemezte lányaink teljesítményét, akik hol a tudásukkal, hol pedig a szívükkel jutottak túl a holtpontokon, ami a döntőig segítette őket. A norvégok ellen a Mocsai-éra addigi legjobb meccsén váltotta meg a jegyet a döntőre.
Férfi kézilabda – 2000. évi Sydney-i nyári olimpiai játékok
A döntő drámája: Magyarország - Dánia
Döntőt játszani semmi máshoz nem hasonlítható élmény, különösen a négyévente megrendezésre kerülő olimpián, ami sokaknak egyetlen a sportpályafutásában. Ezer sebből vérzett a magyar csapat, amikor a játékosok életük legnagyobb meccsére készültek. Számos orvos és gyúró igyekezett harcra kész állapotba hozni a kisebb nagyobb sérülésekkel küszködő, de mindenre elszánt kézilabdázókat. Sokáig jól is ment minden, a mérkőzés szünetében 16-14-re vezetett Mocsai Lajos együttese, sőt szűk negyedórával a vége előtt hat gólra növelte az előnyét. Hogy ezután pontosan mi történt, azt huszonöt év elteltével sem egyszerű megfejteni. Ami tény: a dánok remek hajrával 31-27-re megnyerték a döntőt, s ezzel ők lettek az olimpiai bajnokok, a magyaroknak be kellett érni az ezüstéremmel. A dánok ellen egy ideig minden klappolt, már az egész kispad ünnepelt, az eksztázisban elveszett a veszélyérzet. A csapat, a stáb és a lelátón tomboló magyar drukkerek is elhitték, hogy 14 perccel a vége előtt 23-17-ről nem lehet elbukni egy olimpiai finálét. De el lehetett, 31-27 lett.
A dánok négy éve megnyerték az olimpiát, és most az elődöntőben a legfélelmetesebb ellenfelet, Koreát is legyőzték. Jól kezdett a dán csapat, lerohanásból elhúzott 2-0-ra. Ezután felváltva estek a találatok. A magyarok támadás során több labdát is eladtak, így az 5. percben már 5-2-volt. háromszor is szépen védett, és sikerült felzárkózni. oldalon sem működött tökéletesen, rengeteg volt a gól. átadás, és lefordulások révén 7-4-re léptek el a skandinávok. két magyar átlövő, Farkas Ágnes és Radulovics szépített. Újra a kapusok vették át a főszerepet, ekkor minden kísérletet fogtak. A négyperces gólcsendet Radulovics törte meg (8-8, 17. perc). Sőt folytatódott a jó magyar széria, amely a 21. percre 11-8-as előnyt eredményezett. Balogh kiállítása alatt Hoffmann négyszer (!) is betalált, és egycsapásra döntetlen lett (12-12). Rantala hárítása után Kolling talált be -> dán előny, de Balogh kétszer is válaszolt - magyar előny. A szünet előtt még Farkas Ágnes is betalált, így alakult ki a kétgólos különbség. A pihenőt követően felválta potyogtak a gólok, de 19-16 után a magyar kapus megint remekelt, és ami a legfontosabb, a 42. percre hatra nőtt a különbség! került a helyükre. címvédő. A dánokon azonban az időkérés nagyon is segített. küzdelemben Hoffmann jóvoltából 23-17-ről feljöttek 23-20-ra. azonnal lépett, és megpróbálta rendezni a sorokat. mert megint három skandináv gól következett, és egyenlő lett! kilenc percre maradt a döntés. Az 54. Siti betörésből 25-25-re alakította az állást. Aztán megint Andersen volt eredményes felugrásból, míg Lőwy szélről talált be. Andersen ismét villant, Lőwy kapufát dobott. Dán hétméteres következett, amelyet ki más, mint Andersen értékesített. Aztán Hoffmann ugrott ki kétszer is, és az 59. percben már 30-26-ra lépett el Dánia. Innen már nem volt visszaút. és Balogh Beatrix.
Az ezüstérem utáni gondolatok
Meggyőződésem, hogy az olimpia előtt kivétel nélkül valamennyi magyar játékos, edző és szurkoló boldogan előre aláírta volna az ezüstérmet, de a döntő alakulása után jogosan lehetett hiányérzet mindenkiben. Lajos rendkívül feladatorientált, mindent megtesz annak érdekében, hogy teljesítse, amit vállal. Ezért nehezen dolgozza fel a kudarcot. Az elvesztett olimpiai döntő után novemberben bált rendeztek a TF-en, előtte pedig közönségtalálkozó volt, melyen azt kérdezték, hogyan kaphattak ki Sydney-ben. Férjemet annyira felkavarta a probléma újbóli felvetése, hogy ki kellett mennie a WC-be hányni, s egész este egy falat sem ment le a torkán. Könnyebb lett volna feldolgozni a döntőbeli vereséget, ha társadalmunk jobban tisztában van a nemzetközi erőviszonyokkal és az értékekkel. Csak az arany számít, a második helyet kudarcként élik meg a magyarok. Így emlékezett a történtekre a mesteredző felesége, Csorba Virginia a férje karriertörténetét feldolgozó Mocsai titkai című könyvben.
Mocsai Lajos, a sikeredző
Az elért eredmények alapján Mocsai Lajos a legsikeresebb magyar kézilabdaedző. Világbajnoki ezüstérmet szerzett a 1986-ban a férfi és 2003-ban a női válogatottal, 2000-ben előbb ezüstérmet nyert a nőkkel az olimpián, majd aranyat az Európa-bajnokságon. Öt csapattal hódította el valamelyik európai kupát. 2007-2012 között az MKB Veszprém vezetőedzője volt, ezalatt öt bajnoki címet, négy Magyar Kupát, valamint Kupagyőztesek Európa Kupáját nyert a királynék városában. Még abban az évben Bukarestben erősen tartalékos kerettel (Radulovics, Balogh Bea, Lőwy és Nagy Anikó sérülés miatt igazoltan volt távol, Farkas Andrea és Deli Rita viszont lemondta a szereplést) sikerült megnyerni az Európa-bajnokságot. Miénk lett az arany, a magyar himnusz szólt a bukaresti csarnokban.
A magyar női kézilabda története az olimpiákon
Olimpián részt venni bármely minőségben - sportolóként, edzőként, tudósítóként, szurkolóként - lélegzetelállító élmény. Persze sportága válogatja, hol és kinél mennyi időre áll el a lélegzet. Kajak-kenuban, úszásban kétszer, háromszor két remek perc is elegendő a győzelemhez, a beteljesüléshez, a csapatsportokban azonban a játékok nyitányától a zárásig folyamatos a küzdés, a készenlét. Az egyik klasszikus epigramma, a másik hősi eposz. Öt részes múltidéző sorozatunk sydneyi ezüstöt, montreali és atlantai bronzot, lélekemelő és olykor bizony lélekölő emlékeket is felvillant.
Az első olimpiai érem: Montreal 1976
Az első rész másfél évtized krónikája, a női szakág 1976-os debütálásától 1992-ig húzódik. Merész vállalkozás egyetlen mozdulattal ennyit meríteni, de a női kézilabdázás első öt olimpiájából a magyar válogatott csupán kettőn lehetett jelen, és bár meglepően hat, összesen egyetlen érdemi mérkőzést nyert. Az 1976-os montreali játékok utolsó találkozóját, amelyen 20-15-re verte Romániát. A másnapi Népsport az újság fejléce alatt büszke szalagcímben hirdette, hogy „Női kézilabdázóink bronzérmesek”, alatta, két hasábon pedig a tizennégy dobogós kerettag portré fotója sorakozott. Köztük Sterbinszky Amáliáé, aki hat és Lelkesné Tomann Rozáliáé, aki öt gólt lőtt a románoknak. Akkoriban a szovjet tömbből kiszabadult, az olimpiára és az „Óperencián túlra” eljutó sportolók nem győztek álmélkodni, egy visszaemlékezésében Sterbinszky Amália mindezt ekképpen idézte: „Számunkra különösen nagy dolognak számított a tengeren túli utazás, de a megnyitó ünnepség, az olimpiai falu környezete már önmagában is remek hangulatot varázsolt. Szórakozóhelyek, mozik, tánctermek, lemezhallgató szobák, városnézések, beszélgetések más nemzetek sportolóival. Szinte nem volt este diszkó nélkül, nagyon jó volt ott a hangulat, ám komolyabb berúgást csak az utolsó este engedtünk meg magunknak, s akkor sem úgy, hogy ne találtunk volna haza.”
Az ünneplésre addig nem is kínálkozott különösebb ok. A kézilabda, különösen a női szakág még szocialista hitbizománynak számított, és mivel a mindössze hatos montreali mezőnyben két műkedvelő is helyet kapott, a nyitányon a Japán feletti 25-18 inkább soványkának tűnt, Kanada 24-3-as letarolása pedig szót sem érdemelt. Ellentétes előjellel érvényesült a papírforma a szovjetek ellen (9-12), míg az 1970-es évtizedben háromszoros vb-aranyérmes keletnémetek elleni 7-7-es döntetlen egyszerre számított bravúrnak és csalódásnak. A mieink ugyanis végig vezettek a vb-címvédő ellen, a félidei 4-2 után fél perccel a meccs vége előtt is, 7-6-ra, ám a jugoszláv játékvezetők ekkor elvették tőlük a labdát, a keletnémetek pedig, köszönve az ajándékot, egyenlítettek. Török Bódog szövetségi kapitány a rá jellemző eleganciával, visszafogottan berzenkedett: „Nem tudtam megvigasztalni a lányokat, de megmondom őszintén, a magam számára sem találtam vigaszt. Az eredménytől függetlenül egyébként a játékkal teljes mértékben elégedett vagyok. Öt gólt hétméteresből kaptunk, ez is jelzi, hogy jól védekeztek a lányok. Gyorsaságban és taktikailag felülmúltuk a fizikailag lényegesen jobban megalapozott ellenfelünket.” Gyógyírnak ezután igazán megtette a románok legyőzése. A csapat ezt követően, mint Sterbinszky Amália is utalt rá, derekasan megünnepelte a bronzot, a magyar kézilabdázás első olimpiai érmét. Török Bódog szövetségi kapitány két év múlva le is zárta kapitányi pályafutását.
Moszkva 1980 és a lemaradások korszaka
A csehszlovákokkal Montrealban nem, de 1980-ban, Moszkvában találkozott a magyar válogatott. Méghozzá az utolsó fordulóban, viharvert, hervatag állapotban, hangulatban. És nem csak azért, mert a szakadatlan montreali „buli” kontrasztjaként a Szovjetunió fővárosában éber elvtársak és elvtársnők vigyázták a rendet és a szocialista sporterkölcsöt. A magyar kereten belüli idill rég szertefoszlott, generációs ellentétek gerjedeztek, Lele Mihály szövetségi kapitány pedig nem hogy ezeken nem tudott úrrá lenni, saját elfogadtatásáért küzdött. Kevés sikerrel. A válogatottnak még ennyi sem jutott. A továbbra is hatos körmérkőzés inkább vesszőfutásnak tűnt, a jugoszlávok 19-10-re, a szovjetek 16-12-re, az NDK-sok 19-9-re intézték el csapatunkat. A Kongó feletti 39-10 utólag azért értékelődött fel valamelyest, mert a csehszlovákoktól a 10-10-es döntetlen után jobb össz-gólkülönbséggel sikerült elcsípni legalább a negyedik helyet. Egy ideig az is veszni látszott: Kutkováék ellen Gódornéék tizenkét gól nélküli perccel, három elrontott büntetővel, 3-6-os első félidővel kezdtek. Az utolsó percben Sterbinszky bombagólja és Őriné kapusbravúrja kellett a döntetlenhez.
Az 1982-es, hazai vb-n második helyezett magyar válogatottban akadtak ilyenek, valószínűleg meg is nyerték volna az 1984-es Los Angeles-i olimpiát. Ha másért nem, a szovjetek és a keletnémetek távolmaradása miatt; csak éppen a bojkotthoz mi is csatlakoztunk. A női nemzeti együttesünk a soron következő két ötkarikás fellépéséről is lemaradt. 1988-ban Szöulból az 1986-os vb 8. helyezése miatt hiányzott. Az 1989-es B-vb-ről kellett volna ismét visszakapaszkodni a világelitbe, ám együttesünk a második vonal 13. helyére süllyedt, ezért nem A-t mondott, hanem C-t. Úgy bizony, 1991 tavaszán az akkor még létező C világbajnokság, a magyar kézilabdázás számára alig értelmezhető mélység volt az elrugaszkodási pont.
A kilencvenes évek feltámadása Laurencz Lászlóval
Immár Laurencz Lászlóval a kapitányi hídon, aki ötvenöt évesen nyerte el e pozíciót. Annyi idős volt, amennyi Török Bódog a visszavonulásakor. A következő hat esztendőben mégis gyakran érezhettük, hogy a határ a csillagos ég. Női válogatottunk a harmadik divízióba süllyedt a kilencvenes évek elejére. Amilyen sokkhatásként érte a közvéleményt a mélyrepülés, olyan meglepetést okozott a második hazai rendezésű A-csoportos világbajnokság és a második hely. Később az atlantai bronz- és a sydney-i olimpiai ezüstérem bizonyította, hogy pár év leforgása alatt új dimenzióba került a női szakág. Munkáját az 1965-ben világbajnoki címet szerzett csapat korábbi játékosa, a májusban elhunyt Fleckné Babos Ágnes segítette - eredményesen. 1993-ban újra az A-csoportban volt érdekelt a válogatott, és a hetedik hellyel megvetette a lábát a legjobbak között.
Két év múlva jött a nagy dobás. Tizenhárom esztendővel a Budapest Sportcsarnokban kivívott vb-ezüst után a magyar-osztrák közös rendezésű vb-n is ezüstérmet szereztek a lányok. A csoportkörrel nem volt gond, a Kína elleni nyolcaddöntővel annál inkább: bár 8-0-lal indult a találkozó, innen lett a végén nagy nehezen plusz egy. Laurencz büntetésből szobafogságra ítélte a kerettagokat, akik kiszabadulva a „karámból" előbb az oroszokat győzték le, s ezzel kivívták az atlantai olimpián való részvételt, majd a norvégokat. A bécsújhelyi döntőben egy félidőn át minden klappolt, a szünet után az amúgy érthetetlen módon tíz perccel többet pihenő Dél-Korea átrohant a sérülésektől, betegségektől megtizedelt magyar válogatotton.
Atlanta 1996: Olimpiai bronzérem
A siker elkényeztette a közvéleményt, titkon mindenki éremre számított az 1996-os atlantai olimpián. Az 1995-ben hibátlan teljesítménnyel bajnokságot nyert Ferencváros és az 1999-ben a Bajnokok Ligáját elhódító Dunaferr játékosaira épülő válogatott határozottan kezdett a csoportkörben. A dánok elleni ki-ki meccsen az volt a tét, melyik csapat kerüli el Dél-Koreát. Hát nem mi. A Bécsújhely utáni újabb randevú tragikusan végződött, az ázsiaiak feltörölték velünk a padlót. 14 gólos vereség lett a vége. Na, de a bronzmeccsen a lányok kivágták a rezet: a félidőben Norvégia két góllal vezetett, de ezt a hátrányt könnyen eltüntették a második félidőben. Bronz lett a jutalmuk, 1976 után újra olimpiai érmet nyert a válogatott. Laurencz nem sokáig sütkérezett a dicsfényben. Az olimpia évében rendezett Eb-10. hely után nem hosszabbították meg a szerződését. Kocsis Erzsébet is tagja volt az Atlantában bronzérmes magyar válogatottnak.
A klubkézilabda és a kulcsjátékosok
Női élklubjaink, a Ferencváros és a Dunaferr dominanciája az országhatáron túl is éreztette a hatását: Németh András rakta le a Fradi sikercsapatának az alapjait: két Bajnokok Ligája-elődöntő (1996, 1997) mellett a KEK-ben is a fináléig menetelt a Kökény Beatrix, Farkas Ágnes, Pádár Ildikó fémjelezte Ferencváros, de legalább ilyen fontos volt a százszázalékos teljesítménnyel megnyert magyar bajnoki cím 1995-ben.
A Dunaferr 17 évvel a Vasas BEK-győzelme után 1999-ben elhódította a BL-serleget: Zsiga Gyula csapata még azt is elviselte, hogy Bojana Radulovics az év jelentős részében sérüléssel bajlódott. A Fraditól elcsábított Farkas Andrea, valamint Siti Bea, Simics Judit, és Bohus Bea is kitett magáért a Krim Ljubljana elleni döntőben. Szintén a Dunaferr erőssége volt az 1995-ben a világ legjobbjának megválasztott Kocsis Erzsébet is.
Kocsis Erzsébet, a világ legjobbja
Hatvan esztendős Kocsis Erzsébet olimpiai bronz-, világbajnoki ezüstérmes, 1995-ben a világ legjobb kézilabdázója címmel kitüntetett 125-szörös válogatott játékos, beállós. Kocsis Erzsébet 1965. március 11-én született Győrben. Adott volt a lehetőség a Győri ETO csarnokában, hogy megismerkedjen a kézilabdával. Sikerei legjavát a Dunaferr színeiben szerezte a kilencvenes években. Csapatával nyert magyar bajnokságot, Magyar Kupát, Bajnokok Ligáját, EHF-kupát, Kupagyőztesek Európa-kupáját, Klubcsapat Európa-bajnokságot. A Nemzetközi Kézilabda Szövetség 1995-ben a világ legjobb játékosának választotta, Magyarországon '92-ben és '94-ben volt az év kézilabdázója. A válogatottnak 1986-tól volt tagja. Legnagyobb eredményeként tagja az Atlantában bronzérmes magyar válogatottnak, az 1995-ös osztrák-magyar közös rendezésű világbajnokságon ezüstérmes. 125-szörös válogatottsága alatt 328 gól érvényesített. 1999-ben fejezte be játékoskarrierjét a Dunaferrben. 2009-ben játékosként újra segítette csapatát, nagy élményeként egy májusi első osztályú találkozón leányával közösen küzdöttek a Pécs ellen.
Játékos-pályafutása után a Dunaferr technikai vezetője, a női kézilabdaklub ügyvezető igazgatója, majd a kétezres évek közepén a női válogatott technikai vezetője. Családja is a kézilabda világában jeleskedett, Győrhöz kötődnek. Férje, Sári Árpád is egykori játékos, a Dunaferr korábbi technikai vezetője. Gyermekeik közül Benni sportújságíró, Barbara jelentős kézilabda-karriert tudhat magáénak. Leányuk kezdetben szintén a Dunaferrben játszott, majd Egerben és Dunaszerdahelyen folytatta. Az elmúlt években eltávolodott a kézilabdától, noha szurkolóként drukkol a válogatott sikereiért, az elmúlt évtizedben a kereskedelemben vállalt munkát.
tags: #az #olilpiai #ezustermes #magyar #noi #kezilabda
