A balett titka az amerikai futballpályán: mozgás, erő és sérülésmegelőzés
Az 1960-as évek elején járunk a kaliforniai San Mateo városában. Egy negyedikes fiú éppen az egyik helyi táncstúdióba igyekszik, kezében a szteppcipőjével. Ezt a fiút Lynn Swann-nak hívják.
Talán ez a magyar olvasóknak keveset mond, de Lynn Swann a ’70-es évek Pittsburgh Steelersének egyik meghatározó amerikaifutball-játékosa volt, négy Super Bowlt nyert a csapatával, a X. döntőben őt választották a legértékesebb játékosnak (MVP), 2001-ben pedig bekerült a Hírességek Csarnokába is. Később dolgozott az ABC Sports kommentátoraként, valamint a politikában is kipróbálta magát, 2006-ban republikánusként indult Pennsylvania kormányzói posztjáért, de kikapott Ed Rendelltől.
Lynn Swann, a táncos lábú legenda
Történetünk idején viszont még szó sem volt arról, hogy amerikai focista legyen belőle, de valahogy azért a gondolatért sem lelkesedett, hogy fiú létére táncórákra járjon. Édesanyja, Mildred mindenesetre ragaszkodott hozzá, hogy kipróbálja a táncot, remélve, hogy segít levezetni fia kiapadhatatlan energiáit.
Eleinte Swann kényelmetlenül érezte magát, kissé szégyellte is a dolgot, de minél többet táncolt, annál jobban élvezte. Különösen szerette az év végi fellépéseket és a nyári műsorokat, ahol közönség előtt szerepelhetett. Még akkor is folytatta a jazz- és szteppórákat, némi balettel kiegészítve, amikor már focizni kezdett. Korábban egyszer azt mondta: „A táncparketten sokáig otthonosabban mozogtam, mint a futballpályán.” Ez csak a középiskolában és a kaliforniai USC egyetemen változott meg.
Swann sportága egyik legjobbjává vált, éles irányváltásaival és a lehetetlen helyzetekben elkapott labdáival őrületbe kergette ellenfeleit. Végül csak akkor hagyott fel a táncórákkal, amikor a Pittsburgh Steelers az 1974-es NFL Draft első körében leszerződtette. Kilencéves karrierje során számos egyéni és csapatsikert ért el, a fentebb említettek mellett ő volt az Év embere 1981-ben, háromszor is bekerült az Év csapatába, és a ’70-es évek Álomcsapatába is beválasztották.
A megannyi siker pedig nem valósulhatott volna meg a tánc nélkül. Testtudat, egyensúly, mozgáskoordináció - mindez a táncos múltból ered. A Super Bowl X ékes példaként szolgál arra, hogy mennyit köszönhet a táncnak.
A tánc ereje más sportágakban: Kobe Bryanttől Aidan Hutchinsonig
Számos profi, kontaksportágból érkező játékos számolt már be arról az évek alatt, milyen sokat adott neki a tánc. A Detroit Lions védője, Aidan Hutchinson például lepördüléseit, hajlékonyságát és egyensúlyérzékét a versenyszintű hiphop- és balett-táncos múltjának tulajdonítja. „A tánc közvetlenül kapcsolódik a futballhoz” - állította.
Kobe Bryant is sztepptánc órákat vett bokasérülése után abban a reményben, hogy így javíthatja ritmusérzékét és megelőzheti a sérüléseket. „Egész nyáron ezen dolgoztam, és az egész pályafutásomra hatással volt” - írta később a könyvében.
Más sportolók pedig arról számoltak be, hogy a Dancing with the Stars című műsorban vállalt szereplésük pozitív hatással volt a teljesítményükre - még ha az nem is kifejezetten sportközeg volt. Ennek ellenére a táncos háttér még mindig ritkaságszámba megy a csapatsportolók világában, pedig a fent említett példák is azt mutatják, hogy nem lenne hiábavaló.
Tudományos megközelítés: Dr. Alycia Fong Yan kutatásai
Dr. Alycia Fong Yan, a Sydney-i Egyetem vezető oktatója évek óta tanulmányozza, milyen hatással van a tánctudás az élsportolók teljesítményére. Kutatásai szerint a tánc számos előnnyel jár: többek között javítja az egyensúlyérzéket és a hajlékonyságot, csökkenti a stresszt, valamint jótékony hatással van a szív és az érrendszer működésére.
Fong Yan ugyanakkor úgy véli, hogy a tánc - különösen, ha már gyermekkorban elkezdik - segíthet a csapatsportolóknak a mozgásminőség javításában, valamint a térd- és bokasérülések megelőzésében is.
A balettmozdulatok szerepe a sérülésmegelőzésben
Fong Yan téma iránti érdeklődése személyes okokból ered. Ötéves kora óta táncolt, majd a Queenslandi Művészeti Egyetemre járt, ahol két év alatt szerezte meg táncművészeti diplomáját. A képzés során azonban folyamatosan sérülésekkel küzdött, ezek miatt mindössze másfél év után véget is ért a profi pályafutása. Ezután figyelme egyre inkább az akadémiai oldalra terelődött: „Talán rá tudok jönni, miért sérültem meg újra és újra. Hátha meg tudok valamit változtatni a mozgás mechanikájában” - mondta a motivációjáról.
Végül jelentkezett és felvételt is nyert a Sydney-i Egyetem sport- és mozgástudományi képzésére. Ott figyelte meg, hogy a táncoktatás módszerei változóban vannak. A tanárok kezdtek eltávolodni a régi, túlzottan merev megközelítésektől, ahol a táncosokat irreális testtartásokra, túlzott hajlékonyságra kényszerítették. Ehelyett egyre inkább olyan mozdulatokra és koreográfiákra helyezték a hangsúlyt, amelyek egészségesebbek és fenntarthatóbbak a test számára. Ez a felismerés egy izgalmas kérdést vetett fel benne: Mi történne, ha minden sportoló megtanulna így mozogni?
Lehetséges, hogy a csapatsportolók is profitálhatnának a tánc alapmozdulataiból, anélkül, hogy ki lennének téve azoknak a sérüléseknek, amelyekkel Fong Yan a profi táncoskarrierje során szembesült? Fong Yan tudta, hogy az úgynevezett „non-kontakt” sérülések, mint például térdszalagszakadások, sokkal gyakoribbak a sportolók körében, mint a táncosoknál, és kíváncsi lett, vajon mi lehet ennek az oka. Egy vizsgálat során táncosokat és csapatsportolókat kért meg arra, hogy ugorjanak le egy emelvényről. A kutatás célja az volt, hogy megfigyelje, a test alsó része hogyan dolgozik leérkezés közben.
Ahogy azt Fong Yan sejtette, mind a férfi, mind a női csapatsportolók sokkal merevebben mozogtak, mint a táncosok. A csapatsportolóknál a leérkezés teljes erejét a térd vette fel, miközben a felsőtest előrebillent. Ez kifejezetten veszélyes lehet például az elülső keresztszalag (ACL) sérülések szempontjából.
„A kosarasok és röplabdázók főként plyometrikus edzéseket végeznek, tehát sok ugrálást és szökdelést, de ezek a leérkezések mindig hirtelenek voltak, és csak utána stabilizálták a testüket. Abba viszont nem gondolnak bele, mit csinál a lábfejük a leérkezéskor, mi történik a bokájukkal és a csípőjükkel” - magyarázta Fong Yan. A táncosok ezzel szemben tudatosan, kontrolláltan mozogtak: először a lábujjuk ért földet, majd fokozatosan tompították a becsapódást a bokájukkal, térdükkel és csípőjükkel. A felsőtestük végig egyenes maradt, így az ütés ereje nem egyetlen pontra koncentrálódott, hanem egyenletesen oszlott el a testen. „Ezek a táncosok már az első balettórájukon megtanulták, hogyan kell leérkezni” - tette hozzá Fong Yan.
A kutatás megerősítette azt, amit Fong Yan már régóta feltételezett: minden sportolónak hasznára válna, ha fiatalon elsajátítaná a helyes mozgásmintákat, például a táncból ismert leérkezési technikákat. Swann is gyakran mondogatta NFL-es csapattársainak, hogy ha adnának egy esélyt a táncóráknak, azzal rengeteget javíthatnának a hajlékonyságukon és a testkontrolljukon. Senki sem vette komolyan.
Miért éri meg adni egy esélyt a táncnak?
A csapatsportolók figyelme játék közben jellemzően a külső tényezőkre irányul: mikor kell passzolni, vagy hogyan lehet kicselezni a velem szemben álló védőt. Ezzel szemben a táncosok mozgás közben szinte csak a testük belső működésére koncentrálnak. Fong Yan szerint sok sportolónak egyszerűen nincs meg az az önismerete, ami a táncosoknak igen. Ráadásul sok sportoló csak akkor kezd el tudatosan figyelni a mozgására, miután már megsérült. Az amerikai futballban a leggyakoribb sérülések közé tartozik az ACL szakadás, kosárlabdában pedig Achilles-ín szakadás.
„A rehabilitáció alatt kezdik el megtanulni, hogyan hajlítsák a térdüket, hogyan tartsák stabilan a törzsüket, hogyan mozogjanak különböző irányokba ugrálva, szökdelve. Ez szinte pont olyan, mint a tánc” - mondta Fong Yan.
„A táncban az egyik mozdulat vége mindig a következő kezdete. Ez teszi a mozgást folyamatossá, simává és könnyeddé. Nem hirtelen, szaggatott mozdulatokat végeznek a táncosok, természetes átmenet van a mozgásukban. Ha át akarod verekedni magadat valakin a pályán, akkor arra törekszel, hogy rossz irányba mozduljon el. A testbeszédedet próbálják olvasni az ellenfeleid, de ha ura vagy a testednek, akkor be is dőlnek neki” - magyarázta Swann, aki nagyon hálás érte, hogy annak idején kitartott a tánc mellett.
Miért balettoznak a profi sportolók?
Emlékszik, hogyan ment táncóráról egyenesen az edzésre, harisnyában és tánccipőben. Tudta jól, hogy ki fogják nevetni, de a tánc segített neki abban, hogy önbizalmat szerezzen, és kialakítsa a saját stílusát. „A táncos múltam lehetővé tette, hogy egy teljesen egyedi játékmódot alakítsak ki. Olyat, ami különbözik a többi játékosétól” - mondta a visszavonulását követően.
Van még egy ok, amiért Swann mindig szívesen emlékszik vissza a táncórákra - és ez talán minden élsportolót meggyőz arról, hogy legalább egyszer kipróbálja: „Egyszerűen csak baromi jó móka volt” - mondta mosolyogva az Athleticnek.
A balett mint élsport: kemény munka és sérülések
Közel száz sportág vizsgálata során amerikai kutatók megállapították, hogy a balettnél intenzívebb fizikai igénybevétel és több sérülés kizárólag az amerikai futball esetében fordul elő. A táncosok kiválasztásánál alaposabb és kiterjedtebb felvételi eljáráson csak a fegyveres szervekhez csatlakozók esnek át. Nem meglepő tehát, hogy a professzionális táncművészek pályája már kezdetekkor eltér a hagyományos életutakétól. Ennek okai elsősorban a veszélyes hivatásokhoz hasonló fokozott fizikai és lelki megterhelésben keresendő.
A növendékek kiválasztásánál a vékony és hosszú végtagokon és vékony testalkaton túl a műfaj elvárásait teljesíteni képes, megfelelő mértékben terhelhető ideális biológiai adottságokat keresik. Laza ízületek, az esztétikus „S" alakot eredményező enyhén hátrafeszülő térd és erős lábfej, mely sajátosságok nem csupán a külalak, hanem a sérülésmentes mozgás szempontjából is nagy jelentőséggel bírnak. A megterhelés foka és minősége többtényezős kérdés, mely nem vonatkoztatható el a táncos nemétől, a tánc stílusától, de leginkább a művész egyedi testi specifikációitól.
A klasszikus balett - szemben a kortárs táncműfajokkal - nem engedi meg a parallel láb és kéztartásokat, a szabad kötetlen mozgásformák helyett szigorú szabályrendszerbe rögzített vezetett mozgásokat kényszerít a táncosra. A mozgás nehézségi fokát és a nyitott „en dehors" pozíciók természetellenességét nők, ritkán a férfiak esetében is a spicctechnika növeli, mely során egész testsúlyuk koncentrálódik a spiccükre. A balettművészek már növendék korukban szembesülnek a testi fájdalmakkal, pszichés és fizikai nehézségekkel.
A táncművészek nyolcvan százaléka szenved el valamilyen sérülést húsz-huszonöt évig tartó pályafutása során, mely legtöbbször a mozgás kritikus pillanatában az ugrás leérkezésekor vagy az állólábat veszélyeztető forgás végrehajtásakor történik. A romantikus baletteket követő klasszikus darabok virtuozitást eredményező tánctechnikai fejlődésen mentek keresztül. A nyitott pozíciók használata, egymással könnyen összeköthető lépéseket, látványos pózokat, a térdet rejtő hosszú szoknyát felváltó tütüben végzett magasabb lábemeléseket tett lehetővé. Az „en dehors", vagyis a lábak kifelé fordításával ez a mozgás gyökeresen eltér a hétköznapi, párhuzamos lábtartással történő járástól, melyből következik, hogy esetében a sérülés kockázata is nagyobb, mint a parallel mozgásoknál.
Míg a felső végtagokon elvétve figyelhetőek meg sérülések, legfeljebb a „pas de deux" során partnerét emelő férfi táncos váll és könyökízületeit érheti kisebb rándulás, addig értelemszerűen az alsó végtagok sérülései változatosabb képet mutatnak. A láb kifordítása nem térdből, hanem csípőízületből történik, vagyis ugyan a térdek kifelé néznek, azonban a lábtartást nem térdből vagy bokából végzi a táncos. Így óvható meg maximálisan a térd ízületek csavarodástól és torzulástól. Ha a kifordítás nem teljes, a sérülés veszélye fokozódhat, ezért a növendékek kiválasztásánál a csípőízület megfelelőségét vizsgálják. A főként genetikai alapokon nyugvó adottság tizenegy éves korig nyújtással fejleszthető. A balettnövendékek között gyakori ezért az ezzel járó csípőízületi sérülés, az úgynevezett iliofemoralis szalag túlnyújtása. A kifordításból következően a térdben térdkalács és a belső oldalszalagban túlfeszülés jelentkezhet. Az ugrások térdhajlítással, „plié"- vel történő befejezése lepuhítja az érkezés okozta sokkot. A sérülés kockázata, a szalagok megóvása megfelelő technikával és a combizom erősítésével csökkenthető.
Kiváltképp a férfiak által végrehajtott ugrásokra jellemző, hogy földre érkezés előtt több fordulatot, „tour"-t végeznek a levegőben. A bokasérülések a nők spicc cipőben, „point"-on, kis felületen történő forgásai okán nagyon gyakoriak. Szerencsétlen esetben boka körüli izmok túlnyúlhatnak a külbokát rögzítő szalagok pedig elszakadhatnak, melyet szintén műtéti úton lehet csak korrigálni. Az izmok erősítése és a spicc cipőben történő fokozatos bemelegítés elengedhetetlen. Az Achilles-ín szintén fokozott igénybevételnek van kitéve, mivel a „plié", lábhajlításnál az ín úgynevezett passzív nyújtása történik, viszont „relevé"-ben, lábujjhegyre emelkedéskor az aktív húzás éri az inat. A spicctechnika eszközéül szolgáló cipőt megerősített eltérő keménységű talprésszel és merevített orr-résszel alakították ki.
A mesebeli tündér és villi szerepek megformálásához szükséges légiesség, könnyedség kifejezésére kifejlesztett technika során a balettművészeknek szinte folyamatos fájdalomérzettől kell szenvedniük. A lábfejet erősen szorító cipő gyakran okoz bőrsérüléseket, eredményezi a körmök leválását. A BBC News által megkérdezett orvos szakértők szerint a boka köszvényes megbetegedésének fokozott veszélye figyelhető meg azon balettnövendékek esetében, akik túl korán, vagyis tizenegy tizenkét éves koruk előtt kezdik meg a spicctechnikát. A Kanadai Nemzeti Balett tizenegy női táncosán végeztek MRI (mágneses rezonancia) vizsgálatot, és többségüknél szintén a boka ízületek köszvényes betegségének előjeleit állapították meg. A Torontoi Egyetem kutatója, David Salonen szerint ugyan nem meglepő, hogy a táncművészek pályájuk közben és végén a hosszútávfutókhoz hasonló erős bokafájdalmaktól szenvednek, de a megbetegedés kockázata elkerülhető, ha idősebb korban húznak balettcipőt a növendékek. Ugyanakkor az alapos bemelegítés és a megfelelően kifűtött próba-, színházterem, a gyakorlás vagy előadás utáni lenyújtás nagyban csökkentheti a sérülés veszélyeit.
Balett felnőttként: hozzáférhetőség és új lehetőségek
A balett gyakorlatok összeállítása a korosztályhoz igazodik a fizikai és szellemi életminőség javítása érdekében. Ismert tény, hogy a balett jó alapokat biztosít más táncformanyelvek könnyebb elsajátítására, vagy bizonyos sportokhoz. Ma már teljesülhetnek a titkos vágyak, amikor felnőttként is végre a balettrúd mellé lehet állni.
Tévhit, hogy a balettet csak nagyon vékony testalkattal, és csak kisgyermekkorban lehet megtanulni. A balettművész pályára természetesen csak azok az alkatilag megfelelő egyének léphetnek, akiknek testét gyermekkortól arra alkalmassá fejlesztik a professzionális képzőintézményekben. De a klasszikus balett mindenki számára elérhető és megtanulható mozgásrendszer, melyet egy bizonyos szintig felnőttként is el lehet sajátítani ugyanúgy, mint ahogy felnőttként megtanulhatunk síelni, vagy zongorázni tudván, hogy élsportoló, vagy koncertművész már nem lesz belőlünk.
Férfiak az amatőr balettben? 2017-től a Royal Academy of Dance (RAD) fokozatosan vezeti be a Silver Swans (55+) balett osztályokat az egész világon. A „Curvy Ballet” (azaz kb. „kerekded/ívformájú balett”) kifejezés olyan balettórákat vagy balettközösséget jelöl, amelyek kifejezetten nyitottak és támogatóak a nem sztereotip testalkatú táncosok számára. A balett nem csak a „balettos” alkatúaknak szól. A Curvy Ballet mozgalom ennek a társadalmi és művészeti korlátoltságnak mond ellent - a tánc mindenkié, függetlenül attól, hogy mekkora méretű harisnyát visel.
A felnőttkori balett tanulmányok esetében deformitások, fáradásos törések nem következnek be, hiszen már kifejlett testtel dolgozunk, mely eleve technikai korlátokat is szab, és a heti 1-2 tréning alatt nyilvánvalóan nem kap a test akkora terhelést, mint a professzionális képzésben. A képeken látható spicc cipőtől származó lábfejsérülések elvileg megtörténhetnek, de mivel ebben sincs akkora gyakoriság és technikai intenzitás az órákon, ezért a mi esetünkben elvétve egy-egy vízhólyagon kívül egyéb hámsérülés nem történik. Nálunk mindenki talál magának megfelelő képzést a teljesen kezdő szinttől a haladó szintű balett órákig, és akár bepillantást nyerhet a spicc varázslatos világába is.
Pál Rita tanítványunkról egy hosszú riport jelent meg a Fanny Magazin 2016. decemberi számában. Rita őszintén beszél sceloris multiplex betegségéről, és kiemeli, hogy milyen gyors és pozitív változást hozott számra a klasszikus balett gyakorlása. A balett azóta életének elengedhetetlen részévé vált, így már hetedik éve hűséges tanítványunk. Izomzatának megerősödése mellett nagyon sokat javult a mozgáskoordinációja, az egyensúlya, és még a spicc technikába is belekóstolt!
Éva levele számomra nagyon különleges ajándék. Visszacsatolás arra, hogy miért érdemes felnőtt balettet csinálni, és arra, hogy hogyan érdemes csinálni. Köszönet az elmúlt 2 évért, mely gyökerestől változtatta meg az életem a jó irányba, mind testileg, mind lelkileg. A legfontosabb, amit megértettem: csak kitartó, alapos munkával és figyelemmel tehetek magamévá bármit is, amiben jó akarok lenni. A felületes alaposság nem létezik, pedig néha azt várják el az embertől. Kaptam már életemben rossz hírt, de talán egyetlen sem érintett annyira mélyen, mint a mai. Az az érdekes, hogy csak akkor jöttem rá, mennyire fontos számomra a balett, és úgy általánosságban a tánc, amikor alig több mint 2 évvel ezelőtt beiratkoztam hozzád a kezdő balettre. 14 évet fecséreltem el az életemből balett, tánc nélkül, és azt hiszem, ezt holtomig bánni fogom. Tavaly nyáron mertem először megfogalmazni önmagam számára, hogy a legfontosabb önkifejező eszközöm a tánc, ezen beül is a balett. Ezeket a szép sorokat Szentléleki Nóri tanítványom írta, aki teljesen kezdőként ősszel kezdte meg nálunk a balett tanulmányait.
