Bibó István: Az európai társadalomfejlődés értelme – A félelemtől a szabadságig
Bibó István (Budapest, 1911. augusztus 7. - Budapest, 1979. május 10.) magyar jogász és politikus, a 20. század egyik legkiválóbb magyar gondolkodója volt. Nevéhez a szabadság és a demokrácia fogalmai szorosan kapcsolódnak, gondolatai máig aktuálisak. Ha azt halljuk: a demokrácia annyi, mint „félelem nélkül élni”, vagy amikor „a szabadság kis köreiről” beszélünk, akkor sokszor eszünkbe juthat, hogy Bibó István gondolatait idézzük fel. Élete egyértelmű bizonyítéka volt annak, hogy elutasította a totalitárius rendszereket, a fasizmust és a kommunizmust egyaránt. Legismertebb politológiai írása talán „Az európai társadalomfejlődés értelme” című tanulmánya, amely civilizációnkra vonatkozó alapvető nézeteit foglalja össze. A tanulmány Bibó István politikai gondolkodásának kortárs relevanciáját vizsgálja a republikánus politikai filozófia nézőpontjából. Amellett érvelünk, hogy Bibó munkássága - különösen a kelet-európai átmeneti helyzetekre adott reflexiói - értékes szempontokat kínál a köztársaság születésének és válságának problémáihoz.
Bibó István élete és szellemi öröksége
A fiatal évek és a jogi pályafutás
Bibó István 1911. augusztus 7-én született. Apja etnológus, könyvtárigazgató volt a szegedi egyetemen. 1929-től a szegedi Ferenc József Tudományegyetemen tanult, ahol 1933-ban államtudományi, 1934-ben jogtudományi diplomát szerzett. 1933-1934-ben Bécsben, majd Genfben folytatta tanulmányait. Jogi gyakorlatát a királyi ítélőtáblán és a királyi törvényszéken szerezte, 1938 júniusától bírósági jegyző, majd novembertől az Igazságügyi Minisztérium tisztviselője. 1937 októberében a Márciusi Front programnyilatkozatának egyik szövegezője. 1940-ben házasodott össze Ravasz Boriskával, Ravasz László református püspök lányával.
Ellenzéki gondolkodó a totalitárius rendszerek idején
Bibó politikai gondolkodóként, a legválságosabb időkben is kénytelen volt „a kis köröket ápolni”. Így volt ez a fasizmus és a kommunizmus uralma idején is. A német megszállás alatt, 1944. március 19-étől Bibó igazságügyi minisztériumi állását felhasználva menleveleket állított ki zsidónak minősített magyar állampolgároknak, és sokak életét mentette meg ezáltal. Horthy bukása, Szálasi hatalomátvétele után, 1944. október 16-án a nyilasok letartóztatták. Néhány nap múlva kiszabadult, a világháború végéig bujkálni kényszerült. A szovjet csapatok előretörése után, 1945 februárjától Erdei Ferenc felkérésére hivatalt vállalt az Ideiglenes Nemzeti Kormány Belügyminisztériumában. 1945 márciusa és 1946 júliusa között a Belügyminisztérium közigazgatási osztályát vezette, a megyerendszer reformján dolgozott. Meghatározó résztvevője a választójogi törvény és az 1945. november 4-ei választás előkészítésének. Jelentős munkája a Valóság 1945. októberi számában megjelent A magyar demokrácia válsága című írása, mely nagy vitát gerjesztett. Az embertelenség minden formáját elítélve ellenezte a magyarországi németek kitelepítését. 1946 és 1950 között a szegedi egyetemen tanított politikatudományt. 1946 júliusában a Magyar Tudományos Akadémia tagja lett. Professzori címétől való megfosztása, állásának elvesztése után 1951-től az ELTE Egyetemi Könyvtár tudományos főmunkatársa lett.
Az 1956-os forradalom és a passzív ellenállás
Az 1956-os forradalom idején Bibó Istvánnak rövid, de történelmileg és erkölcsileg annál jelentősebb szerepe volt. Részt vett a Nemzeti Parasztpárt (Petőfi Párt) újjászervezésében. November 4-én szovjet csapatok özönlötték el Magyarországot és vérbe fojtották a forradalmat. A Nagy Imre kormány egyetlen tagja mutatott példátlan hősiességet: Bibó István, aki a legvégsőkig a Parlamentben maradt. Reggel 8 körül a Parlamentet védő magyar egységek a szovjet támadás nyomására letették a fegyvert. A kormánytagok közül ekkor már csak Bibó István államminiszter maradt a Parlamentben, ahonnan kiáltványát szétküldte a nyugati országok nagykövetségeinek.
„A magyar népet felszólítom, hogy a megszálló hadsereget, vagy az általa esetleg felállított bábkormányt törvényes felsőségnek ne tekintse, s vele szemben a passzív ellenállás összes fegyverével éljen - kivéve azokat, melyek Budapest közellátását és közműveit érintenék. ... Magyarország népe elég vérrel adózott, hogy megmutassa a világnak a szabadsághoz és igazsághoz való ragaszkodását. Most a világ hatalmain van a sor, hogy megmutassák az ENSZ alapokmányában foglalt elvek erejét és a világ szabadságszerető népeinek erejét.”
Tisztában volt vele, hogy ez lehetett volna azonnali halál is. De mivel a szovjet katonák nem tudták, kicsoda, ettől megmenekült. Később a sokéves börtöntől azonban nem. A kádári megtorlás idején, 1957. május 23-án Bibó Istvánt letartóztatták és 1958 augusztusában életfogytiglani börtönre ítélték. 1963. évi amnesztiával szabadult, majd könyvtárosként dolgozott. Küzdelme életében hiábavalónak tűnhetett, ám halála után jelképe lett az összefogásnak, a magyar ellenzéki erők együttműködésének.
Az európai társadalomfejlődés értelme című tanulmány
A mű születése és jellege
„Az európai társadalomfejlődés értelme” című tanulmányt Bibó István 1971-72-ben magnóra mondta. Ez a megjegyzés sokat megmagyaráz, miért vannak elkalandozások és későbbi ismétlések ebben az írásban - ennek a letisztultságnak a hiányát végig érezte a recenzens. Nem egyszerű ez a tanulmány, alig van tagolás a könyvben és végig olyan érzésem volt, mintha Krasznahorkai-féle mondatokat olvasnék (van, ahol tényleg fél oldal egy mondat). Összességében szerencsésebbnek tartották volna, ha valaki (pl. a jogörökösök vagy a kiadó) veszi a bátorságot és változtat a szó szerinti leiraton. Furcsa ugyanis, hogy közel száz oldal után még van hatvan oldalnyi, ún. tizenegy kitérő vagy beszúrás - átrendezve, sokkal konzisztensebb lenne Bibó üzenete.
A társadalomszervezés fejlődése az ókortól napjainkig
E tanulmány témája nagyon érdekes: a társadalomszervezést mutatja be az ókortól a nyugati-keresztény-feudális berendezkedésen keresztül a marxizmus-leninizmus-szocializmus-kapitalizmus megjelenéséig (közben kitér a fasizmusra és sztálinizmusra is). Vannak benne tűpontos, ma is aktuális megállapítások - és természetesen olyanok, amiket az idő nem igazolt. A civilizáció a bátorság iskolája - vallotta Guglielmo Ferrerót, hajdani genfi mesterét követve Bibó István. A bátorságra az ember haláltudatából fakadó félelem legyőzéséhez van szükség. Ennek számos módja lehetséges. Vannak jó és rossz utak.
A félelem és az erőszak mechanizmusa
Bibó szerint az erőszak éppen ellenkező hatásokat kelt: újabb erőszakot szül, és egyre nő az ember félelme. Minél inkább parancsuralmi, hatalomorientált politikai rendszer áll fenn, annál erősebb félelem él az emberekben - még az uralkodó elitben is! -, s talán ezzel is függ össze, hogy az ilyen társadalmakban sokkal misztikusabb vallások jönnek létre, mint az szokásos másutt.
„Azt mondhatnánk, hogy minél inkább zsarnokságban él egy társadalom, annál inkább termel átláthatatlanul misztikus, mindennemű értelmi meggondolás és felismerés számára áthatolhatatlan vallásrendszereket, és fordítva, minél racionálisabb, szabadabb társadalomszerveződés adódik egy társadalomban, annál inkább fellép az igény, hogy a vallás is racionálisabb, lucidus, áttekinthető, az észszerűség számára megközelíthető területe legyen az emberi életnek.”
Bibó ebben az emberi agresszió okaként - az egzisztencialista filozófusok alaptézisére hivatkozva - azt jelöli meg, hogy az ember gyakorlatilag az egyetlen élőlény, amelyik tudja: meg fog halni. Az ebből fakadó frusztráció rossz levezetése az, hogy mások felett próbálnak az emberek uralkodni, esetleg mások meggyilkolása, alávetése számukra olyan érzést nyújt, mintha magát a halált győzték volna le. Az utóbbiak közé tartozik az, ha a mások feletti uralommal kompenzálom a félelmet. Ha egy civilizáció ezt az utat választja, akkor képtelen kitörni a zsarnoki uralom önismétlő köréből.
A hatalom humanizálása és a szabadságintézmények
Az európai politikai fejlődés értelmét, s egyben világtörténelmileg egyedülálló mivoltát az jelenti, hogy számos kitérő és zsákutca után olyan politikai intézményrendszert alakított ki, amely képesnek bizonyult a félelem tartós csökkentésére: Európában bekövetkezett a hatalom humanizálása, aminek lényegét az ún. létező szocializmus éveiben Bibó István a következőképpen fogalmazta meg:
„A szabadságjogok kialakult, polgárinak bélyegzett, de valójában egyetemes nyugati technikája: a parlamentarizmus, többpártrendszer, sajtószabadság, bírói jogvédelem, független bíróság, a közigazgatással szemben való bírói jogvédelem együttes rendszere az egész nyugati kultúrkör egyik legnagyobb, legmaradandóbb és legsikeresebb társadalomszervezési teljesítménye, és egyben a maga távoli keresztény gyökereivel tulajdonképpen az egyetlen reális és tartósan eredményes társadalomszervezési lecsapódása a keresztény erőszakmentesség programjának.”
Bibó szerint a kívánatos társadalomban fokozottan működnek a klasszikus szabadságintézmények, a népképviselet, az önkormányzatok, az ellenőrzött végrehajtó hatalom. Létezik a bírói függetlenség, a közigazgatás bírói ellenőrzése, a sajtó- és gondolatszabadság, a gyülekezési szabadság. A demokrácia - amelyet a „nyugati civilizáció” legnagyobb vállalkozásának tart - e fejlődés terméke és célja. E demokráciák nem egyszeri forradalmi aktus produktumai; szerves, több évszázadon át húzódó folyamat eredménye ez a mélyenszántó fordulat, amelynek hozadékaként az európai civilizáció „az emberi lélek elidegeníthetetlen méltóságának keresztény gondolatából” minden ember egyenlő méltóságának, szabadságának és egyenlőségének világivá tett követelményeit levezette, majd gyakorlati célul tűzte ki a „hatalom spiritualizációját”.
Bibó főbb gondolatai és munkái
A demokrácia válsága és a félelem szerepe
A magyar demokrácia válságáról szóló tanulmányában fejtette ki részletesen a félelem és a demokrácia összefüggéseit. Szerinte 1946-ban a magyar demokrácia válságban volt, mert félelemben élt. Kétféle félelem gyötörte: félt a proletárdiktatúrától és a reakciótól is. Szerinte ha az ország nem tud kiszabadulni a félelemnek ebből a csapdájából, előbb-utóbb menthetetlenül kettészakad egy ostobán feltett alternatíva körül: a nemzeti folytonosság hívei a reakcióval, a radikális változások hívei pedig a baloldali diktatúra ügyével kerülnek egy táborba. Bibót ezután heves támadások érték baloldalról: Lukács György filozófus és Révai József későbbi rákosista főideológus támadt vehemensen Bibóra, és cáfolták, hogy a kommunista párt diktatúrára törne.
Az európai egyensúly és a közösségi hisztéria
Gondolkodásának középpontjában - a háború után a békeszerződések segítségével megteremtendő európai s ennek elemeként a kelet-európai tartós politikai egyensúly kérdése állott. A politikai hisztéria terminus mellett, vele azonos értelemben - a később önálló opuszként újrafogalmazott, A német politikai hisztéria okai és története című részletben - Bibó a közösségi hisztéria terminust használja. Nem nevez közösségi hisztériának „minden, az átlagosnál hevesebb politikai érzelmet s általában a politikai érzelmeknek és indulatoknak azt a magasabb hőfokát, mely együtt jár a közösségi érzelmek demokratizálódásával”, hanem csak azokat a tartós félelmi állapotokat nevezi Ferrero nyomán hisztérikus jellegűeknek, melyeket közösségek nagy történelmi megrázkódtatásai váltanak ki. Ilyenek rendszerint „…politikai tekintélyek összeomlása, forradalmak, idegen uralmak, háborúvesztések után lépnek fel, és összeesküvésektől, forradalomtól, megtámadtatásoktól, koalícióktól való állandó félelemben és vélt vagy valódi politikai ellenfelek heves üldöztetésében szoktak megnyilvánulni.”
Az „európai egyensúly klasszikus rendszere” két véglet, a túl merev és a túl „folyékony” berendezkedés meghaladásának eredménye:
| Állapot | Jellemzők | Közösségi egyensúly |
|---|---|---|
| Túl merev berendezkedés | Túlságosan nagy ellenállást tanúsít a realitás változásaival és a fejlődéssel szemben. | Csak katasztrófák útján tud megváltozni. |
| Túl „folyékony” berendezkedés | Nem tanúsít ellenállást a külvilággal szemben. | Hiányzik belőle az önmagával való azonosságnak és az ebből fakadó biztonságérzetnek a legalacsonyabb foka. |
| Egészséges egyensúly | Képes a realitás változásaihoz alkalmazkodni, miközben fenntartja az identitását és a biztonságérzetet. | Az egészséges, tevékeny egyéni és közösségi lét feltétele. |
A társadalmi egyensúly - Bibó értelmezésében - „végsőleg nyilván társadalom-lélektani jelenség, ezáltal azonban a legkevésbé sem csökken annak tárgyi, területi jellege”. A belső társadalmi és jogi rendszerben ilyenek „a bizonyító erejű tárgyakhoz, »szent«, »hiteles« helyekhez; szabályozott eljárásokhoz, birtokviszonyokhoz fűződő bizalmi és biztonsági állapotok”, míg a „nemzetközi egyensúly centrális tárgyi momentuma az államterület, pontosabban a relatív kizárólagosságának hozzá fűződő képzete”.
A modern nacionalizmus és a forradalmi romantika
A francia forradalom az európai demokrácia „legvakmerőbb hadmozdulata”. E forradalom azonban ellentmondásos folyamatokat idéz elő. Azzal, hogy megdöntötte a királyságot és az arisztokráciát, rengeteg ballaszttól szabadította meg Európa politikai és társadalmi fejlődését, hatalmas alkotó energiákat szabadított fel. Ugyanakkor a francia forradalom - eltérően az angoltól - „kicsúszott nemcsak megindítóinak, hanem továbbvivőinek a kezéből is”. Ezért nevezi - különösen utolsó szakaszát - fejetlen forradalomnak, mely az Európában eluralkodó politikai hisztériák ősforrása. Vélekedése szerint - és e feltételezés minden későbbi mű értelmezése szempontjából jelentős - a francia forradalom által előidézett „hisztérikus félelmet azóta sem heverte ki az európai emberiség, s Angliát kivéve azóta sem tudott a nyugodt, elfogulatlan bátorság lelkiállapotában politikát és társadalmi reformot csinálni. A közösségi érzelmek intenzívebbé válásának, a modern nacionalizmusnak is paradoxális a hatása. A „forradalmi romantika” tünetegyüttesét jellemezve Bibó tézise: „A francia forradalom óriási tisztító viharának üdvös hatásai az európai emberiség történeti emlékezetében szétbogozhatatlanul összekapcsolódtak a barikádharcokkal, az összeesküvésekkel, a guillotine-nal, a jóléti bizottsággal, az utcákat elözönlő s az eddigi hatalmasokat rettegésben tartó néppel.” Bibó úgy ítéli meg, hogy a „francia forradalom fejetlenségének” ezek a járulékos elemei a következő századokban „romantikus mintává” váltak, s mintegy kitermeltek két egymással harcban álló s egymást feltételező típust: az „öncélú forradalmárt” és a „vak reakcionáriust”.
Nemzetközi konfliktusok elemzése: az arab-izraeli konfliktus
Bibó István munkássága kiterjedt a nemzetközi politikai kontextus és jog vonatkozásaira is. Az események megértéséhez nélkülözhetetlen a zsidóság mint népcsoport helyzetének, szerepének, viselkedésének, valamint a középkori, majd az újkori antiszemitizmus történetének rövid, tömör, de sok szempontot mérlegelő, objektív ismertetése és értelmezése. Ezután kerül sor a cionizmussal kapcsolatban az arab-izraeli konfliktus időrendi tárgyalására, kiemelt tekintettel az arab és az izraeli nemzettéválás párhuzamosan futó, de egymással ellentétes folyamataira, valamint a nemzetközi jogi és a politikai megítélés gyakori és alapvető ellentmondásosságára, így az ENSZ határozataira, és Izrael állam határainak jogi bizonytalanságára. A konfliktus lényege az izraeli és az arab nemzetalakulás összeütközése, egy 1800 év elteltével a hagyományokból táplálkozva újra létrejönni akaró izraeli nemzet, és egy erősen késve, folyamatában jelenleg is tartó arab nemzetalakulásé, mely részint szintén a dicsőséges múltra, az arab világbirodalom emlékére, de alapvetően a népek mai korban elismert önrendelkezési jogára támaszkodik. E kettő több ok miatt is egymással ellentétes folyamat, melynek ráadásul ez esetben azonos színhelye is van: Palesztina. A két népcsoport társadalmi-gazdasági és kulturális viszonyai gyökeresen eltérnek, mondhatni elképzelni sem lehet távolabbit, és ellentétesebbet. Bibó a fentiekből vonja le a következtetést, hogy a konfliktus szükségszerű: mai kifejezéssel be volt kódolva arra az esetre, ha egyazon helyszínen ilyen diametrális folyamatoknak kell lezajlani egyidőben.
Bibó István öröksége és a kortárs relevanciája
A republikánus filozófia szempontjából
A kortárs republikánizmus egyik kihívása, hogy miként képes normatív útmutatást adni nem ideális, történetileg terhelt kontextusokban. Bibó olyan elméleti és gyakorlati szempontokat kínál, amelyek elmélyíthetik a republikánus reflexiót. Bibó István megszívlelendő gondolatai sajnos még nem váltak igazán közkinccsé: ideje, hogy eszméi, törekvései végre gondolkodásunk, politikai kultúránk szerves részévé váljanak. Illyés Gyula Bibóról írta: „Hűséget és bátorságot tanult: klasszikus európaiságot. Abba az enciklopédista filozófiába hatolt bele, amely az erkölcsi jó és rossz meghatározó jegyeit a gyakorlati tevékenységből meríti.”
Nagy Imre és Bibó: egy összehasonlítás
Bibó és Nagy Imre sorsa, ha csak egy pillanatra is, de összekötődött. Nagy Imre viselkedése, pályája, erkölcse annyira ellentmondásos, hogy személyisége káoszban vész el, azaz kideríthetetlen mai szemmel visszatekintve. Aki elfogulatlanul tekint korábbi, majd 56-os cselekedeteire és szavaira, csak kuszaságot lát bennük, még egy görbe vonalat sem, nem hogy egyenest. Nagy Imre 56-os szerepének előzménye az volt, hogy mint hithű és jó kommunistát egy újabb pártfeladat, a desztalinizálás végrehajtására kiválasztották Moszkvában még 1953-ban. A feladat meghaladta politikai képességeit: a fő baj az volt, hogy nem érzékelte ennek az új politikának a lehetséges határait, valamint az időközben döntően megváltozott erőviszonyokat a szovjet vezetésben. Nagy Imre kétes szerepéről és jelleméről azért érdemes beszélni, hogy Bibó Istvánéval állítsuk szembe - még ha ez nem is teljesen helyénvaló, hiszen Bibó nem politikus volt, hanem mélyen gondolkodó ember. Ráadásul gondolatai, ahogy az mára már világos lehet, egyáltalán nem egyeztek sem a kommunistákéval, sem a mai liberális demokrata rendszerváltókéval.
tags: #bibo #istvan #valogatott #tanulmanyok #az #europai
