Böjti játékok és szokások a magyar néphagyományban

A nagyböjt a keresztény kultúrkörben a húsvétot megelőző negyvennapos időszakot jelenti, amelynek első napja az úgynevezett hamvazószerda. Ez az időszak Jézus 40 napi böjtölésének és kínszenvedésének emlékére tartatik.

A böjt eredetileg étkezési korlátozásokat jelentett, amelyek idővel más szokások, például a mulatozás és szórakozás időleges felhagyásával egészültek ki. A böjtölés az önvizsgálatot, a test és a lélek megtisztulását, valamint az ünnepre való felkészülést segíti elő. A böjti időszakban szigorú szabályok szerint éltek az emberek mindennapjaikat: tilos volt mindenféle zenés-táncos mulatság, bál, lakodalom, koncert.

Mindezek ellenére azonban a parasztifjúság körében - elsősorban a böjti vasárnapokon - jellegzetes szokások és játékok alakultak ki. A nagyböjt beállta és a bálok, zenés mulatságok rendezésének tilalma korántsem jelentette a különféle szokások, népi játékok megszűntét vagy felfüggesztését. A fiatalok körében az egyházi előírások, a táncra, mulatozásra vonatkozó megannyi tilalom ellenére is bizonyos böjti szokások és játékok alakultak ki.

Kapus játékok: a közösségi élmény

A böjti vasárnapokon a lányok, esetleg a lányok és legények a falun énekelve vonultak végig. Menet közben gyakran kapus játékokat játszottak, amelyek közösségi szórakozást nyújtottak a tiltások ellenére.

Az egyik ilyen kedvelt játék a szederindázás volt, amely a közben énekelt dalról kapta a nevét, és vonulós-kapuzó játék volt. Lányok és legények egymás kezét fogva járták végig a falut, és közben énekeltek: „Szederinda, levelinda, / bujj, bujj, / szitakéreg, rostakéreg, / mindjárt hazaérek.” Az első pár feltartott karjai alatt bújt át az egész sor.

Hasonló vonulós-kapuzó játék volt a martosi is, amelyet csak lányok szórakoztak vele, akik nagyböjtben minden vasárnap délután találkoztak. A falu végéről párban indultak. A többi lány a házuk előtt ugyancsak párban várta az éneklő csoportot. Ha két új lány csatlakozott a többiekhez, akkor a csoport elé állva felemelt karjával kaput képezett, amely alatt az egész sornak át kellett bújnia, ők pedig a sor végére kerültek.

Gyakran az „Új vár, új vár, fényes vár, / borsos kapitánya, / megyek, bátor jó vitéz, / megyek hídon által…” dalra vonultak a fiatalok, miközben a Hont megyei Déménden és az egyeki (Hajdú-Bihar vármegye) fiatalok kedvelt játéka, az ún. szederindázás kapus játék formájában is megjelent.

A kapus játékok különböző formái

A kapus játékoknak több változata is létezett. Egyik típusában párosával egymás mögé álltak a résztvevők, a párok feltartották összefogott kezeiket, és a hátulsó pár elindult előre a kapuk alatt bújva. Amikor az oszlop elejére érnek, beállnak első párnak, és ők is föltartják a kezüket. Aki hátulsó pár lett, az máris bújik, így folyamatosan haladt az oszloppal előre.

Egy másik népszerű kapus játék az „Itthon vagy-e, hidasmester?” volt. Ennek során láncba fogództak a résztvevők, és kiválasztottak két kaputartót, akiket hidasmestereknek neveztek. Ők szemben álltak a lánccal.

Volt olyan kapus játék is, ahol két csapat sorakozott fel egymással szemben. Közöttük két fogó állt. Amikor azt kiáltották, hogy „kása”, az egyik csapatból egy párosnak át kellett szaladnia a túloldalra, majd a sor végére álltak. Ha a fogók elkaptak valakit, az kiesett a játékból.

Népszerű böjti szórakozások: Karikázó, mancsozás, sajbózás

A kapus játékok mellett számos más tevékenység is jellemezte a böjti időszakot.

Karikázó: a tánctilalom alóli kivétel

A legismertebb böjti leányjáték a karikázó, más néven leánykörtánc volt, amelyre a tánctilalom nem vonatkozott. Ez a jellegzetes női körtánc az egész magyarlakta területen elterjedt volt, különösen a palóc vidéken, a Dél-Dunántúlon és a Duna alsó szakaszának bal parti részén.

A karikázó eredeti kísérete nem hangszeres zene, hanem egyszólamú ének volt. Mivel zárt köralakban táncolták, nem volt lehetőség az egyéni rögtönzésre. Egyszerű sétáló, forgó lépések meghatározott sorrendben követték egymást. A lassú és gyors részek terjedelme, az ismétlések száma változhatott, általában két vagy három részből állt.

A karikázóban gyakran részt vettek a fiatalasszonyok is gyermekeikkel, akik az anyjuk szoknyáját fogva lépegettek a körön belül. Előfordult, hogy legények is csatlakoztak a lányokhoz és asszonyokhoz, együtt énekelve-karikázva az esti harangszóig, néha még éjfélig is. A nagylányok a böjti vasárnapok délutánján kimentek a falu végére. Összekapaszkodva kört alakítottak ki. Először a „Héla, héla, héluska…” dalra lépegettek körbe, majd az éneklést a „Szinala” kezdetű dallal folytatták. Ekkor egy lány beállt a kör közepébe, és az „Öleljen meg engem, aki szeret” sor éneklésekor választott magának egy lányt a körből.

Cickomozás, Szinalázás és Pilikézés

Jellegzetes böjti játékok voltak még az énekek kezdősorairól elnevezett ún. cickomozás és szinalázás. Ezek szintén táncos játékok voltak, melyek során a fiatalok énekelve körbeálltak. A kör közepén álló leány pedig behívott egy legényt, és táncolt vele, miközben énekeltek például: „Cickom-cickom, vagyon-e szép lányod? Vagyon, vagyon, de mi haszna vagyon! Add nekem azt! Elkapom azt! A legények regimentje igen cifra, Benne forog Sándor Panka, igen nyalka, Ice-ruca Rebeka, de ékes a dereka, Galambocska.” A „Szállj már ki!” szövegnél egy másik pár ment be.

A böjti leányjátékok közé tartozott továbbá a nagylányok kanyargós vonulása, illetve pilikézése a kisebb lányok körül. Zoboralján például ulicskázásnak vagy hajujvárazásnak nevezték ezt a játékot, amelyben talán egykori avató rítus nyoma él. A menyhei változatban a magukkal vitt gyereket keresztgyereknek hívták, a kisebb pedig a lányt keresztmamuskának szólította. A martosi ugrós pillikét csak lányok járták.

Mancsozás: ügyességi csapatjáték

A mancsozás, főleg Nógrád megyében és palóc falvakban, ugyancsak kedvelt böjti játék volt. Ez a célzó és hajító csapatjáték böjt idején sport, udvarlás és tanulás is volt egyben. Ezt az év más időszakában ritkán játszották. Mindössze két tárgy szükségeltetett hozzá: egy bot és egy fagolyó.

A mancsozóbotokat a falu ezermesterei vagy az ügyesebb legények készítették fűzfából, topolyafából. Ezek a botok felül fokozatosan szélesedtek, és különlegességüket a gazdag díszítés adta: tulipánok, virágfüzérek, hatágú csillagok, sőt a mancsozó legény és a kiválasztott leány nevének monogramja is feltűnhetett rajtuk, körbeégetett vagy rézzel kivert betűkkel. A mancs - vagyis a fateke -, amelyet a rugalmasság kedvéért félig behasítottak, ugyancsak díszítve volt.

A mancsozás szabályai és menete

A játéknak minden formáját szabad területen űzték, ahol nem kellett attól tartani, hogy valakiben vagy valamiben kárt tesznek. A játékosok egymástól mintegy hat-hét méterre hosszú párhuzamos vonalat húztak. Az ütők az egyik vonal mögött helyezkedtek el, a velük párhuzamos vonal mögött pedig a szolgálócsapat tagjai várakoztak.

Az ütő a maga által feldobott mancs után vágta a botját. Szerencsés találat esetén a fateke és a bot messze kirepültek, az ütő így jogot szerzett arra, hogy kifusson az ütőszerszámért, és azzal minél gyorsabban vissza kellett érnie a vonal mögé. A vártán álló szolgálócsapattagok eközben igyekeztek megszerezni a mancsot, és hamarabb kellett azt visszadobniuk az ütővonalra, mint ahogy a botért kiszaladó társuk visszatért.

Ha az ütő volt a gyorsabb, játékjogát megtartotta. Ha azonban a mancs érte el előbb a vonalat, az ütőnek várnia kellett. Az ütő mindenképpen kiesett a játékból, ha a mancsot el sem találta, vagy botja az ütés után nem hagyta el a külső vonalat. A két csapat állandóan helyet cserélt, és az a társaság lett a győztes, amelynek tagjai több pontot gyűjtöttek. A behozott bot két pontot jelentett, míg a saját társ által behozott plusz mancsozófa további egy pont értékű volt.

A játéknak egy másik formájában az ütőnek a szolgálójátékos feladta a mancsot. Az ütővonal mellett egy vonalban a soros ütőjátékossal egy másik szolgáló is együtt indult az ütővel a tekéért - tulajdonképpen itt versenyfutásról volt szó. Ha a mancs volt a sebesebb, az első ütőnek ki kellett állnia a játékból. Ha a második ütőnek elsőre sikerült az ütés és előbb visszatért a vonal mögé, kiválthatta az előtte mozgó balszerencsés társat. Ha az senkinek sem sikerült, helycsere következett.

A mancsozás a már érettebb fiatalság játéka volt, magas fokú ügyességet, testi erőt és futógyorsaságot igényelt. A gyerekek szemlélőként tanulták meg a játékot, magukévá tették az alapelemeket, és társaikkal gyakorolták, újraértelmezték, sőt talán meg is változtatták a szabályokat, ezzel is hozzájárulva a népi vetélkedések nagy számú variációjának kialakulásához. Érdemes szót ejteni a farsangkor és búcsúkor hagyományos úgynevezett „mancsbotvivés” érdekes szokásáról is, amikor a legény elvitte mancsozóbotját a kiválasztott házába ajándék gyanánt, ahol azután természetesen bőségesen megvendégelték.

Sajbózás: a tűz és a kívánság játéka

Nagyböjti szokás volt az ún. sajbózás is. A név a német Scheibe ’korong’ szóból származik, a szokás is német eredetű. A legények fakarikákat készítettek, melyeket hosszú botra tűztek, megtüzesítettek és a fejük felett lóbálva deszkához csapták és elrepítették, miközben kiáltották, hogy kinek a számára küldik.

A Szatmár megyei Kaplonyban egyházi énekeket énekeltek, és a korong repítésekor szentek nevét kiáltották. Nógrádverőcén pedig már a fiatalok szórakozásaként írják le, amikor a legények az általuk kiszemelt, kedvelt leány nevét kiabálták a sajba néven emlegetett tüzes karika eldobásánál.

Változatos játékformák a böjti időszakban

A fentiek mellett számos más játék is felbukkant a nagyböjti hetekben.

• Fogócskázás: Volt, ahol fogócskázással szórakoztak a fiatalok, néhol lányok és legények közösen is játszották. Némely Ipoly menti faluban volt közkedvelt ez a fogócska.
• Csülközés: Másutt a legények sportjellegű játékokat játszottak, ilyen volt pl. a csülközés. A fiúk egy fadarabot helyeztek a földre, ez volt a csülök, körberajzolták és botjaikkal megpróbálták kidönteni. Szegeden és környékén, valamint Turán is kedvelt volt.
• Labdázás és köcsögdobálás: A lányok rongy- vagy tehénszőr labdával labdáztak. Ha nem akadt labda, akkor köcsögöt dobáltak, amit kavicsokkal vagy kukoricával töltöttek meg. Ez a lányok közkedvelt böjti sportjátéka volt, de legények is játszották - néhol együtt a lányokkal.
• Métázás és Dólézás: Szegeden és környékén a legények métáztak és dóléztak. Szintén ütőkkel, métabottal és tehénszőr, rongy- vagy bőrlabdával játszották. Sorsolással döntötték el, melyik csapat lesz az ütők, és melyik a kapók. Aztán 20-30 méter távolságra felálltak egymással szemben, mindkét fél vonalat húzott maga előtt a földbe, ez volt a métavonal.
• Kutyasutu: Turán az említett csülközés mellett a másik kedvelt játék volt az ún. kutyasutu.

Összefoglaló táblázat a böjti játékokról

A következő táblázatban áttekinthetők a leggyakoribb böjti játékok, jellegük és előfordulásuk:

A nagyböjt hagyományai: étkezés és hamvazás

A nagyböjt nem csak a játékok terén hozott változásokat, hanem az étkezésben és más szokásokban is.

Böjti ételek

Nagyböjtben a hívő katolikusok a húst és zsíros ételeket nem ettek, olajjal, vajjal főztek. Sokáig a tej és a tojás evését is tiltotta az egyház, csak a reformáció terjedésével enyhült annyira a böjti szigor, hogy a 17. század elejétől a pápa engedélyezte a tejes ételek és a tojás fogyasztását a böjtben. Voltak, akik napjában csak egyszer ettek a nagyböjt egész ideje alatt, ezt nevezték „negyvenelésnek”.

Böjtben jellegzetes ételeket ettek, ilyen a cibereleves. Többféle alapanyagból készülhetett, például korpából. A néhány nap alatt megerjedt korpáról a savanyú levet leszűrték, majd kölest, hajdinát, kukoricát főztek bele, és liszttel, tejföllel behabarták. Az aszalt gyümölcsből főzött savanyított levest is ciberének nevezték. A böjti ételek közé tartozott még a nyers vagy aszalt gyümölcsök és a főtt tészták.

A farsang végén, hamvazószerdán a Cibera vajda kapta a győzelmet, jelezve, hogy kezdődik a sovány étkezésekkel járó nagyböjt, míg Vízkeresztkor Konc király jelképezte a zsíros, húsos ételeket és a lakmározást.

Hamvazószerda és a böjt kezdete

A nagyböjt első napja, a hamvazószerda, több elnevezéssel is ismert, mint például böjtfogószerda, szárazszerda, vagy aszalószerda. Ezek az elnevezések egyrészt az e naphoz kötődő hamvazás egyházi és laikus szokására utalnak, másrészt jelzik a böjt kezdetét.

A templomban a mise után az elmúlt évi szentelt barka hamuját a pap megszentelte és keresztet rajzolt a hívek homlokára. Általános hiedelem szerint úgy vélték, aki hamvazkodik, annak nem fog fájni a feje. Szajánban a múlt században a legények vödör kormos vízzel, rossz meszelővel az útjukba kerülő lányokat „möghamvazták”. Az ilyen lányról azt tartották, hogy a következő farsangkor férjhez fog menni.

A rábaközi Szil faluban lapáton hamut vittek a kocsmába, és rászórták azokra a korhelyekre, akik a farsangi mulatozást még nem hagyták abba. A római katolikus egyházban ma is létezik ez a böjt kezdeti szokása. Fontos megjegyezni, hogy a protestáns egyházakban hamvazószerdának nincs hasonlóan kiemelt jelentősége vagy külön szertartása.

A nagyböjti bűnbánati idő még a lányok és menyecskék egyszerűbb, sötétebb színű ruhájában is kifejezésre jutott. Esküvőt nem tartottak. A népi hiedelem szerint a hamvazkodásnak tisztító, gyógyító hatása van, és távol tart minden bajt és gonoszt. A moldvai Klézsén, ha a pap nem jött el hamvazni, akkor a hívek maguk égettek hamut az elmúlt évi virágvasárnapi barkából.

tags: #bojti #kapus #jatek

Népszerű bejegyzések:

• BL-döntők, amiket a Veszprém elveszített
• Mikasa röplabda GYIK
• A Panathinaiko Stadion története
• Játékvezetői döntések a Real Madrid–Betis rangadón
• Az európai futball legrangosabb kupagyőztesei