A simontornyai bőrfocilabda születése
A labdagyártás története Magyarországon szorosan összefonódik Simontornya város nevével, ahol a könnyűipar egy jelentős újítása látott napvilágot a 20. század közepén. Az 1960-as évek elején a versenylabdák előállítása még import bőrből történt, és számos technikai problémát vetett fel, mint például a fajsúly, a vízzel szembeni ellenállás és a bélelés kérdései.
Az újítás előzményei és a fejlesztők
Lévay József és Lénárt Ferenc, bőripari szakemberek, már 1952-1953-ban kísérletezni kezdtek a labdagyártás továbbfejlesztésével. Kezdeti próbálkozásaik Budapesten, a Bőripari Vállalat 3. számú, újpesti gyárában zajlottak, de jelentősebb eredményeket ekkor még nem értek el. Később a Fővárosi VI. Kézműipari Vállalatnál folytatták munkájukat, és 1960 körül már előrehaladottabb kísérleteket végeztek.
1962. április 17-én Lévay és Lénárt benyújtották újítási javaslatukat a Vállalathoz, amelyet június 29-én el is fogadtak. Az Országos Tervhivatal azonban a gyártást vidékre helyezte a fővárosban tapasztalható korlátozott lehetőségek miatt. Így esett a választás a Simontornyai Vegyesipari Vállalatra (később Simontornyai Bőr- és Szőrmefeldolgozó Vállalat), ami logisztikai szempontból is előnyös volt, mivel a nyersanyag jelentős részét nem kellett távolról szállítani.
Az újítás részletei: alapanyag, technológia és szabásminta
Az „króm-marhabőr hasítékból fedési eljárással labdabőr előállítására és ebből az anyagból sportlabdák gyártására” vonatkozó újítás három fő elemből állt: új alapanyag, új gyártástechnológia és új szabásminta.
A korábbi, importált lóbőrből készült labdákkal szemben Lévayék marhahasítékot használtak fel. A bőrgyárakban jelentős mennyiségű, fel nem használt hasítékbőr halmozódott fel, amelyet az új eljárás révén sikerült hasznosítani. A megfelelő összeragasztás, visszacsiszolás és filmszerű festékanyag használatával kikészített alapanyag sokkal jobban megfelelt a labdagyártás követelményeinek.
Az új labdák előnyeit a gyakorlatban is gyorsan megmutatkoztak. Víz- és szennytaszító tulajdonságaik révén akár több mérkőzést is kibírtak, szemben a régi labdákkal, amelyek egyetlen futballmeccsen elhasználódtak, különösen esős időben, amikor magukba szívták a vizet, elnehezültek és deformálódtak.
A szabásminta is jelentős újításnak számított. Az új labda 32 paneles, pöttyös kialakítást kapott, amely ötszögekből és hatszögekből állt, ellentétben a korábbi, 12 vagy 18 hosszúkás szeletből összevarrt labdákkal.
A gyártás beindulása és a növekvő igények
A próbagyártásra 1963. január 1. és május 1. között került sor a Simontornyai Vegyesipari Vállalatnál. Ezt követően megkezdődött a különböző fazonú és színű sportlabdák nagyüzemi gyártása. Egyedi megrendelésre is készültek labdák, a magyar labdarúgó-csapatok színeiben, valamint csehszlovák megrendelésre piros pöttyökkel is.
Az első évben 25 000 labda készült, majd az igények rohamosan növekedtek. 1964 elején már 60 000 játéklabdát rendeltek, az év közepére pedig ez a szám 90 000-re emelkedett. A termékek jelentős részét exportálták Nyugat-Európába (Norvégia, Svájc, Belgium, Hollandia, Finnország, Olaszország), de a Szovjetunióba, Irakba és Tuniszba is szállítottak belőlük.
A simontornyai gyár fejlődése
Az exportigények kielégítése érdekében 1965-ben egy új, emeletes, korszerű labdagyárat építettek Simontornyán, ahol 1966 márciusában indult meg a termelés. Az új üzemben végezték a labdabőrök kikészítését, a szabást és az elkészült termékek átvételét, ide vonták össze a helyi labdavarrókat is, ami lehetővé tette a gyártás során történő alaposabb ellenőrzést.
A gyárban kezdetben évi 100 000 labda előállítására volt lehetőség. Az Artex Külkereskedelmi Vállalat azonban ennél kétszer nagyobb mennyiségre is tudott piacot biztosítani, ezért már 1966 áprilisában megkezdték az üzem bővítését, amelyet a következő évben fejeztek be. Így Európa egyetlen bőrlabda-gyára alkalmassá vált évi 60 000 négyzetméter labdabőr kikészítésére, ami 265 000 labdához volt elegendő.
A beruházások mellett 1965 második felétől a Fővárosi Kézműipari Vállalatot is bevonták a termelésbe. 1970-ben elkészült az egymilliomodik futball-labda, 1973-ra pedig a legyártott labdák száma elérte a másfél milliót, amelynek 90 százalékát exportálták.
A jogi küzdelem az újítás elismeréséért
Lévay és társai újítási díj iránti kérelmét 1963-ban a Könnyűipari Minisztérium Helyiipari Főosztálya elutasította, mivel a terméket nem újításnak, hanem választékbővítésnek tekintették. Azonban eszmei díjazást engedélyeztek volna. Lévayék nem fogadták el ezt a döntést, és pert indítottak a Vállalat ellen.
1964 nyarán az Országos Találmányi Hivatal (OTH) véleményezte a javaslatot, és megállapította, hogy a termék újításnak minősül. Ezt követően a Tolna Megyei Bíróság 1965. március 31-én ítéletet hozott az ügyben, és Lévayéknak ítélte a legmagasabb, 4%-os újítási díjkulcsot, visszamenőleg is 5%-os kamattal.
Az ítéletet a Vállalat megfellebbezte, de a Legfelsőbb Bíróság helyben hagyta. A Könnyűipari Minisztérium a Legfőbb Ügyészséghez fordult törvényességi óvásért, de sikertelenül. Végül 1966 elején a Vállalat újítási szerződést kötött Lévayékkal.
VÁRMEGYÉRŐL VÁRMEGYÉRE - Tolna - A simontornyai vár
A simontornyai bőrfocilabda sikeresen meghonosodott, és hozzájárult a magyar könnyűipar fejlődéséhez, valamint a sporteszközök minőségének javításához. Az újítások és a kitartó jogi küzdelem példaértékűen illusztrálja a magyar feltalálók és szakemberek szorgalmát és elkötelezettségét.
tags: #borgyar #simontornya #focilabda
