A chilei labdarúgó-válogatott története és kiemelkedő alakjai

A chilei labdarúgás gyökerei egészen 1895. június 19-ére nyúlnak vissza, amikor Valparaísóban megalakult az ország első futballszervezete, a Football Association of Chile (FAC). Ez a szövetség Dél-Amerika második legrégebbi nemzeti szövetsége, és egyben a tíz legrégebbi között van a világon. A FAC hozta létre az Asociacion de Football de Chile szervezetet, amely 1913-ban ideiglenes, majd egy évvel később állandó FIFA-tagságot szerzett az országnak. 1916-ban Brazília, Argentína és Uruguay nemzeti szövetségeivel együtt a CONMEBOL alapító tagjává vált.

Később, 1923-ban, egy új szervezet, a Federacion de Futbol de Chile jött létre Santiagóban, amely megpróbálta átvenni a labdarúgás irányítását az országban. Az FAC-vel folytatott vitája végül oda vezetett, hogy a FIFA 1925-ben visszavonta Chile tagságát. 1926 januárjában az Asociacion de Football de Chile egyesült a Federacion de Futbol de Chile szervezettel, és megállapodtak abban, hogy az utóbbi nevet tartják meg, és székhelyüket Valparaísóban rendezik be.

Az 1962-es hazai rendezésű világbajnokság

Az 1930-ban indult labdarúgó világbajnokság történetében immár hetedik alkalommal rendezték meg a sportág legnevesebb tornáját, 1962 kora nyarán mégpedig Chilében. Uruguay és Brazília után immár harmadszor rendeztek vb-t Dél-Amerikában, s a házigazda Chile négy városában - Santiago, Arica, Viña del Mar és Rancagua - adott otthon az összecsapásoknak. A vb résztvevői Anglia, Argentína, Brazília, Bulgária, Chile, Csehszlovákia, Jugoszlávia, Kolumbia, Magyarország, Mexikó, NSZK, Olaszország, Spanyolország, Svájc, Szovjetunió és Uruguay voltak. A torna 1962. május 30. és június 17. között zajlott.

„Szükségünk van a világbajnokságra, egyebünk úgysem maradt” - nyilatkozta a chilei labdarúgó szövetség elnöke az országot sújtó 1960-as földrengés után, mely a mai napig a világ legerősebb rengésének számít (9,5 Mw). Chile a meglepetések és a brutális meccsek világbajnoksága volt, a mediterrán térség teljes lebőgésével, magyar feltámadással, címvédő brazilokkal, hiányzó fűtőtestekkel, súlyos pofonokkal és a világbajnokságok eddigi egyetlen „olimpiai góljával”.

A házigazda Chile szereplése

Chile a II. csoportba került az NSZK, Olaszország és Svájc mellé. Az első mérkőzésen Svájc ellen 3-1-re győztek, majd a hírhedt „santiagói csatában” 2-0-ra felülmúlták Olaszországot. Az NSZK elleni 0-2-es vereség ellenére 4 ponttal a csoport második helyén végeztek, és továbbjutottak. A negyeddöntőben Chile meglepetésre legyőzte a szovjeteket 2-1-re, a legendás Lev Jasin súlyos hibáinak köszönhetően. Az elődöntőben a házigazdák lelkesedése nem ismert határt, de végül 4-2 arányban alulmaradtak a brazilok ellen. A bronzmérkőzésen Chile 1-0 arányban legyőzte Jugoszláviát, ezzel megszerezve az előkelő harmadik helyet. Leonel Sánchez a svájciak ellen duplázott, emellett a szovjeteknek és a braziloknak is betalált, és ez éppen elegendő volt a torna társgólkirályi címéhez négy találattal, többek között a magyar Albert Flóriánnal karöltve.

A santiagói csata: Olaszország-Chile (2-0)

Ez a mérkőzés „a santiagói csata” néven híresült el. A hazaiaknak attól borult vérbe a tekintetük, hogy két olasz újságíró lekicsinylő cikkeket írt mind a csapatukról, mind az országukról (ők később rendőri őrizettel hagyták el azt), a chileiek pedig azzal mentek át ellentámadásba, hogy az olaszok Dél-Amerikából lopják/importálják a játékosaikat (ennek egyébként bőven volt alapja).

A légkör izzott, a közönség tombolt, színvonal nulla, a bíró pipogya - minden adott volt egy oltári rugdosódáshoz. Ferrininek hat perc is elég, hogy kiállíttassa magát, de makacs fajta, a rendőröknek kell levonszolni a pályáról. Az első félidő végén Toro és Tumburus rögtönöz pankrációt, előbb állásban zuholják egymást, majd a földön fetrengve folytatják, de Aston spori különösebb szankciókra nem lát okot. Ezen a ponton már a játék szerves része, hogy egy-egy játékos alkalomszerűen odamegy a sporihoz, és irgalmatlanul megrázza, csak az íze végett.

Néhány perccel később a földön fekvő chilei L. Sanchezre kétszer-háromszor is alaposan rápakol David. Mintegy válaszként, Sanchez derékból indított szabályos horogütést helyez el David állcsúcsán, amitől az colostokként csuklik össze. Aston semmit sem ítél. No, nem gond, jössz te még erre, apukám - dünnyögi a jeges tömlő alól David, majd életműködéseinek spontán visszatérése után bemegy a pályára, és amúgy mátrixosan fejberúgja Sanchezt. Szó nincs szerelési kísérletről, egyszerűen célba veszi a tagot, felgyorsít - tán még roggyant is egy kicsit, mint a távolugrók - majd rárepül és eliminálja. Döbbenetes. Az első félidő röpke 58 percig tart. Az Olaszország-Chile összecsapást botrányosan vezető Ken Aston felvetésére vezették be a sárga és a piros lapok használatát a nemzetközi futballban, melyet először 1970-ben alkalmaztak.

A magyar válogatott az 1962-es VB-n

A magyar válogatottat akár a végső győzelemre, azaz a világbajnoki címre is esélyes csapatnak tartották. A magyar válogatott a legelső és az 1950-es vb-re nem nevezett, azonban a többi öt viadalra kvalifikálta magát és igen sikeresen szerepelt. 1938-ban és 1954-ben döntős volt. A vb-re való felkészülés a selejtezőkön Hollandia és az NDK elleni mérkőzésekkel zajlott, ahol bár ránézésre magabiztosan (3-1-0, 11:5) jutottunk tovább, messze nem volt ez ilyen sima. A felkészülési meccseink sem kecsegtettek semmi jóval.

A magyarok Angliával, Argentínával és Bulgáriával kerültek azonos csoportba. Valamennyi csoportmérkőzésüket Chile ötödik legnagyobb városában, Rancaguában játszották le. Elsőként az angolok ellen mérkőztek meg, mégpedig május 31-én. A mieink Tichy és Albert góljaival megérdemelten győzedelmeskedtek 2-1 arányban. A sikeres meccs ellenére a második körre Grosicsot a másik dorogi, Ilku váltotta, aki a bolgárok ellen védte a magyar kaput a június 3-án lejátszott mérkőzésen. Válogatottunk ellenállhatatlan volt és Albert mesterhármasával, Tichy duplájával, továbbá Solymosi találatával 6-1 arányú lehengerlő győzelmével be is biztosította a továbbjutását. Június 6-án Argentína ellen ismét Grosics kezdett a kapunkban és nagy csatában gól nélküli döntetlen született. A magyar válogatott ezzel a 4. csoport első helyén végzett 5 ponttal.

A június 10-én rendezett negyeddöntőben a csehszlovákokat kaptuk. Északi szomszédaink is erős csapattal rendelkeztek, azonban mindent összevetve a magyar gárda sokkal esélyesebb volt. Az összecsapás is az előzetes várakozásokat látszott igazolni, miután a magyarok fölényben játszottak és számos nagy helyzetet dolgoztak ki. Sajnos ezek rendre ki is maradtak, bár egy ízben Tichy nagy bombája a felső léc belső lapját érintve egyértelműen a gólvonal mögé került, ám a szovjet játékvezető, Nikolaj Latisev nem adta meg a szabályos találatot. Ezáltal a csehek Scherer 13. percben szerzett erősen lesgyanús gólja elegendőnek bizonyult a mieink kieséséhez.

Összesítésben a magyar válogatott ezzel a 5. helyet szerezte meg, pedig könnyedén a döntőig is juthatott volna. A mieink két kategóriában külön elismerést szereztek. A magyar csapat nem várt feltámadását, tetszetős játékát és szinte sosem látott küzdőszellemét elnézve keserű, nehezen emészthető vereséget szenvedtünk. A válogatott keretében öt dorogi kötődésű játékos is helyet kapott.

Az 1962-es labdarúgó-világbajnokság részletes adatai

Csoportok és végeredmények

I. csoport:

1. Szovjetunió: 5 pont
2. Jugoszlávia: 4 pont
3. Uruguay: 2 pont
4. Kolumbia: 1 pont

II. csoport:

1. NSZK: 5 pont
2. Chile: 4 pont
3. Olaszország: 3 pont
4. Svájc: 0 pont

III. csoport:

1. Brazília: 5 pont
2. Csehszlovákia: 3 pont
3. Mexikó: 2 pont
4. Spanyolország: 2 pont

IV. csoport:

1. Magyarország: 5 pont
2. Anglia: 3 pont
3. Argentína: 3 pont
4. Bulgária: 1 pont

Negyeddöntők:

• Chile-Szovjetunió 2-1
• Jugoszlávia-NSZK 1-0
• Brazília-Anglia 3-1
• Csehszlovákia-Magyarország 1-0

Elődöntők:

• Brazília-Chile 4-2
• Csehszlovákia-Jugoszlávia 3-1

Bronzmérkőzés:

• Chile-Jugoszlávia 1-0

Döntő:

• Brazília-Csehszlovákia 3-1

A világbajnoki címet a négy évvel korábbihoz képest színtelenebb futballt nyújtó brazilok szerezték meg; ezzel megvédték címüket, ami azóta sem sikerült senki másnak.

Kiemelkedő chilei labdarúgók a történelemben

Carlos Caszely - Az első piros lap és egy legenda

Carlos Humberto Caszely Garrido Chile futballtörténelmének egyik leghatékonyabb támadója, hiszen 49 válogatott mérkőzésen 29 gólt lőtt, összességében az első osztályú klubjaiban és a nemzeti 11-ben 427 fellépésén 220-szor talált hálóba. Háromszoros chilei gólkirály, ugyanilyen címet kapott a Libertadores-kupában is. Az 1979-es Copa América legjobb játékosának is megválasztották. Legszebb éveit a Colo-Colóban töltötte.

Carlos Caszely vonult be a történelembe, mint a vébék első piros lappal kiállított játékosa. Ez az 1974. június 14-én, a berlini Olimpiai Stadionban történt, a világbajnokságot rendező és végül meg is nyerő nyugatnémet válogatott elleni mérkőzésen. A dél-amerikai csapat kemény ellenfélnek bizonyult, és Caszelyt a 67. percben állították ki, akinek már az első félidőből is volt egy sárgája. Kiállítások korábban is voltak a világbajnokságok történetében, de a színes lapokat csak az 1970-es világbajnokságon vezették be, miután az 1966-os vébén az angol-argentin meccs botrányba fulladt, és a FIFA úgy érezte, világos, színes figyelmeztetésekkel talán elejét lehetne venni az ilyen csúnya jeleneteknek. 1970-ben azonban még senkinek nem sikerült kiérdemelnie a pirosat, így szegény chilei Carlos Caszely írta be magát a történelemkönyvekbe.

Caszely amellett, hogy világszínvonalon tudott cselezni, egy pillanatig sem félt kimondani, hogy mi a véleménye Pinochet fasisztoid rendszeréről. 1974 elején Pinochet emberei elrabolták és megkínozták édesanyját, Olga Garridót. Caszely máig nem tudta magának megbocsájtani, hogy minden bizonnyal az ő nagy szája miatt égették és verték össze az anyját. Az NSZK elleni mérkőzésen Berti „Terrier” Vogts-szal szemben elvesztette a fejét, és megkapta a tornák történetének első piros lapját. A hazai propagandasajtó azonnal rászállt, még azzal is megvádolták, hogy direkt állíttatta ki magát. A kudarc után a rezsimnek meglett az indoka Caszely mellőzésére, akit éveken át nem hívtak meg a chilei válogatottba, és ki kellett hagynia az 1975-ös és az 1977-es Copa Americát is. A puhuló chilei diktatúrában kevés népszerűbb ember volt, mint Carlos Caszely.

A népszavazáson „nem”-re buzdító kampány egyik legerősebb eleme az a tévéhirdetés volt, amelyben az idős Olga Garrido beszélt az őt ért kegyetlenségekről. Majd megjelent mellette fia, Carlos Caszely, és közösen buzdítottak a nem szavazatra, a demokráciára, a szabadságra, a gyűlölettől mentes jövőre. A vesztes népszavazás után megkezdődött a Pinochet-korszak vége és a chilei rendszerváltás évtizedes folyamata, aminek a hajlíthatatlan Carlos Caszely valóságos hőse lett. Napjainkban „Az igazgató” egy sporttelevízió munkatársa. A Caszely névvel kapcsolatban számtalan forrás állítja, hogy Carlos Caszely magyar származású, ám maga a játékos bizonytalan a dologban, lehetséges, hogy a Székely névből torzult.

Iván Zamorano

Az 1967-ben, Santiago de Chilében született Iván Luis Zamorano Zamora nevelőegyesülete, a Cobresal után a Trasandino együttesében rázta meg először alaposan magát, ennek jutalma egy svájci szerződés lett. Svájci gólkirályként 1990 nyarán a Sevilla vette meg, innen két idény és 21 bajnoki gól után ötmillió dollárért a Real Madridhoz került. A spanyol fővárosban nőtt világklasszissá: 26 góllal mutatkozott be, majd 1995-ben 28-ig jutott, és ez Aranycipőt jelentett számára. A fejes góljairól és elképesztő súlypontemelkedéséről közismert „Bam-Bam” nem sokkal a királyi klub Bajnokok Ligája-sikerei előtt az Interhez igazolt, amelyben olyan csatártársai voltak a következő öt évben, mint Ronaldo. A chilei 34 évesen elszerződött a mexikói Américához, majd 2003-ban a Colo-Colóhoz igazolt, ahol szintén gólerősen futballozott, de egy tízmérkőzéses eltiltás után visszavonult.

„Rettegett Iván” a chilei válogatottban 69 alkalommal szerepelt, 34 gólt elérve. Az 1998-as világbajnokságon egyetlen gólt sem szerző Zamorano 2000-ben részt vett az olimpián is, amelyről bronzéremmel és gólkirályként térhetett haza.

Marcelo Salas

A chilei nemzeti csapat gólrekorderét (37 gól 71 fellépésen) tisztelhetjük az 1974 végén napvilágot látott Salasban, akinek első nagyobb egyesülete az Universidad de Chile volt. Mivel itt nagyipari mértékben termelte a gólokat, 1996-ban a River Plate-hez igazolhatott, és oroszlánrészt vállalt a klub sikereiben. 1997-ben Dél-Amerika legjobb játékosának választották, az 1998-as vb-n négy mérkőzésen négyszer volt eredményes, így 17,5 millió dollárért lecsapott rá - fél Európát megelőzve - a Lazio. A világbajnoki bronzcipős a rómaiaknál 19, 12, majd 18 bajnoki gólt szerzett, ezért is adott érte 2001 nyarán a Juventus 25 millió eurót. Háromévnyi, sérülésekkel terhes szenvedés után 2005-ben az Universidad de Chiléhez távozott. Némi kárpótlásképpen odahaza második virágkorát élhette meg, hiszen kevés híján minden második bajnokiján betalált, mielőtt 33 évesen fel nem adta a harcot örökös sérüléseivel.

Leonel Sánchez

84 szereplésével a chilei válogatott pályára lépési rekordere az 1936-ban született Leonel Guillermo Sánchez Lineros, aki karrierje zömét az Universidad de Chilében töltötte. A hétszeres chilei bajnok bal oldali középpályás két világbajnokságon is megfordult: 1962-ben, odahaza hat mérkőzésen négyszer is bevette ez ellen hálóit; négy év múlva viszont már nem ment neki ilyen jól. Bár többször is hívták a vén kontinensre idegenlégióskodni „Nagy Leonelt”, rendre nemet mondott kedvenc klubja kedvéért. A válogatottban 23 gólt szerző Sánchez 1973-ban vonult vissza.

Nelson Tapia

A jól megtermett kapuvédő 73 alkalommal szerepelt a chilei nemzeti 11-ben, ennél több fellépéssel csak Sánchez dicsekedhet. Az 1966 nyarán, Molinában született Nelson Antonio Tapia Ríos igazi vándormadár volt, hiszen profiskodott az O'Higgins, a Temuco, az Universidad Católica és sok más csapat színeiben. 1994-ben, a franciák ellen mutatkozott be a válogatottban, és rá is ragadt az 1-es mez egészen 2005-ig. 1998-ban kezdő volt a franciaországi világbajnokságon, és kulcsszerepet játszott a 2000-es olimpiai bronzérem megszerzésében is. Négy Copa Américán szerepelt, és nem kevesebb, mint 41 világbajnoki selejtezőn vett részt.

Manuel Pellegrini

Manuel Luis Pellegrini Ripamontit játékosként nem sorolták a világklasszisok közé, igaz, nem találunk Chilében minden utcasarkon olyan középhátvédet, aki 451 tétmérkőzésen lépett pályára az Universidad de Chile színeiben (1973-1986). Gólerősnek nem volt éppen nevezhető, hiszen egyetlen gólt ért el ezeken a fellépéseken, de ugyanennyiszer magára húzhatta a címeres mezt is. Edzőként jóval sikeresebb volt: visszavonulása után két évvel leülhetett imádott klubja kispadjára, majd számos dél-amerikai klubot irányított. 2004-ben került a spanyol Villarreal élére, és a „sárga tengeralattjárókkal” igen szép sikereket ért el, a Bajnokok Ligája elődöntőjében egy alkalommal csak egy elhibázott büntető miatt buktak el; emellett a bajnokság élcsapatai közé kerültek.

Clarence Acuna

Az 1975-ös születésű Clarence William Acuna Donoso az egyik legkarakterisztikusabb chilei középpályás, és még napjainkban is aktívan futballozik. 18 évesen már az O'Higgins profija, később az Universidad de Chile, a Newcastle United és más klubok voltak állomáshelyei. 1995 és 2004 között 61-szer szerepelt a válogatottban az aprócska, de igen agresszív, sokat futó és hősiesen harcoló középpályás. Sikerei csúcsán a Newcastle United 1,4 millió fontot adott az egy világbajnokságon és három Copa Américán is szereplő fáradhatatlan szűrőért.

tags: #chile #foci #valogatott

Népszerű bejegyzések:

• Dosztojevszkij klasszikus regénye
• A magyar futball legendája: Kovács Ferenc
• Vízenergia típusok és kihívások
• emlékezetes kupadöntők
• a Habsburg birodalom szíve