Kereszty Ádám, a Fradi jégkorong ikonja és pályatársai, mint Császár András
Szinte hihetetlen, pedig igaz: Kereszty Ádám (a hokis berkekben jártasoknak: Csőr, esetleg Csőri) 60 éves! A jeles évforduló karácsony második napjára esett, s a család meg a barátok már természetesen túl vannak a köszöntésen. Kereszty Ádámon azonban nyoma sincs semmiféle letörtségnek; épp olyan jó kedélyű és bőbeszédű, mint mindig. Azt mondja, az idő múlása ellen nincs mit tenni, s bár bizonyos életkor fölött az ember már nemigen ünnepli a születésnapjait, ő személy szerint úgy fogta fel a kerek évfordulót is, mint egy príma alkalmat arra, hogy a tágabb család összegyűlhessen, együtt lehessen.
S pillanatnyi kétség sincs, hogy a lehető legkomolyabban gondolja, amit mond. Persze, ennek az is feltétele, hogy a Ferencváros legendás balszélsője máig sportos életet él. Amikor először hívták interjú ügyében, azonnal készségesen igent mondott, csak annyit kért, hogy valamikor délben találkozzanak, mert az esti órákban teniszpartija van, amit a világért ki nem hagyna. „Ez azonban hiba volt, mert az operált térdem begyulladt, és másfél hetet kénytelen voltam kihagyni. Mit mondjak, elég nehezen bírtam, mert ha nem teniszezhetek, az számomra olyan, mintha elvonnák előlem az oxigént” - magyarázza. Partnerekben pedig nincsen hiány. A régi ferencvárosi csapattársak közül Mészöly András (Kandúr), Horváth Zoltán (Öcsi), Hajzer János és Deák Miklós is rendszeresen ütőt ragad. A társasághoz tartozik a hajdani válogatott kosaras, Temesvári Ottó is, aki közel a nyolcadik ikszhez is lelkesen szalad a labda után. Páros meccsek zajlanak, s ha többen gyűlnek össze, egy-egy szett után cserélődnek a játékosok, hogy mindenki pályán lehessen. A győzni akarás ugyanúgy megvan mindenkiben, mint a fénykorban, de azért ma már nem az a legfontosabb, ki nyer. „Bármi is a végeredmény, a tenisz utáni sörözés sosem maradhat el” - teszi hozzá.
Az első lépések a jégen
A tenisz annyiban Kereszty Ádám pályafutását is végigkísérte, hogy kiskölyökként a Feneketlen-tó melletti, telente természetes jégpályaként működő teniszpályán tanult meg korcsolyázni. Tősgyökeres XI. kerületi, a Ménesi út fölött, a Gombocz Zoltán utcában töltötte a gyerekkorát, manapság pedig a Pető Intézettel szembeni utcában él. A környéken jó néhány, később kiváló hokissá lett kissrác lakott még: így például Farkas András (Caja), Horváth „Öcsi”, Németh György vagy éppen Földváry István. Kereszty Ádámot egy utcabeli idősebb fiú, Majoross László vitte le először a jégre. Akinek ismerősen cseng a név, nem téved: az egyik szapporói hős, Majoross Gergely édesapjáról van szó. Érdekesség, hogy Gergő később éppen Kereszty Ádám révén ment le először hokizni.
Mivel az ötvenes években a telek még hidegek és havasak voltak, a Feneketlen-tó melletti természetes jégpálya is kitartott novembertől nagyjából március elejéig. Az önfeledt korcsolyázgatásból, jeges fogócskázásból persze még nem lett volna törvényszerűen jégkorongozás, ám a véletlen ekkor - szerencsére - közbeszólt. Lassan már tavaszodott, és a körtéri pálya elolvadt, Kereszty és néhány barátja pedig kimentek a Városligetbe, hogy egy kicsit még korcsolyázgassanak. Bár a jég már ott is vizes volt, de azért lehetett csúszkálni.
„Közel lehetett a záróra, amikor odajött hozzám egy Mondics nevű fiú. Megdicsért, milyen ügyesen mozgok, majd megkérdezte, nem lenne-e kedvem a BVSC-ben hokizni. Megpróbálhatjuk - feleltem, s így kerültem a vasutasokhoz. Körülbelül két-három hónapig tartott a BVSC-s próbálkozásom, aztán feladtam. Az edzések ugyanis este 10 órakor kezdődtek, ezért rendre karikás szemmel mentem reggel iskolába. Drága jó szüleim egyre többet morgolódtak emiatt, én pedig beláttam, hogy ez így tényleg nem mehet tovább.”
Kereszty Ádám sorsa azonban úgy volt megírva, hogy neki dolga lesz egyszer még a magyar jégkorongsportban. Ezért aztán a BVSC-től történő búcsú nem jelentett szakítást a sportággal. „A későbbi volános Kolbenheyer Józsi az osztálytársam volt. Egyszer megláttunk egy plakátot, amely a KSI újonnan szerveződő jégkorong-szakosztályába keresett gyerekeket. Fogtunk magunkat, és elmentünk a toborzóra.” A srácokat életkor szerint - is - csoportosították, s három csapatra osztották. Kereszty Ádám a KSI I-be került. S bár mindez nem tegnap történt, kapásból sorolja az akkori összeállítást.
„Kovács Anti védett, Böle Dezső és Ocskay Gábor volt a két bekkünk, a csatársorban pedig Dudás Karcsi, Ugray Iván és jómagam szerepeltünk. Dudás Csárli Kanadából tért haza az édesanyjával, odakint szerezte meg az alapokat, s ez persze meglátszott a mozgásán, a játékán. Nagyon tehetséges srác volt, de egy szívizomgyulladás fiatalon leparancsolta a pályáról. A második sor ekként festett: Hajzer János, Tamás János, elől pedig Hargitai, Fodor és Veres Tomi.”
A KSI I. bajnokcsapata
| Poszt | Játékos neve |
|---|---|
| Kapus | Kovács Anti |
| Hátvéd | Böle Dezső |
| Hátvéd | Ocskay Gábor |
| Csatár | Dudás Karcsi |
| Csatár | Ugray Iván |
| Csatár | Kereszty Ádám |
| Csatár (második sor) | Hajzer János |
| Csatár (második sor) | Tamás János |
| Csatár (második sor) | Hargitai |
| Csatár (második sor) | Fodor |
| Csatár (második sor) | Veres Tomi |
A KSI I-re igazán nem lehetett panasz, sorra nyerte a korosztályos bajnoki címeket. Nem véletlen, hogy amikor a hokisok betöltötték a 18. életévüket, szétkapkodták a társulatot. A többség az akkor a belügy csapataként működő Újpesthez került. A Fradi csak Kovács Antalt és Krasznait vihette el. Egyetlen játékos volt, akinek nem jutott klub: Kereszty Ádám. Igaz, az akkor már félárva fiúért (édesapja, aki roppant büszke volt gyermeke hokis előmenetelére, néhány évvel korábban súlyos betegség következtében elhunyt) senki sem lobbizott, érte senki sem emelte fel a szavát.
Szerencsére a Fradi néhány kiválóságának, például Horváth „Öcsinek”, Raffa Györgynek, no meg a legendás edzőnek, Rajkai Lászlónak szemet szúrt, hogy a robbanékony, technikás, gólerős szélső nem kelt el, s villámgyorsan lecsaptak rá. „Én magam szerencsés alkat vagyok, könnyen alkalmazkodom, a tiszteletet pedig természetesen megadtam valamennyi csapattársamnak, s főként az idősebbeknek. Ennek is köszönhetem, hogy olyan kiváló sportemberek vettek a védőszárnyuk alá, mint például Horváth Öcsi, Szikra Pista vagy éppen Raffa Gyuri. Az első időszakban még nem voltak állandó sortársaim, így játszottam például együtt Póth Öcsivel és Császár Andrással is.”
Arra még néhány esztendőt várni kellett, hogy a mára legendássá lett Kereszty, Mészöly, Havrán trió összeálljon. A korábban a Postásban hokizó Mészöly András ugyan már ott volt a Fradiban Kereszty Ádám érkezésekor, de az Építőkből érkező Havrán Péter csak évekkel később csatlakozott a zöld-fehérekhez. S nem is azonnal kerültek egymás mellé. Ám amikor összeállt a nagy hármas, Kereszty Ádám emlékei szerint szinte azonnal azonos hullámhosszra kerültek. „Más-más mentalitású emberek voltunk, de a pályán tökéletes volt közöttünk az összhang. Kandúr roppant erős egyéniség, igazi vezéralkat, én csendesebb típusnak számítottam, Peti meg forrófejűbb srác volt. De nagyszerűen kiegészítettük egymást, és ami számomra fontos: a civil életben is jól megértettük egymást. Ez utóbbi szempont talán nem mindenkinek lényeges, de mi rengeteg időt töltöttünk együtt, a nyarakat is végigdolgoztuk. Vagyis, ha a privát életben nem szíveljük egymást, aligha lehettünk volna ilyen sikeresek.”
Az FTC aranykora és a válogatott
Merthogy sikerekben nem volt hiány, hiszen a hetvenes évek az FTC aranykorát jelentették: zsinórban 11 bajnoki cím - ebből tíznek Kereszty Ádám is részese volt -, majd egy év kihagyást követően, amikor a Fót színeiben Magyar Kupát nyertek, jött még négy aranyérem (ebből Csőrnek még egy jutott). „Kivételesen jó társulat volt akkoriban a Fradiban, s ha egy-egy idősebb játékos elköszönt, kiváló tehetségek léptek a helyükre. Noha a kor szokásainak megfelelően hivatalosan amatőrnek számítottunk - nekem például a Tejipari Szállító Vállalatnál volt leadva a munkakönyvem - felfogásában, hozzáállásában profi volt a csapat. A győzelmeink értékét pedig csak növeli, hogy az Újpesti Dózsa nagyszerű vetélytárs volt, kiváló játékosok alkották a lilák csapatát is. Sokszor tényleg hajszálon múlott, hogy mi futottunk be elsőként. A közönség pedig a zsinórban megnyert tíz bajnoki címünk ellenére sem unt rá a hokira. Általában hat-hétezer ember előtt játszottunk, de a kulcsmérkőzésekre megtelt a Kisstadion.”
A kérdésre, hogy a sorozatos bajnoki címek közepette miként lehetett fenntartani a játékosok motiváltságát, Kereszty Ádám hamiskás mosollyal ennyit mond: „Az aranyérmekre sohasem lehet ráunni. Az ezüstökre annál inkább...” Ez bizony nagy igazság, de mielőtt továbblépnénk, Kereszty Ádám a lelkemre köti, hogy a cikkben feltétlenül említse meg Hunyadvári Zoltán nevét is. „Ő volt a mi mindenesünk, de legfőképpen a korcsolyáink élezője. Valóságos művésze volt ennek tevékenységnek. Mindenkinek olyan élet köszörült, ami a korcsolyázóstílusának megfelelt. Négy vagy öt generációt szolgált ki a Fradiban. Én személy szerint is nagyon jó viszonyban voltam vele. Amikor már betegeskedett, egyedül és Kandúrékkal is rendszeresen meglátogattam. Az ő esete is példázza, hogy azokban az időkben még igazi tartalma volt annak a megállapításnak, hogy a Ferencváros egy nagy család.”
„Biztosan mások is elmondták már, így csak megerősíthetem: a különböző szakosztályok versenyzői odafigyeltek egymásra, kijártunk a másik meccseire. A futballisták közül Nyilasi Tibi, Ebedli Zoli vagy Juhász Peti hokirajongó volt, remek volt a kapcsolatunk a pólósokkal, Wiesner Tamással, Balla Balázzsal vagy éppen Gerendás Györggyel is. De más klubok sportolóival is napi szinten tartottuk a kapcsolatot. Említhetném a kispesti labdarúgót, Lukács Sándort, a nagyszerű bokszolót, Kajdi Jancsit, illetve a kiváló teniszezőket, Taróczy Balázst és Varga Gézát. Nagyon jól megértettük egymást Varga Zoltánnal is. Miután hazaköltözött Németországból, lejárt hozzánk teniszezgetni. Volt, hogy egy kispályás focit is lemondott, mert a mi társaságunkban jól érezte magát. A halála előtt egy héttel dedikálta nekem a könyvét, ezt a példányt ereklyeként őrzöm otthon. Zoli zseniális futballista volt, s amikor Németországban éltem, egy alkalommal megnéztem őt egy öregfiúk bemutató meccsen. A Bayern színeiben lépett pályára, s megható volt látni, hogy olyan futball-legendák, mint Sepp Maier vagy Paul Breitner, milyen szeretettel és tisztelettel bántak vele.”
Kereszty Ádám sikerei persze nem kizárólag a Ferencvároshoz kapcsolódnak. A válogatottban is éveken át meghatározó ember volt. Tizenegy világbajnokságon szerepelt. A legbüszkébben a tokiói és a belgrádi vb-re gondol vissza, amikor a B-csoportban sikerült kétszer is a középmezőnyben végezni. Pedig Magyarország akkor már kakukktojásnak számított a nemzetközi mezőnyben, mert rajtunk kívül mindenütt fedett pályás sportágnak számított a jégkorong. Itthon azonban a politika csak a sportág „szinte tartását” engedélyezte, ezért például az olimpiai selejtezőkön el sem indultunk. A riválisok elhűlve hallgatták a mieink beszámolóit arról, hogy hány igazolt játékos van Magyarországon, s hogy kizárólag nyitott pályák állnak rendelkezésre. Akadt, aki „tiszteltbeli világbajnokká” avatta a magyar játékosokat, mondván, ilyen háttér mellett csodaszámba mennek az eredményeik.
„Az már csak apró adalék az akkori viszonyokhoz, hogy miközben az ellenfelek játékosai tetőtől talpig felöltöztetve jelentek meg a világeseményeken, nekünk még egyforma hokis zsákjaink sem voltak. A címeres melegítőket rendszerint egy nappal az utazás előtt kaptuk meg a Népstadion raktárából. Addigra sikerült ugyanis kimosni, mivel egy héttel korábban még példának okáért a kézilabdázók hordták őket. A hazaérkezésünket követően mi vittük vissza a melegítőket, s legközelebb mondjuk a vívók viselhették azokat. A válogatott túrákra kizárólag botokat kaptunk a szövetségtől, minden más felszerelést a klubból vittünk magunkkal...” Kereszty Ádám összesen 170 alkalommal viselte a címeres mezt.
Ám mielőtt továbblépnénk, azt még gyorsan elmeséli, milyen sajátosan indult a válogatottbéli pályafutása. „Ha jól emlékszem, egy párizsi tornára volt hivatalos a nemzeti együttes. A keretbe meghívtak, végig is dolgoztam a közös felkészülést, ám az utolsó edzést követően hiába füleltem, az utazó névsor kihirdetésénél nem hallottam a nevemet. A szakvezetőség azzal indokolta a mellőzésemet, hogy a sporthivatal nem adta ki az útlevelemet. Ráadásul kaptam egy üzenetet, hogy másnap reggel 8 órakor jelentkezzek az OTSH útlevélosztályának nagyhatalmú főnökénél, bizonyos Kőnig elvtársnál. Bevallom, kezem-lábam remegett, amikor bekopogtam az ajtaján. Kőnig elvtárs elmondta, utánanéztek a pályafutásomnak, s azt látták, hogy két éve vagyok a Fradiban - amely akkoriban gyanús egyesületnek számított a hatalom szemében -, nincs állásom, egyébként pedig egy fiatal, tehetséges hokis vagyok. Mindebből arra a következtetésre jutottak, hogy én bizony disszidálásra készülök. Útlevelet tehát nem kaphatok.”
„Őszintén mondom: eszembe sem jutott, hogy illegálisan elhagyjam az országot. Az viszont tény, hogy állásom nem volt, de ennek meg az volt az oka, hogy az FTC-nél még nem tudtak elhelyezni úgynevezett sportállásba, vagyis a klubot támogató valamelyik mezőgazdasági céghez. Ezt elmondtam Kőnig elvtársnak, s kértem, ellenőrizze az állításaimat. Ő fel is hívta a Fradi egyik vezetőjét, aki megerősítette, amit mondtam. Javára legyen mondva, Kőnig ezek után becsületszóra megígérte, hogy a következő túránál már nem akadékoskodnak, s megkapom az útlevelet. Így is lett, s egészen az 1983-as, legendás budapesti vb-ig játszottam a nemzeti együttesben, s csak a B-csoportba jutást követően mondtam le a válogatottságot.”
Profi karrier és visszavonulás
Az 1984-es bajnoki címet követően aztán a Ferencvárostól is elköszönt (tegyük hozzá: a klubnál azóta sem jutott eszébe senkinek sem, hogy hivatalosan is elbúcsúztasson egy örökös bajnokot). A nyolcvanas évek közepén már legálisan is lehetett profiskodni, Kereszty Ádám pedig válogatottbeli csapattársa (a nagyon fiatalon, 50 éves korában elhunyt) Buzás György hívására és ajánlásával a harmadosztályban vitézkedő augsburgi Pingvinekhez igazolt - kíváncsiságból, levezetésként, no meg egy kis pénzt keresni. Ha a munkaerő már a hetvenes években is oly szabadon áramolhatott volna Európában, mint manapság az unión belül, Kereszty Ádám gyaníthatóan egy sokkal nevesebb profi klubnál is megállta volna a helyét. Megkeresésekben tudniillik nem volt hiány. Hívták egyedül és hívták Mészöllyel meg Havránnal hármasban is. Ám akkor már családos emberként nem akart illegálisan kint maradni. Emiatt viszont elesett attól, hogy aktív évei alatt masszívan megalapozza a civil életét. Az itthoni sportolói keresetekből ugyan meg lehetett élni, ám ahhoz kevés volt a pénz, hogy egy család jövőjét hosszú távra rendbe tegye. S hiába hoztak haza a ferencvárosiak nem egyszer tisztes pénzdíjakat...
tags: #csaszar #andras #jegkorong
