A Magyar Népélet Gyökerei és Hermán Ottó Munkássága: Nyelvkincstől a Hajdemákok Világáig
A magyar tudományos és kulturális életben számos kiemelkedő alkotás született a múlt századforduló idején, melyek a nemzeti identitás és az ősi gyökerek feltárására irányultak. Ezen törekvések egyik jelentős képviselője volt Hermán Ottó, akinek munkássága mélyrehatóan foglalkozott a magyar pásztorok nyelvkincsével és a népi életmód sajátosságaival. A Királyi Magyar Természettudományi Társulat kiadványai keretében, már 1872-ben megindult társulat támogatásával, 1914-ben látott napvilágot az a munka, mely részletes képet fest a magyarság ősfoglalkozásairól.
A kötet bevezetéseként egy előszó is olvasható, mely Hermán Ottó személyes elkötelezettségét és a hatalmas terv végrehajtására irányuló szándékát tükrözi. Mint írja: „Arra a kérdésre, elbirom-e mindezt végezni? mert ez az erős szó fogadalom is volt.” A szerző lankadatlan kitartással jelölte ki és követte a tudományos kutatás módjait és céljait. A munkát dr. a Kir. Magy. elnöke támogatásával rendezték sajtó alá, amely így biztosította, hogy az idők során összegyűjtött gazdag anyag a nyilvánosság elé kerüljön.
Hermán Ottó Munkássága és a Magyar Ősfoglalkozások Kutatása
Hermán Ottó kutatásai a magyar pásztorok nyelvkincsére összpontosítottak, melyet az egyik legsarkalatosabb elemnek tartott a magyarság eredetének megértésében. Már korábbi műveiben, mint például „A magyarok nagy ősfoglalkozása” (1909), lefektette azon alapokat, melyek szerint az ősi foglalkozások tüzetes tanulmányozása nélkülözhetetlen. Kiemelte, hogy a természettudományok szolgálatában álló munka, mint amilyen a pásztorok nyelvének feltárása, ma már igazán „a maga lábán jár”.
A kutató célja az volt, hogy új módszer szerint kutassa a magyarság eredetének helyét, fedezze fel a magyarok őshazáját, és bemutassa az ősi foglalkozások, például a halászat és a pásztorélet jelentőségét. A Kir. Magy. Természettudományi Társulat munkája jelentős volt ezen a téren, mivel senki sem foglalkozott ilyen részletességgel a témával. A gyűjtés kiterjedt a népies halászat ősi nyomaira, melyek a magyarság messze múltjára sugároznak vissza, egészen az eredet felé.
A pásztorélet tanulmányozása különösen fontosnak bizonyult, hiszen a „szilaj pásztorság” nemzetünk életének mélyen gyökerező részét képezi. Hermán Ottó szerint a régi magyar pásztorélet még megőrizhette az ősiségből azt, ami a nyelvben és a szokásokban is tetten érhető. A török hódoltság időszaka, mely végig dúlta és sarczolta Magyarországot, nagy pusztítást végzett, és sok eredeti kifejezés, szokás feledésbe ment vagy megsemmisült. Azonban az állattenyésztés, különösen a pásztorság, olyan területeket foglal el, melyek segítenek bevilágítani a messze múltba.
A Nyelvkincs és az Eredet Kérdése
A nyelvkincs vizsgálata kulcsfontosságú az eredet megértésében. Hermán Ottó hangsúlyozta, hogy a nyelv a fogalom első csírájával kapcsolódik egybe, egészen annak elágazásáig. A tudomány rávilágított arra, hogy az ember eredete, fejlődésének pontja és az okok, melyek a fejlődés folyamatát indították, tele vannak bizonytalansággal. Azonban a nyelv, mint egy ősi kincs, segíthet a homályból világosságra vezetni.
A kutatás során olyan analógiák és tények kerültek elő, melyek a magyarság keletről délnyugat felé tartó vándorlását támasztják alá, ahogy azt a mód, a szerszám, és a török, tatár és kirgiz nyelvvel való egybevetés is jelzi. A tárgyi bizonyítás a munka utolsó kötetének maradt fenntartva. Stein Aurél és Hédin Sven sivatagi kutatásai is párhuzamba állíthatók, melyek az ázsiai homoksivatagok világába nyújtanak bepillantást, ahol az emberi civilizációk korai nyomai rejtőznek.
A Pásztorélet és Népi Természetismeret
A pásztornyelv hajlékonysága és gazdagsága tükrözi a pásztorélet sokszínűségét. Az egyes szó a fogalom egységes és éles meghatározását teszi lehetővé. Például a „bitang karó” olyan karót jelentett, amely addig állt, míg gazdája akadt, vagy amíg a pásztor a cserényben mulatott. A pásztor a kutyáját is hivatásához illően nevezi meg, például „Dwiá-nak”, „Tatrosnak”, „Tömösnek” vagy „Viklérnek”.
A természetismeret is elengedhetetlen része volt a pásztoréletnek. A pásztorcsillagászat, az időjárás és időjóslás, valamint a pásztormadártan, fa- és bokorismeret mind-mind hozzátartoztak a mindennapokhoz. A tulipán, mint virág, különleges szerepet játszott a magyar kultúrában, megjelenve a díszítőművészetben és a népi hagyományokban. Mikes Kelemen is megemlíti, hogy a szegfűre és a tulipánra léptek a lovak, utalva a virág gazdag előfordulására. A fajra nézve Degen Árpád dr. szerint a Tulipa Biebersteiniana E. et S. lehetett az az eredeti faj, amely a pusztákat tarka, piros-sárga és zöld szőnyegként borította.
Pásztorok és állataik - A nyelvi sokszínűség
A pásztorok nyelve rendkívül gazdag az állatok, különösen a juhok, lovak, szarvasmarhák és disznók megnevezésében. A juhok esetében a „nyájajuhász” fejezi ki a legtisztább nomád életformát. A juh sorrend, falka, arany-falka, majd az összesített falkák alkotják a nyájat.
A pásztorok különböző típusai az általuk terelt állatokról kapták nevüket. Ez a tagozódás az állatfajok szerinti specializációt mutatja be. Íme néhány példa a pásztorok elnevezéseire:
- Ártányos
- Bikás
- Bivalyos
- Csikós
- Csődörös
- Ellető
- Esztrengás
- Falkás
- Fejős
- Göbölyös
- Gulyás
- Kanász
- Kanos
- Kondás
- Kocás
- Kosos
- Malaczos
A pásztor fő terelőszerszáma, az ostor is részletes elnevezésekkel bír: az ostor dereka, tőcsapója, csapója, legvégén sudara. A lószőr színeinek megkülönböztetése - piros-, sötét-, szattyán-, tüzes-, világos-pej - szintén a nyelvi gazdagság bizonyítéka. Hasonlóan részletes a szarvasmarha és a disznó szótára is, melyben a „süldő”, „választási”, „malaczos” vagy „ártányos” kifejezések a disznó életkorát vagy állapotát jelzik.
A kutya szerepe különösen kiemelkedő a pásztoréletben, az ember és kutya közötti viszony rendkívül mély. „A magyar pásztor és a közrendű ember is, kutyáját hivatásához illően nevezi meg.” A kutya nemcsak segítője, hanem társa is a pásztornak, akinek egész kedélyvilága megnyilatkozik a kutyák elnevezéseiben. Példák a kutyanevekre: Veddrád, Szultán, Viklér, Lord, Pamina.
Történeti Elbeszélés - Egy „Constabler” Kalandjai
A kiadvány egy regényes történethalmazt is tartalmaz, melynek hőse egy „constabler”, akinek csak keresztnevét jegyezte föl a krónika: „Hugó”. Ez az elbeszélés, mely a 17. században játszódik, izgalmas betekintést nyújt a korabeli harcokba, furfangokba és az emberi sorsokba. Hugó története tele van kalandokkal, cselszövésekkel és váratlan fordulatokkal.
Hugó a „bomba-vető” mesterségét ismeri, mely a korabeli tüzérség egyik újdonsága volt. A bombák, melyeket lőporral töltöttek meg, pusztító erejűek voltak. Az elbeszélés részletesen leírja a tűzkorsók működését, melyek nem vizet, hanem tüzet rejtettek. Hugó azonban egy gyanús ügybe keveredik, amikor a soltész árulással vádolja, mondván: „a csalhatatlan bizonyíték ellened, gaz áruló!”
A constabler kalandjai bírósági tárgyalásra vezetnek, ahol számos bűntettel vádolják, mint például: „furtum” (lopás), „hæresis” (eretnekség) és „antropophagia” (emberhús fogyasztás). A nagybíró, látva a vádlott hihetetlen életútját, a „siralomházba” küldi, mint a legnagyobb tortúrára és penitenciára egy gonosztevőnek.
Hugó története folytatódik a császári seregben, ahol beleszeret egy gyönyörű, fekete szemű, tizenhat éves leányba, Marinkába. Később a socinianus eretnekek közé keveredik, majd tatárok fogságába esik. Itt megtapasztalja a kegyetlenséget, de furfanggal sikerül túlélnie. A „tatárok” ellen vívott harcok és a túlélésért folytatott küzdelem a történet központi elemei.
A Hajdemákok Világa és a Barlang Erőd
Hugó, aki ekkor már Barán néven ismert, a hajdemákok (rablók, felkelők) közé kerül, és velük él egy rejtett barlangban. A barlangrendszer rendkívüli védelmet nyújtott, és olyan titkokat rejtett, melyekről csak kevesen tudtak. A hajdemákok furfangos módon vezették be a barlangba a patakot, és a belső terekben malmot, kovácsműhelyt és gabonatárolót is kialakítottak. A barlang mélyén, lapos boltozatú teremben, akár négyszáz ember is elfért.
A hajdemákok sajátos törvények és szokások szerint éltek. Egyik vezérük, Nyedzviedz, aki szokatlanul kegyetlen is tudott lenni, próbák elé állította Baránt. Az egyik próba során egy szakadékba kellett ugrania, hogy bizonyítsa bátorságát. Barán, a Madus nevű leány segítségével, aki a vezér lánya volt, sikerrel veszi az akadályokat. A Madus „nagyon megtetszett ez a tréfa” Baránnak, és hamarosan szerelem szövődik közöttük.
A hajdemákok életében különleges helyet foglalt el a „násznép” elengedése. Azok, akik szerelmesek voltak és el akarták hagyni a barlangot, egy sziklahasadékon keresztül távozhattak, ahol „most is összeölelkezve fekszenek ott”, jelezve az út veszélyeit. Barán és Madus is ezen az úton indultak el, egy rejtett, fenyvesekkel sűrűn benőtt völgybe, melynek forrása is a barlangból eredt.
Ez a különös közösség nem imádkozott, de nem is követett el semmi vétket a saját szabályaik szerint. Az itt élő legvénebb ember a pátriárka volt. A tele ééstár és pincze biztosította a jó evés és ivás lehetőségét. Az elbeszélés egy lenyűgöző képet fest egy elfeledett, titokzatos világról, ahol az emberi találékonyság és a természettel való harmónia, vagy épp az azzal való küzdelem határozta meg az életet.
tags: #csobolya #jozsef #sulyemelo #valogatott #gyuro
