Karoline de Souza: Egy brazil kézilabdázó sorsa a világ élvonalában

A női kézilabda világában kevesen mondhatnak el magukról olyan egyedi és küzdelmes utat, mint a brazil válogatott játékosa, Karoline de Souza. Karrierje során nemcsak a nemzetközi kézilabda számos kihívásával szembesült, hanem személyes sorsában is rendkívüli akadályokat győzött le, melyekről gyakran társa, Bárbara Arenhart kapus társaságában beszélt. Hol külön, hol együtt megjárták Európa számos bajnokságát, miközben 2013-ban világbajnoki címet szereztek a brazil válogatottal. Később, korábbi edzőjük, Németh András hívására 2016-ban érkeztek Vácra, ahol nagy szerepük volt egy összetartó, egymásért küzdő közösség kialakításában. Elmondásuk szerint örömmel segítik a fiatal magyar kézilabdázók fejlődését, és meg vannak győződve, hogy néhány éven belül felnőtt szinten is eredményes válogatottunk lesz. Ismerjék meg most kicsit közelebbről Bárbara Arenhartot és Karoline de Souzát, akiket a magyar kézilabda szeretői „Karol” néven ismerhetnek.

Eltérő családi háttér: a szegénységtől a magániskoláig

A két életvidám játékossal egy budapesti kávézóban találkoztunk, ahová velük tartott a Skywalker-nek keresztelt törpespiccük is, aki érthető módon egyből nagy népszerűségre tett szert a vendégek körében. „Mindig ez történik, de már megszoktuk” - mondta mosolyogva a Karol becenévre hallgató De Souza, aki még Dániából hozta magával a kis kedvencet. A beszélgetés elején hamar világossá vált, hogy teljesen eltérő családi háttérrel jutottak el a kézilabdában az európai karrierig. Bárbara Arenhart, vagy ahogy mindenki szólítja, Babi, a testvéreivel együtt ugyanabba az iskolába járt szülővárosában, Novo Hamburgóban, itt ismerkedett meg a sportággal. „Tizenegy éves lehettem, amikor a bátyámmal együtt kipróbáltuk a kézilabdát a suliban. Nem kell komoly edzésekre gondolni, egyszerűen csak meg akarták velünk ismertetni az alapokat, ráadásul ez egy vegyes csapat volt, a fiúk és a lányok együtt játszottak. Egyáltalán nem voltunk sportos család, nem volt más élsportoló a rokonok között, az édesapám focizott egy ideig a katonaságnál, de ennyi. Mivel egy magániskolába jártam, a szüleimnek azért is külön fizetnie kellett, hogy kézilabdázhassak.” Utána a húgával, Amandával a helyi női csapatban szerepeltek, míg az öccse, Guilherme a férfiegyüttes tagja volt. Három évet játszott így a nemzeti bajnokságban, aztán 2007 februárjában rövid ideig Sao Paulóba igazolt, de az év végén már jött is a spanyol lehetőség.

Arenhart sok posztot kipróbált, mielőtt beállt a kapuba. Saját bevallása szerint nem volt túl technikás, egy ideig beálló volt, de nem igazán ment neki. 13-14 éves korában került a kapuba, a húga is először ezen a poszton játszott, jó párost alkottak, aztán Amandából később szélső lett. De Souza ezzel szemben teljesen ellentétes utat járt be. Nincsenek testvérei, a családjában azt sem tudták, mi az a kézilabda. „Ráadásul elég szegény körülmények között éltünk, egy szociális programnak köszönhetően tudtam elkezdeni kézilabdázni. Kisgyerekként túl sok energiám volt, így az édesanyám bármilyen sportra elengedett, csak hogy ezáltal is lefoglaljam magam. Így a kézilabda mellett atletizáltam és kosárlabdáztam is. Tehetségesnek tartottak, de sokat is dolgoztam, a suli után több korosztály edzésén részt vettem.” Miután véget ért ez a program, Karol abbahagyta egy időre a játékot, mivel a családjának nem volt rá pénze. Egyik barátja ajánlotta be a helyi csapathoz Paranaguában, így tudta folytatni. „Az ottani edzőnket aztán elhívták egy másik városba, ahová magával vitte az idősebb játékosokat. Két évvel később engem is megkeresett, így tizennégy évesen elkerültem otthonról, és egyedül kellett boldogulnom. Pénzt is kaptam a játékért, persze nem túl sokat.”

A reptéren „lekapcsolták”: Az európai kaland kezdete

Ma már jóformán minden brazil játékos Európába akar jönni játszani és fejlődni, akkor még ez korántsem volt így. Ráadásul kezdetben a brazilokat nem tartották túl sokra, így nem volt könnyű a helyzetük. „Még csak juniorkorú voltam, amikor már meghívtak a felnőttválogatottba, ahol az idősebb játékosok meséltek arról, hogy Európában teljesen más a kézilabdát körülvevő közeg, amit én is ki akartam próbálni” - folytatta Arenhart. - „Kétezer-hétben éppen döntőt játszottunk a klubommal, amit látott a Spanyolországban légióskodó egyik honfitársam. Öt nappal később hívott, hogy az egyik legjobb spanyol csapatnak szüksége lenne kapusra. Nem kérdeztem többet, csak rávágtam, hogy megyek.” Valahogy így kezdődött Babi európai karrierje, amely már csaknem tizenegy éve tartott ekkor. A legelején vele maradt fél évig a húga is, mert a szülei nem akarták, hogy egyedül vágjon neki a nagyvilágnak. Ugyanabban a spanyol csapatban edzett, mint Arenhart, de nem játszott profi szinten. A következő szezonban az öccse volt vele két hónapot, és azóta is minden évben valamelyik rokona meglátogatja aktuális állomáshelyén. „Aztán karácsonykor mindig együtt van otthon az egész család, de tervezzük, hogy egyszer mind eljönnek Európába.”

Mindketten több országban megfordultak a kontinensen, s a beilleszkedés mindenhol kihívásokat tartogatott, de ezen kívül is számos emlékezetes sztorival gazdagodtak az évek során. A 28 éves De Souza 2011-ben érkezett Európába, és éppen a Siófok volt az első klubja. Már a belépője sem volt átlagos: „Nem volt könnyű, ugyanis semmilyen nyelvet nem beszéltem a portugálon kívül. Amint leszálltam Amszterdamban, egyből meg is állítottak, mert nem tudtam érthetően elmondani, miért megyek Magyarországra. Soha nem fogom elfelejteni. Lekéstem a csatlakozást, szerezni kellett valahonnan egy tolmácsot, végül csak egy spanyolt találtak. Tizenhárom órával később érkeztem a vártnál. Kész rémálom volt, folyamatosan kérdezgettek, akartam mondani valamit, de nem tudtam semmit kinyögni. Szóval egy nagy kalandként indult…” - emlékezett vissza Karol, aki egyből elkezdett magyarul és angolul tanulni, hogy elkerülje a hasonló szituációkat. „Akkor még nem volt ilyen sok külföldi játékos Siófokon, így mindenki magyarul beszélt. A szezon végén még egy bronzérmet is nyertem a csapattal az Érddel szemben. Mindig is mondtam Babinak, hogy szeretnék egyszer visszajönni Magyarországra. Szerintem elég hasonlóak itt az emberek a brazilokhoz.”

Németh András „zuhanyozni küldte”

Babi számára is a nyelv jelentette a legnagyobb kihívást. A spanyol és a portugál ugyan nagyon hasonló, de azért néha adódtak félreértések, kellemetlen szituációk. „Többször is kerültem olyan helyzetbe, hogy mondtam valamit, amin mindenki csak nevetett, én meg nem tudtam, mit rontottam el.” „Én egyszer tíz másodpercet akartam mondani dánul, de valami teljesen más lett belőle, mindenki hahotázott a kocsiban. De miért vannak ennyire hasonló szavaik, teljesen más jelentéssel?” - vetette közbe Karol.

„Maga a kézilabda is más volt a különböző országokban, ahol megfordultam: Brazíliából Spanyolországba igazolni nagy ugrás volt, az ottani bajnokság igen erős volt akkoriban - folytatta Arenhart. - Norvégiában meg kellett szoknom, hogy míg nyáron akár tizenegy óráig is világos volt, addig télen meg az éjszakák voltak hosszúak. Szezon közben haza kellett mennem, mert a mamám beteg lett, és mire visszaértem, már mínusz huszonöt fok volt. Amikor délután véget ért az edzésünk, már koromsötét fogadott.”

„A Hypóban Németh András híresen kemény edzései jelentették a legnagyobb kihívást. Emlékszem, az első tréningekről sírva távoztam, annyira fáradt voltam. Három hónap kellett, mire megszoktam, aztán jó barátok lettünk, és a mai napig úgy tekintünk rá Karollal, mint egy apafigurára. Romániában nagyon kemény szezont töltöttem, pénzügyi problémák adódtak, gondok voltak a vezetőség és a játékosok között. Számomra a kézilabda nem a pénzről szól, hanem sokkal inkább a szenvedélyről. Ott pedig úgy éreztem, teljesen elment egy anyagias irányba a történet.” Németh Andrással kapcsolatban Karolnak is eszébe jutott egy emlékezetes eset: „Az egyik Hypo-meccsen teljesen kiakadt rám, és az időkérésnél magyarul szólt hozzám, amit rajtunk kívül még Temes Bernadett értett az akkori csapatból. Én meg szintén magyarul visszaszóltam neki. Már az első félidőben elküldött zuhanyozni, ott vártam a többiekre. A szünetben megpróbáltam visszasomfordálni, mintha mi sem történt volna, aminek az lett a vége, hogy haza kellett mennem. Ilyen a viszonyunk, néha harcolunk, de alapvetően kedveljük egymást.”

Gondok a brazil szövetségnél és a válogatottnál

A 2013-as világbajnoki arany a női válogatottól és a 2016-os riói olimpia nem igazán hozta meg a remélt fellendülést a brazil kézilabdában, sőt. Arenhart és De Souza szerint az okok szerteágazóak, de a problémák elsősorban a helyi szövetség működésében keresendőek. „A korábbi elnök vizsgálat alatt áll, ugyanis a brazíliai vébével kapcsolatban sok furcsaságra derült fény. A szponzorok közben távoztak, ami miatt több összetartásunk is elmaradt, csak az olimpiai bizottság támogat minket. Van remény, hogy az új elnök rendbe teszi a dolgokat, de ez hosszú és kemény munka lesz. Igazából minden sportág szenved az olimpia óta, mert arra nagyon sok pénz ment el” - összegezte röviden a helyzetet Arenhart.

„A vébéarany nem a szerencsén múlott, nagyon jó felkészülésünk volt. Azt hittük, minden így fog folytatódni, de véget ért a Hypo-projekt, és egyre kevesebb közös edzésünk volt a válogatottal. Sok mindent megígértek, amiből semmi nem valósult meg. Duda [Eduarda Amorim - a szerk.] lehet szuper a Győrben, de ha nem edzünk együtt, nem fog menni. Jól jellemzi a kialakult helyzetet, hogy az U18-as csapat egy évet készült a vébére, aztán az utolsó pillanatban kiderült, nem utazhat, mert nincs rá pénz. Összetörték az álmaikat, lehet, hogy ez lett volna életük lehetősége” - tette hozzá De Souza, aki nagyon tart attól, mi lesz, ha a mostani generáció kiöregszik. „Nézd meg a magyar vb-győztes juniorválogatottat, sehol sem vagyunk tőle, lehetetlen, hogy felvegyük velük a versenyt.”

A világbajnoki szereplések is rávilágítottak a brazil kézilabda nehézségeire. Egy alkalommal például az északiak gyorsan állva hagyták riválisukat, a 10. percben már 8-2-re vezettek, majd 13-3-nál kétszámjegyű lett a különbség. A második félidőben folytatódott az egyenlőtlen küzdelem, a norvégok örömkézilabdát játszottak, a brazilok csak szenvedtek, 25-8 is volt az állás, a tizedik góljukat a 45. percben szerezték. A dél-amerikaiknál a dunaújvárosi Rosa Kelly de Abreu háromszor volt eredményes, a győri Bruna de Paula és a szombathelyi Milena Maria de Souza Menezes nem dobott gólt.

A közelmúltbeli világbajnokságok során a brazil válogatott eredményei a következők voltak a középdöntőkben: Norvégia 10 pont, Brazília 8, Angola 6, Svédország 4, Csehország 2. A magyar NB I számos brazil játékost foglalkoztatott és foglalkoztat. A Bajnokok Ligájában és a magyar bajnokságban is címvédő Győri Audi ETO KC játékosai közül Eduarda Amorim a brazil válogatottat erősítette. A Kisvárda csapatából Samira Rocha, a Szombathelyi KKA-ból Milena Maria de Souza Menezes, a Dunaújvárosból pedig Rosa Kelly de Abreu kapott meghívót nemzeti csapatába. A Váci NKSE-t a brazil Bárbara Arenhart és Karoline Souza képviselte. A játékosok közül a világbajnok brazil Karoline de Souza is távozott a Mosonmagyaróvártól.

Sosem veszekednek, jól kiegészítik egymást

A két vidám természetű brazil játékos már hosszú évek óta egy párt alkot, bár nem volt mindig egyszerű a nagy távolság miatt. „A legnehezebb év az volt, amikor én Romániában játszottam, Karol Dániában. Nagybányán nincs reptér, a Bajnokok Ligájában is szerepeltünk, így előfordult, hogy két hétig egy szabadnapunk sem volt. Jó, ha kétszer találkoztunk az egész idény alatt” - emlékezett vissza Arenhart, míg De Souza hozzátette, soha semmilyen negatív megjegyzést nem kaptak, inkább mindenki a támogatásukról biztosította őket. A Vác már a harmadik klub, ahol együtt játszanak, előtte egy-egy évig az osztrák Hypóban és dán Nyköbingben szerepeltek együtt. Mielőtt 2016-ban Magyarországra jöttek volna, Dániában játszottak a Nyköbing csapatában, ahol nem érezték a legjobban magukat, így tulajdonképpen a legjobbkor jött Németh András és a Vác megkeresése.

„A pályafutásunkban is segített, hogy mindig volt kihez fordulni, aki ráadásul pontosan érti, profi kézilabdázóként éppen min megyünk keresztül - folytatta De Souza. - Babi mindenkinek próbál segíteni, ezért is ő a kapitány Vácon. Egyből kiszúrja, ha valakinek valami gondja van. Egy fiatal játékos sokszor nem mer az edzőhöz fordulni a gondjaival. A világon neki van az egyik legnagyobb szíve.” Arenhart szintén azt emelte ki, hogy bármit meg tudnak beszélni, ugyanakkor sokat nevetnek is együtt. „Karol elég érdekes személyiség, az állatokról és a tudományról is tud nekem újat mondani. Szereti a semmittevést, én meg ha van egy szabadnapunk, mindig mennék valahová. De nem szoktunk veszekedni, nyugalomban élünk.” Utóbbi nyugodtság azért kevéssé köszön vissza a pályán Arenhartról, ebben a tekintetben eléggé különböző személyiségnek tűnik a két brazil. „A kézilabdában találtam meg azt a területet, ahol kiteljesedhetek. El kell ismernem, hogy eléggé szenvedélyes vagyok a mérkőzések közben, sokszor előfordul, hogy nem tudom irányítani az érzéseimet, így mindenki láthatja, ha mérges vagy éppen boldog vagyok. Jó lenne néha nyugodtabbnak maradni, de nem bánom, ilyen vagyok. A pályán kívül azért visszafogottabb vagyok” - jelentette ki Arenhart. „Néha csak kívülről tűnhet úgy, hogy nyugodt vagyok, de igaz, hogy nem vagyok az a játékos, aki látványosan örül egy gólnak vagy egy blokknak. Így tudok koncentrált és kiegyensúlyozott maradni. Azért így is elég bolondok vagyunk, általában mi beszélünk a legtöbbet egy társaságban” - tette hozzá De Souza. Arenhart 32 éves, míg De Souza nála négy évvel fiatalabb.

Családi támogatás és álmok

Bár hosszú ideje Európában töltik az idejük nagy részét, nem feledkeztek meg az otthoniakról sem, és lehetőségeikhez mérten igyekeznek segíteni a családjuknak. Babi édesanyja már nem érhette meg, hogy lánya a 2013-as világbajnokságon a brazil válogatottal felért a csúcsra. „Amíg beteg volt, ő adott erőt. Az utolsó időszakban, amikor otthon voltam nála, arra ösztökélt, hogy nekem a pályán a helyem és játszanom kell, nem boldog, ha ott vagyok. A vébé így is nagyon nehéz volt, Karollal voltunk egy szobában, és minden meccs után sírtam. Nagyon családcentrikus vagyok, ha már nem lehetek többet velük, szeretném, ha büszkék lennének rám.”

Babi legidősebb testvére, Cássia 34 éves, és Down-szindrómával született. Egyelőre még nem látogathatta meg húgát Európában, ugyanis nem tudják, hogyan viselné a hosszú utat. „Van egy nagy álmom, ha egyszer visszatérek Brazíliába, szeretnék létrehozni egy olyan szervezetet, amely segít a hozzá hasonló embereknek, mert hiszem, hogy sokkal többre lenne képes, ha több lehetősége lenne. De így is ő a legjobb dolog, ami történhetett a családunkkal” - mondta Arenhart kissé elérzékenyülve. „Amikor született, Brazíliában még keveset tudtak a Down-szindrómáról. Nem volt igazán lehetősége, hogy fejlessze a képességeit, hogy megtanuljon írni és olvasni. A családunk minden tőle telhetőt megtett, de nem talált olyan iskolát, amely foglalkozni tudott volna vele. Tizenöt évesen a hét-nyolc évesekkel járt együtt, mert mentálisan velük volt egy szinten. A szülővárosomban van egy egyetem, amelynek sok jó programja van, segítenék nekik partnereket, önkénteseket találni a munkájukhoz. Cássia és a hozzá hasonlók olyan különleges emberek, megérdemelnék, hogy jobban a társadalom részei legyenek.”

De Souza tett egy ígéretet az édesanyjának, mielőtt légiósnak állt, és meg is tartotta a szavát. „A szüleim még azelőtt különváltak, hogy Európába jöttem. Az anyukám egyszer látogat meg minden évben, mert elég drága az út. Megmondtam neki, elmegyek, hogy megvalósítsam az álmaimat, de megígértem, hogy veszek neki egy házat. Három évig folyamatosan félreraktam a fizetésemből, aztán megvettem. Már nem tud dolgozni, mert a csípőjével gondja van, de előtte hétéves kora óta takarított. A nyugdíja körülbelül semmit sem ér, így most én segítek neki. Mindig gondosan beosztom a pénzem, és átgondolom, hogy mire kell költenem.”

tags: #de #souza #brazil #valogatott #kezilabdazo

Népszerű bejegyzések:

• Jövőbeli célok az U18-as magyar focicsapatnál
• A Stadt Étterem szolgáltatásai
• Részletek az Alba Plaza átalakulásáról
• 2018 legszebb stadionja
• A megosztó Gerard Piqué pályafutása