Hollósy András, a DVTK és a régió: A miskolci labdarúgás társadalmi és politikai metszéspontjai
A Diósgyőrnek a vidéki Magyarországon a leglelkesebb, leghangosabb, legnagyobb szurkolótábora van, de ott vannak a legszerencsétlenebbek között is - megszűnéssel, kiesések garmadájával. Ugyanakkor ne hallgassuk el a dobogós helyezéseket és kupagyőzelmeket abból az aranykorszakból sem, amikor még teljes kapacitással működött az emberek tízezreinek munkát adó Lenin Kohászati Művek. Tompos Ádám, a Magyar Hang térséggel foglalkozó riportere „Amíg élek én - A Diósgyőri VTK szurkolótáborának lebilincselő története” címmel írt szociográfiát, ami messze nem csak egy csapatról és egy szurkolótáborról szól, hanem mélyen belemerül a régió társadalmi és politikai valóságába.
A régió és a kötődés eredete
Tompos Ádám személyes története is rávilágít, hogyan alakult ki az érdeklődése Északkelet-Magyarország, különösen Borsod-Abaúj-Zemplén iránt. Elmondása szerint 2015-ig online újságíró volt, üzemszerű beosztásban dolgozott, de ki akart ebből szakadni, méghozzá a lehető legdinamikusabban. Ekkor kezdett el járni Északkelet-Magyarországot, különösen Borsod-Abaúj-Zemplént. A közszolgáltatások minőségét az ilyen helyeken lehet a legjobban tesztelni. Van az az angol mondás, hogy minden lánc annyira erős, mint a leggyengébb szeme. Ha valahol gyenge az állam, akkor ebben a régióban az.
Harminchat éve itt összeomlott minden, nem véletlen, hogy az 1990-es rendszerváltás errefelé szitokszó. Egy csomó izgalmas téma volt, ez volt az az időszak, amikor sorra keletkeztek az etnikai feszültségek, gárdatüntetések, Olaszliszka, Pásztor Albert miskolci rendőrkapitány eltávolítása, majd azok az emberek álltak be mögé, akik annak idején kirúgták. Nagyon érdekelte, hogy mi történik ott. Ebben a környezetben vált nyilvánvalóvá a DVTK iránti mély szenvedély. Rögtön az elején, és ilyet sehol máshol nem látott. Még az is szenvedéllyel beszélt a csapatról, aki már rég nem járt meccsre, elszakadt a közegtől. Ott motoszkált a fejében, hogy mi ez a düh, ez a szenvedély, ami hajtja az egészet.
A fanatizmus és a társadalmi feszültségek
A DVTK iránti fanatizmus Tompos Ádámot is magával ragadta. A covid alatt felfutott a Netflixen a Sunderland 'Til I Die, ami a diósgyőrihez nagyon-nagyon hasonló történet. Az angliai Sunderland és Miskolc is lepukkant gyárváros keleten, piros-fehér a csapat színe, a történet telis-tele van tragédiákkal, kiesésekkel, és a csapathoz képest indokolatlanul nagy nézőszámokkal. Amikor látta, hogy a covid alatt a Diósgyőr valószínűleg ki fog esni - ki is esett -, arra gondolt, érdemes lenne intenzívebben követni ezt a történetet.
A könyv írása során Tompos Ádám különösen a szurkolók világába ivódott be. Elmondása szerint az ultravilág egy rohadt zárt közeg, és kívülről nagyon nehéz betörni, de ő nem is betört, hanem beitta magát. Volt egy Bermuda-háromszög a stadion mellett, Kata presszó, Red Country, amit pár éve még Lila presszónak hívtak, és a Bakter. Egy Vasas-meccs után voltunk, és én ott hazaittam mindenkit. Mind a háromban az utolsó vendég volt, utána már elfogadták. Ez a fajta elmerülés tette lehetővé, hogy megértse a szurkolói mentalitást, beleértve a konfliktusos elemeket is.
Ez a legönreflektívebb tábor Magyarországon, hiszen van, amikor azt kiabálják, hogy Budapesten mindenki cigány, van, amikor meg azt, hogy megjöttek a borsodi cigányok, megbasszuk a jó kurva anyátok. Ez a „skizofrén” helyzet tükrözi a régió komplex társadalmi valóságát. A cigányok és a nem cigányok között régen messze nem volt akkora feszültség, mint manapság. A rendszerváltás előtt középosztálybeli létet biztosított kohászként dolgozni három műszakban. Amikor megszűnt a munka, akkor jöttek az etnikai feszültségek. Rudolftelepen, egy Miskolchoz közeli bányászfaluban mesélte egy idősebb nő, hogy az anyukája azt mondta, régen Rudolfon nem volt annyi cigány. Kiderült, hogy dehogynem, csak amíg működött a bánya, addig ez nem érdekelt senkit. Ez a gazdasági hanyatlás és az ebből fakadó feszültségek mind hozzájárulnak a DVTK körüli szenvedély intenzitásához és néha ellentmondásos megnyilvánulásaihoz.
A DVTK kálváriája és a politikai árnyék
A Diósgyőr történelme tele van hullámvölgyekkel. Volt olyan tulajdonosa a kilencvenes években a Diósgyőrnek, aki nem engedte az első sajtótájékoztatóján, hogy leírják a nevét. Ez volt az az időszak, amikor a csapat egyik felének edzője Détári Lajos volt, ők az emeleten öltöztek, a másik felének Kiprich József, ők meg az öltözőben. A klub szétesett, 2000-ben pedig a város ingyen odaadta a szurkolókból újraalapított csapatnak a stadiont, mert akár termeszthettek volna benne gombát is, semmi tervük nem volt vele. Nagy Béla és Tóth Gábor vette meg a nevet, ők óriási hősök. Nagy Béla nemrég halt meg, Tóth Gábor biztonsági őr, amikor tud, kimegy a Corso Boys hatvanas nyugdíjas figuráival a meccsre, eliszogatnak, eltapsolgatnak, elszurkolgatnak. Tudta, hogy neki nem lesz pénze felépíteni a klubot. Az volt a fontos, hogy meglegyen a jogfolytonosság az interregnum alatt is. Neki minden pénzt megért, hogy lefoglalja a nevet, a címert. Ezek a "hősök" biztosították a klub fennmaradását egy kritikus időszakban.
A klub az utóbbi években sem mentesült a kihívásoktól. Van az a mondás, hogy a Diósgyőr választási évben nem eshet ki. Most azonban kiesett. Ez rávilágít a klub körüli politikai függőségre és a rövid távú gondolkodásra. A klub valódi tulajdonosának, Mészáros Lőrincnek a hirdetései máris eltűntek. Miskolcon szépen sikerült telibe kapni az újabb rendszerváltást: a labdarúgás megtisztulását az NB II.-ben kezdik. Korábban amúgy tényleg nem eshetett ki választási évben a Diósgyőr, különösen az önkormányzati választásokra volt ez igaz.
Hollósy András szerepe a DVTK és a politika metszéspontjában
A mostani kampányban Hollósy András fideszes képviselőjelölt-alpolgármester szedte össze leggyorsabban az ajánlásokat, ő a DVTK szpíkere is egyben. A DVTK infrastruktúráját használta, a stadion előtt állított fel sátrakat, tömött sorokban álltak itt az emberek. Tompos Ádám szerint most ért be a rövid távú gondolkodás, a pazarlás. Néhány évvel ezelőtt jelent meg egy tanulmány arról, hogy egy nemzetközi szempontrendszer alapján hogyan használják fel a magyar klubok a pénzeket. Kiderült, hogy a Diósgyőr a legnagyobb pénzégető. Valószínűleg mostra adódott össze minden. Nem volt koncepció, türelem, utánpótlás. Ez a helyzet jól példázza, hogyan fonódik össze a sportklub működése a helyi politikával és annak gazdasági prioritásaival.
Elszalasztott lehetőségek és a rendszer visszásságai
Miközben a DVTK jelentős forrásokat égetett el, rengeteg fiatal, zömmel cigányok lakta település van Borsodban, ahol hatalmas potenciál rejlik. Cigány játékosokat mégis elvétve látsz magas szinten futballozni. Rengeteg felzárkózó település van a környéken, építenek műfüves pályát a gyerekeknek, de nem kimondott cél, hogy NB I.-es játékosokat neveljenek, csak annyi, hogy sportolj rendszeresen, legyen tartásod, hobbid, ne herbálozz, ne kristályozz. Holott nemzetközi szinten nagyon jó példák vannak arra, hogyan lehet kitörni a focival. Elképesztő hátországa lehetne ez a magyar futballnak. Jurek Gabi esete, akit most az MTK-nak adtak kölcsön, jól mutatja a tehetségek útját: ő egy novajidrányi srác, de Encsre járt focizni, mert a falujában megszűnt a futball. Azóta Encsen is megszűnt. Ez a struktúra, amely perverz pénzügyi tranzakciókon keresztül finanszírozza a focit, nem tűnik fenntarthatónak.
2018-ban a fideszes Tiba István balmazújvárosi országgyűlési képviselő és klubelnök bement a Digi Sportba, és kipakolt arról, hogyan dől el egy-egy csapat sorsa, a klubok anyagi helyzete attól függ, van-e a kormányhoz közelálló patrónusuk. Annak az interjúnak a megigazulását sokszor láttuk azóta. Tompos Ádám is hallott cégvezetőről, aki utálja a focit, de kötelező volt a skyboxba járni meccsre, mert a cégének a jövője, jelene ott dőlt el. Ez a jelenség a felzárkózó településeknél is megfigyelhető: a csapataiknak minden évben rendeznek egy döntőt a felcsúti stadionban. A gyerekeknek nagy élmény ott játszani, a szervezők is lelkesek, de ha kettőt hátralépsz, és megpróbálod elmagyarázni egy külföldinek, hogy mi történik, akkor mit mondasz? Az ország legszegényebb gyerekeit odaengedik az ország leggazdagabb emberének a stadionjába. Ez jellemző az egész FETE-programra: az állam a legszegényebb településeken nem teljesen látja el a feladatát, inkább ad a Magyar Máltai Szeretetszolgálatnak egy nagyobb összeget, hogy akkor csináljatok felzárkózást, lehetőleg máma még. És a felcsúti Pancho Aréna is ilyen kiumbuldázott állami pénzből, taóból felhúzott stadion.
A huligántörvény és a szurkolói kultúra
A 2011-ben elfogadott huligántörvényt a NER egyik legizgalmasabb húzásának nevezte Tompos Ádám. Az nem olyan nagy baj, hogy nem verekszenek a nézők, de a szurkolás az új stadionokban kilúgozott lett. A huligántörvényt akkor alkották meg, amikor Orbán kormányzásának talán legnagyobb megszorító csomagját fogadták el, még ha nem is így hívták, hanem Széll Kálmán tervnek, meg akkor államosították a magánnyugdíjpénztárakat is. A gárdamellényes Jobbik ott állt politikai zsákmányszerzésre készen, Miskolcon is megjelentek a lelátón a közbiztonsággal kapcsolatos drapériák, amikre nem tudtak rendőri választ adni. A Fidesz nem engedhette át ezt a közeget, nem akarták, hogy összefogjanak ellenük, ahogy Gyurcsányék ellen tették például a tévészékház ostrománál. Egyszerre jelentették be a stadionépítési programot és szavazták meg a huligántörvényt. Cukor és korbács - ez a kettős stratégia formálta át a szurkolói kultúrát és a stadionok atmoszféráját.
A könyv megírása után is Tompos Ádám baromira hiányzik a DVTK-meccsek hangulata. Van az a diósgyőri nóta, hogy Meccsre járni a legfaszább dolog, a Diósgyőr újra győzni fog. És van egy kialakult rituálé, nyilván mindenkinek megvan, neki biztosan. Elmenni a Kéri Petiékhez, akkor ott van szalonna, kolbász, sör, pálinka. Aztán közeledik a meccs, na, hol a jegy, hol a sál. Tompos Ádám igazi szurkolónak tűnik, és kijelenti: az NB II.-ben is járni fog meccsekre. Ez a kitartás és a szenvedély az, ami a diósgyőri szurkolótábort valóban egyedivé és lebilincselővé teszi, a klub történelmének minden nehézsége ellenére.
