Az átlagember szerepe a történelemben: passzivitás, küzdelem és befolyás

Az a kérdés, hogy az átlagember milyen szerepet játszik a történelem alakulásában, elsőre egyszerűnek tűnhet, valójában azonban összetett történelmi és társadalmi folyamatokra vezet vissza. A történelem tanulmányozása nem csupán adatok és események megismeréséről szól, hanem arról is, hogy képesek legyünk történelmi összefüggéseket keresni és azokat kritikusan elemezni. Épp ezért fontos megérteni, hogy a múlt fennmaradt, ránk hagyományozódott eseményeiből a jelen embere mit tud tanulni, illetve a megértett tanításokból mennyit tud sikerrel a saját korának problémáira adaptálni. A helyes megértés - korszaktól függetlenül - a jövő záloga lehet. A történelem mint tudományág segít feltárni, hogyan élték mindennapjaikat a különböző korok átlagpolgárai, milyen elvárásaik voltak a hatalommal szemben, és mekkora volt tényleges befolyásuk a társadalmi, politikai eseményekre.

Az átlagember sorsa a viktoriánus Angliában: romantika és nyomor

Amikor egy történelmi érát vizsgálunk, nem tehetjük meg, hogy csak azokat az elemeit figyeljük, amelyek nekünk tetszenek, mert ez azt jelenti, hogy valójában csak egy belé vetített képet szeretünk. Talán semelyik másik évtized esetén nem olyan helytálló ez az állítás, mint a viktoriánus korra, amit valójában munkások millióinak verejtékes munkája tett azzá, amilyennek ma ismerjük. Bár sokan a 19. századi Angliáról az arzénos szoknyák és teadélutánok romantikus képét őrzik, a többségnek nem ez volt a valóság. Ugyanis a viktoriánus kor átlagembere nyomorúságban tengődött.

Az iparosítás jelentősen átalakította nemcsak a gazdaság, de a társadalom szerkezetét is. Agrárországból ipari nagyhatalommá vált, a tradicionális arisztokrácia mellett megjelent a tőkés osztály. 1800 és 1901 között a városi lakosság 20%-ról 80%-ra nőtt Angliában. Ilyen léptékű munkaerő-áramlással nem tudott lépést tartani a városi infrastruktúra, a kereslet miatt viszont az egekbe szöktek a lakhatási költségek. A városokba özönlő munkások többsége sebtiben összetákolt bérházakban lakott, ahol egyetlen szobán osztozott egyetlen család. Közös mellékhelyiséget használtak, csatornázást hírből sem ismerték, rendszeresen elöntötte a víz a kalyibákat. A viktoriánus munkások jelentős része egyszobás szükséglakásokban tengődött. Még azok voltak a szerencsések, akik bekerültek ezekbe a szükséglakásokba. Sokan csak tömegszállásokon tudtak megszállni, ahol jószerivel egy rozoga ágyat tudtak bérelni, esetleg koporsószerű dobozokban aludtak. Ennél is lejjebb volt, amikor valaki már csak egy ülőhelyet tudott bérelni egy lócán, némi felárért cserébe pedig egy kifeszített kötélre támaszkodhatott - akinek ez nem tetszett, várt rá a dologház. És az angol lakosság mintegy harmada élt ilyen körülmények között.

A munkásosztály hétköznapjai több, mint 14-16 órás műszakokkal, olykor kifejezetten veszélyes, megerőltető munkával teltek, hogy aztán összkomfort nélküli nyomortelepekre menjenek haza. Nagy részük nem is a jobb élet reményében, hanem kényszerből ment a városba, mivel nem volt szükség több mezőgazdasági munkásra. A kilátástalanság elől sokan menekültek az alkoholba, szerencsejátékba. A rettenetes közegészségügyi állapotok miatt gyakoriak voltak a betegségek, kolerajárványok - a leghírhedtebb 1832 és 1866 között -, az átlagéletkor pedig 42 év körül volt. A gyerekek mintegy negyede halt meg az ötödik születésnapja előtt. Akik túlélték, jószerivel bányákba vagy gyárakba mentek dolgozni „gombokért”, nem egyszer még felnőttek számára is rizikós munkát végeztek. A nők is ekkor vetették meg lábukat a munkaerőpiacon, igaz, ekkoriban jószerivel még mindig háztartásbeliek voltak, törvényekkel száműzték vissza őket a konyhába.

Hiba volna homogén érának nevezni a 19. századot, hisz a viktoriánus kor jellemzői között ott volt az innováció, fejlődés, amely társadalmi szinten is megmutatkozott. A munkásmozgalmak kiharcolták a munkások számára először a 12, később a 8 órás munkaidőt és elviselhetőbb körülményeket. 1833-tól például tiltották, hogy kilenc éven aluliakat dolgoztassanak gyárakban, 1942-ben pedig törvény tiltotta, hogy tíz éven aluliak végezzenek föld alatti munkát. Az 1870-es években bevezették az általános oktatást, javult a közegészségügy, beindult a csatornázás, javult az általános életszínvonal. A futball, sport, zene, valamint közkönyvtárak elterjedésével a kultúrához is szélesebb rétegek férhettek hozzá. Ezek a változások azt mutatják, hogy az átlagember, bár gyakran a körülmények áldozata volt, képes volt kollektív fellépéssel javítani a saját helyzetén, ezzel aktívan formálva a történelmet.

Az átlagpolgár a pártállamban: Az illúzió és a valóság

A 20. századi egypártrendszerű diktatúrák, mint amilyen a Rákosi- és a Kádár-rendszer volt Magyarországon, gyökeresen eltérő szerepet szántak az átlagembernek. A mindenkori hatalmi elit az anyagi juttatások terén saját magának - társadalmi rendszerektől úgyszólván függetlenül - mindig privilegizált helyzetet biztosított. Az establishmentet körülvevő luxus különösen az 1950-es években váltott ki visszatetszést, jogos felháborodást, mivel az átlagember naponta szembesült a bosszantó hiánycikkek véget nem érő listájával, a fogyasztási javak csapnivaló minőségével, a boltok előtt kígyózó hosszú sorokkal, a családok százezreit súlyos nélkülözésbe taszító alacsony jövedelmekkel. A legfelső kommunista párt- és állami vezetők maroknyi csoportja az akkori viszonyokhoz képest valóban fényűzőnek számító életmódját - amennyire egyáltalán lehetett - igyekezett elrejteni, szigorúan titokban tartani. Elzárt és szigorúan őrzött villákban laktak, lefüggönyözött autókban közlekedtek, csak a számukra fenntartott üzletekben, üdülőkben, kórházakban vásároltak, pihentek és gyógyíttatták magukat.

A pártállami nómenklatúra elitjét a miniszteri fizetésen túl számos külön juttatás is megillette, mint például a vadászatok során elejtett vadak trófeái vagy az éjjel-nappal rendelkezésre álló személyes autók. Ezzel szemben az átlagpolgár életét a hiány és az alacsony életszínvonal jellemezte. A rendszer ugyan garantálta a „dolgozók” jogait, mint a munkához való jogot, de ez utóbbi például csak azt jelentette, hogy kötelező volt dolgozni, és mint láttuk, ez egyben igyekezett röghöz is kötni a „dolgozókat”.

A pártállami rendszerben a politikai hatalom a tömegek egy-egy képviselőjének a kezében volt, akik annyira hatalmasak voltak, hogy minden oppozíciót széttörtek. A tömegek szerepe az volt, hogy a kisebbség döntését jóváhagyják, nem pedig önállóan döntsenek. Bár a párt legitimációs okokból jelentős tömegpárttá duzzadt, az országgyűlési választásokon az átlagpolgárnak alig volt valódi választási lehetősége a Népfrontos kereteken belül. A választások valójában nem demokratikusak voltak; a népfronti agitáció és a magas részvételi arány azt az illúziót keltette, mintha a nép aktívan részt venne a döntéshozatalban. A klasszikus szabadságjogok nem valósultak meg, a véleménynyilvánítás szabadságát korlátozták, a sajtószabadság sem érvényesült, és a gyülekezés szabadsága egyben kötelező is volt. Az átlagember szerepe tehát a rendszer fenntartásában, a látszólagos támogatásban merült ki, valódi befolyása azonban nem volt.

Politikai kultúrák és az átlagpolgár szerepének dimenziói

A politikai kultúra fogalma segít megérteni, hogy az átlagpolgár hogyan viszonyul a politikai rendszerhez, és milyen mértékben érzi magát képesnek befolyásolni azt. A „politikai kultúra” terminus a politikai objektumokkal kapcsolatos orientációkra - ismereti, érzelmi és értékelő beállítódásokra - vonatkozik, melyek internalizálódtak a népesség körében. Három fő típusát különböztetjük meg: a parokiális, az alattvalói és a résztvevői politikai kultúrát.

Parokiális politikai kultúra

Ebben a kultúrában a politikai specializáció minimális. Az átlagpolgár számára a politikai orientációk nem válnak el vallási vagy társadalmi orientációjuktól, és nem vár igazán a politikai rendszertől. Ez a típus a helyi közösségekre összpontosít, ahol a központi politikai hatalom létezésével szembeni tudatosság csekély, és az egyéni befolyás lehetősége is ritka. Jellemzően olyan hagyományos társadalmakra volt jellemző, ahol a falusi vagy törzsi parasztok tudatát nemigen érintették a hivatalok intézkedései.

Alattvalói politikai kultúra

Az alattvalói kultúrában az átlagpolgár már tudatában van a központi hatalom létezésének és annak, hogy az döntéseket hoz, amelyek hatással vannak rá. Elismeri a rendszer törvényességét, és kedvező teljesítményeket igényelhet a kormányzattól. Azonban az alávetett kultúrára jellemző, hogy a politikai rendszer input-orientációinak aránya a zéróhoz közelít, azaz a polgár nem tekinti magát aktív résztvevőnek a döntéshozatalban, hanem inkább passzív szemlélő, azaz alattvaló. Ez az orientáció inkább érzelmi, mint ismereti jellegű, és az átlagember nem kérdőjelezi meg a hatalom törvényességét.

Résztvevői politikai kultúra

A résztvevői politikai kultúra jellemzője az input- és output-orientációk magas aránya. Az átlagpolgár aktívan részt vesz a politikai rendszerben, és kompetensnek érzi magát a kormányzati döntések befolyásolására. Ez a kultúra a demokráciákban érvényesül, ahol az állampolgár politikai szerepvállalása és viselkedésmódja közötti összefüggéseket hangsúlyozzák. A politikai változás iránya azonban nem egyértelmű, hiszen a résztvevői kultúra kialakulása nem jelenti azt, hogy a korábbi parokiális vagy alattvalói orientációk teljesen eltűnnek, hanem átszínezi és kiegészíti azokat.

Fontos megjegyezni, hogy egy társadalomban ritkán találunk homogén politikai kultúrát; inkább különböző orientációjú emberek sajátos palettája él együtt, és összetettebb mintái egyidejűleg hatnak. A stabil demokráciákban is jelen vannak parokiális és alattvalói alkatú emberek. Az átlagpolgár szubjektív kompetenciája, azaz az, hogy mennyire tartja magát képesnek a kormányzati döntések befolyásolására, kulcsfontosságú. A felmérések szerint ez az érzés jelentősen eltérhet országonként és kormányzati szintenként. Míg egyes országokban a lakosság több mint fele érzi magát kompetensnek helyi vagy országos szinten, másutt ez az arány sokkal alacsonyabb. Ez a felfogás azonban nem lehet független magától a helyzettől, azaz attól, hogy ténylegesen is lehetőségük van-e a részvételre.

Az emberi szenvedélyek és a történelem alakulása

A történelem nem csupán racionális döntések és politikai folyamatok sorozata, hanem az emberi szenvedélyek és érzelmek megnyilvánulása is. A filozófiai megközelítések szerint az ember tipikusan a szenvedély kötőerejébe tartozó, jellemzően a szenvedély által uralt, érzelmektől fűtött lény. Az indiai vallásbölcseletben a szenvedély (radzsasz) - a jóság (szattva) és a tudatlanság (tamasz) mellett - az anyagi természet kötőerőinek (guna) egyike, így anyagi világunk egyik meghatározó eleme. Ahogy a Bhagavad-gítá is írja, „néha a jóság kötőereje kerül túlsúlyba, elnyomván a szenvedély és a tudatlanság minőségét, néha a szenvedély győzi le a jóságot és a tudatlanságot, máskor pedig a tudatlanság uralkodik a jóság és a szenvedély felett.” Ezen „küzdelemhez” könnyen hozzá tudjuk kapcsolni a tradicionális kultúrák világkorszak-teóriáit, ami persze már a történelem felé vezet minket.

A szenvedélyek - mint a szeretet, félelem, gyűlölet, irigység, harag, vagy a hiú dicsvágy - mind befolyásolják az egyének és a tömegek cselekedeteit, így közvetve vagy közvetlenül a történelmet is. A politika és a társadalmi változások gyakran épp ezen erős érzelmek által fűtött események eredményei. A középkor hét főbűn teóriája is segít bemutatni a szenvedélyek széles spektrumát, amelyek az emberi viselkedést meghatározták és formálták. A torkosság, a bujaság vagy a fösvénység mint egyéni és kollektív hibák, mind hozzájárulhatnak társadalmi problémákhoz és történelmi fordulatokhoz.

A történelem során gyakran fordult elő, hogy más és más italféleségek kerültek reflektorfénybe, melyek képesek voltak kielégíteni egy sürgető igényt, vagy jól idomultak a kor szelleméhez, és olykor maguk is meglepő módokon befolyásolták a történelem alakulását. Ez a példa is rávilágít, hogy a mindennapi szokások és a szenvedélyek, akár a kábítószer-használat formájában is, mélyen beépülhetnek a társadalomba és formálhatják annak irányát, vagy éppen az átlagember boldogtalanságához vezethetnek. Az átlagember tehát nem csupán elszenvedi a történelmet, hanem - saját szenvedélyei, vágyai és küzdelmei révén - aktívan részt is vesz annak alakításában.

A történelem tanulságai és az átlagember felelőssége

Miért is tanuljunk történelmet? A jelenben élünk, miközben a jövőt tervezzük. Valahogy ellenkezik az ösztöneinkkel, hogy a múlton aggódjunk. Ezért találták ki a történelmet: a múlt tanulmányozására, (de nem rágódni rajta). A történelem az élet tanítómestere, mert a legfontosabb az, hogy a múlt fennmaradt, ránk hagyományozódott eseményeiből a jelen embere mit tud tanulni, illetve a megértett tanításokból mennyit tud sikerrel a saját korának problémáira adaptálni. Fontos azonban látni, hogy a fennmaradt írásbeli és kis részben a tárgyi források nem feltétlenül az objektív valóságról tudósítanak. A történelmi források alkotóit számos szubjektív motiváció befolyásolta, és objektív történetírás nem létezik. A történelem a szenvedélyek, a politika és az átlagember mindennapjainak összetett hálója, melyet kritikusan és árnyaltan kell megérteni.

Az átlagember szerepe a történelemben a passzív alattvaló és az aktív, változást hozó polgár között ingadozik. A 19. századi munkásmozgalmak sikerei éppúgy bizonyítják a kollektív cselekvés erejét, mint ahogy a 20. századi diktatúrák rávilágítanak a manipuláció és a szabadság hiányának veszélyeire. A civilizáció elsősorban együttélési szándék, és az ember annyira barbár és műveletlen, amennyire nincs tekintettel másokra. A liberális demokrácia az a politikai jogelv, mely szerint a közhatalom, noha mindenható, mérsékli magát, és még a tulajdon kárára is, gondoskodik arról, hogy az államban, melyet kormányoz, teret engedjen azoknak, akik nem hozzá, vagyis az erősebbhez, a többséghez hasonlóan gondolkodnak és éreznek. Ez a nagylelkűség, az együttélés az ellenzékkel, a gyenge ellenséggel, ma egyre inkább kihívást jelent. Ahogy az idézet is említi, „az új tömeg jelentkezésben... az a leglényegesebb, hogy az átlagember igényt formál a társadalom vezetésére, anélkül, hogy e vezetőszerepre tehetsége volna.” Ez a jelenség rávilágít a tömegek felelősségére is a politikai folyamatokban, és arra, hogy a tudatos, tájékozott állampolgári részvétel elengedhetetlen a demokrácia fenntartásához és a történelem pozitív alakításához.

tags: #egy #nep #tortenelmeben #donto #tenyezo #az

Népszerű bejegyzések:

• a női fociválogatott finnek elleni Nemzetek Ligája mérkőzései
• A labdarúgás varázsa
• MKP programok
• Roberto Carlostól Marcelóig: a Real balhátvédjei
• A San Siro stadion története