A régi város (Manchester by the Sea): A gyász és a remény életszerű krónikája
Bevallom, hogy az Oscar jelölt filmek nézése közben egyre csökkent a lelkesedésem. Persze mind jó volt, az Arrival és a La La Land kicsit kiemelkedett, de az utóbbi hetekben nézett Hidden Figures, Hell or High Water, Hacksaw Ridge és Lion nem hozta azt az igazi pluszt, amit a legeslegjobbaktól elvárnék. Ha még mindig csak öt jelöltet állítanának a legjobb filmnek járó Oscar-díj kategóriájában, simán elmondhatnánk, hogy hosszú évek óta a legerősebb mezőnyből kellene választania az Akadémiának. A Kaliforniai álom rég nem látott csodával színezte be a csúfos 2016-os évet, a Holdfény szívszorítóan vezetett végig a felnövés minden szépségén és nehézségén, az Érkezés pedig úgy merült el egy közönségkedvenc zsánerben, hogy közben az emberiség legégetőbb problémáiról beszélt. Ebbe az erős mezőnybe érkezett meg Kenneth Lonergan alkotása.
És akkor ott van A régi város, amely elsőre egy tipikus függetlenfilmes gyakorlatnak tűnik, egy szépen fényképezett, komolykodó családi drámáról, és ezt a skatulyát az érzelmekkel túltelített előzetes is csak megerősítette. Ehhez képest azt kell mondanom: rég láttam ennyire megrázóan életszerű, mégis meglepően fordulatos filmet. Egy biztos: a híre megelőzte. Sundance-siker, áradozó kritikák, elragadtatott közönség, tuti Oscar-alapanyag. Amúgy is kell minden évben egy underdog versenyző a nagy stúdiófilmek közé, amely tündérmese keretében emelkedhet az égig. Érdeklődve, ám kicsit rezignáltan vártam tehát Kenneth Lonergan filmjét, A régi várost, számítva néhány, magát egyedinek mímelő, valójában azonban nagyon is bevált fogásra.
A történet és a visszatérés Manchester-by-the-Sea-be
A történet nem túl bonyolult. A főszereplő elhagyta a szülővárosát, de a testvére halála miatt kénytelen visszatérni, hogy annak tini fiáról gondoskodjon. Na meg, hogy szembenézzen a múltjával. És ez utóbbi valami eszméletlenül kemény.
Amikor először találkozunk Lee-vel (Casey Affleck), az életét Boston közelében, gondnokként tengető magányos férfival, kifejezéstelen arca szinte komikus hatást kelt. Leordíthatja egy elégedetlen ügyfél, kocsmai bunyóba keveredhet, vagy szerelmet vallhat neki a nő, akinek épp a vécéjét pucolja, Lee fapofával távozik a helyszínről.
A kezdő koordináták csakugyan a fentieket ígérték: a kezdő képsorok idilli évődést mutatnak apa, fia és a nagybácsi között horgászás közben, majd snitt, és már arról értesülünk, hogy az apa hirtelen meghalt, a fiúnak pedig senkije nem maradt a távolba szakadt rokonon kívül. Lee (Casey Affleck) kissé furán reagál a hírre, tovább molyolna mindennapi tennivalóival, de csak rászánja magát, hogy testvérének halálhírére hazalátogasson.
Mikor megtudja, hogy bátyja szívrohamot szenvedett, szülővárosába, Manchester-by-the-Sea-be siet, de Joe (a visszaemlékezésekben Kyle Chandler) meghal, mielőtt odaérne. Az orvosok hiába kezdenek nagy részvétnyilvánításokba, Lee-t elsősorban a logisztikai problémák kötik le: hogyan szállítják haza a holttestet, melyik temetkezési vállalkozóhoz érdemes fordulni?
Első nagyobb érzelmi kitörésére addig kell várni, amíg megtudja: bátyja őt nevezte meg 16 éves fia, Patrick (Lucas Hedges) egyedüli gyámjának. Mivel a családját elhagyó alkoholista anyjára semmiképp sem hagyná a fiút, a városból - ahol zenekara, csaja és egy rakás barátja van - pedig lehetetlen kiszakítani, Lee arra kényszerül, hogy egy időre otthagyja munkáját, és visszaköltözzön arra a helyre, amelyhez gyerekkori emlékei mellett egy olyan tragédia köti, amely végleg elválasztotta őt feleségétől (Michelle Williams).
A realizmus ereje és a gyász feldolgozása
Igazából pont ez A régi város legnagyobb előnye, a realizmus. Nem csak a problémákban, hanem a mindennapi helyzetekben is. Itt semmi sem tökéletes, minden egy kicsit esetlen, mint a valóságban. Ha csak azt mondanám, hogy A régi város a gyászról szól, akkor egyrészt egy csomó embernek elvenném a kedvét a filmtől, másrészt elhallgatnám annak legnagyobb erényét. Az óceán partján fekvő városhoz méltóan kegyetlen hullámokban lesújtó gyász ugyanis itt magában hordozza a reményt is: egy kimondhatatlan tragédiával együtt lehet, sőt együtt kell élni, de el kell fogadni, hogy az élet megy tovább.
A film olyan tökéletes ritmusban bontja ki a múlt részleteit, hogy amikor már kezdenénk megérteni a karakterek motivációit, mindig jön egy flashback, amely felforgat mindent, amit addig éreztünk velük kapcsolatban. Nyilván nem fogom lelőni a poént, de a film központi jelenete, amely rendbe rakja az addig csak apró részletekből összerakható háttérsztorit, az elmúlt év legerősebb képsorait tartogatja, amit moziban láthattunk.
Csendes nyugalommal folydogál a film, hétköznapi, banális cselekvéseket látunk a vásznon, ügyesen fényképezett természeti képekkel váltogatva. Szinte el is feledkeznénk arról, hogy fikciót látunk, ha nem csendülne fel itt-ott halk klasszikus zene. A megoldás eleinte szokatlannak tűnik, igazi értelme a film derekán, a nagy fordulatkor bontakozik ki: miközben megtudjuk a szörnyű igazságot, Tomaso Albinoni Adagio-jának fájdalmas taktusai zengenek, tökéletes dramaturgiával összeépítve képet és hangot. S a szívünk nem bírja, egyre facsarodik, a továbbiakat pedig már ezzel a teherrel nézzük végig. Elképesztő csúcsteljesítmény az is, hogy ez a szekvencia nem lóg ki a filmből, teljesen belesimul annak szövetébe, mi több, logikusan következik az előzményekből.
A régi város (Manchester by the Sea) - TV szpot (16)
Viszont hiába depressziós a film, az apróságokba rengeteg humort sikerült csempészni. Persze nem hangos kacagás, de nagyon sokszor lehet mosolyogni, még a szomorú pillanatok után is. Hiszen az élet nem áll meg.
Zseniális alakítások: Casey Affleck, Lucas Hedges és Michelle Williams
El is jutottam oda, hogy Casey Affleck zseniális? Pedig engem idegesít a hangja valamiért, szóval szinte mindig nehezítéssel kezd, de ez nem zavarja. Egyrészt azért, mert szarik a véleményemre, másrészt mert simán olyat alakít, ami mindig meggyőz. Casey Affleck élete alakítását nyújtja a nehéz beszédű, zárkózott Lee szerepében: minden gesztusa, mozdulata, arckifejezése rendkívüli érzékenységről tanúskodik. Célja betekintést engedni egy súlyos csapásokkal megvert ember lelkébe, s ez nem könnyű, sem színésznek, sem a nézőnek.
Lucas Hedges pedig fantasztikus debütálást produkál: végre egy igazi kamaszt látunk, aki nem bágyadtan kódorog a gyász súlya alatt, hanem csajozni próbál, zenél, kimozdul, ám mindemögött mégiscsak ott vöröslik a frissen történt rettenetes veszteség parazsa - s kegyetlenül égeti a lelket.
A felkavaró élményt tovább fokozza Michelle Williams, aki alig pár percnyi jelenléttel képes emlékezeteset alkotni. Tétován dadogó kettősük egy kibeszélhetetlen közös trauma kétségbeesett feldolgozási kísérlete.
Kenneth Lonergan rendezői látásmódja és forgatókönyvírói tehetsége
Kenneth Lonergan nem egy sztárrendező ugyan, de egyre nagyobb az egyetértés abban, hogy nála jobban ma senki sem ír emberi drámákról. Színházi munkásságát meglepő módon először a Csak egy kis pánik című film kedvéért szüneteltette: a saját ötletéből írt forgatókönyvet a De Niro-komédia mindkét részéhez. Forgatókönyvíróként később Scorsesének is bedolgozott, a New York bandáiért Oscarra is jelölték.
De valódi hangját a rendezői karrierje során ismerhettük meg. A Mark Ruffalo és Laura Linney főszereplésével készült, egyszerűen két testvér kapcsolatáról szóló 2000-es Számíthatsz rám forgatókönyvéért egyből Oscarra is jelölték, de a 11 év kihagyás után elkészült második rendezése, a busztragédiát feldolgozó Margaret is kritikai siker volt. Utóbbi forgatásán találkozott Matt Damonnal, aki eredetileg rendezte volna A régi várost, majd főszereplő lett volna, de végül csak producerként maradt a projektben - egy Oscar-jelölés így is jutott neki.
Sok kőkemény drámaíró társával ellentétben azonban Lonergannek a humora is a helyén van: amikor a fiúk a Star Trekről vitatkoznak néhány órával Patrick apjának halála után, vagy amikor a srác megkéri a csevegésre totálisan alkalmatlan Lee-t, hogy tartsa szóban barátnője anyját, amíg ők a lány szobájában végzik a dolgukat, mind olyan apró momentumok, amelyek legalább annyira életszerűen csempésznek egy kis könnyedséget a sztoriba, mint a súlyosabb témák.
De ami talán a legnagyobb érdeme Lonergan filmjének: A régi város minden percében benne van az érzelmi manipuláció lehetősége, de ezt a rendező olyan gyönyörű tudatossággal kerüli, hogy hiába diktálná a sztori, hogy depresszív hangulatban hagyjuk el a mozit, inkább a felszabadító és életigenlő elemei uralkodnak el rajtunk.
Oscar-esélyek és a Casey Affleck körüli vita
Nem véletlen, hogy A régi város hat Oscar-jelölésének mindegyike a legfontosabb kategóriákból való: a mindössze 8 és félmillió dollárból készült mozi amellett, hogy gyönyörűen realista, nem bíbelődik a technikai részletekkel, viszont a rendezés és a forgatókönyv (mindkettő Kenneth Lonergan érdeme), valamint a három főszereplő (Affleck, Hedges, Williams) annyira a maximumot nyújtják, hogy a tavaly januári Sundance-premier után sokáig első számú befutónak tűnt a legjobb film díjára is. Mindezt egy gyönyörű filmben. Mármint képileg.
Íme A régi város (Manchester by the Sea) Oscar-jelölései:
| Kategória | Jelölt(ek) |
|---|---|
| Legjobb film | Matt Damon, Kimberly Steward, Chris Moore, Lauren Beck és Kevin J. Walsh |
| Legjobb rendező | Kenneth Lonergan |
| Legjobb férfi főszereplő | Casey Affleck |
| Legjobb férfi mellékszereplő | Lucas Hedges |
| Legjobb női mellékszereplő | Michelle Williams |
| Legjobb eredeti forgatókönyv | Kenneth Lonergan |
Most akkor már tuti Casey Affleck Oscar-díja, ugye? Nem éppen. Viggo Mortensen (Captain Fantastic) és Andrew Garfield (A fegyvertelen katona) örülhet, hogy szóba került, de a másik két jelölt simán beelőzheti a hosszú hónapokig 100%-os győztesnek tartott kisebbik Affleck-tesót. Ryan Goslingnak (Kaliforniai álom) valamivel kevesebb esélye van, de nem tudhatjuk, mekkora a musical-láz most az Akadémiában. Viszont Denzel Washington (Fences) behúzta a színészek szakszervezete által odaítélt SAG-díjat a férfi főszereplők közt, a SAG-tagok és a színészi Oscarokról döntő akadémiai tagok közt pedig elég nagy az átfedés (már az öt jelölt is ugyanaz volt a két díjátadón) - szóval Washington bátran készülhet a harmadik szobrocskájára.
Hogy miért ez a visszaesés? Tavaly újra előszedték, hogy Afflecket 2010-ben két olyan nő is beperelte szexuális zaklatásért, akivel az I'm Still Here című filmen dolgozott együtt. Egyikük azt állította, hogy a beleegyezése nélkül bemászott mellé az ágyba a férfi, miközben ő aludt, a másik szerint pedig Affleck arra kényszerítette őt, hogy a hotelszobájában maradjon. Összesen 4,45 millió dollárra perelték a színészt, de mindkét ügyet elrendezték bíróságon kívül. Affleck azóta többször tagadta a vádakat, és elmondta: azért ment bele az alkuba, hogy mindenki élhesse tovább az életét.
tags: #erkezes #manchester #by #the #sea
