A dráma és a dicsőség: Hans Ulrich Gumbrecht reflexiói a sportról és Németország 1954-es diadaláról
Hans Ulrich Gumbrecht újabb sportesszéje Krisztus testéről, japán baseballról, az Aranycsapatról és szimpatikus vesztesekről Keresztes Balázs fordításában mélyrehatóan vizsgálja a sport esszenciáját. Az esszé központi témái között szerepel a fair play elve, amely felveti a kérdést, hogy a vesztes tragédiája vajon megtestesíthető-e valaha esztétikailag vonzó formában. A sport világa sokkal több, mint puszta fizikai teljesítmény; narratívákat, eposzokat és drámákat szül, amelyek mind a győzelem esélyéből, mind a veszteség kockázatából fakadnak.
A sport szabályai és a dráma ereje
Egy sport szabályai közvetve vagy közvetlenül meghatározzák, hogyan próbálhat meg versenyezni és kitűnni egy sportoló, ezáltal pedig azt is, milyen mozdulatokat találhat gyönyörűnek a néző. Az egyes sportok szabályai nyilvánvalóan nem pusztán azért léteznek, hogy efféle összehasonlításokat tegyenek lehetővé. Akkor mire kellenek? Ellenben hogyan is mérhetné össze egy csapat fiatalember a fizikai rátermettségét egymással, ha nem állnának rendelkezésükre például a rögbi, az ausztrál futball vagy a kosárlabda szabályai? Azzal, hogy egyszerre lehetővé teszik az agónt és az aretét, a sportok játékszabályai megerősítik és állandósítják azt az elszigeteltséget, amely elválasztja őket a mindennapok világától. Az egyes szabályrendszerek értelmetlenek egy adott versenyen kívül. Nincs értelme nehéz vasgolyókat dobálni a levegőbe, ha azt nem egy atlétikai verseny keretei között tesszük - még a háborúban sem.
A győzelem örömének intenzív vágya minden bizonnyal motiválja a sportolót a versenyzésben, a nézőt pedig a drukkolásban. Gumbrecht szerint azonban túlbecsülik a győzelem motiváló szerepét, elsősorban ahhoz a drámai dimenzióhoz képest, amely befolyásolja, miként nézzük a sporteseményeket és emlékezünk rájuk. De pontosan mit is értünk itt „dráma” alatt? A keresztény teológia nyelvén talán még azt is mondhatnánk, hogy a verseny drámaisága felelős a nagy sportolók megdicsőüléséért, amely közvetlenül a szemünk előtt, később pedig az emlékezetünkben történik. A megdicsőült személyt mintha eltávolították volna az eredeti helyéről.
A gesztusok és a megdicsőülés
A sportverseny megdicsőíti és a diadalmas győzelem vagy a tragikus vereség sajátos fényével vonja be a testeket és azok mozgását. Ugyanerre a jelenségre egy olyan szót is használhatunk, amely a 20. század elején különösen népszerű volt az értelmiség és a művészek körében: fogalmazhatunk úgy, hogy a győzelem vagy a vereség átlényegítő lencséjén keresztül a sport bizonyos mozzanataira drámai gesztusokként emlékezünk. A gesztus a glória vagy az aura szavakhoz képest egy sokkal jobban és tömörebben ragadja meg a drámai narratíva döntő pillanatát. A gesztusok kimerevített képkockaként láthatóbbá és emlékezetesebbé teszik azt a pátoszt, amit ezekhez a drámai pillanokhoz társítunk. Anyagi jelölőkként tűnnek fel előttünk, amelyek látszólag sajátos jelentésekkel vannak átitatva, és ezáltal olyan jelölőkké válnak, melyek anyagisága túlnő a jelentés puszta hordozásának a funkcióján. A múlt és a jelen nagy sportolói gyakran ebben az átlényegült állapotban maradnak meg az emlékezetünkben.
Németország 1954-es világbajnoki diadala: A remény győzelme
A sport drámai aspektusainak kiváló példája az 1954-es labdarúgó-világbajnokság, ahol a német csapat győzelme nem csupán egy bajnoki cím volt, hanem egy nemzet újjászületésének szimbóluma. Az 1950-es évek elején az európai focit a magyar válogatott, az Aranycsapat uralta, nemcsak a veretlen meccsek hosszú sorával, hanem a játékstílusának nagyfokú eleganciájával és számos felejthetetlen focistaegyéniségével. Az 1954-es svájci világbajnokság első körében a legmagasabb elvárásokat is túlszárnyalva óriási különbséggel, 8-3-ra verték Németországot.
Németország valami rejtélyes szerencsével túlélte a kieséses szakaszt, és szűk két héttel később ismét Magyarországgal játszott, ahol a döntőben 3-2-re verte mindenki kedvenc csapatát. Ezt a győzelmet a németek a háború utáni szakasz végeként üdvözölték. Ez a diadal drámai erejével a német nemzeti identitás és remény újjászületését jelentette.
MINDEN IDŐK LEGNAGYOBB VILÁGBAJNOKSÁGA!? - Az 1954-es világbajnokság története
A tragikus hősök és a veszteség esztétikája
A megdicsőülés azonban nem csak a győzteseket borítja sajátos fénybe. Sok olyan sportoló és csapat van, akiknek és amelyeknek varázsa lényegében arra épül, hogy sokéves vitathatatlan kiválóságuk dacára - tragikus módon - egyetlen nagy versenyen sem sikerült győzniük. Az 1954-es magyar Aranycsapat tökéletes példája ennek, hiszen bár az esélyek egyértelműen mellettük szóltak, végül alulmaradtak a döntőben, örökre beírva magukat a sporttörténelem tragikus hősei közé.
A döntő jelentőségű versenyek és nagy játszmák elvesztése önmagában persze nem biztosít olyan varázst egy csapat számára, mint amilyen a Red Soxnak vagy az Aranycsapatnak jutott osztályrészül. Az egyik német focicsapatnak, a Bayer Leverkusennek néhány év alatt többször sikerült elveszítenie a német futballbajnokságot szó szerint az idény utolsó perceiben. Nemhogy nem lettek különösen népszerűek, de az egész ország rajtuk nevetett - míg szinte senki, még a New York Yankees szurkolói sem vennék a bátorságot, hogy kinevessék a Boston Red Soxot. Ez is azt mutatja, hogy a sportdráma összetettsége és a kollektív emlékezet milyen finom különbségeket tehet a győztesek és a "szimpatikus vesztesek" megítélésében.
tags: #eudopa #bajnok #nemet #labdarugo #ulrich
