Világépítészet – Vándorló utópiák: A FRAC Centre gyűjteménye Budapesten
A Műcsarnokban 1999. december 15. és 2000. február 20. között megrendezett, nagyszabású "Világépítészet - Vándorló utópiák" című kiállítás egyedülálló betekintést nyújt a kortárs építészet gondolatébresztő világába.
Elsősorban azoknak a szakembereknek ajánlom a kiállítás megtekintését, akik annyira elfoglaltak, hogy nincs idejük olvasni. Akik mindennapos építészeti munkáik holdudvarában könyvekre, folyóiratokra, kiállításokra, netán némi meditációra is szakítanak időt, enélkül is megteszik.
A franciaországi Orléans-ban működő FRAC Centre építészeti gyűjteménye München, Bécs, Lisszabon, New York, Bolzano, Ontario, London, Peking, Nizsnij-Novgorod, Los Angeles, Barcelona és Moszkva után - a Műcsarnok kuratóriumának köszönhetően - most Budapesten is bemutatkozik. A Collection FRAC Centre 1991 óta más műalkotások mellett gondolatokban gazdag építészeti terveket és igényesen megépített modelleket is gyűjt, építészet és művészet egymást átjáró, felerősítő-kioltó tendenciáira reagálva.
Anyaga, mely ez alkalommal három magyar építész (Bachman, Janáky, Rosta) elképzeléseivel is bővült, a második világháború utáni aktív generációk majd minden lényeges építészeti irányzatát reprezentálja, ami a Földgolyó euroatlanti érdekszférájában jószerével a felszínre kerülhetett. Építészeti gyűjteményük ezen belül leginkább három periódusra koncentrál: az 50-es és 60-as évek experimentális architektúrájára (Archigram, Friedman, Parent, Schein stb.), a 80-as évek prominens nemzetközi építészeti terveire (Tschumi, Eisenman, Libeskind, Koolhaas stb), valamint a legfiatalabb generációk előretekintő építészeti törekvéseire (Decoi, Seraji, Roche stb).
Meditációra késztethet bennünket a FRAC Centre névválasztása, hiszen a FRAC mozaikszó (Fonds Regional d'Art Contemporain du Centre) a "fractal" (töredék) fogalmára, pontosabban a "frac-" a töredék töredékére (is) utalhat.
A budapesti kiállítás Goethe "Weltliteratur" fogalmára (is) rímelő főcíme: - Világépítészet -, a teljességre törekvés igézetében, (a FRAC Centre praktikus filozófiájával, gyűjtői vadászterületével köszönőviszonyban), kifejezetten indokoltnak tűnhet, annál is inkább, hiszen a fentiekben szőrmentén már érintett "euroatlanti mentalitás", Hajas Tibor kelet-európai költő és akcionista művész megfogalmazásával élve, "rohamosan csukódik össze a Földgolyón".
"Világ proletárjai egyesüljetek!" - állt nem is régen a Népszabadság fejlécén - a magyar napilap által támogatott kiállítási katalógus főoldalán szintén globalizációra utaló mottó olvasható: "Az építészet valódi, akárcsak a Coca-Cola…" (Mint tudjuk, a Coca-Cola hadi védőital, mely minden országban kapható kell legyen, ahová amerikai katona beteszi a lábát, mióta az első világháborúban a szennyes ivóvíztől több jenki pusztult el, mint a harci bevetések során.)
A Coca-Cola az én felfogásom szerint az euro-atlanti (hadi)ipari terjeszkedés, az ősnukleáris jelenlét szimbóluma is. Manapság a bolygó "elit" építészetét a Coca-Cola, a coca-colonizáció határozná meg? Nem kerülhető meg a dilemma, hogy az angol nyelven beszélő egymilliárd ember "világát" kiszolgáló/kiteljesítő építészeti gondolkodás miképp veszi figyelembe a további ötmilliárd Földlakó kultúráját, életterét, ha egyáltalán figyelembe veszi… Magyarán az euroatlanti (hadi)ipari érdekszféra "világépítészete" különösebb zökkenők nélkül kiterjeszthető-e az egész bolygóra, akár az elvi megközelítés, akár a mindennapos gyakorlat szintjén?
Vajon a világgazdaságban (és az építészetben) napjainkban zajló globalizáció elviselhető-e a Föld élőrendszerei számára az egész bolygót érintő ökológiai krízis nélkül? Ez a - biológiai és geográfiai cezúraként is felfogható - ökológiai krízis adott esetben az euroatlanti, "vedd meg és dobd el!" szemléletű, későfausti fehér fogyasztói civilizációt (is) katasztrófák sorozatába sodorná…
Oswald Spengler A Nyugat alkonya című átfogó művében későfausti civilizációról beszél, a Goethe Faustjában is eleven, és az ősi Gólem-legendákban szintén sorsszerű, Zauberlehrling (bűvészinas) magatartás lélektani és etikai mozgatórugóira utalva. E nem minden esetben felelősségteljes - a Mester, a Feljebbvaló jelenlétét nélkülöző -, pubertás módon kísérletező attitűd a huszadik századnak az emberiség történetében még soha nem tapasztalt mérvű (hadi)technikai expanziót ajándékozott, ami a civil gondolkodást is megerőszakolta/megtermékenyítette az élet minden területén, a természettudományoktól a művészeteken át a divatokig.
Ama későfausti skizofrénia, ha lehetséges még totálisabban telítődött a bolygó második világháborút követő építészetében, amelyhez képest a felszínen érzékelhető tendenciák úgyszólván jelentéktelenek. Ugyanis az egyes stílusok és a köztük zajló csetepaték sokkal több közös vonást viselnek magukon, mint ami megkülönböztetné, vagy Jacques Derrida fogalmával élve, elkülönböztetné(?) őket egymástól.
A fentiekben felvetett - felületes teoretikus terepgyakorlatként -, kvázi kocsmai, kávéházi krokiként felfogható szakmai és etikai dilemmák alaposabb átvilágítását remélhetjük, ha megismerkedünk a FRAC Centre Gyűjtemény Műcsarnokban bemutatott darabjaival. Az ismerkedésben a tárlaton kapható, Népszabadság-formátumú katalógus-napilap is a segítségünkre siethet, mely a kurátorok bevezetőire, valamint az egyes alkotók tömör, ám mégis olvasmányos bemutatására tagolódik.
Megtisztelő, ha megbíznak az emberben, ugyan mondaná el, netán rögzítené véleményét, legfőképp ha erre saját magától egyáltalán nem biztos, hogy vállalkozna. Hisz bárki a bőrén érezheti, mekkora energiába kerül különösebb támogatások (le)kötelezettségeitől mentesen kiállítást rendezni a kelet-európai, kaparj kurta (kapitalista realista/profitkult) kultúrpolitika korlátai közepette, vagy - a mindenkori államhatalom szellemi széljárásai szabta "szabadság" szükségszerűségeitől szabadulván - egy önálló kiállítótér, múzeum építésében, netán mindennapi gyakorlatában részt vállalni…
És annál nagyobb lehet a meglepetésünk a Műcsarnok termeit végigjárva, megbámulva a FRAC Centre által rendelkezésre bocsátott sok-sok tervrajzot, terepmodellt, igényesebbnél igényesebben kivitelezett maketteket, számítógéppel (és szabadkézzel is !) animált és generált térbeli varázslatokat, kirepülve az időből, katapultálva szűkebb szakmánk mindennapjaiból. Fényévekre távolodva a művezetések üdvös, olykor kevésbé üdvös súrlódásaitól (de a budapesti aluljárók koldusaitól is a Műcsarnok felé jövet), vagy a Mérnöki Kamara tervezői honoráriumokról szóló éppen aktuális díjszabási táblázatát szitkozódva silabizáló parasztembertől (na de Mérnök Úr, ennyiből a házat is kihozom!), - miféle planétára vetett bennünket a Gondviselő?
Hogyan is ne éreznénk megilletődést, hiszen ha külországi utazásaink alkalmával élőben, de többnyire különböző könyvtárakból kölcsönzött könyvek, folyóiratok hasábjain találkozhattunk a most előttünk feltáruló műtárgyak egy-egy jeles darabjával pályánk során, ám ilyen mennyiségben és gondolatokban gazdag kontextusban leginkább csak azok szembesülhettek a Világ építészetével, akik legalább a bécsi kiállítások és a Velencei Biennálék építészeti és egyéb szekcióinak rendszeres látogatói.
Hol vannak már azok az idők, amikor a szocreál/proletkult főideológusai heccelték a szakmát, ugyan tessék megismerni a Nyugat építészetét, amire Farkasdy Zoltán akkoriban nem csekély vakmerőségnek számító megjegyzéssel válaszolt: "A legnyugatibb épület, amit ismerek, a győri pályaudvar!" Mára megnyíltak a határok, és bár nem repkedünk hetente egyik kontinensről a másikra, ha elhatározzuk, a szomszédba akár kerékpárral is eljuthatunk.
A jelen kiállításon is bemutatkozó Paul Virilio-t szabadon idézve, mennyivel teljesebb, valószerűbb élmény gyalog elzarándokolni egy szent helyre, mint fél óra alatt, a természet közvetlen szépségéből, (netán a nagyvárosok nyomornegyedeinek mocskából) mit sem érzékelve ott teremni bármiféle gép "protéziseként"! (Kassák is gyalog járta be Európát és Gandhi sem személygépkocsival érkezett a tengerpartra sót párolni.)
Számomra a Műcsarnok kiállítóterei kvázi szakrális, de minimum meditációs terek: a "főhajóban", az érkezés sorrendjében a legintenzívebben (ön)reklámozott dekonstruktivista sztárok "stációját", "A ferde függvénye & A. Bloc" felirattal, majd a "Művészek & Építészek" címkével ellátott stációkat járhatjuk végig, mígnem a főhajó amúgy teljesen üresen hagyott apszisába nem jutnánk, ha az impozáns téregységtől egy erre a célra rendszeresített, fekete színű, műanyagból gyártott múzeumi kordon el nem választana bennünket.
Mellesleg az "üres tér" egyáltalán nem válik a térrendezés hátrányára - részint a megnyitó alkalmával itt tartottak bemutatót a Győri Balett táncosai, részint a kiürült "apszis" szabadon nyílhat meg bárki bármely virtuális utópiája számára az immár "felturbózott" képzelet katapultjai által -, e gesztussal is jelezvén, hogy a FRAC Centre Gyűjteménye, a névválasztás filozófiájához híven, még távolról sem tekinti magát teljesnek.
Ugyanakkor eme térvákuum hordozhat olyasféle jelentést is, amelyet Erdély Miklós fogalmazott meg valamikor a nyolcvanas évek elején, a jól ismert keleti szentenciára utalva, nekünk is ennyire ki kell ürülnünk ahhoz, hogy képesek legyünk befogadni az új évezred történéseit. (És még jelenthet annyi mindenfélét, ahányan csak eltűnődünk rajta, mindenesetre nekem nagyon tetszik ez…)
A Műcsarnok "mellékhajóiban" megtekinthető vonulatok legalább annyira elgondolkodtatóak, mint a "főhajóban" tapasztaltak. A jobboldali mellékhajóban a "Vágyakozó gépek" terme után a "Cognitív tér" fantázianévvel, majd végül az "Új irányok" címmel ellátott terem látogatható. A baloldali "mellékhajóban" rendre a "Buborékok & Pneumatikusok", a "Szerkezetek & Hálózatok", végül az "Organikus utazás" termei sorakoznak.
Mit is láthatunk az egyes kiállítóterekben? A dekonstruktivista nyitány impulzív anyaga javarészt ismert a hazai szakemberek körében, hiszen a Magyar Építőművészet folyóirat 1996/1-es - Lévai-Kanyó Judit által szerkesztett -, e témával foglalkozó számát pillanatok alatt szétkapkodták az érdeklődők, valamint sokan jelentek meg a Műcsarnok előadótermében rendezett beszélgetésen is.
A kiállítás Peter Eisenman spanyolországi Santa Maria Del Mar-ba tervezett Guardiola-házának transzformációs rajzaival, M=1: 20-as, 1:100-as és 1:200-as méretarányban feldolgozott tömeg, illetve szerkezeti modelljeivel indul. Az épületről és az építész munkásságáról Kunszt György és Klein Rudolf közelmúltban megjelent, "A dekonstruktivizmustól a foldingig" alcímmel ellátott könyvéből is tájékozódhattunk.
Eisenman mellett tűnik fel Zaha Hadid "Spirálház" és "Keresztház" című terve kisméretű modelljeivel, mívesen kidolgozott rajzaival. Bevallom, aerodinamikai ihletettségű, emelkedett elméleti-matematikai költőiséget csillogtató szabadkézi és számítógépes rajzai sokkal meggyőzőbbek számomra, mint épületmodelljei és megvalósított házai. Elsősorban a "Keresztház" tömegén érződik - mintha egy műanyagmonitort látnánk tabulátorral és nyomtatóval -, Hadid milyen megrögzötten bensőséges viszonyban lehet a számítógépével, mint akinek se ideje, se energiája arra, hogy az épületeit használó földi halandók közérzete is megérintse. Akárcsak a hatvanas-hetvenes évek fejes- és derékszögű vonalzókat csattogtató építészei, akik képtelenek voltak elszakadni épületeik tömegalakítása során rajztábláik négyszögletes formavilágától, mint "közvetlen előkép"-től.
Eric Owen Mosstól 1991-es P & D Vendégházának modelljét láthatjuk, egy gömb és egy kocka egymást átjáró-átható tér-szimbiózisaként, "Fun House" fantázianévre hallgató műve szürke-fehér-fekete belsőképei előtt.
Daniel Libeskind építészeti fantázia-sorozatából e kiállításon két terjedelmes képet tekinthetünk meg "Berlin pszicho-kibernetikus kivetítése" címmel, előttük "Modell B", azaz "Berlin város szélének terve 1987", rajzbakokon fekvő, újságpapír-montázsolt, mintegy 3 x 1,5 méteres terepmakett, gigantikus kőmíves kalapáccsal, lebegő vagy "röptében rögzített" monumentális gerendatorzókkal és olyan mesterséges gödrökkel, mint mondjuk Budapest szívében a "Nemzeti Mélygarázs".
A jelen kiállításon is bemutatkozó Rem Koolhaas "Delirious New York - A retroactive manifesto for Manhattan" (Félrebeszélő New York - Retroaktív manifesztum Manhattan-nek) nevű illusztráció-tervsorozatának 1972-es dátumozású festett képeit olyan címekkel, mint "A fogva tartott földgömb városa", vagy "Új jóléti sziget (Pepsi Cola)"(!), mely utóbbiról (Itt van Amerika!) az óbudai hajógyári (Pepsi)sziget nyári rendezvényei is (Pepsi ez az érzés!) eszünkbe juthatnak.
Kitüntetett helyet kapott a Coop Himmelb(l)au 1983 és 1992 közt a kaliforniai Trancas Canyonba tervezett "Nyitott Háza", melynek koncepcionális vázlatai - a szó szoros értelmében -, behunyt szemmel készültek. A felületes szemlélő számára felborult rakéta-struktúrára emlékeztető konstrukcióról egy kisebb méretű vázlat-modell, valamint két kivitelezési fázis-mode…
A Műcsarnok termeiben bemutatott építészeti tervek, modellek és számítógépes animációk lenyűgöző mennyisége és sokszínűsége arra ösztönzi a látogatót, hogy elgondolkodjon az építészet és a művészet kapcsolatáról, a globális kultúráról és a jövő városairól.
A kiállítás anyaga, mely ez alkalommal három magyar építész (Bachman, Janáky, Rosta) elképzeléseivel is bővült, a második világháború utáni aktív generációk majd minden lényeges építészeti irányzatát reprezentálja.
A Collection FRAC Centre 1991 óta gyűjti a gondolatokban gazdag építészeti terveket és igényesen megépített modelleket, reagálva az építészet és a művészet egymást átjáró, felerősítő-kioltó tendenciáira.
Az építészeti gyűjtemény három fő periódusra koncentrál: az 50-es és 60-as évek experimentális architektúrájára, a 80-as évek prominens nemzetközi építészeti terveire, valamint a legfiatalabb generációk előretekintő törekvéseire.
A kiállítás betekintést nyújt olyan meghatározó építészek munkásságába, mint Peter Eisenman, Zaha Hadid, Eric Owen Moss, Daniel Libeskind, Rem Koolhaas és Coop Himmelb(l)au.
A FRAC Centre gyűjteménye a "fractal" (töredék) fogalmára utalva a töredékesség és a folyamatos megújulás gondolatát is magában hordozza.
A kiállítás főcíme, "Világépítészet", a teljességre törekvés és a globális építészeti tendenciák iránti érdeklődés jegyében fogant.
A kiállítás katalógusa, mely a Népszabadság formátumát idézi, a kurátorok bevezetőit és az egyes alkotók bemutatását tartalmazza, segítve a mélyebb megértést.
2025 legfontosabb építészeti trendjei: Mi alakítja a jövőt?
A Műcsarnok tereiben bemutatott alkotások, mint a tervrajzok, terepmodellek és számítógépes animációk, a látogatót a mindennapi építészeti gyakorlatból kiragadva, új perspektívákat kínálnak.
A kiállítás a "Világépítészet" és a "Vándorló utópiák" kettősségét hangsúlyozza, bemutatva az építészeti gondolatok transznacionális jellegét.
A kiállítás a globalizáció és az építészet kapcsolatát is felveti, kérdéseket téve fel az euroatlanti építészeti hatások globális elterjedésével és az ökológiai krízissel kapcsolatban.
A kiállítás a dekonstruktivizmus, a kísérletező építészet és a jövőbe mutató építészeti elképzelések széles skáláját tárja a közönség elé.
A FRAC Centre gyűjteménye a kortárs építészet sokszínűségét és komplexitását tükrözi, provokálva a látogatót az épített környezetünkkel kapcsolatos gondolkodásra.
tags: #foci #reklam #nem #valthatott #dimenzio #univerzum
