Fodor Péter tanulmánya Mándy Iván futballvilágáról: Név, emlékezet és a Régi idők focija

A Vigilia folyóirat tematikus összeállításai mindig is mélyreható elemzéseket kínáltak, és ez alól a Mándy Iván emlékezete című válogatás sem kivétel. Ebben a kiadásban, Lukács László főszerkesztő Felragyog a sötét című vezércikkében, Görföl Tibor pedig A vég közelsége című írásában reflektál Mándy munkásságára.

A tematikus összeállításban többek között Rónay László: Mándy Ivánt keressük, Hózsa Éva: Újabb körültekintés Mándy Iván „novellaboltjában”, Fodor Péter: Név, emlékezet, futball Mándy Iván szövegeiben és Györffy Miklós: A pálya végén. Széljegyzetek Mándy Iván kései novelláihoz című tanulmányait olvashatjuk. Ezek az írások együttesen rajzolnak pontos képet Mándy Ivánnak a sport, különösen a futball iránti mély és összetett viszonyáról, fókuszálva a nevek, az emlékezet és a játék örökérvényű kapcsolatára.

Mándy Iván és a futball - Az 1972-es esztendő

Az 1972-es esztendő filmes szempontból (is) igen tevékeny időszakot jelentett Mándy Iván számára. Többek között az év második felét svájci tanulóúton töltő feleségének küldött leveleiből tudjuk, hogy júliusban színészportrékat ír a Filmvilág számára, melyeket már akkor egy formálódó kötet darabjainak tekint. Ezenkívül „mozinovellát” gépel, forgatókönyvíróként egyeztet Bán Róbert rendezővel a Lányarcok tükörben szereplőgárdájáról, és konzulensként Gyarmathy Lívia és Böszörményi Géza alkotópárossal az Álljon meg a menet előkészületeiről.

Augusztusban már arról értesíti dr. Simon Juditot, hogy „Sándor Palinak összehoztam egy rövid novellavázlatot a Régi idők focijáról. Nem ez lesz a címe, persze.” Mivel a Bán-film statisztáival elégedetlen, maga verbuvál a forgatáshoz kávéházi vendégeket, sőt ő is beül a díszletbe, megjegyezve: „Akkor már volt atmoszféra!” A novellavázlat továbbfejlesztése októberben kezdődött, a készülő szöveget hol focinovellaként, hol futball-szövegkönyvként, hol filmnovellaként emlegeti. Arról is beszámol, hogy szeretné, ha munkáját - már csak a honorárium végett is - forgatókönyvnek tekintenék. A kész anyagot november 12-én adta le Bíró Zsuzsa dramaturgnak, aki sportlapokból készített jegyzeteivel segítette az író munkáját.

A „Volt egy csapat” - Források és Mándy írói dilemmái

Az eddig hivatkozott hitvesi levelezésben Mándy arról is beszámol, milyen forrásokra támaszkodott a filmnovella elkészítése során: „Kicsit használtam a Pálya szélént [sic!], kicsit a Régi idők moziját. De még így is nagyon sok új anyagot nyomtam bele.”[3] Ez a szerzői önvallomás különösebben nem mutat túl a szöveg elsődleges olvasói tapasztalatán, amely az ismerősség és az újdonság kettősségéből fakad. Fontosabb talán ennél, hogy az író saját képességei határaira is utal: egyfelől az 1963-as regényre való támaszkodást azzal magyarázza, hogy „[m]ég egyszer nem tudok kitalálni focilegendát.”[4] Másfelől A pálya szélén német fordításának (Am Rande des Spielfeldes, 1971) kedvező kritikai visszhangja és a szerény olvasói érdeklődés közötti különbséget arra vezeti vissza, hogy írásmódja nem találkozik a szélesebb körben érvényes recepciós elvárásokkal. „Azt hiszem, ott is körülbelül húsz év kéne, amíg valahogy megszoknak az olvasók. És ez bizony eléggé elkeserítő. De hát nem tudok olvasmányosabban írni, nem azért, mert nem akarok, hanem, mert egyszerűen nem tudok.”[5] Az, hogy a szövegalakítás mely mozzanatára/mozzanataira utal a „olvasmányosság” nehezen meghatározható fogalmával Mándy, aligha egyértelműen megválaszolható kérdés.

A Volt egy csapat épp tizenegy, csillaggal elválasztott részből áll - ezek majd’ mindegyike térjelöléssel kezdődik: az első, a hatodik (vagyis a középső) és az utolsó moziban játszódik, szintén három rész helyszíne a Csabagyöngye pályája és Budapest utcái, s két, alig néhány soros szövegrész vezet Minarik mosodájába.

A tér ábrázolása és a társadalmi kontextus Mándy novelláiban

A tér leírása a mozihoz és a pályához kapcsolódó epizódokban kap jelentősebb szerepet: az előbbiek esetében a falakon lévő plakátokra irányul az elbeszélői és a szereplői figyelem, utóbbinál a külső narrátori hang nyelvileg rendkívül gazdaságosan, de annál nagyobb kifejezőerővel érzékíti meg a környezetet. A Csabagyöngye „otthonát” az alábbi sorok festik le, melyek után a novellában valóban nincs is szükség arra, hogy a csapat szélesebb társadalmi kontextusáról szó essen: „Szerény, kis pálya a kertes házak tövében. Távolabb kórházak, gyárkémények. Maga a pálya mintha egy ócskavas telepből nőtt volna ki. Elhajigált rozsdadarabok, lavórok közül. // Valamilyen kis barakkból szállingóztak elő a játékosok. Olyan szerszámraktárféléből.”[7] Mándy szóban forgó írásaiban nem törekedett arra, hogy a futballtól távoli eseménytörténeti utalásokkal bővítse társadalmi-politikai kontextust.

De Mándy nem csak Kövesi esetében nem rajzolt pályán túli szociokulturális miliőt a Csabagyöngye játékosai köré, ahogy a Titánia, a Hálókocsi vagy a Dohánygyári Lendület focistái esetében sem tett így a Tribünök árnyékában és A pálya szélén-ben. Bár a filmnovellának van valamiféle íve, mely az anyagi gondokkal küzdő csapattól annak megszűnéséig vezet, túlzás lenne azt állítani, hogy ennek a történetnek az elmondására összpontosít. Ahogy azt a szerzőtől megszokhattuk, a diegészisz helyett a mimészisz dominál: ez utóbbihoz tartoznak a szereplői dialógusok és a szereplői belső beszéd - előbbiek könnyebben összeillenek a mozgókép médiumával, utóbbiak (amennyiben moziteremben halljuk őket) irodalmi effektusnak tűnnek. Azt, hogy miért is veszti el csapatát Minarik, a filmnovella inkább csak sejteti: a mosodás arra gyanakszik, hogy valamelyik nagy csapat akarja megszerezni a Csabagyöngye otthonát edzőpályának, de gyanúját sem más szereplő, sem narrátori közlés nem erősíti meg.

A „Régi idők focija” - A filmadaptáció és a történelmi áthangolás

Sándor Pál a Mándy-írásban lévő térkészletből indult ki: a pálya és a mozi kiemelt szerepe megmaradt, a novellához képest nagyobb hangsúlyt kapott a mosoda. A film egy részét díszletben forgatták (a mosodát a felvétel kedvéért „rakták össze” a VIII. kerület akkoriban bontás alatt lévő épületeinél „lomizva”), sőt a Csabagyöngye pályáját is kénytelenek voltak megépíteni a kőbányai szeméttelepen, mivel nem találtak olyat, melynek hátterében ne akadt volna a filmbeli jelent adó 1924-es évhez nem illeszkedő épület.[8]

A Volt egy csapat három utcai epizódja közül az első történeti referenciával bír, amennyiben azt az eseményt idézi föl, amelynek résztvevői előbb a körúti újságszerkesztőségek előtt várták, hogy hírt kapjanak a Magyarország-Egyiptom olimpiai futballmérkőzés eredményéről 1924. május 29-én, majd miután a súlyos vereségről értesültek, a labdarúgó-szövetség vezetői ellen kezdtek tüntetni. Ezt a részletet a mondatok szintjéig Mándy átemelte A pálya szélén-ből, azzal a különbséggel, hogy elhagyta a zárlatot, melyből megtudjuk, hogy Csempe-Pempe elsétál a pályaudvarra, miközben az jár a fejében: „Én megvárom a vonatot, akkor is megvárom, ha a vesztes csapatot hozza haza.”[9]

A filmkészítők magát a tüntetést helyezték át a Nyugati pályaudvarra, így egy három évtizeddel későbbi futballesemény hatástörténetét vetítve vissza a párizsi kudarc itthoni fogadtatására: valójában 1924. június 8-án a Keletiben alig néhány ember várta a válogatott játékosait, s ők sem ellenséges szándékkal (a csapat egyébként nem is egyszerre utazott haza, az FTC és az MTK tagjai klubcsapataikhoz csatlakozva még hetekig külföldön túráztak), míg az 1954-es berni döntő után valóban lehetett tartani a szurkolói fogadtatástól, ezért a játékosokat egyáltalán nem bevett módon Hegyeshalomnál köszöntötték a hivatalosságok, majd titokban, nem vonattal hozták vissza őket Budapestre. A Régi idők fociját záró jelenetsor a pályaudvaron játszódik, látjuk, ahogy kardlapozó rendőrök oszlatják a tiltakozó táblákkal fölszerelkezett tömeget - ilyesmiről egyébként sem Mándynál, sem a korabeli sajtóban nem esik szó.

Épp ez utóbbi történik a Régi idők focijában, például a Hitler-Ludendorff-per említésével vagy azzal a jelenettel, melyet ez az inzert hivatott értelmezni: „1924. tavaszán [sic!] fajvédő diákok felrobbantottak egy kompot, ami az Erzsébetvárosi Munkáskör tagjait szállította át a Dunán”. Ez utóbbihoz föltehetően az az 1922. április 3-ai merénylet adta az ötletet a forgatókönyvíróknak, melynek célpontjai az Erzsébetvárosi Kör Dohány utcai helyiségében összegyűlő liberális politikusok voltak (többek között Sándor Pál, a század első felének ismert szabadelvű közgazdásza). Persze a különbségek nem elhanyagolhatóak: a filmben az inzerthez illően munkások utaznak és válnak áldozattá a kompon, míg a Dohány utca 76. alatti politikai társasvacsorán „az erzsébetvárosi polgárságnak igazi elitje volt együtt, nagykereskedők, gyárosok, ügyvédek, orvosok, lapszerkesztők, földbirtokosok, magánzók - mind olyan emberek akik az Erzsébetváros politikai életében jelentős szerepet játszanak”.[10]

Ebben az összefüggésben érdemes szóba hozni, hogy míg Mándy filmnovellájában Kövesihez, az örök tartalékhoz semmiféle politikai-ideológiai aktivitás nem társul (egyetlen célja van csupán: pályára kerülni végre), addig a Kern András alakította karakter téglagyári munkatársainak az osztályharcról tart „szemináriumot” - innen nézve meglehetősen áttetsző az a példázatosság, hogy épp ő az, aki sosem kerülhet be a csapatba. Míg a filmben „Minarik elindul, hogy egybegyűjtse a csapatot”, s miközben a kamera követi őt útján, láthatjuk, honnan jönnek a játékosok: rossz körülmények között élő sokgyermekes családból, műhelyből, gyárból, hajléktalanok alkalmi szállásáról vagy épp arisztokraták teniszpályájáról labdaszedőként. Természetesen a filmnovellában a pálya fönt idézett leírása is eligazítja az olvasót a csapat karakterét illetően, de azért nyilván más a hatása Mándy néhány poétikus mondatának, mint annak a jelenetsornak, melyet ez az inzert kommentál: „Az éhező proletáranya megátkozza Minarikot” (mivel az a családfőt focizni hívja), főképp, hogy aztán a film egy későbbi jelenetében a kamera az ingyenkonyha előtt hosszan kígyózó sort pásztázza.

Sándor Pál fején találta a szöget, amikor a filmet beharangozó egyik interjújában így fogalmazott: „Áttetsző, finom pasztellszínek jellemzik ezt az írást is, mint minden Mándy-írást. Mi a talpáról a feje tetejére állítottuk ezt a novellát, s így egy burleszk-elemekkel teletűzdelt, primer módon hatni akaró filmet akartunk csinálni.” Noha jól tudjuk, hogy Mándy milyen nagyra tartotta Zsák Károlyt, a harmincszoros válogatott kapust, nem csupán tudásáért, de azért is, mert sosem hagyta el egyesületét, a „kis” budai 33 FC-t, sem valamelyik nagy pesti, sem valamelyik tehetős külföldi csapatért egy olyan korban, amikor a nála jóval kevesebbet érők is könnyen kaphattak jövedelmező szerződést például Ausztriában és Olaszországban. Nincs nyoma annak a Volt egy csapatban, hogy a Csabagyöngye futballistái hasonló hűséget esküdtek volna a minden szempontból szerény lehetőségek kötött létező egyesületüknek, már csak azért sem, mert Kövesi és a kapus Vallay kivételével a legkevésbé sem egyénített karakterei ők a szövegnek: nem szólalnak meg, nincs individuális jellemvonásuk, voltaképpen nem tudunk meg róluk semmit, nevek egy összegyűrt cetlin Minarik zsebében.

Mándy novellája és a film összehasonlítása

Az alábbi táblázatban összefoglaltuk Mándy Iván eredeti novellája és a Sándor Pál által rendezett filmadaptáció közötti legfontosabb különbségeket, melyek rávilágítanak a két alkotás eltérő hangsúlyaira és narratív céljaira.

Karakterek és motivációk: Minarik, Csempe-Pempe és a játékosok

Van egy olyan vonása A pálya szélén és a Volt egy csapat kapcsolatának, amelyet inkább elfed, mintsem megvilágít Mándynak az a feleségéhez írott mondata, mely szerint „itt [a filmnovellában] Csempe-Pempét Minariknak hívják.”[15] Nem is az a társadalmi különbség fontos most számunkra, melyre ő maga is utal ugyanebben a levelében (Minariknak „mosodája van. Szóval, azért nem csúszott le annyira, mint Csempe-Pempe”), inkább az a differencia, mely a nagy Titániának kisebb csapatok tehetségeit fölhajtó-elcsábító regényhős, és az első osztályba soha föl nem jutó Csabagyöngye alapítójának érdeke között fönnáll. A pálya szélén-ben Tokics egyszerre játékosügynök és Brüll-lel kiegészülve Pártos úr pénzbehajtója, ez a kettős funkció társul hozzájuk a Volt egy csapatban is.[13]

Míg ez utóbbi Minarikja kifejezetten magánérdeket sejt abban, hogy „tönkre akar[ják] tenni”, s azt igyekszik megtudni Kerényi mozitulajdonostól, az Atalanta egyik vezetőjétől, hogy „kinek áll ez érdekében”, vagyis melyik sportegyesületnek, sőt meg is vádolja, hogy ő küldte a nyakára a „két sakált”, Tokicsot és Brüllt, addig a filmben a mosodást végrehajtók szorongatják, akik fönnhangon hirdetik, hogy az „állam nevében” járnak el. Beszédes különbség, hogy a filmben Minarik azért keresi föl a mozitulajdonost, akiről nem derül ki, hogy köze lenne bármelyik csapathoz, hogy pénzt kérjen tőle - ez épp az ellenkezője a két karakter novellabeli viszonyának: ha valakihez nem mehet pénzért a Csabagyöngye tulajdonosa, az épp az Atalanta elöljárója. Mándy ebben a vonatkozásban is jobban ragaszkodott a futballtörténeti összefüggésekhez, mint a filmkészítők, amennyiben a labdarúgást a civil-polgári szféra részeként jelenítette meg, melynek egyesületeit magánemberek irányítják, így írásaiban sem Csempe-Pempe, sem Minarik nem kerülhetett szembe a futball miatt az állammal, legfeljebb más csapatok tulajdonosaival, vagy inkább csak azok megbízottjaival. A filmbeli Minarik viszont az állam által kivetett pályabérleti díjat nem képes fizetni, ezért kénytelen áruba bocsátani játékosait.

Némi leegyszerűsítéssel azt mondhatjuk, a Volt egy csapat egy nagyon hasonló történetet (ne feledjük, itt is a kapus a célpont) egy másik távlatból érzékít meg: annak a csapattulajdonosnak a szemszögéből, aki mindig azzal szembesül, hogy valamire való játékosait folyton elcsábítják tőle. Mándy abban is következetes, hogy Csempe-Pempét és Minarikot magányos küzdőként jeleníti meg, olyanként, akiknek voltaképpen nincsenek sem szövetségesei, sem segítői - bukásuk már csak ezért is elkerülhetetlen.

A Csabagyöngye sorsa és a futball nosztalgia

Ráadásul Lovas, Kondik és Szabadits A pálya szélén-ből került át a novellába - ott „még” a Titánia legendás fedezetsorát alkották, Bikácsy pedig a Mándyval ismeretségben lévő író-filmkritikusról kaphatta nevét; innen nézve tényleg „szerszámraktárféléből […] szállingóztak elő” a játékosok, amennyiben részben hozott anyagból barkácsolta őket össze a szerző. Mándy önidézetét Sándor Pálék nem vették át, Lovas, Kondik és Szabadits helyett új neveket ötlöttek ki, talán nem akarták, hogy a Csabagyöngye történetén a Titánia sikerei tűnjenek át, karakter és színész viszonyával viszont szívesen játszottak, amennyiben Bikácsy Gergely (aki ekkor már a filmet készítő Hunnia Filmstúdió dramaturgjaként dolgozott) alakítja a Csabagyöngye-Fősör-mérkőzés játékvezetőjét, míg az ő nevét itt már y helyett i-vel viselő futballista szerepét nemcsak meghagyták, de némileg ki is bővítették.

Ahhoz, hogy a Csabagyöngye sorsa ezt példázza, a forgatókönyvírók némi erőszakot tettek a sport praxisán: mert bár kétségtelenül emlékezetes az a jelenet, melyben az első osztályba eladott jobbszélsőtől, Bikácsitól a társak egy kvázi-gyászszertartás során vesznek búcsút, melynek részeként a jobbösszekötő aggódva azt firtatja, „ki lesz a következő”, mégiscsak a sportolói karrierépítés természetének mondd ez ellent. A filmből nem derül ki, miért is lenne oly nagy veszteség a játékos szempontjából, ha egy jobb csapatba kerülne, például egy olyanba, melynek nem egy szeméttelepen van a pályája, s melynek tagjai nem lopott mezben játszanak.

Kétségtelen, Mándy fociírásaiból nem hiányzik a magyar labdarúgásnak az 1926 előtti amatőr korszaka iránti nosztalgia, de hogy ebben maguk a játékosok is o...

tags: #fodor #peter #nev #emlekezet #futball #mandy

Népszerű bejegyzések:

• Tottenham történelmi BL-meccse
• Aktuális focihírek a megyéből
• Női Kézilabda VB: Magyar és svájci sikerek
• MLSZ adatbank elemzés az amatőr fociról
• Átfogó áttekintés a spanyol futballról