A futball edzők, akik sosem játszottak profi futballt
A labdarúgók jelentős része visszavonulása után szakvezetőnek áll, és bár a profi pályafutás minden bizonnyal előnyt jelent az edzői szakmában, korántsem számít elengedhetetlen követelménynek. Sokan azt gondolják, hogy aki remek futballista volt, az edzőként is megállja a helyét. Azonban közhelyes megállapítás: nincs garancia arra, hogy a nagy játékosokból nagy edzők lesznek. A futball egyik nagy talánya, kiből lesz a legjobb edző, ki tud sok egyéniségből a legjobban összerakni egy csapatot, hogy a multiplikátorhatás érvényesüljön, és még többet hozzanak ki egymásból. De ott a másik oldal is: ki képes nem kivételes játékosokból olyan elegyet gyúrni, hogy az a csapat a jobb képességű játékosokból állót is legyűrje?
A sportág történetében jó néhány olyan szakembert találunk, aki játékosként legfeljebb amatőr szintig jutott el - és mégis forradalmasította a játékot, vagy a legnagyobb trófeákat gyűjtötte be.
A zsoké hasonlat és Arrigo Sacchi
A modern labdarúgás egyik nagy taktikai újítója, az olasz Arrigo Sacchi sem volt soha profi labdarúgó, mégis sikerült forradalmasítania a sportágat az AC Milan kispadján. Sacchi amatőrként játszott ugyan, de a megélhetését sokáig cipőkereskedőként teremtette meg. Az olasz mesternek többször is feltették a kérdést, nem jelentett-e hátrányt, hogy sohasem volt profi játékos, mire azt válaszolta: "Ahhoz, hogy valaki jó zsoké legyen, előtte nem kell lónak is lennie." Ez a mondás azóta is a sportág egyik leggyakrabban idézett gondolata, ha az edzői háttérről van szó.
Miután megszerezte az edzői diplomát, Sacchi éveken keresztül a Cesena ifjúsági csapatánál dolgozott, majd a harmadosztályú Rimini mestere lett, végül az AC Parmát vezette fel a másodosztályba. A pármai együttessel az Olasz Kupából sikerült kivernie a Milant, ekkor figyelt fel rá a milánóiak tulajdonosa, Silvio Berlusconi. 1987-ben nagy meglepetésre szerződtette az akkor szinte teljesen ismeretlen trénert, akinek vezérletével a klub bajnokságot, két BEK-et és két Világkupát nyert. Arrigo Sacchi azt akarta, hogy a csapata folyamatos, pörgős focit játsszon, amivel az ellenfeleiben félelmet kelt. Pontosan ez történt 1987 és 1991 között. A történelem egyik legjobb csapatát rakta össze, és örökre megváltoztatta az olasz labdarúgást. Noha nem volt vb-győztes, a játék forradalmasítóinak tekinthető. "A labdarúgás fejben születik, nem a testben. Michelangelo azt mondta az eszével festett, nem a kezével. Szóval, természetesen intelligens játékosok kellenek nekem. Ez volt a filozófiám a Milannál. Nem kellettek szóló művészek, zenekart akartam."
José Mourinho felemelkedése
Az olasz bajnokságban listavezető Internazionale portugál edzője, José Mourinho szintén nem futott be futballista-karriert. Ugyan édesapja, Félix portugál válogatott volt, és ő is megpróbálkozott a focival (a Belenenses ificsapatában, illetve az amatőr Rio Avéban), hamar rájött, hogy nem vár rá nagy jövő. A sportágat azonban imádta, így az edzői pálya felé fordult, és lassan, de biztosan tört előre, fokozatosan véve a lépcsőfokokat, amíg fel nem jutott a csúcsra. Mourinho korán rájött, hogy nem lesz belőle jelentős játékos, így már korán elkezdett elemzéseket készíteni edző apjának, majd Bobby Robson tolmácsa lett a Benficánál, majd az FC Barcelonánál is. Ezután leült több portugál csapat kispadjára is, és végül a Porto trénereként robbant be a köztudatba. Négy országban is (portugál, angol, olasz, spanyol) bajnok lett a csapataival, valamint a Portóval és az Interrel is megnyerte a BL-t.
José Mourinho szöges ellentéte Arsène Wengernek, hiszen nála csak az eredmény számít, míg a stílus sokadlagos dolog. José Mourinho több pénzt költött játékosokra, mint a történelem bármely más menedzsere. 19 éves vezetőedzői munkássága alatt összesen 1,40 milliárd fontot költött 97 játékosra. Legdrágább igazolása Paul Pogba volt, akiért akkor világrekordnak számító 89 millió fontot fizetett a MU.
Hogyan tette ez az edző az „átlagos” játékosokat különlegessé?
Carlos Alberto Parreira és a brazil sikerek
Amint a felsorolás mutatja, a brazil Carlos Alberto Parreirának semmiféle komoly focimúltja nincs, mégis egységbe tudta szervezni a briliáns technikai adottságú játékosokat 1994-ben. Ennek ellenére Carlos Alberto Parreira a sportág történetének egyik legsikeresebb edzője lett. Szintén erőnléti edzőként kezdte karrierjét, és ott volt az 1970-es világbajnokságon szerepelt együttes szakmai stábjában, majd a Flamengónál dolgozott hasonló minőségben. Első vezetőedzői feladatát a Fluminensénél kapta, de az 1982-es világbajnokságon már Kuvait válogatottját irányította.
A brazil nemzeti együttes élére először 1983-ban került - de akkor csak rövid ideig töltötte be a posztot -, majd visszatért a Közel-Keletre, és az 1990-es vébén az Egyesült Arab Emírségek csapatát vezette. 1991-ben lett ismét a selecao mestere, és ezúttal sikerre vitte a brazil csapatot, majd folytatta a világcsavargást, és az 1998-as tornára Szaúd-Arábia legjobbjaival érkezett. Ezután hazatért, és több brazil klubnál is dolgozott, hogy 2003-ban megint kinevezzék a válogatott élére, így a 2006-os vébén megint ő volt a szövetségi kapitány. Parreira 1982 és 2010 között hat világbajnokságon is részt vett edzőként, ami rekordnak számít. A brazilokon kívül (1994, 2006) Kuvaitot (1982), az Egyesült Arab Emírségeket (1990), Szaúd-Arábiát (1998) és Dél-Afrikát (2010) irányította a világversenyen.
Gérard Houllier, az angoltanár
A francia nemzeti tizenegyet például 1992 és 1993 között az a Gérard Houllier vezette, aki maga sohasem volt profi futballista. Több amatőr csapatban is megfordult ugyan, de sokáig úgy tűnt, hogy angoltanárként keresi majd a kenyerét, és legfeljebb hobbiból edzősködik. Miután azonban az US Noeux-les-Mines együttesét a negyedik vonalból felvitte a másodosztályba, eldőlt a sorsa: 1982-ben a Lens szerződtette, és innentől kezdve már az edzői karriernek szentelte életét - a francia válogatott mellett irányította a Paris Saint-Germaint, a Liverpoolt és az Olympique Lyont is.
Ralf Rangnick útja a csúcsra
A Bundesligában nagy meglepetésre élen álló TSG Hoffenheim mestere, Ralf Rangnick ugyan közel állt ahhoz, hogy profi játékos legyen, hiszen a VfB Stuttgart ifjúsági csapatában szerepelt, de professzionális szintre nem jutott el, csak amatőrként futballozott. 1983-ban már játékos-edző volt szülővárosa, Backnang klubjánál, és lassan haladt előre a ranglétrán, míg 1999-ben átvehette a VfB Stuttgart irányítását - és azóta csak arra a rövid időre tért vissza az alacsonyabb osztályokba, amíg a Hoffenheimet fel nem vezette a legjobbak közé.
A brazil futball forradalma és az edzők szerepe
A brazil válogatott a labdarúgás történetének legsikeresebb nemzeti csapata, a selecao az egyetlen együttes, amely eddig minden világbajnokságon ott volt. A brazilokat négy tornán is olyan szövetségi kapitány irányította, aki korábban nem volt profi labdarúgó. Az 1970-es években a brazil labdarúgásra nagy hatással volt a korszak európai futballja, elsősorban a holland iskola (az 1974-es világbajnokságon a Johan Cruyffék 2-0-ra verték a brazilokat), amit a dél-amerikai országban is igyekeztek alkalmazni, és így előtérbe került a fizikai, illetve a taktikai felkészítés. A klubok olyan edzőket alkalmaztak, akik nem feltétlenül rendelkeztek komoly futballista múlttal, viszont felsőfokú végzettségük volt (általában testnevelői diploma), és a sportágat egyfajta tudományos szemszögből vizsgálták.
Claudio Coutinho és Sebastiao Lazaroni
Az első ilyen szakember a válogatott élén Claudio Coutinho volt, aki az 1970-es világbajnokságon még erőnléti trénerként dolgozott a csapat mellett, később azonban vezetőedzőnek állt, a Vasco da Gama, majd a Botafogo mestere lett, és éppen a Flamengót irányította, amikor 1977-ben kinevezték a nemzeti tizenegy élére. Coutinho egészen 1980-ig töltötte be ezt a pozíciót, így ő ült a kispadon az 1978-as világbajnokságon is, ahol a brazilok bronzérmet szereztek. A következő brazil szövetségi kapitány, aki játékosként nem futott be profi karriert, Sebastiao Lazaroni volt: őt 1989-ben nevezték ki a válogatott élére, és a személye alaposan megosztotta a brazil közvéleményt, hiszen minden korábbi trénernél határozottabban szerette volna ráerőltetni az európai játékstílust a válogatottra. A kísérlet kudarcot vallott, a brazilok a legjobb nyolc közé sem jutottak az 1990-es világbajnokságon.
Luiz Felipe Scolari
Luiz Felipe Scolari édesapja korának egyik legjobb brazil védője volt, így fia hamar rájött, hogy jobb, ha inkább edzőként kamatoztatja a futball iránti lelkesedését, mintsem hogy állandóan az apjához hasonlítsák. Scolari 2002-ben VB-aranyig vezette Brazíliát, majd két évvel később a portugálokat EB-ezüsthöz segítette, a Grémióval pedig brazil bajnokságot és Libertadores-kupát is nyert. A brazil szakvezető igazi vándormadár, eddig három válogatottat irányított, valamint már nyolc országban dolgozott klubedzőként.
Arsène Wenger pályafutása
Bár Arsène Wenger az RC Strasbourg játékosaként francia bajnoknak (1978/1979) mondhatja magát, a szezonban csupán csak két bajnokin jutott szóhoz a csapatban, mégis ez a szezon jelentette játékospályafutásának csúcsát, mivel inkább másod- és harmadosztályú csapatokban játszott. Edzőként először Strasbourgban lett az utánpótlás vezetője, majd az AS Nancyval búcsúzott az élvonaltól, ennek ellenére Monacóban meglátták benne a tehetséget, és nem is kellett csalódniuk, mert bajnoki címig és a BEK-ben is elődöntőig vezette a hercegségbelieket.
Ahogy ezek a példák mutatják, a futball edzői pályája nem feltétlenül az egykori profi játékosok kiváltsága. A taktikai zsenik, a motivátorok és a sportág tudományos megközelítői éppúgy képesek a legmagasabb szinten sikereket elérni, sőt, olykor forradalmasítani a játékot anélkül, hogy valaha is a reflektorfényben ragyogtak volna játékosként.
tags: #futball #edzok #akik #nem #futballoztak
