A Futballhuligán Filmek Listája és Világa

A huligánfilmek nem feltétlenül az utcai verekedésekről vagy a területért vívott harcokról szólnak. Valami ösztönösebb dologról van szó bennük: a fiatalság káoszáról, a valahova tartozás igényéről, az előre eltervezett életből való kitörés csendes kétségbeeséséről. Ezek a filmek nem kérnek együttérzést vagy bocsánatot. Csupán megmutatják, milyen kívülállóként élni, ahol a hűség fáj, és minden választás súlyosnak tűnik. A brit „futballhuligán-filmek” kritikai megítélése több szempontból is igencsak problémásnak mondható, az azonban elvitathatatlan tény, hogy a 2000-es évek végére a labdarúgócsapatok gonosz ikertestvéreinek is nevezhető szurkolóközösségekről szóló mozgóképek kész alműfajjá nőtték ki magukat.

„A futball nem élet és halál kérdése. Több annál…” - hallható a The Rise & Fall of a White Collar Hooligan című film elején. A végén pedig az is kiderül, hogy mindez a focival szoros szimbiózisban élő, a játékon parazitaként csüngő radikális szurkolói létformára, azaz a huliganizmusra is igaz. „Ez nem győzelemről vagy vereségről, ez a küzdelemről szól.” - mondja főhősünk, a Nick Nevern által alakított Mike a hitelkártyacsalásra átnyergelő huligánok közé beépült zsarunak, miközben még egy utolsó látogatást tesz a teljesen üres futballstadionban azelőtt, hogy a gengszterélettel való szakítása után tanúvédelmi programba vonulna. Mindez akár egy bűnöző közhelyes bölcselkedésének is tűnhet azok számára, akik nem tudják, mit jelent igazán rajongani a fociért. Arról nem is beszélve, hogy a kívülről öncélúnak látszó erőszakosságuk miatt sokan akkor is kapásból leírják magukban a futballhuligánokat, ha egyébként maguk is a létezésnek értelmet adó tényezőként, vagyis konkrét életformaként tekintenek a szurkolásra, a kedvenc csapatuk támogatására. Mielőtt tehát rátérnénk a brit futballhuligánfilmek komolyabb boncolására, nem árt tisztázni, pontosan miként is tudunk különbséget tenni futballszurkoló és futballszurkoló között.

A Huliganizmus Története és a Filmes Megjelenése

Ahogy a futballnak, úgy a huliganizmusnak is Anglia jelenti a bölcsőt. A jelenségre rá is sütötték az „angolkór” címkét, miután a brit mintát követve a világ más pontjain is jelentkeztek a labdarúgócsapatok szurkolótáborai között rendszeres összecsapások. A huliganizmus ráadásul nagyjából egyidős a játékkal, az első labdarúgással kapcsolatos erőszakos megnyilvánulásokat II. Eduárd angol király uralkodásának idejében jegyezték fel. 1314-ben II. Eduárd pedig be is tiltotta a játékot, mert félt, hogy a meccseket övező zavargások az uralkodását is veszélybe sodró, komolyabb társadalmi nyugtalanságot fognak eredményezni.

A modern futballal kapcsolatos legkorábbi huligántevékenységekre ezután egészen az 1880-as évekig várnunk kell, amikor is 1885-ben egy Preston North End-Aston Villa mérkőzés teljesen az őrületbe kergette a két brit csapat szurkolótáborát, a rivális drukkerek pedig az öt-nullára végződő meccs után köveket és botokat is bevetve támadtak egymásra, amelynek következtében még a Preston egyik játékosát is eszméletlenre verték. A két legismertebb angol szurkolótábor, a Millwall csapatának hajrázó, rettegett Bushwackers és a West Ham Unitedhoz tartozó Inter City Firm hajógyári dokkmunkásokból álló ősbandái 1906-ban csaptak össze először az Upton Parkban. Miután a két világháború alatt viszonylag nagyobb elcsendesülés állt be a brit futballhuliganizmus történelmében, az 50-es évekre megindult a jelenség második hulláma.

A 60-as évekre már átlagosan huszonöt atrocitást jelentettek az újságok éves szinten Angliából, ezzel együtt pedig megszületett a futballhuliganizmus általunk is ismert formája, amely aztán a 70-es és 80-as évekre kitermelte magából a szervezett formában, katonai precizitással működő, emiatt pedig extrán erőszakosnak mondható huligáncsoportokat, a cégeket (angolul: firm). A cégekből sok olyan egykori huligán került ki, akik később megírták memoárjaikat „azokról az időkről”, ez pedig komoly piacot generált a huligántörténeteknek, az íróikból, a társadalom által egykor söpredéknek bélyegzett huligánokból pedig valóságos celebritásokat csinált. A nosztalgikus sztorik ráadásul mozgóképre is adaptálhatónak bizonyultak, így pedig a 2000-es évekre megszületett a brit bűnügyi filmen belül a futballhuligánfilm alműfaja.

A Futballhuligán Filmek Gyára: Fejlődés és Kulcsfontosságú Alkotások

Bár a futballhuligán-filmet csak a 2000-es évektől tekinthetjük kiforrott filmes szubzsánernek, ugyanis ekkortól kezdtek a brit rendezők tömegével gyártani ilyen tematikájú mozgóképeket, az első darab, melyet egyben az alműfaj origójának is tekinthetünk, már 1989-ben elkészült. Ez volt az Alan Clarke-féle The Firm, amelyet még nem is a nagyvászonra, csupán a televízióba, és oda sem önálló projektként, hanem a Screen Two címet viselő, tizenhét évadot megélt BBC-sorozat egyik epizódjaként szántak. Hiába indult azonban kicsiben az „üzem”, az 1988-as foci EB-n történt brit kezdeményezésre kitörő huligánzavargások apropójából készült, annak fiktív előzményeit bemutató, és nem mellesleg a fiatal Gary Oldmant főszerepeltető The Firm más filmeseket is megihlető jellege elvitathatatlan.

Egyrészt szinte azonnal megfertőzte az „angolkórral” a futballhuligán-tevékenységekben addigra már szintén erősnek mondható Olaszországot, így 1991-ben már mozikban lehetett A kemény mag (Ultrá) című film. Másrészt pedig a Gary Oldman-karakter Millwallos ellenlábasát alakító Philip Davis 1995-re rendezőként kijött a Személyazonossággal (I.D.), amely - a The Firm-béli karakteréhez illeszkedve - a Millwall csapatához tartozó Bushwackerst állította a középpontba, nem mellesleg pedig valós történet, James Bannon A beépített huligán című életrajzi ihletésű regénye alapján forgott. Ezután indult be igazán a huligángyár Nagy-Britanniában, amely a 2000-es években olyan, azóta kultfilmmé vált alkotásokat szállított le futószalagon, mint a Futball faktor (The Football Factory), a Futballmaffia (Rise of the Footsoldier), a Cass, az Alan Clarke-féle The Firm remake-je, A keménymag (The Firm), vagy éppen az akkorra már hollywoodi sztárnak mondható Elijah Wood nevével fémjelzett Huligánok (Green Street Hooligans).

A huligánfilmek a 2000-es évek végére masszív filmciklust alkottak, így 2014-re elkészülhetett az alműfaji jellegzetességeket darabokra szedő paródia is, a Huligán háború (The Hooligan Factory), amelyhez a fontosabb alkotásokhoz köthető huligánfilmes sztárok is adták az arcukat egy-egy cameo erejéig.

Hiába övezte azonban az erre vevő közönség részéről legalább olyan kultstátusz ezeket a filmeket, mint mondjuk a tengerentúlon a Vin Diesel nevével összeforrt Halálos iramban-széria blockbuster-epizódjait, kritikusi körökben rendre negatív fogadtatás érte őket. És nem csak amiatt, mert a jelenség megszületésének igazi apropóját, azaz a focit jóformán teljesen „kifelejtették” az alkotók a forgatókönyvekből, helyette pedig inkább a huligánokat precízen megszervezett összecsapásokra biztató belső „zsongásra” (angolul: buzz) fókuszáltak. Emma Poulton az angol futballhuligánfilmekről írt tanulmányában három fontosabb szempontot jelöl meg a kritikusok rossz szájízének előidézőjeként: a realizmus teljes hiányát, a labdarúgáshoz kapcsolódó erőszak felesleges dicsőítését, valamint az elkoptatott és ismétlődő narratívákat, amelyekhez többnyire klisés megoldások társulnak. Az sem tett túl jót, hogy bizonyos kritikusok ok-okozati összefüggést kerestek a mozis bemutatók és a valós rendbontások között, ezzel agressziókeltőnek, erőszakosságra biztatónak bélyegezve a futballhuligánfilmeket. Ahhoz viszont, hogy eldönthessük, egyetértünk-e a fenti állításokkal, vagy inkább túlzónak tekintjük őket, érdemes előbb néhány szemléltető példán keresztül megvizsgálni, milyen elemekből áll össze, hogyan is működik egy tipikus brit futballhuligán-film.

A Huligán, mint Hős: Identitás és Erőszak a Vászonon

A többnyire negatív kritikai visszhang talán annak is köszönhető, hogy a brit futballhuligánfilmek nemcsak bemutatják az erőszakos és sokszor vandál tevékenységek köré szerveződő szurkolói szubkultúrát, hanem egyenesen azonosításra biztatják nézőiket a főhőssel. Az alkotók ehhez gyakorta hívják segítségül a Scorsese-féle gengszterfilmekből jól ismert belső narrációt, amelyhez laza, csibészes hangvételt, és a nézőnek való gyakori ki-kiszólogatást társítanak. Mivel pedig a huligánfilmek központi figurái kizárólag férfiak, akik minden egyes jelenetben arról adnak tanúbizonyságot, hogy majd’ kirobbannak a bennük tomboló tesztoszterontól, a nőket pedig a filmek alkotói csaknem kizárólag szexuális tárgyként láttatják, a célközönség máris leszűkíthető azokra a férfiakra, akiknek zsigeri örömöt okoz, ha - minimum megtekintési szinten - valamennyi adrenalinnal párosuló erőszakos virtuskodást vihetnek a mindennapjaikba.

Mindehhez jön, hogy az alkotók úgy várják el a nézőiktől, hogy azonosuljanak a főszereplőjükkel, hogy azt közben valódi életcélok és perspektívák nélküli, kizárólag a cégnek és a szombatoknak élő, a családját elhanyagoló, az erőszak és a züllés kultuszát dicsőítő alaknak festik meg. A Futball faktor főszereplője ikonikus belső narrációjában például remekül illusztrálja, milyen típusú hősnek kell drukkolnunk, ha brit futballhuligánfilmet nézünk: „Nincs bennem semmi egyedi. Az unatkozó harmincas pasikhoz tartozom, akik perspektíva nélkül melóznak. Akiket a hétvége, az alkalmi szex, a sör és a kokó tart életben. Meg az, hogy néha szarrá vernek valakit…”. Jól látható tehát, hogy - akárcsak a huligánfilm legközelebbi rokoni kapcsolatának nevezhető gengszterfilmben - központi emberünk igazi antihős, a forgatókönyvírók, a rendezők és maguk a színészek is mindent elkövetnek azért, hogy a történet során szereplőjüket megtartsák ebben az állapotban, és az ne csússzon el a már egyáltalán nem azonosulható negatív hős kategóriájának irányába.

Ez a fajta kallódó, csak a meccseknek és az azokhoz kapcsolódó összecsapásoknak szentelt létforma ráadásul van, hogy nem is találkozik semmilyen karakterfejlődéssel a történet folyamán. Ha még maradunk a Futball faktornál, akkor például egyáltalán nem. Bár a Danny Dyer alakította Chelsea-drukker Tommy végig azt érzi, hogy lassan ideje lenne kiszállni, váltani és valami komolyabb értelmet keresni az életének, ebben pedig különböző bizarr hallucinációk is megerősítik, a film végén, miközben egy Millwall-szurkolókkal való elfajult összetűzés után kijön a kórházból és eltámolyog a pubba a cég többi tagjához, a következő tanulságot vonja le maga és a néző számára egyaránt: „Félholtra vertek. […] Az egyik öregharcos örökre elment. Bill Bright-ot hét évre lecsukták. A tökömet félig letépték, hónapokig legfeljebb a cipőmet kefélhetem. Ezek után tényleg megkérdezhetem magamtól, hogy megérte-e. Naná, hogy kurvára megérte!”. Ellentétben a gengszterfilmmel, a huligánfilmben tehát nem feltétlenül található meg a kötelező felemelkedés és elbukás narratívája, a főszereplők többnyire a film elejétől a végéig ugyanabban a sehova sem tartó állapotban lebegnek, rosszabb esetben pedig ennél is lejjebb ereszkednek.

Huligánok kontra Rajongók: A Különbség

Ha csak a brit filmeket vesszük górcső alá, akkor is remekül alátámasztható, hogy nem feltétlenül kell bandákba verődve megküzdenünk az ellenfél drukkereivel ahhoz, hogy megszállottan rajongjunk a fociért. Jó példa erre Colin Firth karaktere, Paul Ashworth a Nick Hornby regényéből készült Egy férfi, egy nő és egy focicsapat (Fever Pitch) című moziban. A középiskolai tanárként dolgozó Pault hiába kecsegteti főnöke, az iskola igazgatója előléptetéssel. A komolyabb pozíció nagyobb felelősséggel, ezzel együtt pedig több munkaidővel járna, ami ugyanúgy veszélyeztetné Paul számára a szombat esti Arsenal-meccseken való részvételt, mint hogy kolléganője, és újdonsült barátnője szeretné jobban elmélyíteni a kapcsolatukat, valamint átvenni az első helyet a futballtól a férfi életében. Paul számára tehát szó szerint a foci, azon belül is a kedvenc csapata jelent mindent. A szezonbéli meccsek dátumai a stabil viszonyítási pontok számára a naptárban, és minden mást, beleértve a szerelmi életét is, ehhez igazít. Magányos idealista, akinek a fociért való rajongás elvált szülők gyermekeként a valahova való tartozás fontossága miatt alakulhatott ki, hiszen ahogy ki is fejti: „Nem könnyű futballdrukkerré válni, évekig is eltarthat, ám hogyha hajlandó vagy belefeccölni az időt, egy nagy, szerető család tagjává válsz.”.

Erre a „családra” vágyik a brit kisrealista rendezőzseni, Ken Loach főhőse, a postásként dolgozó Eric Bishop is a Barátom, Eric (Looking for Eric) című filmben. Eric nem olyan kényszeresen látogatja a meccseket, mint Paul, ám mindent elmond a focihoz való hozzáállásáról, hogy egy kis marihuána hatására a Manchester United egykori játékosában, Éric Cantonában ismer rá a testet öltött lelkiismeretére, a képzeletbeli barát mentori segítségnyújtásával pedig végül rendeződik is hősünk igencsak félresiklottnak mondható élete. Habár a Barátom, Eric főszereplője már kacérkodik a huliganizmussal - elvégre postástársaival Cantona-maszkokba és mezekbe bújva, kalapácsokkal és husángokkal felfegyverkezve fenyítik be a környéket terrorizáló gazdag gengszterficsúrt -, igencsak messze áll attól, hogy a futballhoz kapcsolódó durva virtuskodást jelölje meg életcélként. Ezért is különíthetünk el a huligánoknak egy teljesen új szintet a fanatikus futballrajongók népes táborában.

Kiállításra kerülő futballhuligán filmek

A huligánfilmek műfaja számos emlékezetes alkotással gazdagodott az évek során. Az alábbiakban bemutatunk néhány kulcsfontosságú filmet, amelyek segítettek meghatározni és formálni ezt az egyedi zsáneret.

The Firm (1989)

Ennek a csúnya kis brit filmnek a középpontjában Bex áll - egy srác, aki nem csak nézi a focit. Éli azt. Lélegzi. Talán még el is veszíti magát benne. De valójában nem a játékról szól. Hanem a harcokról - a cégről. A bandájáról. A meccsnapok csatatérré válnak, és számukra ez a lényeg. A konfliktus nem csak elvárható - ez a kód. Az erőszak nem marad az utcán, és nem ömlik ki a bárokban. Mindenbe beszivárog. Az otthoni élete kezd megrepedezni. Ahogy beszél. Ahogy magára néz, miután lecseng az adrenalin. Látni lehet. Gary Oldman ragyogó volt itt. Nem a hollywoodi verzió - ez nyers, ideges, veszélyes. Nem lehet elnézni. És nem, ez nem egy film a fociról. Arról szól, hogy elveszíti az ember a kontrollt. Arról, hogy a kontroll elveszik, harcról harcra. Arról szól, hogy egy férfi annyira mélyen van a tűzben, hogy észre sem veszi, ő az, aki meggyújtja a gyufát. A The Firm (2009) az 1989-es BBC dráma remake-je, egy fiú (Dom) beavatásáról szól egy West Ham huligáncsoportba a 80-as években. Ez a film egy kis háttérinformációt nyújt a 80-as évek cégeinek stílusáról és kultúrájáról, amikor a Fila és a Sergio Tacchini melegítők voltak a teraszok egyenruhája. Dom felnéz Bexre, a West Ham casuals karizmatikus és erőszakos vezetőjére, aki az erőszakos hétvégéket egy városi kereskedelmi állással egyensúlyozza. De Bex gyors élete utolérheti őt.

The Football Factory (2004)

Tommy Johnson gyorsan és hangosan él. Az ő világát a futball, a sör és a stadionokon kívüli, óramű pontossággal csapódó öklök töltötték ki. Egy kaotikus bandával tart - fiúkkal, akik a káoszt, a zúgást, az ütközést lovagolják meg. Ez minden, amit valaha is ismert. És egy ideig ez elég volt. De aztán… valami elromlik. A harcok üresnek kezdenek tűnni. A zúzódások nem gyógyulnak olyan gyorsan. A reggelek rosszul kezdenek esni, mintha valami elromlott volna, de nem tudja megfogalmazni. Furcsa álmokat kezd látni. Elkezdi megkérdőjelezni azokat a dolgokat, amiket korábban soha. Az élet? Kevésbé tűnik szabadságnak, inkább egy ketrecnek, amit maga épített. Amikor a film megjelent az Egyesült Királyságban, nagyot ütött - és jó okkal. Nem fogja vissza magát. Nincs szűrő. Csak egyenesen abba a zavaros térbe a zsongás és a következmények között. Ahol az identitás összefonódik az erőszakkal. Ahol valaminek a része lenni többe kerül, mint amennyit ér.

Green Street Hooligans (2005)

Matt - egy amerikai srác, aki Angliában köt ki, miután egyetemi kicsapták valamiért, amit nem is tett. Nem igazán menekül, de az biztos, hogy nem is marad. Csak el akar tűnni egy időre, talán resetelni. Aztán találkozik Pete-tel és a többiekkel - ezzel a focifanatikus bandával, akik a saját szabályaik szerint működnek, és nem nagyon törődnek a külvilággal. Eleinte jó érzés. Rigmusok, sörök, testvériség - olyasmik, amik Mattnek sosem voltak. De ez a kényelem nem tart sokáig. A harcok? Nem csak a színtér részei. Hamarosan ők maguk a színtér. És Matt mélyen benne van, mielőtt észrevenné. Elijah Wood kiválóan hozza ezt a lassú égésű alakítást. Matt mindig figyel, mindig kissé központról eltolva - mintha azt várná, hogy leszakadjon a padló. Semmi csillogás, semmi hősies hangulat. Csak ez a csendes spirál. Matt Buckner amerikai diák Londonba utazik, miután igazságtalanul kizárják a Harvardról. Londonban összebarátkozik a nyájas, de veszélyes Pete Dunhammel, akin keresztül bebocsáttatást nyer a futballhuligánok erőszakos világába. Dunham és szoros baráti köre alkotják a Green Street Elit nevű bandát, a West Ham United rajongóinak kemény magját. Egyetlen céljuk van, hogy ők legyenek a legrettegettebb banda az országban, és ezért mindenre képesek. Mattet nemcsak a labdarúgás izgalma ejti rabul, hanem a banda tagjai közötti testvériség és összetartás is. Hamarosan azonban ez az új életforma veszélybe sodorja mindazt, ami eddig drága volt neki az életben.

A nagy sikerű első rész után továbbra is betekintést nyerhetünk a futballhuligánok mindennapjaiba a börtönben. Ismerős arcok is visszatérnek (például Dave) a filmben, mely a West Ham és a Millwall szurkolóinak börtönben tapasztalt élményeiről (is) szól, meg persze a fociról, az életre-halálra vívott focimeccsről. Labdarúgást kívül-belül követik buzgón a foglyok és a győzelem vagy veszteség egyaránt gyorsan követi, a büntetést vagy jutalmat. Ez jelentheti a dobogó, egy külön zuhanyzó, illetve egy nap láthatás.

Rise of the Footsoldier (2007)

A Rise of the Footsoldier nem csupán egy gengszterfilm - ez Carlton Leach története. Futballhuligánként emelkedik fel, öklével a lelátón, verekedéseket keresve, mintha az becsületbeli ügy lenne. De nem áll meg itt. Nem számára. A harcok véressé válnak. A feszültség fokozódik. Hamarosan nyakig benne van a drogokban, bűnözésben és abban a fajta erőszakban, ami nem hagy zúzódásokat - hanem holttesteket hagy maga után. És ez nem valami kitalált, túlzó dráma. Valós eseményeken alapul, egyenesen a 80-as és 90-es évek brit alvilágának káoszából. A futballkultúra csak a bejárati ajtó volt. Ami bent volt, az sötétebb, zavarosabb és sokkal veszélyesebb. A filmnek okkal van hírneve. Nyers, igen - de könyörtelen is. Nincs csillogás, nincs glamour. Csak egy férfi, akit az a világ húz le a mélybe, amit azt hitte, irányítani tud. Ezért rezonált annyi emberrel. Carlton Leach egyszerű futballhuligánként kezdte. Nem a meccs, nem kedvenc csapata, a West Ham United volt számára a fontos, hanem a vérre menő bunyók, amelyeket az ellenfél szurkolóival vívott meg minden hétvégén. Aztán Carlton rájött, hogy így csak a börtönbe juthat, ezért erejét az alvilág szolgálatába állította. Egyszerű kidobó emberből hamarosan a legnagyobb bulik részese lett. Amíg azonban a focimeccseket követő verekedések után még a vesztesek is megúszták kórházi ápolással, a maffia világában a legapróbb hiba is az ember életébe kerülhet. Carlton pedig kénytelen megtanulni, hogy ebben a közegben még a legjobb barátaiban sem bízhat.

Cass (2008)

A CASS azért hat olyan erősen, mert igaz. Ez Cass Pennant története - egy fekete gyermeké, akit fehér emberek fogadtak örökbe, Angliában nevelkedett, és aki nem tudta lerázni a valóságot, hogy más. És a kezdetektől fogva öklök fent, védekezés magasan. Harcolt a tiszteletért, a lélegzetvételnyi helyért, az életért. És mindvégig ez a harc. Cass oda kerül, ahova tartozik, a futballcégen belülre, ahol az erőszak a valuta, és a brutalitás hangosan beszél. Hatalmassá válik - naggyá, félelmetessé, érinthetetlenné. De így élni? Ez kimerít. Apránként kezdi megkérdőjelezni az életét, és azon tűnődik, van-e benne több, mint utcai hírnév és hegek. Talán még az olyanoknak is lehetséges a változás, mint ő. Ha szereted az igaz történeteket, a bűnözést, vagy bármit az identitásról és a megváltásról, ez megéri az idődet. Az incredible true story of how an orphaned Jamaican baby, adopted by an elderly white couple and brought up in an all white area of London, became one of the most feared and respected men in Britain.

Kicking Off (2013)

Ez egy történet egy csapat elszánt rajongóról, akik a futball köré építették az életüket. De az akció nem csak a pályán zajlik - hanem az éjszakai vonatok fülkéiben, a piszkos sikátorokban, a háborús történetek és a zúzott büszkeség által összetartott széteső kötelékekben. Ami összetartja őket, erős, de nem törhetetlen. A feszültségek nőnek, a hűségek változnak, és a valahova tartozás rohanása ára is kezd lenni. Amikor orosz mozikba került, érzékeny pontra talált. Nem azért, mert dicsőítette a helyszínt, hanem mert nem. A film nem riad vissza. Belemerül ezeknek az életeknek a nyers, csiszolatlan valóságába, ahol minden rigmus, minden ütés, minden csend jelent valamit.

Ultras (2020)

Az Ultras Nápolyba visz minket, ahol a futball nem csak játék - hanem életforma. Az ultrák számára ez a mély hűségről szól - mélyebbről, mint a dalok, mélyebbről, mint az öklök. És a középpontban Sandro áll - egy régi vágású harcos, aki mindent látott már. Évekig élt az erőszak határán, de a megbánás gyorsan felülkerekedik. A kor is gyorsan utoléri. Kimerült. Belefáradt az erőszakba. Belefáradt abba, hogy az általa szeretett emberek áldozatául essenek. Valami több kell - vagy ki kell szállnia. Aztán ott van Angelo. Fiatal, tágra nyílt szemmel, és készen áll arra, hogy belevetesse magát ugyanabba a világba, amit Sandro megpróbál maga mögött hagyni. Amikor útjaik keresztezik egymást, az nem csak egy barátság - hanem egy mentőöv. Mindkettőjük számára. Angelo mentort lát. Sandro második esélyt. Együtt próbálnak egy másfajta jövőt kifaragni. Olyan jövőt, ami nem verekedéssel vagy börtöncellával végződik. Ez nem a leghangosabb film a listán, de talán a legőszintébb. Az Ultras semmit sem glamorizál. Csak megmutatja - az adrenalint, a fájdalmat, a megtört testvériséget.

The Hooligan Factory (2014)

Ez a film más. A The Hooligan Factory Dannyt követi, aki fiatal, buta és túl nagy álmokat dédelget saját javára. Azt hiszi, legendává válik a futballhuliganizmus világában… az egyetlen probléma az, hogy fogalma sincs, mit csinál. Belép Dex - egy ex-fegyenc, kiégett és alig bírja magát összetartani - aki valamilyen okból úgy dönt, hogy szárnyai alá veszi Dannyt. Miután csatlakoznak a bandájukhoz, megalapítják a cégüket: a Hooligan Factory-t. És igen, ez éppolyan kaotikus és elítélt, mint amilyennek hangzik. Mi történik ezután? Zűrzavar. Tévedések. Sok kiabálás. És egy csomó idióta, akik túl keményen próbálnak kemények lenni. De ez a lényeg. Ez nem az utcai harcok dicsőítéséről szól - hanem az egész műfaj kigúnyolásáról. A film teljes paródia, minden korábbi huligánfilmet felülmúl, pimasz utalásokkal, nevetséges díszletekkel és szégyentelenül. Tökéletes néznivaló, ha szereted a futballkultúrát, de nem félsz nevetni azon, mennyire vad - és legyünk őszinték, mennyire buta - tud lenni, ha túl komolyan veszik.

A Huligán háború főhőse Danny (Jason Maza), aki többet szeretne elérni az életben. És van is hová fejlődnie: az iskolából kicsapták, jelenleg a nagyfater lakásában él, és csak álmodozik arról, hogy apja, idősebb Danny nyomába érjen. Közben Dexter (Nick Nevern), a legendás futballhuligán épp most szabadult a ShoweShank börtönből, és arra készül, hogy bosszút álljon esküdt ellenségén, a Bárón. Mikor aztán Danny és Dexter útja keresztezi egymást, ketten együtt olyan kalandra indulnak, amellyel mindörökre beírják magukat a huligánok nagykönyvébe.

I.D. (1995)

Az I.D.-ben egy beépített rendőr történetét meséli el, aki beszivárog egy huligán cégbe, és végül magával ragadja ez az életforma. Az I.D. megérdemli helyét a listán, mivel ez volt az első film, amely a teraszok erőszakos világát a nagyvászonra vitte. Ha kevésbé érdekel a cégek körüli kultúra és több akcióra vágysz, akkor ez az erőszakos dráma megfelelő lehet számodra. John, a fiatal és törekvő rendőr izgalmas feladatot kap. Be kell épülnie az egyik helyi huligánbandába. A banda tagjai futballmeccsekre szakosodtak. Ott verik szét a berendezést és mindent, ami az útjukba akad. Johnnak a bandavezért kell megtalálnia. A helyi focicsapat drukkereinek törzshelyén találkozik a sima modorú Martinnal, a forrófejű Nickkel és a fogatlan Gumbóval. Számára is meglepő, hogy ezek között az emberek között tapasztalja meg életében először az összetartozás érzését, az erőt, valamiféle büszkeséget - mindazt, amit rendőrtársai körében soha nem érzett. A részeges, bunyós, macsó világ - amelyben minden csakis a szombati meccs körül forog - egyre inkább elbűvöli, beszippantja a fiút. Nem tud ellenállni a csábításnak. Hamarosan ő is épp olyan lesz, mint azok, akik ellen felesküdött.

További említésre méltó alkotások

• Awaydays (2009): Ez a film egy fiatal srác beavatásáról szól a "The Pack" nevű "casuals" csoportba, amely az 1980-as években a Tranmere Rovershez tartozott, és Fred Perry és Adidas sambas ruházatot viselt. Az Awaydays inkább egy felnőtté válási történet egy durva munkásosztálybeli környezetben. A film a zenéje miatt is kiemelkedő, amelyben olyan előadók számai szerepelnek, mint a The Jam, Joy Division és Wire.
• The Hooligan Wars (2012): Egy feltörekvő futballista lábát törik egy kocsmában. Mivel a számlák halmozódnak, és várandós felesége van, mindent meg kell tennie, hogy megéljen. Ez magával vonja a bűnöző életbe való bekerülését. Kezd drogot árulni egy fagylaltos kocsiból, mindenekelőtt. Aztán behúzzák a lengyel alvilágba egy kis huliganizmusért, mintha az élete nem lenne eléggé bonyolult.
• Furioza (2021): Egy gyilkosságot követően a Furioza új vezetője, Golden átveszi az irányítást az erőszakos és félelmetes huligánbandája felett, majd pedig külföldre kezd összpontosítani.
• A Grimsby-i testvérek (Brothers Grimsby) (2016): Semmi kétség: a világ legjobb titkos ügynökeit a britek szállítják. Ott teremnek azok az elegáns, bátor és kiismerhetetlen férfiak, akik hanyag eleganciával és nyugodt mosollyal szállnak szembe a veszéllyel, és megküzdenek a világuralomra törő őrült ellenséggel. Átmenetileg kénytelen réglátott, sörissza, szabadideje nagy részét futballhuliganizmussal töltő testvérénél (Sacha Baron Cohen) meghúzni magát, és ezek után már nem tud elszakadni tőle: muszáj együtt bujkálniuk. És erre a kínzásra, még a szuperkém sincs felkészülve.

tags: #futball #huliganos #filmek

Népszerű bejegyzések:

• a Michaela Tabb körüli vita
• Magyar trénerek sikerei a Fiorentinánál
• Mindent a röplabda sportágról
• Hagyomány és jövő a szolnoki röplabdában
• NFL-játékosok tragikus sorsa és az agysérülések