Gyurkovics Tibor prózája és a futball világa

A Kossuth- és József Attila-díjas költő, író, Gyurkovics Tibor irodalmi munkásságának és szellemi örökségének népszerűsítése érdekében hirdették meg a Gyurkovics Tibor országos vers-, prózamondó és verséneklő versenyt. A kezdeményezés célja, hogy a költő és író gazdag életművét minél szélesebb körben, különösen a fiatalokkal is megismertesse.

A Gyurkovics Tibor Országos Verseny

A verseny meghirdetője Gyurkovics Györgyi, a költő özvegye, valamint a K11 Művészeti és Kulturális Központ. Az esemény hétfői budapesti sajtótájékoztatóján Gyurkovics Györgyi azt mondta: fontos számára, hogy megismertesse a fiatalokkal Gyurkovics Tibor életművét.

Kategóriák és nevezési feltételek

A megmérettetés több kategóriában is lehetőséget biztosít a résztvevőknek Gyurkovics Tibor műveinek interpretálására, valamint a magyar irodalom más alkotóinak műveinek bemutatására.

• Vers- és prózamondás kategóriában: Nevezni Gyurkovics Tibor egy választott versével, prózájával és egy, a magyar irodalomból választott verssel vagy prózai művel lehet, ifjúsági (15-24 éves korig) és felnőtt (25 éves kortól) korcsoportban.
• Énekelt vers kategóriában: Szintén egy Gyurkovics-mű és egy szabadon választott magyar szerző megzenésített versével várják a nevezéseket 16 éves kortól. Szólisták és legfeljebb ötfős zenekarok nevezhetnek.

A produkciók hossza nem haladhatja meg a nyolc percet.

Díjazás és zsűri

A verseny minden kategóriájában és korcsoportjában az első helyezettek 100 ezer, a másodikak 75 ezer, a harmadik helyen végzők pedig 50 ezer forint pénzjutalmat kapnak.

Az elődöntők során háromfős zsűri - Gyurkovics Györgyi, a költő özvegye, Halmos Ildikó népművelő és Farkas Tibor előadó, népművelő - választja ki azt a 35-40 produkciót, amellyel a jelentkezők részt vehetnek a döntőben. A verseny döntőjén a tervek szerint héttagú, neves művészekből - színművészekből, színigazgatókból - álló zsűri értékeli a produkciókat.

Szervezés és támogatás

Farkas Tibor szervező, a K11 Művészeti és Kulturális Központ művészeti vezetője kiemelte: a versmondók, verséneklők figyelmének felhívásában számítanak a pedagógusokra, a versmondó és színjátszó műhelyekre. A jelentkezés november 1-jén indul, és a selejtezők kezdetéig tart. A verseny elődöntőit a 2021. február 1. és május 31. között rendezik. A kétfordulós verseny további elődöntőit szeptemberben és októberben, a tervek szerint hat helyszínen (Pécs, Nagykanizsa, Veszprém, Debrecen, Szeged és Budapest) rendezik meg.

A 2008-ban elhunyt Gyurkovics Tibor nevét viselő verseny fő támogatója Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere, a Nemzeti Kulturális Alap és a Magyar Művészeti Akadémia. A verseny fővédnöke Hoppál Péter kultúráért felelős államtitkár. A verseny védnöke Nagy Gábor Tamás, az I. kerület és Vattamány Zsolt, a VII.

Gyurkovics Tibor prózája: Az élethűség és az emberi drámák

Gyurkovics Tibor prózai műveiben gyakran boncolgatja az életképek, a mindennapi valóság és az emberi lélek összetett viszonyát. Műveinek hitelessége és mélysége az olvasót arra készteti, hogy jobban megértse a bemutatott helyzeteket, mintha maga is részese lenne azoknak. Ezt a törekvést tükrözi az irodalmi alkotás folyamatáról szóló elmélkedés is:

Margó néni dolgozatot íratott velünk. Azt mondta, jól gondoljuk meg, aztán neki. Biztos könnyű lesz írni róla. Apró részleteket is írjunk bele, hogy élethű legyen. Élethű. Mi az? Hű az élethez? Vagy olyan életszerű, mintha élne? Igen, szoborra szokták mondani, mintha élne. Pedig nem él. De sokszor több is annál. Azt is mondta Margó néni, hogyha valaki elolvassa, jobban értse, mintha ismerné.

A futball, mint emberi tükör: Jenő története

A futball gyakran szolgál Gyurkovics Tibor számára olyan allegorikus térként, ahol az emberi gyengeségek, küzdelmek és a közösségi élmény mélységei tárulnak fel. A "Jenő" története egyike ezeknek a megragadó elbeszéléseknek, amely a sporton keresztül mutatja be a kitartás, a kudarc és az elfogadás kérdéseit.

Jenő nem tud futballozni. De mindig odajön. Beveszem a hármas csapatba, de akkor mindig kikapunk. A padok között szoktunk focizni, a kavicsos parkban. Legutóbb 5:3-ra vezettünk. Ő volt a hátvéd. Sokat hibázott, elperdült előle a labda. Kiadtam a lelkemet, rohangásztam, helyezkedtem. Dőlt rólam a víz, de tudtam, a kezünkben a győzelem. Egy kapufát rúgtam, az pech volt, nem mondom. Erre Jenő, a mi Jenőnk, a balhátvéd, átenged egy lasztát, utánafut, mellé rúg, és az ellenfél már a negyedik gólját akasztotta a hálónkba. Rászóltam Jenőre, talán nem kellett volna. Megrántotta a vállát. Annyira szeret focizni.

Aztán mi lendültünk támadásba. De hiába. Azt hiszem, ezt mondtam neki. Visszanézett. Nem dühösen, inkább úgy, mint akinek a szívéig hatol az igazság. Az volt a szemében: igen, én hiába küzdök. Én is akarok küzdeni, de hiába. Még egy kis kajánság is vegyült a szemgödrébe: na és? Van ilyen. Mintha ez lett volna a szemében. 5:5 volt az állás. Gondolható, mindent beleadtam. De Jenő nem tudott egy épkézláb passzot átadni. A földbe rúgott. A kavicsok csak úgy röpültek szerteszét. Még nevettem is kicsit. A végsőkig hajtottam magam. Hátramentem, előreszaladtam. Kereszteztem a támadásokat. Aztán Jenőt szöktettem egy pazar labdával. Ő egyedül állt a kapuval szemben. Elügyetlenkedte. Az üres kapu mellé lőtt. Ráordítottam. Erre elindult hazafelé. Marha. - Nem rád. - Nem szeretsz velem játszani. Épp hogy csak beveszel ebbe a nyomorult csapatba. - Ne vacakolj. Visszatuszkoltam a pályára.

Minden erejét beledobva játszott. Nagy labdákat ívelt előre. Két tiszta gólhelyzetet megakadályozott. Aztán elfutott az ellenfél jobbszélsője, és kicselezte Jenőt. Jenő hősiesen kavargatta a lábával a kavicsot, aztán összekuszálódott és leesett a földre. A saját lábában fölbukott. Persze az ellenfél besétált a labdával a kapuba. Jenő ült a földön. Azt hiszem, legyintettem. Jenő fölállt és hazament. Nem jött többet. Azóta Feri állt a csapatba, remek focista. Három hét telt el. Majdnem minden meccsünket megnyertük. A mait 6:3-ra. Mint a régi nagyok.

De ma megint eszembe jutott Jenő. Az arca, amikor azt mondtam neki, rád nem lehet számítani. Az volt az arcában: igen, tudom. Hol is a kabátom? Átmegyek. A foci? Holnap újra kezdjük. Talán nem is a nyerés számít. Hanem hogy együtt… A foci nem minden.

Családi életképek és az igazság dilemmája

Gyurkovics Tibor prózájának másik jellemzője a család, a gyerekkor és a szülő-gyerek kapcsolat őszinte, mégis finom ábrázolása. Az alábbi részlet is az élethűség, az emlékezés és a valóság szubjektív színezésének kérdéseit veti fel, bemutatva egy apa-gyermek viszony mélységeit és kihívásait.

Apám nagy léptekkel jön haza. Az ajtóban sokáig törli a lábát. Csönget, vagyis saját kulcsa van. Azt forgatja sokáig a zárban, hogy tudjuk, ő jött meg. Mi a testvéreimmel tudjuk rögtön, hogy ő jött meg. „Na, megjöttem.” - Ezt szokta mondani. Mi a testvéreimmel az előszobában állunk és várunk. Hogy megcsókoljon minket. Vagyis mi csókoljuk meg őt. Ő nem csókol meg soha minket, csak tartja az arcát. Még Mónit, a kicsit néha fölemeli és megcsókolja. (Ezt nem tudom biztosan, még megkérdezem majd a Mónitól. „Na, mit hoztam?” - kérdezi, legtöbbször még kabátban. Mindennap hoz valamit, ha jön. Vagyis ha megérkezik, rögtön van nála valami. Minden jót kitalál. Sípot hozott már, rengeteg cukrot, nekem piros karórát vett, Móninak nagy oroszlánt, olyan érdekes dolgokat hoz mindig, ha jön. Dórinak egy karkötőt hozott, amin egy korongocska volt. Vonalakkal. Azt pörgetni kellett, és akkor a betűk összeugrottak. Ide írom, mi pörgött ki a betűkből: Ich liebe dich. Vagynicht, nem tudom. Ez érdekes volt. Hozott már léggömböt, diót, még szalonnát is. Nekem hozott egy macskát a falra, agyagból. De szép. Aztán bemegy, üdvözli anyánkat. Leül az íróasztalhoz, sok dolga van. Ott ül. Még itthon is dolgozik. Mi akkor csendben vagyunk. Inkább csak a konyhában kuncogunk. Akkor kijön néha, ránk néz, elcsöndesedünk. Aztán mindig játszik velünk. Mindig mesél. Egérről, farkasokról. Vicceseket, néha szomorúakat. Mi az ágyban fekve hallgatjuk. Ő sokszor az én kezemet fogja, úgy mesél. Akkor érzem magam a legjobban. Nem is értem már, mit mesél, csak hallom a hangját. „Na, most elég” - mondja a végén. Akkor behunyjuk a szemünket, hogy jöjjön a sötét. Az álom. És én mindig róla álmodom. Hát ezt írtam. Nem tudom, tetszik-e majd Margó néninek? Hogy életszerű-e? Holnapig még meggondolom, ha nem jó, írok egy másikat. Talán kicsit túlságosan kiszíneztem. És nem egészen igaz.

Margó néni mondta, hogy úgy írjuk le, ahogy van. Nem akaródzott. Ez is élethű. Apa ugyanis nem mindig jön haza, az nem igaz ebben az egész dologban. Vagyis ritkán jön. Az viszont nagyon igaz, hogy mindig hoz magával valamit, valami remek dolgot, arra esküdni mernék. Még le se tudtam írni elég élethűen, mennyi mindent hoz. Titkos, érdekes dolgokat. Azt sem egészen írtam igazán, hogy zörög a kulcsával, mert nincs is kulcsa. Csönget. Mi engedjük be. Sokszor kiabáljuk, rabló, rabló, ő meg csak áll ott. De nem rá értjük. És persze nem üdvözli anyánkat. És nem ül le az íróasztalhoz már régen. Ezt írjam meg? Ez aztán élethű lesz? De volt amikor leült! Az az igazság. És hogy sohasem mesél, mert este már sosincs ott? Ezt a mindennapos vacakságot írjam le? Vagy ez az igazság? Ilyen az igazság? De sétáltunk egyszer, és akkor gyönyörűt mesélt, az igaz. Meg hogy nem rajzolódik ki a feje a lámpafényben este? Na és? Van, aki sose látja az apukáját. Még nem tudom, beadom-e a dolgozatot így, ahogy van. Holnap reggel még meglátom.

tags: #gyurkovics #tibor #proza #foci

Népszerű bejegyzések:

• 8 Csapat Körmérkőzés Megoldása
• Kézilabda jegyek Ferencváros
• Az Extreme Football első évada
• Egyedi magasságmérők
• A Milan és Brazília összefonódása