A labdarúgás magyarországi és globális fejlődése: az első meccstől a modern közvetítésekig
A labdarúgás óriási népszerűségnek örvend az egész világon, melynek elterjedése nagyban köszönhető az egyszerűségének. A futball az a sport, amit kicsik és nagyok, fiatalok és idősek, nők és férfiak, valamint szegények és gazdagok egyaránt elérhetnek. A foci ma a világon a legnépszerűbb játék, milliók nézik, ahogy jólfizetett labdarúgók próbálják a labdát az ellenfél kapujába berúgni. Ez a népszerűség azonban hosszú fejlődés eredménye, mind a játék szabályait, mind a mérkőzések eredményeinek közvetítését tekintve.
A labdarúgás gyökerei és nemzetközi elterjedése
Labdajátékok nagyon ősi múltra tekintenek vissza, valamiféle lábbal játszott játékot már évszázadok óta űztek az emberek. Kr. e. 9. században episkyros néven játszottak egy labdajátékot, 12-14 fős csapatokkal - igaz, ebben a kéz használata is megengedett volt. Ennek kapcsán Spártában már szervezett versenyeket is rendeztek - ezek tekinthetők a futball legkorábbi előzményeinek. A játék később Rómába is eljutott, ahol harpastum néven vált népszerűvé, és a Római Birodalom terjeszkedésével együtt egész Európát "megfertőzte".
A világ másik felén, Kínában egy másik ősi labdajáték, a cuju számít a futball egyik legkorábbi formájának - legalábbis így jellemezte egykor Joseph Blatter, a FIFA korábbi elnöke. A cuju katonai kiképzés részeként szolgált, ahol a katonák passzolgattak és dekáztak a labdával. A játék a Kr. e. 2-3. században volt a legnépszerűbb. A szabályok vidékenként változtak, de a cél ugyanaz volt: a csapatnak a labdát a kijelölt célba kellett juttatnia.
A játék Angliába is átterjedt, ahol 1174-ből származik az első írásos emlék. A soule gyakran durva, kaotikus ütközetekbe torkollott, ezért a helyi hatóságok és maga a király is többször betiltotta. Érdekesség, hogy a „football” szó első írásos említése 1314-ből származik: Nicholas de Farndone, London polgármestere egy rendeletben tiltotta meg a futballt, mert a játék rendszeresen zavargásokhoz vezetett. Az angol sporttörténészek ezt a korszakot „folk football”-nak, azaz népi futballnak nevezik, megkülönböztetve a modern játéktól.
A mai focit, azaz a mai szabályok szerinti labdarúgást azonban a XIX. században kezdték el játszani. Ekkor az angol Ebenezer Cobb Morley, a Mortlake klub kapitánya, a Bell’s Life című lapban javasolta, hogy a futballnak, hasonlóan a kriketthez, legyenek egységes szabályai. Október 26-án Londonban, egy kocsmában tizenkét klub képviselői ültek össze. Tizenegyen megegyeztek abban, hogy megalapítják a Football Associationt (FA), a futballszövetséget, és céljuk a szabályok egységesítése volt. Az FA-t alapító tizenegy klub a következő volt:
- Barnes
- Blackheath
- Blackheath Proprietary School
- Civil Service Football Club
- Crusaders
- Crystal Palace (nem összetévesztendő a Crystal Palace Football Clubbal, amelyet 1905-ben alapítottak)
- Kensington School
- Forest Football Club (Leytonstone) (amelyből később Wanderers Football Club lett)
- No Names Club (vagy N.N. Kilburn)
- Percival House (Blackhealth)
- Surbiton
Morley lett az FA első titkára, majd második elnöke. Ő írta az első szabálykönyvet, a Laws of the Game-et, amely többek között megtiltotta a kézhasználatot, ezzel pedig végleg elvált a futball a rögbitől. Ezután jött 1888-ban a Football League, a világ első profi bajnoksága. A játék hamar meghódította a világot: tengerészek, vasutasok és brit munkások révén Európától Dél-Amerikáig elterjedt.
A modern érában, 1992-ben az angol Premier League megszületése forradalmasította a sportot: a bajnokság immár televíziós termékként, látványos show-ként működött a Sky Sports támogatásával. A Bosman-döntés (1995) liberalizálta az átigazolási piacot: a játékosok szabadon válthattak klubot szerződésük lejárta után, és eltörölték az uniós kvótákat. Az évtizedek során a sport nemcsak a legnépszerűbb, de a legjövedelmezőbb show-biznisz is lett a világon. A FIFA becslése szerint 265 millió aktív játékos rúgja a labdát világszerte, míg az európai piac értéke a 2023/24-es szezonban 38 milliárd euróra nőtt.
A labdarúgás megjelenése Magyarországon
Magyarországon a 19. század utolsó évtizedeiben honosodott meg a labdarúgás és igen hamar nagy népszerűségre tett szert. Erről az angol eredetű sportról már az 1870-es években lehetett Magyarországon hallani, sőt már 1879-ben részletes beszámoló jelent meg róla a sajtóban. A sportágról szóló első ismertetést Molnár Lajos írta „Atlétikai gyakorlatok” című könyvében, igaz, a focilabdát összekeverte a rögbilabdával. Az is előfordult, hogy az angol szabálykönyv rossz fordítása miatt a játékosok kézzel próbálták a labdát továbbítani.
Különböző történetek keringenek arról, hogyan került az első futball-labda az országba. Az egyik forrás szerint a „footballt” Esterházy Miksa, a Monarchia attaséja hozta be 1875-ben, a másik szerint Harry Perry, az atléták angol edzője, aki a Ludovika Akadémia tanárait és növendékeit tanítgatta. Biztosat nem lehet tudni. Az biztos, hogy szórakozásból, mezőkön már korábban is rugdostak valamiféle labdát a fiatalok, és tudunk iskolán belüli, esetlegesen sportegyesületen belüli próbálkozásokról, meccsekről is.
Az MTVA Sajtó- és Fotóarchívumának anyaga szerint százhúsz éve, 1896. november 1-jén játszották az első nyilvános futballmeccset Budapesten. Hivatalos, előre meghirdetett mérkőzésen, nézők előtt, szervezett csapatok ekkor léptek első alkalommal pályára Magyarországon. A mérkőzés ötlete az akkor 28 éves Löwenrosen Károlytól származott. Lőwenrosen korábban egy ideig Angliában élt és dolgozott, ott ismerte meg ezt a játékot, sőt ott focizott is egy csapatban. Hazatérve a MÁV Északi Főműhelyében volt asztalos iparosmester, és úgy gondolta, jó ötlet lenne itthon is focizni. A kiállítást követően a MÁV Északi Főműhelyében kapott állást mintaasztalosként, az első meccs résztvevőit is ottani munkatársai közül toborozta. Kapcsolatai révén eredeti futball-labdát hozatott a sportág őshazájából, majd rögvest bemutatta a vasúti dolgozókat tömörítő Törekvés dalárdájában.
Az első nyilvános mérkőzés Budapesten
A meccs előtt azonban számos probléma merült fel. Egyrészt Lőwenrosennek nem volt elég pénze, hogy a labdát kiváltsák a vámból. Azt ugyanis ajándékba küldték neki a régi angol sporttársai, de fennakadt a vámon. A vámhatóság igen magas vámot vetett ki a labdára, ami 11 forint volt. Összehasonlításképpen az első meccs háromszáz fizető nézője összesen 30 forintot fizetett.
Ez után megindulhatott a felkészülés, ami három hónapig tartott, a csapattagok megismerkedtek a szabályokkal és az új játék más trükkjével. Végül a nagy nap 1896. november 1-én következett be, ám volt még egy kis probléma. Előző éjjel havazott, ezért a pályát 25 centiméteres hó fedte. A mérkőzés napjával azonban balszerencséjük volt, reggelre ugyanis 25 centiméter hó esett, ezért a játékosok nem akartak átöltözni. Természetesen az idő is meglehetősen hideg volt, ami miatt a játékosok nem is öltöztek át a korábban saját maguk készítette sportruhába, amit rossz munkásnadrágokból és ruhákból alakítottak ki. A felszerelést előzőleg úgy állították össze, hogy a hosszú alsónadrág szárát, valamint a kék gyári munkanadrágot rövidre vágták, a bakancsokat pedig megstoplizták.
Érdeklődőkből a nézőtéren sem volt hiány, 300 jegyet sikerült értékesíteniük elővételben, egyenként tízkrajcáros áron. A pályát is máshogy kell elképzelnünk, mint manapság. Mivel a pálya sem volt tökéletes és a játékosok sem voltak képzettek - legalább annyit rugdosták egymást, mint a labdát -, több sérülés történt, köztük három bokatörés. A nagy lelkesedéssel játszó játékosok ugyanis inkább egymást rugdalták, mint a labdát, ami kabátban, vasalt csizmában a havas pályán nem is csoda.
A mérkőzést húsz perc elteltével lefújták. A meccs végeredménye nem ismert, de szállóigeként fennmaradt, hogy a „Rókus Kórház csapata győzött 3-0-ra”. Azt, hogy ki nyert, nem lehet tudni, egyes vélemények szerint 3-0-ra a Rókus kórház. Gerhárd Lajos sportújságíró is gúnyosan utalt arra visszaemlékezésében, hogy a három bokatörést szenvedett játékost - Lászlót, Hajóst és Schaffhausert - a Rókus Kórházban ápolták. A nézők zöme a játékosok családtagjaiból került ki, így közöttük ott voltak a sérült játékosok feleségei is, akik nem igazán tudták be ezt egyszerű sportsérülésnek, hiszen férjük hetekre kiesett a munkából. A feldühödött feleségek az ötletgazda Löwenrosen Károlyon kívántak eleget tenni, de ő megérezve a bajt, gyorsan kereket oldott, és napokig nem is mutatkozott. Az első magyar nyilvános labdarúgó - vagy inkább bokarúgó - mérkőzés így tehát nem sikerült jól, de ez nem verte le a sport iránti érdeklődést.
Az első hivatalos magyar labdarúgó-mérkőzés és a sportág intézményesülése
A három lábtörés miatt hamar véget érő mérkőzés nem keltett nagy visszhangot, de a futball így is rövid idő alatt elterjedt, hiszen a játék kis felszerelésigénye - a házilag is elkészíthető labda (rongylabda), a bárhol felállítható kapufa - hozzájárult gyors népszerűvé válásához. A következő hónapokban volt még pár hasonló játék, ahol az ellenfél játékosai legalább annyi rúgást kaptak, mint a labda, de végül rendeződtek a sorok, sikerült lefordítani és alkalmazni a foci szabálykönyvét, és 1897-től már itthon is szabályosan játszották ezt a játékot.
A mérkőzés után néhány hónappal, 1897 januárjában megalakult az első labdarúgó klub, a Budapesti Torna Club (BTC), amely Löwenrosen kezdeményezéséből nőtt ki. A BTC példája nyomán egymás után alakultak meg a futballcsapatok:
- Óbudai Torna Egyesület
- III. kerületi Torna és Vívó Club
- Műegyetem
- Magyar Athletikai Club
- Ferencvárosi Torna Club
- Törekvés Sport Egyesület
- Újpesti Torna Egylet
- Postások Sport Egyesülete
- „33” Futball Club
1897. május 9-én pedig lejátszották az első hivatalos magyar labdarúgó-mérkőzést is a Millenárison a BTC két csapata között. Akkor már Angliából hozatott felszereléssel, mezekkel, és nem a Pékerdő egy mezején, hanem az akkor, 1896-ra kialakított Millenáris sportpályán játszották. A sportpálya őre kihasználva az alkalmat, belépti díjat szedett a mérkőzésre, ahol ugyan csak 100 főnyi néző jelent meg - hozzá kell tennünk, hogy zuhogott az eső -, de a beszámolók szerint a közel két órás összecsapást nagy érdeklődéssel figyelték. A mérkőzésen a Budapesti Torna Club két csapata, a „kék-fehérek” és a „piros-fehérek” játszottak egymás ellen, és a „kék-fehérek” nyertek 5:1-re.
Kezdetben minden játékos amatőr volt, a játékot kedvtelésből űzték. A futball hőskorának játékosai számára a labdarúgásnak semmiféle anyagi vonzata nem volt, hacsak az általuk fizetett tagdíjat nem számítjuk. A foci tehát befutott itthon is, és persze a balul sikerült első meccs után Löwenrosen Károly is előkerült, és nem szakította meg a kapcsolatát a sporttal. Nemcsak a focival maradt kapcsolata, 1897-ben például Budapest és Kolozsvár nehézsúlyú birkózóbajnoka lett, de kerékpározott, atletizált, korcsolyázott, vívott, és természetesen focizott, később játékvezető lett, majd a Törekvés Sportegyesület alapító elnöke. A századfordulóra megalakult a Magyar Labdarúgó Szövetség (MLSZ), amely irányító, ellenőrző, esetenként fegyelmező szervezetként jött létre.
A mérkőzés eredmények és a közvetítések fejlődése
Az tény, hogy az, hogy 22 ember futkos egy labda után, végül az győz, aki többször talál a kapuba, nagyon régóta érdekli az embereket. A meccsek - eleinte akár meglehetősen barbár módon történő lebonyolításának - eredményére mindig kíváncsiak voltak az emberek. Hogy mióta létezik a klasszikus foci, arra ezerféle teória létezik. Maradjunk annyiban, hogy az embereknek nagyjából a sport megjelenése óta volt igénye arra, hogy ha épp nem tudott a csapatával tartani, megtudja, az hány gólt rúgott be, esetleg hányat kapott az ellenféltől.
Hogy a modern technika elterjedése előtt ezt hogy oldották meg, az nagyjából egyértelmű: egy-egy adott faluból valaki ballagott a csapattal, megnézte magának, aztán alaposan kisínezve elmesélte. Hogy ha pontosabb és realisztikusabb képet akarunk kapni arról, hogy a „klasszikus” közvetítési - vagy legalábbis információközlési - szcéna mikortól indult, akkor az írás-olvasás elterjedésééig, illetve a klasszikus nyomtatott sajtó megjelenése előtti időkbe kell visszugranunk. Velencében már az 1530-as években lehetett vásárolni kéziratot, kvázi hírleveleket, állítólag már ezekben is volt szó a „nemes sportról”.
Hatalmas ugrás, de a klasszikus tömegsajtó („Penny press”) megjelenése 1833-ra tehető: ez volt a legendás New York Sun, amit fillérekért - pennykért - árultak, és rikkancsok értékesítettek. A Sunban sokáig ment a klasszikus futball („soccer”) események leközlése, igaz, általában csak az eredményekre szorítkozva, gyakran ráadásul rosszul. Az írott sajtó virágkorának az 1878-tól 1918-ig tartó időszakot tartják, ekkor már egyértelmű volt, hogy a sporteredmények tényszerű közlésére szükség van. Az USA-ban, Angliában, a szocializmusban mindig másként működött egy kicsit a sajtó, de volt, ami közös volt: a tényszerű focieredmények közlésének fontossága.
A szóból, illetve írott szóból tehát már jó régóta tájékozódhattak a népek, de az tény, hogy a 19. század volt az, ami elhozta azt a fajta technikai forradalmat, amelyre a focidrukkerek igazán vágytak. A helyi Alumni és British-Argentino csapatok csörtéjét 1902-ben teljes egészében - vagy nagy részben - rögzítették filmre egy komplett technikai és logisztikai bravúrral. Bár hozzá kell tenni, hogy nem voltak adottak a lehetőségek arra, hogy mindez mozgalmas is legyen, a kameraszög (felülről - egy, esetünkben több állványról - az egész pályát mutatva) a mai napig a futballközvetítések alapját képezi, legalábbis a legenda szerint, mert erről a bizonyos felvételről nem nagyon találni nyomokat. Sokan úgy gondolják, a dolog nem lehetett kivitelezhető és a már említett technikai bravúr nem történt meg. Abból kiindulva, hogy a korai filmek 1895-ben 17 méteresek voltak, és nagyjából 50 másodpercnyi anyag kerülhetett fel rájuk, valószínűleg a kétkedőknek van igazuk abban, hogy nem a teljes meccs került felvételre. Mégis, ezt az 1902-es próbálkozást tekintik sok szempontból a „kezdetek kezdetének”, még úgy is, hogy már korábbról is maradtak fenn nyomok hasonló, bár kevésbé ambiciózus bravúrokból.
Írországban már 1897-ben egy Glentoran-Cliftonville csörtét is megpróbáltak rögzíteni, de persze az angolok is élen jártak: 1898-ban Londonban követtek el mindent annak érdekében, hogy a Blackburn Rovers kontra West Bromwich Albion mérkőzés izgalmasabb pillanatait megmutathassák a nagyközönségnek. Nem véletlenül nem teljes mérkőzésekről van szó az esetek zömében: a nyersanyag, amire dolgoztak konkrétan életveszélyes volt, nem léteztek se drónok, se kézikamerák, csak igen nehéz felvevők: az első bemutatott kamera nagyjából 8 kiló volt és nem lehetett mozgatni.
Mondanunk sem kell, hogy a korai huszadik század amúgy hatalmas ugrást jelentett a sport, és főleg a futballközvetítések számára: megjelentek és egyre elérhetőbbek lettek a rádiók, ezzel pedig teljesen új dimenzió kezdődött el. Írott anyagok helyett végre élőben hallhattuk, hogy ki, mit, miért csinál a labdával, ez pedig komplett családokat szögelt a vevődoboz elé. Természetesen az angol BBC (akik az első, később a második világháború során rengeteget fejlesztettek a technológiájukon) élen jártak ebben is, a britek ugyanis nem meglepő módon szeretik a focit, szóval, ha épp nem hírek mentek, akkor megpróbálkoztak a futballal.
Gómez nemzettestvér | Magyar Kupa döntő beharangozó
A „videó kinyírta a rádiós sztárokat” elv alapján azonban hatalmas fejlődés történt igen rövid idő alatt: az ötvenes években indult a nagyobb közönség által fogható televíziós csatornák térnyerése, a fekete-fehér mérkőzések gyakran élő közvetítését pedig mérhetetlen mennyiségű ember nézte. Azért mérhetetlen, mert akár csak itthon, úgy külföldön, Angliában is divat volt, hogy ha egy utcában valakinek volt tévéje és valami fontos adás ment, azt a teljes utca a nappaliból nézte. A legnagyobb mérföldkőig 1966-ba kell ugranunk: ekkor már igen sokan megengedhették maguknak a televíziót, így egyes mérések szerint csak a briteknél az Anglia-Németország világbajnoki döntőt 32.3 millió néző követte végig.
A kapitalizmus természetesen, mint az élet a Jurassic Parkban, utat tört magának: amikor az emberek rájöttek, hogy ez egy népszerű sport, mindenki megpróbálta megsütögetni a maga pecsenyéjét: a '60-as években a népszerűbb eseményeket (mint a vb-k, Eb-k) megpróbálták minden országhoz eljuttatni, akár valós időben, akár késéssel. Természetesen muszáj átugranunk pár érát (például a hagyományos, vagyis standard, illetve a nagyobb, vagyis HD-felbontások megjelenését), csak azért, hogy egy tévútról is beszéljünk. 2010-ben járunk, amikor minden tévégyártó és mozi azt hitte, hogy a 3D a jövő: ekkor történt meg, hogy az Arsenal és a Manchaster United meccsét élőben, mi több, 3D-ben közvetítették. Valamiért senki nem érezte, hogy ez a dolog nem fog elterjedni, így az volt az elképzelés, hogy majd mindenki szemüvegben ül a nappaliban és hajol el a labda elől. Érthetetlen volt, hogy ezt komolyan gondolták, és nem is járt be nagy utat.
Érdemes azt is megnézni, hogy itthon, mindkét világháború kvázi veszteseként hogyan alakult a technológia fejlődése, de nagy különbségek nincsenek. Néha csak pár évnyi lemaradással követtük a „nyugatot”, néha kicsit még előztük is, rádió, tévés és színes közvetítések terén is. Muszáj megemlíteni a közvetítések történelmében olyan legendákat, mint Fridedlander György, vagy ahogy a világ megismerte, Szepesi György. Gyuri bácsi élőben közvetítette, amikor 1953-ban a Wembley Stadionban az angoloknak hatot vertünk be, amíg ők csak hármat a miénkbe, miután pedig egy ország megszerette a lényegre törő, mégis sokat mondó közvetítéseit, legendává vált. Hiába voltak televíziós készülékek, gyakran sokan azt tették, hogy bekapcsolták a tévét, levették a hangot és a tetejére tették a rádiót, amiben Szepesi kommentárjával élvezhették a mérkőzéseket. Gyuri bácsi végül 96 éves korában hunyt el, munkássága pedig szinte minden nagyobb kommentátorra hatással volt.
tags: #hogy #alakult #a #meccs
