A jégkorong története, szabályai és magyarországi vonatkozásai
A jégkorong, ez a dinamikus és összetett sportág, hosszú és gazdag múltra tekint vissza. Eredetét illetően számos feltevés létezik, a jégkorongozás pontos történetét nehéz egyértelműen meghatározni.
A jégkorong gyökerei: az ősi játéktól a bandyig
Már a rómaiak is játszották az indiai eredetű gyeplabdát, amely valószínűleg e játék őse. Az idevágó első írásos feljegyzések egészen a XII. századig nyúlnak vissza. A korabeli krónikások leírásai alapján a katonák a téli időszakban a befagyott tavakon könnyedén közlekedtek, csontokat erősítettek a bakancsaikra. Ennek a módszernek az eredményeként jelentősen felgyorsult a jégen való közlekedés, és e módszer elterjedése tekinthető a korcsolya, a korcsolyázás őskorának. A XVI-XVII. században Hollandiában már játszottak a jégen a jégkoronghoz hasonló játékot, erről festmények és rézkarcok tanúskodnak. Németország északi részén már a XVI. században hivatalos jelleget kölcsönöztek a jégen való játékoknak, mert ott már ezen megmérettetések szabályok szerint zajlottak.
Fokozatosan ezek a játékok elterjedtek Angliában, Belgiumban és Franciaországban is. Az angolok például a labdarúgásból és a rögbiből kölcsönözték a jégkorong ősének tekinthető játék szabályait. Érdekesség, hogy az angolok által bandy-ként megnevezett játékot napjainkban is művelik, többek között Svédországban, Finnországban, Norvégiában és Dániában. Ezen játék során a csapatokat tizenegy-tizenegy játékos alkotja, a szabályzat pedig, amely szerint játszanak, sokban hasonlít a labdarúgásra alkalmazott szabályokra.
A modern jégkorong születése Kanadában
A mai jégkorongozás őse Kanadából származik. A mendemondák szerint egy Québec melletti katonai helyőrség (William erőd) udvarán kezdődött minden. Kb. száz éve Quebecben egy kanadai város melletti William erőd parancsnoka egy téli napon az unatkozó katonáknak azt a parancsot adta, hogy seprűkkel tisztítsák meg az udvaron a befagyott lefolyókat. Nem sejthette, hogy ezzel egy új sportág kialakulásának kedvezett. Az egyik katona kergetni kezdett a jégen egy kis fadarabot a seprűjével. Ehhez a többiek is kedvet kaptak. Két csoportot alakítottak ki, saját térfelükön húztak egy-egy vonalat, megkezdődött a játék. A játék célja az volt, hogy a két csapat eszközeik segítségével a fadarabot az ellenfél vonala mögé juttassa. A játék kitört az erőd falai közül, és rájöttek arra, hogy korcsolyával gyorsabban üldözhetik a fadarabot. Később a fa lapos, tömör gumikoronggá változott. A jégkorongozás rövidesen az egyik legkedveltebb szórakozás lett a hosszú kanadai telek alatt; az Egyesült Államokban, majd Angliában is hódított. Európában az angolok mutatták be először St. Moritzban.
1860 telén a kanadai Kingston város kikötőjében állomásozó angol Royal Canadians Rifles gyalogezred kilenc katonája csapatot alakított, amely az ezred nevét viselte. Az edzéseket a kikötő jegén tartották. Ezzel egyidőben több más kanadai városban is alakultak bandy csapatok. Az ezután következő lépés a különböző ezredekben alakult csapatok közötti mérkőzések megszervezése volt. A mérkőzések abban az időben elképesztően hosszúak (három óra) és durvák voltak. A meccsek gyakran a rendes játékidő letelte előtt véget értek, nemegyszer annyira súlyos sérüléseket szenvedtek a szemben álló csapatok játékosai, hogy nem tudták folytatni a játékot. A felszerelés is nagyon kezdetleges volt: hagyományos kesztyűk és katonanadrág. A játékszert - abban az időben még labda volt - préselt gumiból készítették és jóval nehezebb volt a napjainkban használt korongnál. Az ütőket bükk-, illetve tölgyfából készítették. A mérkőzések pedig a kikötőkben, a kaszárnya udvarokon, tavak és folyók jegén kialakított játéktereken kerültek megrendezésre. Idővel a szabályzat is jelentősen módosult, ugyanis a sérült játékosokat helyettesíteni lehetett.
Az első jégkorong egyesületek és a szabályok fejlődése
Később ez a játék meghonosodott az egyetemi központokban is, ahol a korábbi tizenegytől eltérően már elegendőnek bizonyult kilenc játékos is, ahhoz, hogy meglegyen a szükséges csapatlétszám. Az első jégkorong egyesületet 1880-ban alakították meg Montrealban, Montreal Association Amateur (M.A.A) néven. Az egyesület elnökének R.F. Smith-t nevezték ki, aki új szabályokat vezetett be. Javaslatára többek között az addig használt gömbölyű labdát négyzet alakú koronggal helyettesítették. Ezen szabálymódosítás a hockey elnevezést viselte és gyökeresen megváltoztatta az addig bandy-ként ismert játékot. Az új szabályzat egyik fontos előírása a passzolás terén hozott változtatásokkal járult hozzá a sportág fejlődéséhez. Az előírások szerint csak oldalra és visszafelé lehetett passzolni, ezért az előrehúzódott lesipuskás játékos nem tudott érvényesülni. A játékteret két részre osztották akárcsak más csapatsportokban.
1888-ban a montreali egyesület kezdeményezésére került megrendezésre az első turné amire meghívtak több kanadai csapatot is, azért, hogy bemutassák számukra az új szabályok szerinti játékot is. Mivelhogy a M.A.A csak hét jóképességű játékossal rendelkezett, a turné résztvevői megegyeztek abban, hogy minden csapat csak hét játékost küld pályára. Tulajdonképpen ez volt a hét játékost felvonultató kanadai jégkorong megszületésének pillanata, amely a Smith-féle szabálymódosításnak köszönhetően jött létre. Az M.A.A-val párhuzamosan megalakult az Ontario Hockey Association amely magába foglalta Kanada valamennyi akkor létező csapatát. Az első hivatalos jégkorongmérkőzésre 1888-ban került sor Kingstonban egy egyetemista válogatott és a katonai iskola csapatai között. A játékosok fehér nadrágot viseltek, a játékszer négyzet alakú gumi volt, a korcsolyákat pedig egy bizonyos Jackson Heines tervezte. Ezek a korcsolyák már acél élűek és magasabbak voltak, úgyhogy gyorsabban lehetett velük haladni. Ebben az időszakban a jégkorong a legfontosabb sportág lett Kanadában. Megjelentek az első fából készült lelátójú stadionok, amelyek akár több ezer néző befogadására is alkalmasak voltak. A pályák felületét már az új szabályzat szerint jelölték meg, a játékszert egy idő után lapossá és kerekké alakították. A csapatok elkezdték a játékosokat hivatalos formában egyik csapatból a másikba igazolni. Ezeket az átigazolásokat is előírások szabályozták. Mindezeket összegezve megállapítható, hogy a sportág Kanadában szervezett keretek közé került.
A klubok között hamarosan elkezdődött az ország legjobb játékosainak megszerzéséért vívott küzdelem. 1890-től a játékosok átigazolásáért komoly pénzeket kezdtek fizetni. Abban az időben minden csapatban volt három, négy fizetett játékos, de ennek ellenére a jégkorongot továbbra is amatőr sportágnak tekintették. A mérkőzések egyre inkább látványosakká váltak, és ennek hatására is, 1893-ban lord Stanley egy 50 dollár értékű serleget adományozott a kanadai bajnokság nyerteseinek. A Stanley Kupa a játékosokat egyértelműen ösztönözte, viszont nem kevesen voltak azok akik élesen bírálták ezt a gesztust. Különösen a kimondottan amatőr játékosok alkotta csapatok emelték fel a szavukat.
A jégkorong elterjedése Európában és az NHL megalakulása
1894-ben néhány kanadai játékos, élükön Geo Meagerrel, átkeltek az óceánon. Európába érkezve több bemutató jellegű mérkőzést játszottak. Ezeken a mérkőzéseken már csak hat-hat játékos mérkőzött egymás ellen. A kapuk is kisméretűek voltak ezeken a bemutatókon. A kanadaiak által bemutatott játék hamarosan elnyerte az európai fiatalok tetszését is. Az első európai jégkorong klub 1895-ben alakult Párizsban, Hockey Club néven. Egy évvel később Londonban már öt résztvevős turnét hirdettek. Akkoriban a kanadai jégkorongnak nagy volt a vonzereje Angliában. Két évvel később Prince's Ice Hockey néven félprofi klub alakult, melynek tagja volt néhány kanadai játékos is. 1917. november 22-én létrehozták a kanadai első ligát, közismertebb nevén a National Hockey League-t (NHL). A ligába az első benevezett csapatok a Montreal Canadiens, Montreal Wanderers, Ottawa Club és a Quebec Club voltak. Az NHL megszületésének évében pontosabban 1917. december 19-én átadásra került Torontóban az első műjégpálya az Arenas. 1924-1926 között az NHL-be való felvételüket kérték a következő amerikai profi csapatok is: Boston Bruins, Pittsburgh Pirates, New York Rangers, Chicago Black Hawks, Detroit Rangers. 1926-ban a profi liga már tíz csapatot vonultatott fel amelyeket Keleti és Nyugati csoportokba rangsoroltak. A hagyományokhoz híven az NHL vezetősége eldöntötte, hogy a trófeát amiért a csapatok küzdenek nevezzék Stanley Cup-nak. Fokozatosan a jégkorong az ország elsőszámú sportága lett.
A jégkorong alapvető szabályai és a pálya jellemzői
A jégkorong az egyik legdinamikusabb, legösszetettebb és legőszintébb sport. Itt nincs színészkedés, nincs alibi elvágódás, félmegoldás és sétálgatás. Itt nincs üresjárat, csak teljes gőzerő van. Sebesség, precíz megoldások, csapatmunka és közösség. A pályán két 6-6 játékosból álló csapat küzd egymással. A játékosok a kezükben botot (ütőt) tartanak, amelynek a nyéllel szöget alkotva egy úgynevezett toll része is van. Ezzel a tollal igyekeznek a vulkanizált gumiból készült (2,54 cm vastag és 7,62 cm átmérőjű) korongot az ellenfél kapujába beütni. A mérkőzések tartama 3 X 20 perc tiszta játékidő.
A palánkkal körbekerített jégpálya legnagyobb mérete 60 X 30 méter, legkisebb mérete 56 X 26 méter. A pálya rövidebb oldalain elhelyezett palánkoktól legalább 300 cm, de legfeljebb 400 cm távolságban a pálya egész szélességében, párhuzamosan a palánkkal, egy 5 cm széles piros vonalat kell húzni. Ez a vonal a kapuvonal. A kapuvonal közepén kell a kapukat elhelyezni: a kapufák átmérője 5, a kapu magassága 122, szélessége 183 cm. A kapu belmérete (a háló) a kapuvonal külső élétől a háló legmélyebb pontjáig nem lehet több; mint 100, és nem lehet kevesebb, mint 60 cm. Az A, B, C, D, E bedobópontokat körrel jelölik. Átmérőjük 30 cm, a körök átmérője 9 méter. A bedobópontok és a körök piros színűek, csak a pálya közepén levő kék színű.
Egy csapat 6 játékosból áll: kapus, jobbhátvéd, balhátvéd, jobbszélső, középcsatár, balszélső. A mérkőzés megkezdésekor egy csapatnak 17 beöltözött játékosa lehet, akik közül kettő kapus. Játék közben egyszerre csak hat játékos lehet a pályán, a többiek a palánkon kívül, a cserepadon foglalnak helyet. A játékosok a cserepadról bármikor cserélhetők. A büntetését letöltő játékos csak akkor, ha a büntetőpadról a pályán át saját cserepadjához korcsolyázott. A sérült játékos azonnal elhagyhatja a pályát és őt cserejátékos helyettesítheti. Kapus sérülése esetén a tartalékkapusnak kell azonnal beállnia.
Az ütőket fából, vagy a nemzetközi szövetség által engedélyezett anyagból kell készíteni. Az ütőnek kiálló részei nem lehetnek. Az ütő maximális méretei: a külső saroktól a nyél végéig 135, a külső saroktól az ütőtoll végéig 37 cm. Az ütőtoll legfeljebb 7,5 cm széles lehet. (A kapus ütőjének tolla a hajlatnál 11,5 cm, a többi részben 9 cm-nél nem lehet szélesebb.) A korcsolyák mintáját a nemzetközi szövetség írja elő. Gyorskorcsolya és műkorcsolya nem használható, mert sérüléseket okozhat. A korcsolya és az ütő kivételével a kapus felszerelése kizárólag a fej és a test védelmét szolgálhatja.
Büntetések és játékmegszakítások
A játékosnak, kivéve a kapust, el kell hagynia a jeget 2 perc tényleges játékidőre, amely idő alatt cserejátékossal nem helyettesíthető. Kapust nem lehet büntetőpadra küldeni, helyette csapatának egyik játékosa tölti le a büntetést, aki a hiba elkövetésének időpontjában a jégen tartózkodik. Ezt a játékost a csapatkapitány jelöli ki. Technikai kis büntetés is 2 percet von maga után. A csapat bármely tagját kijelölheti a kapitány, és ennek a játékosnak azonnal el kell foglalnia helyét a büntetőpadon. A kis büntetés megszűnik, ha a kiállított játékos csapata gólt kap. A mérkőzés folyamán az első nagy büntetés esetén a hibázó játékos, kivéve a kapust, 5 perc tényleges játékidőre áll ki, anélkül, hogy őt egy cserejátékos helyettesíthetné. A második esetben is 5 perc a tényleges büntetési idő, de ha ugyanaz a játékos kapta a két nagy büntetést, akkor 15 percig 1 nem mehet vissza a jégre (nagy büntetés + fegyelmi büntetés). Az 5 perc letelte után másik játékos beállítható. A fegyelmi büntetés minden játékos számára, kivéve a kapust, a tényleges játékidőből való 10 perces kizárásból áll. Egy játékosnak a játék teljes hátralevő idejére történő kizárásakor a megbüntetettet azonnal az öltözőbe kell küldeni.
A következőképpen kell végrehajtani a büntetőlövést: a korongot a felezővonal közepére kell helyezni, és az edző által kijelölt játékos köteles a koronggal kapura törni s gól elérését megkísérelni. A kapus nem hagyhatja el a kapuelőteret, míg a támadójátékos a korongot meg nem érintette, ezután a kapus megkísérelheti a korongot, vagy a játékost minden megengedhető módon feltartani. Gólt kell ítélni, ha a kapus az ütőt a korongot vezető játékos felé dobja. Nem lehet gólt elérni a kapusról, a kapufáról vagy a palánkról lepattanó koronggal. A büntetőlövés akkor is véget ér, ha a korong áthalad a kapuvonalon. A végrehajtás megkezdése előtt mindkét csapat játékosainak vissza kell húzódniuk a félpályát jelző piros vonal mögé. Ha nem sikerült gólt elérni a büntetőlövésből, akkor a harmad két bedobópontja valamelyikén kell a korongot játékba hozni. Kapust nem lehet kis, nagy vagy fegyelmi büntetésért kiállítani.
Kis vagy nagy büntetéssel kell azt a játékost sújtani - a játékvezető véleményétől függően, figyelembe véve a palánkra esés hevességét -, aki ellenfelét oly módon löki testével, vagy nyomja a könyökével, illetve szabálytalanul támadja vagy gáncsolja, hogy annak következtében erősen a palánkhoz vágódik. Az egész pályán lehet testtel játszani, tehát nemcsak a védekező térfélen. Két lépés nekifutást lehet végrehajtani a támadáshoz. Kis és nagy büntetéssel lehet büntetni a játékvezető megítélése szerinti feleslegesen kemény játékot. Végleges kiállítással kell sújtani azt a játékost, aki ellenfelét szándékosan korcsolyával megrúgja, vagy ezt megkísérli. Kis büntetés, ha a játékos ütőjét, térdét, lábát, könyökét, karját, kezét úgy használja, hogy azzal ellenfelének botlását, esését idézi elő. Kis büntetéssel kell sújtani minden játékost, kivéve a kapust, aki szándékosan a korongra esik, vagy pedig a korongot valamilyen módon odahúzza, mialatt a jégen áll vagy fekszik. A kapusnak tilos a korongot előre, az ellenfél kapuja felé dobni; csak oldalra és hátra dobhatja el. Ha a kapus a korongot védte és nem hozza játékba, akkor a játékvezető három másodpercig vár, utána fújja le az akciót. A játékos nyújtott kézzel megállíthatja a levegőben a korongot és maga elé ejtheti, de játékostársa felé nem. Ütő nélküli játékos részt vehet a játékban, törött ütővel mezőnyjátékos nem játszhat. A kapus azonban addig, amíg nem kap új ütőt, használhatja a töröttet. A törött ütőt a játékosnak a jégre kell ledobnia, és új ütőért a cserepadhoz kimennie. Nem lehet kintről bedobni a jégre az ütőt, csak a kapusnak viheti be játékostársa.
Az ütővel ütni - a legsúlyosabb vétség. A korongot vezető játékos ütőjére adott könnyű ütés, mint védelmi akció, megengedett. Az ellenfél testére azonban nem szabad ütni. Kis büntetés jár érte, ha a játékos az ütőjét úgy használja, hogy azzal ellenfelének esését idézi elő. Tilos az ütőt vállmagasság fölé tartani, és az így elért gól is érvénytelen. Kis büntetéssel kell sújtani azt a játékost, aki a korong birtokában nem levő ellenfelének előrehaladását megakadályozza, vagy aki ellenfele kezéből szándékosan kiüti az ütőt. Ha a védekező csapatnak valamelyik játékosa, beleértve a kapust is, az ütőjét a korongot vezető játékos felé dobja a védekező harmadban, a játékvezetőnek engednie kell, hogy az akció befejeződjék, és ha nem esett gól, a támadócsapat javára büntetőlövést kell ítélnie. Ha gól esett, nem kell büntetőlövést alkalmazni.
A korongot a játékvezető hozza játékba a következőképpen: bedobásnál egy-egy játékos áll a bedobókörbe, egymással szemben, párhuzamosan az oldalpalánkkal. Az ütő teljes tollát a jégre kell fektetni úgy, hogy a toll hegye a bedobó középponti kör szélén legyen. A játékvezető a kezdő játékosok ütői közé ejti a korongot, és miután az a jeget érintette, kezdődik a játék. A játékvezetőnek minden bedobásnál sípolnia kell. Ha szabálysértés történt a támadó harmadban a támadócsapat részéről, akkor a bedobás a semleges harmad bedobópontján történik. Ha a védekező csapat okoz a védőzónában játékmegszakítást, akkor a bedobás ott történik, ahol a megszakítás bekövetkezett. Ha a megszakítás a semleges harmadban történik, akkor a bedobást ott hajtják végre. A bedobást az oldalpalánkhoz 6 méternél közelebb nem lehet elvégezni (természetesen, amennyivel kisebb a pálya, annyival csökken a méterek száma).
Lesen van egy játékos, ha mindkét korcsolyája teljes egészében a középvonal vagy a kék harmadvonal külső szélén túl van. A támadócsapat játékosai a korong előtt nem mehetnek be a támadó harmadba, tehát a kék vonalon legelőször a korongnak kell áthaladnia, és csak utána mehet be a támadójátékos. Az egyik zónában levő játékos a saját csapata játékosának nem adhatja le egy másik zónában (harmadban) a korongot, de ha egy támadójátékos a korongot hátrafelé, a támadó harmadban saját kapuja felé adja le, az ellenfél a korongot bárhol átveheti. A második lesszabály a hosszú les. A korong nem haladhat át egy teljes harmadot a támadócsapat tagjainak érintése nélkül. Az én védekező harmadomból a korongot csak a félpálya előtt veheti át egy játékostársam. Kivétel, ha magamat szöktetem, vagy ha a harmadból jött a játékostársam és úgy fogja meg félpályán túl a korongot. A felezővonal előtt előrejátszott korongot megfoghatja a játékos egészen a kapuvonalig; ha a korong mögött korcsolyázott. Ezzel a játékot felgyorsították. Félpályán.
A harmadik lesszabály a kapu előterében előforduló leshelyzet. Ha a korong nincs a kapu előterében, a támadócsapatnak egyik játékosa sem állhat ott, vagy a kapuelőtér vonalán, ha nincs a korong a birtokában. Az ilyen módon elért gól érvénytelen. Ha valamelyik csapat egyik játékosa a korongot a piros vonal mögül az ellenfél csapatának gólvonalán túl lövi, a játékot meg kell szakítani és a korongot a hibázó csapat közelében levő alapbedobó pontok valamelyikéről kell bedobni. Ha a korong az ellenfél kapujába jut, a gól érvényes. Ha a korong az ellenfél valamelyik játékosát érinti, mielőtt a kapuvonalat elérné tilos felszabadítás nem történt. Ezt a szabálytalanságot a csapatok időhúzás érdekében követik el. Szorongatott helyzetből kivágják a korongot a védekező harmadból, és ezzel - igaz, hogy csak pillanatokra - felszabadul a kapu a közvetlen veszélytől.
A gól akkor érvényes, ha a támadócsapat egyik játékosa a korongot ütőjével elölről, a két kapufélfa között és a keresztrúd alatt, szabályos módon teljes egészében a gólvonalon túlra juttatja. Ha a korong valamilyen módon a védekező csapatnak egyik játékosát érintve jut a kapuba, öngólt kell ítélni. Érvényes a gól, ha lövés után a lövő egyik játékostársát érinti a korong és így jut a kapuba. Érvénytelen a gól, ha a korongot szándékosan rúgják, dobják, vagy nem ütővel ütik a kapuba. Ha a korong elhagyja a pályát, vagy a pálya fölött tárgyakat, üveget vagy hálót érint, kivéve a palánkot, a bedobást ott kell elvégezni, ahol utoljára egy játékos megérintette. Kis büntetéssel kell sújtani minden játékost, beleértve a kapust is, ha szándékosan kilövi a pályáról a korongot és ezáltal a játékot késlelteti. A bedobást ott kell eszközölni, ahol a hibát elkövették. Kötelező a korongot előrejátszani. Az a csapat, amelynek saját védelmi harmadában van a korong, tartozik a korongot mindenkor az ellenfél kapuja felé játszani, kivéve, ha ebben az ellenfél csapatának játékosai megakadályozzák. Ilyenkor a bedobás a hibázó csapat védelmi harmadában, az alapbedobó körnél van. Kis büntetéssel kell sújtani minden játékost, kivéve a kapust, aki a korongot valamilyen módon szándékosan a palánkhoz, vagy a kapunak valamelyik részéhez szorítja anélkül, hogy őt az ellenfél támadná. Meg kell szakítani a játékot, ha a korong a játékvezetőt érinti.
A jégkorong Magyarországon
A jéglabdázás előzte meg hazánkban is a jégkorong meghonosodását. 1899-ben már történtek kezdeményezések a jéglabdázás bevezetésére, de csak 1907-ben került sor az első nyilvános mérkőzésre. A BKE jéglabdacsapata legyőzte a különböző osztrák, cseh és német csapatokat, sőt 1914-ben Európa legjobb klubcsapatának számító Leipziger SC együttesét is, ezzel előkelő helyet kivívva magának. Az első világháború után a műjégpálya megnyitásakor kezdődött el hazánkban a jégkorong elterjedése. 1927-ben vett részt először a magyar válogatott Európa-bajnokságon, két évvel később Budapest volt az EB színhelye. A következő évtizedben már volt olyan játékosunk, aki elérte a nemzetközi színvonalat. A válogatott csapat elért számottevő sikereket is: 1934-ben a világbajnokságon az 5-6. helyen végzett, két alkalommal döntetlent ért el Kanadával szemben. Főiskolásaink többször nyertek világbajnokságot is. Hazánkban három klubcsapat jelentette az egész jégkorong sportot. 1937-ben írták ki az első bajnokságot.
A XX. század elején a tengerentúli hoki és az európai futball keverékét, a bandyt (jéglabda) űzték előszeretettel, így hazánkban ez a sportág tekinthető a jégkorong előfutárának. Az 1920-as évek elején aztán végképp teret hódított magának a jéghoki, s a sportág fellendüléséhez nagy mértékben hozzájárult, hogy 1926-ban, Budapesten átadták a kontinens első műjégpályáját, a városligeti létesítményt. Magyarország 1927-ben nyert felvételt a Nemzetközi Jégkorong Szövetségbe, azaz az LIGH-be - akkor még a francia volt a szervezet hivatalos nyelve, ezért a ma már szokatlan rövidítés. Az azóta eltelt 89 év során számtalan magyar hokisikernek örvendhettünk.
A következő évtized elején emelkedett a csapatok létszáma, de komolyabb játékerőt öt csapatnál több akkor sem képviselt. Nem jártak sikerrel azok a kezdeményezések, amelyekkel a vidéki csapatok bekapcsolódását szorgalmazták. Legjobbjaink a feltételek hánya miatt sokáig nem tudtak lépést tartani a jobb lehetőségekkel rendelkező országok jégkorongozóival. 1990-es évektől kezdődően jelentős fejlődés ment végbe a hazai jégkorongozásban. Ennek eredménye-képpen a 2002-ben Székesfehérváron és Dunaújvárosban rendezett B csoportos világbajnokságon válogatottunk csak hajszál híján nem jutott fel a világ élvonalát jelentő A csoportba.
Losonci György - egy magyar jégkorong legenda
Losonci György a Magyar Jégkorongszövetség Hírességek Csarnokának tagja. Egy bukott diák miatt kezdett el védeni, de első meccse után a kapuban ragadt. Válogatottságig vitte, az 1964-es téli olimpián szereplő nemzeti csapat kapusa volt. Nyáron gyeplabdázott, télen hokizott, mindkét sportág történetének meghatározó alakjává vált. Több mint tizenöt évig játszott a Vörös Meteorban, de a pályafutását máshol fejezte be. A csapat közössége megbomlott, olyan játékosok hagyták ott az együttest, mint a Ziegler testvérek, János és Péter, Rozgonyi György vagy Gogolák László - a magyar válogatott magja. Losonci, a válogatott első számú kapusaként csaknem ötven lövést kapott meccsenként, így ő is inkább a távozás mellett döntött.
„Hokizni 1957-ben, a Vörös Meteorban kezdtem, a csapat edzője, Cerva Laci bácsi pedig a gyeplabdaszövetség főtitkára is volt egyben. Érdekes történet, ahogy a kapuban kötöttem ki - hadd kezdjem az elején! A Kölcsey Gimnáziumba jártam és Ziegler Jancsi volt a padtársam, aki később szintén válogatott lett. Ő vitt le magával a Vörös Meteorba hokizni. A következő meccsre nem volt kapusunk, mert Jancsi megbukott oroszból, és az apja nem engedte játszani, szóval az edző megkérdezte, ki védett már valaha. Mondtam neki, hogy kézilabda- és focikapuban már álltam, úgyhogy rögtön rám adták az összes felszerelést, én meg amint jégre kerültem, estem egy nagyot a lábszárvédő miatt. A Fradival játszottuk az ifibajnoki döntőt, onnantól kezdve nem mehettem ki a kapuból” - emlékezett vissza pályája kezdetére Losonci György.
Losonci György 31-szer védte a magyar jégkorong-válogatott kapuját. Nyilvánvaló tehetsége ellenére sohasem ragadtatta el magát, két lábbal a földön (jégen) jár. Az egész „keleti blokkra” jellemző forráshiány természetesen a jégkorongsportot is sújtotta. A mostanihoz képest mostoha körülmények között készültek, szegényes felszereléssel, a testi épségük, a védettségük kárára, amijük volt, megbecsülték, de a szükség találékonyabbá is tette őket.
„Akkoriban úgy ment a játékosmegfigyelés, hogy az edzők kijöttek a műjégpályára, megnézték, ki tud jól korcsolyázni, és őket kiszedték a tömegből. Sokáig csak ott lehetett hokiedzést tartani, de 1958-ban átadták a Millenárison is a jégpályát, és akkor a Dózsa kivételével, amely a rabok által épített, az újpesti bőrgyár melletti pályán edzett, mind a négy csapat áttette oda a székhelyét. Együttesenként csak két-három edzés jutott a helyhiány miatt, de a szerelésellátottság még ennél is borzalmasabb volt. Az én mellvédőm egy szovjet pufajka volt, a kapuskorcsolyát minden edzés után ki kellett kalapálni, mert elgörbült a vasa. A mamuton és a botos kesztyűn is átütött a korong. Normális botokhoz úgy jutottunk, hogy amikor Csehszlovákiában edzőtáboroztunk, megvettük magunknak, és aztán átcsempésztük őket a határon, aztán az egyesületünk megvette tőlünk. Magyarországon csak rendelni lehetett, de százhúsz forintért, tehát sokkal drágább volt, mint külföldön. Ráadásul jobban törtek, mint a maiak. Fejvédőm is csak 1961-ben lett, gipszmintát vettek a fejemről, amíg rajta volt a fejemen a negatív, szalmaszálakon keresztül vettem a levegőt, aztán üvegszálas anyagból maszkot csináltak. Ezzel csak az volt a baj, hogy ha egyszer fejbe lőttek, alatta feldagadt az arcunk és legközelebb visítottunk a fájdalomtól, amikor rá kellett illeszteni a fejünkre. A lábszárvédők meg... Lószőrrel voltak kitömve, ha kicsit megáztak, ötszörös lett a súlyuk, alig lehetett bennük mozogni” - elevenítette fel Losonci.
„Az volt az átigazolási szabály, hogy ha nem adott ki az egyesületed, egy évet kellett várnod rá, hogy máshol játszhass. Erre fizettem rá, mert a trénerem, Tibi bácsi azt mondta, nekem maradnom kell. De nem maradtam. Vállaltam civil munkát, 2100 forintért dolgoztam, hívott a Fradi is, 2500-at kértem, de nem adta meg, a BVSC viszont kifizette. Természetesen nem csak a hokiért, mellette dolgoztam, jártam az országot. Hivatalos kikérőt kaptam az Országos Testnevelési és Sporthivataltól, hogy járhassak munkaidőben edzésre. Ma már csak anyagi akadálya van a nyári jégkészítésnek, 60-70 évvel ezelőtt azonban az infrastruktúra sem volt megfelelő ahhoz, hogy egész évben pályán tréningezhessenek a jégkorongozók. A hoki pénzügyi háttere ennek ellenére többé-kevésbé stabil volt a Kádár-korszakban is, a gyeplabdát viszont egyáltalán nem támogatták abban az időben.”
„Óriási buli volt, hogy nyáron a gyeplabdásokkal, télen a hokisokkal utazhattam. Volt olyan hét, amikor tíz edzésem volt, de azért lehetett bírni. Sőt 2004-ben, 64 évesen még kint voltam a gyeplabdázókkal az öregfiúk Európa-bajnokságán. A hokit 1974-ben hagytam abba, mert az asszony már nagyon »pörgött«, hogy legyek otthon is. De utána csináltunk egy UTE-öregfiúkcsapatot, és élet-halál meccseket játszottunk a korábbi válogatott csapattársaimmal a második ligában. Gyeplabdában akkor még simán vertük az osztrákokat, most meg már ők a világbajnokok. Mindig, ha a csapattal külföldre akartunk utazni, meghívólevelet kellett kérnünk, és azzal együtt engedélyezték, hogy barátságos meccseket játsszunk a határon túl. Az olimpiára nem kellett ilyesmi, 1963-ban másodikok lettünk a C-csoportos világbajnokságon az osztrákok mögött, de az 1964-es olimpián a kelet- és nyugatnémet válogatott egyesített csapattal szerepelt, és ezért a C-csoport második helyezettje is indulhatott. A világranglistát a Szovjetunió vezette, mi meg tizenhatodikok voltunk, ezért egymás ellen selejteztünk, 19-1-re kikaptunk Innsbruckban. Az első nyolc az A-, a második nyolc, köztük mi is, a B-csoportba került, ott sajnos egyetlen meccset sem nyertünk” - mondta kis hiányérzettel a hangjában Losonci.
Női jégkorong: a kezdetektől napjainkig
A női jégkorong nem újkeletű sport. Valójában több mint száz éve cseleznek, száguldanak és lövik a gólokat a jégen. A Kanadai Jégkorongszövetség adatai szerint az első bejegyzett női mérkőzés 1892-ben, Ontarioban zajlott. Az NHL hivatalos enciklopédiája szerint pedig 1889-ben, Ottawában zajlott az első ilyen meccs, a Rideau és a Government House csapata között. A századfordulóra már számos női csapat játszott Kanada-szerte. A női jégkorong először az 1920-as, 1930-as években csúcsosodott ki, ekkor már Kanada minden régiójában voltak csapatok, ligák és tornák, és az Egyesül Államok területén is egyre több helyen jelentek meg hokis lányok. A legjobb kanadai csapatok évente találkozót rendeztek, ahol összemérhették tudásukat és nemzeti bajnokot hirdettek.
A második világháború után a szervezett női jégkorong megszűnt, 1950 és 1960 között inkább csak érdekességként tartották számon. A hoki a férfiak kiváltságává vált, ezt a megítélést támasztja alá Abby Hoffman története, aki 1956-ban, 9 évesen csatlakozott az ontarioi, csak fiúkból álló csapathoz. 1960-ban kezdődött ismét a felemelkedés. A legtöbb lányt, aki fiúcsapatban akart játszani, még mindig elutasították, de a női hokisok lassan egyre több jégidőt kaptak, a felnövekvő generáció pedig követelte a főiskolákon és egyetemeken is a lehetőséget a játékra. A nemzetközi áttörést az 1990-ben, nyolc ország között megrendezett első Női Jégkorong Világbajnokság jelentette. A következő évtizedben jelentősen megemelkedett a sport iránt érdeklődők száma. Napjainkban a női csapatok és ligák száma még soha nem látott méreteket öltött. Gyakoribbak a kevert együttesek is, főleg a fiatalabb korosztályokban.
Néhány nő, köztük Manon Rheaume és Edin Whitten játszottak férfi utánpótlásban, Manon pedig a mai napig az egyetlen nő, aki az NHL-ben is bemutatkozhatott. Bár sokan támogatták, Wickenheiser sikere sokakban kétséget ébresztett. Voltak, akik azt vallották, az elit női hoki sosem lesz magasszintű, ha a legjobb játékosok a férfi csapatokhoz csatlakoznak. „Nem értem miért kellene fenyegetve éreznie magát bárkinek is” - mondta Teemu Selanne, az NHL csillaga, aki a Salamat társtulajdonosa volt. „A legjobb női játékosról beszélünk, és csak róla. Talán lesznek még olyan játékosok, mint Wickenheiser, de a legtöbb nő számára a jövő a női csapatokban van. A két ország dominanciája mellett nincs könnyű helyzetben a többi nemzet, ha fel akar érni a nemzetközi jégkorong szintjére. Svédország hatalmas lépést tett előre, amikor 2006-ban ezüstérmet szerzett az Olimpián, igencsak feldühítve ezzel az amerikaiakat. Emellett számos szép eredményt írhatunk női klubcsapatok javára is: az EWHL-ben bajnok lett a KMH Budapest, majd megnyerte az EWHL Supercupot is. Láthatjuk tehát, hogy a női jégkorong az egyik leggyorsabb ütemben fejlődő sportág a világon. Könnyen lehet, hogy a jövő szurkolói úgy hivatkoznak majd a mostani időszakra, mint amikor még gyerekcipőben járt ez a híres és népszerű sport.
tags: #jegkorong #foldon #jegen
