A karikatúra művészete és a magyar labdarúgó-válogatott története
Az emberi arc örök témája a képzőművészeteknek. André Bazin A fénykép ontológiája című tanulmányában az ember lelkivilágának egyik alapvető tulajdonságából, az idő múlása elleni védekezésből eredezteti az arcképet. A kezdeti emberábrázolások az idő legyőzését célzó varázslatok termékei, amelyek célja a létezés látszatának megőrzése volt. Az arckép a forma örökkévalóságával akarja legyőzni az időt. A megörökítés sokáig az ember halhatatlanságát szolgálta, az egyén létezésének megőrzését, nevének, tetteinek, emlékének örökül hagyását az utókor számára. Mikor az arcképek megszabadultak ettől az elvárástól, új életre keltek és a való világ hasonlatosságára egy olyan ideális világot kezdtek el teremteni, amely maga is önálló időbeliséggel rendelkezik.
A történelem folyamán a későbbiek során számtalan elvárás alakult ki az arcképpel kapcsolatban. Volt, hogy csak fel kellett idéznie egy emberi arcot, volt, hogy egy ideálképet kellett megtestesítenie vagy egy személy arcát hűen visszatükröznie. Volt, hogy meg kellett jelenítenie az emberi érzelmeket, vagy az emberi lelket kellett bemutatnia. Volt, hogy a forma, a plaszticitás volt a fontos vagy épp a színek, a fényárnyék-hatások. Volt, hogy az örök emberit kellett tükröznie, vagy épp az egyedi személyiséget. Volt, hogy az időtlenséget kellett tükröznie, máskor meg egyetlenegy pillanatot. Egyszer elvárás volt a tökéletes hasonlóság, máskor megelégedtek azzal, ha csak belelátták a modell arcvonásait a képbe. Olykor a tökéletes arányok megtartását várták el, de a karikatúra esetében, ami az arckép egy torzított változata, éppen az arányok eltorzítása lett a lényeg.
A karikatúra mint társadalmi tükör és forrás
A karikatúrák a 18. század folyamán jelentek meg, és a korszak politikai és társadalomtörténetének képi lenyomataivá váltak egy olyan korban, amikor a célközönség jelentős része még nem tudott olvasni. Az alkotók az „olvasóknak” szánták műveiket: a közvélekedés tükrözését és a meghökkentés eszközét elegyítve egyszerre tájékoztatták a nagyérdeműt és formálták annak véleményét. A karikatúra alkotójára jellemző, hogy előfeltevéssel rendelkezik közönsége összetételéről és tudásáról, ezért ismert szimbólumokkal dolgozik. Mindemellett provokál is, hiszen maga is elfogult lehet, gyakran él túlzásokkal és sztereotípiákkal.
A történelemtanítás során gyakorta találkozunk karikatúrákkal, hiszen amellett, hogy ábrázolnak egy-egy eseményt, forrásértékük is van. Bemutatják, hogyan gondolkodtak a kortársak, a fókusz meghatározásával tömören összefoglalják egy esemény vagy összefüggés lényegét, továbbá szimbólumaik értelmezésével és mondanivalójuk feldolgozásával fejleszthetők a képelemző kompetenciák. A karikatúrák az előzetes ismeretek felidézésre is szolgálnak, hiszen szimbólumai a kollektív tudat részei, nemcsak a történelmi tudás feltérképezésére, de rokon tudományokkal, tantárgyakkal való kapcsolatteremtésre is alkalmasak.
A feldolgozási folyamat során törekedni kell, hogy megfelelő mennyiségű és minőségű karikatúrát vigyünk be a diákoknak, ahol az ábrázolások egészítsék ki a tanórai tartalmat. Szükséges, hogy ismert legyen a karikatúra kontextusa, mivel egy általános szimbólumokkal bíró ábrázolást a pedagógus is értelmezhet tévesen félre. Szem előtt kell tartani a tanulók korosztályát is, mivel az általános iskolások nem minden esetben érthetik a humort, például az irónia esetén.
A 21. században, a Z- és az alfa-generáció korában különösen fontos a képi üzenetek értelmezésének és céljának felismerése, ezáltal fejlesztve a tanulók forráskritikai gondolkodását. A szöveges történelmi források mellett elengedhetetlen, hogy a történelemórán képi források is megjelenjenek, legyen szó krónikaillusztrációról, műalkotásról, fényképről vagy karikatúráról.
Történelmi karikatúra-példák Magyarországon
A tananyag szempontjából leginkább a dualizmus korától (pl. Borsszem Jankó ábrázolások) használhatunk karikatúrákat, de a 20. század (két világháború közötti egyetemes és magyar történelem, a kétpólusú világ, valamint a Rákosi és a Kádár-korszak) feldolgozása során már biztosan kerülnek elő ilyen források. Utóbbiak már kifejezetten a 8. vagy 12. évfolyamos diákokra értendők, így ők már magasabb szintű forráselemzési készségekkel bírnak, mint fiatalabb társaik.
- Buridán szamara: Buridán szamara arra tud példát mutatni, hogy a karikatúra olvasója valószínűleg ismerte a döntésképtelensége miatt éhen haló csacsi példázatát, ugyanakkor a cím nélkül is tudjuk értelmezni az ábrázolást. A szamár nyilas karszalagja és a félkatonai jelleget erősítő csizmája azonosíthatóvá teszi a szereplőt, ahogy a nyilasok a háborút követően próbáltak beilleszkedni a társadalomba, pártokba, hogy ezzel elkerüljék a felelősségre vonást. A szénakazalok szimbólumai közül felismerhető a csillag és sarló, de a Független Kisgazdapárt címere már nehézséget okozhat. Valószínűleg a sarló és a csillag kettéválasztását is furcsállják a tanulók, tekintettel a szociáldemokraták és a kommunisták 1948-tól való együttműködésére. A kép alapján feltehető a kérdés, hogy miért állt érdekében a pártoknak a régi nyilasok befogadása.
- A Habsburgok: A karikatúra címe félrevezető lehet, mivel a Habsburgokról nem feltétlenül teszünk említést 1945 után, pedig az államforma kérdéskörének tárgyalásakor ez is egy felmerülő lehetőség volt. A Habsburgok nemcsak a címen, de a ház kétfejű sasos díszítésében is megjelennek, ahogy a régi rend hívei restaurálni akarták a királyi családot. Az értelmezés nehézségét ebben az esetben nem a szimbólumok adják, hanem az ellenségkép meghatározása, hiszen a szöveg a hídépítőt nevezi meg ellenségnek, ugyanakkor, ha forráskritikai szempontból nézzük ezt, éppen a legitimisták tekinthetők annak.
- A forint születése: A forint születése időponthoz köthető eseményt ábrázol, könnyen értelmezhető, a nehézséget legfeljebb az alakok azonosítása jelentheti. Nagy esetén felmerülhet, hogy Nagy Imréről vagy Nagy Ferencről van szó, illetve ki a másik két alak. Ismétlésként megkérdezhető, hogy kit jelképez az édesanya, valamint a történelmi gondolkodást fejleszti, hogy ő miért volt életképtelen.
- A "bűnös ország": Az itt látható ábrázolás egy toposzt ábrázol, a bűnös országot jelképező fiút, ahogy meghívják a konferenciára, vagyis a békeszerződés aláírására. A kép szólhatna az 1919-es versailles-i békéről vagy az 1920-as trianoni békediktátumról, de a készítő az 1947-es párizsi békeszerződést ábrázolta így. Abban a tekintetben lehet ez nehezen érthető forrás, hogy a II. világháborút követő tárgyalásokat, békeszerződéseket nem olyan mélységében veszi át a középiskolai tanterv, tekintve, hogy az a korábbi világháborút lezáró békerendszerhez képest kisebb befolyással bírt.
- A választójog korlátozása: A választójog korlátozásának megjelenése könnyen értelmezhető, különösen, ha felhívjuk a tanulók figyelmét a karikatúrákon gyakran szereplő feliratokra, monogramokra, esetleg vezetéknevekre. Történelmi kontextusba helyezve feltehető a kérdés, hogy ha konkrét választásra utalunk, akkor melyik évet előzi meg a jogok szűkítése. A karikatúrán nem szerepel, de felidézhetőek azok a módszerek, ahogy a kommunisták befolyásolták a választást. Érdemes lehet megfigyelni, ahogy Nagy mutat a demokratikus jogokra, és meg kell találni a kapcsolatot a szöveggel, hogy azt lényegében a miniszterelnök mondja.
- Párizs választása: Az intertextualitás egyfajta példáját mutatja a Párizs választása, amely címében félrevezető lehet. A tanulók nem feltétlenül azonosítják a trójai mondakör Párisz hercegét Párizzsal, könnyebb párhuzamot találhatnak a párizsi békeszerződéssel, így viszont félreértelmezik a karikatúrát. A kor Párizsa nem a legszebbet kell, hogy kiválassza, hanem a voksot kell, hogy odaadja az arra érdemesnek.
- A Magyar Dolgozók Pártjának megalakulása: A Magyar Dolgozók Pártjának megalakulását láthatjuk, mutatva a két fél hatalmi helyzetét. Évszámhoz köthető, és felismerhető a két alak. Nehézséget ebben az esetben a szövegezés nyújthat, mert a tanulók nem biztosan tudják megkülönböztetni a „parancs számomra” jelentését a „parancsolni nem hagyok magamnak” kijelentéstől.
A magyar labdarúgó-válogatott és a karikatúra lehetőségei
A karikatúrák, mint a társadalmi és politikai élet visszatükrözői, gyakran foglalkoznak olyan kiemelt fontosságú területekkel, mint a sport. Bár a mellékelt szöveg nem tartalmaz közvetlen példákat a magyar labdarúgó-válogatottat ábrázoló karikatúrákra, a sport, különösen a labdarúgás, mindig is kiemelt helyet foglalt el a magyar társadalom életében, így természetszerűleg válhatott karikaturisták célpontjává is, akár dicsőítő, akár kritikus szemszögből.
A Magyarvalogatott.hu projekt 2007-ben indult, a mérkőzések és a válogatott történetének feldolgozása azóta folyamatos. Végh András futballtörténész és újságíró, aki grafikusként és webprogramozóként is tevékenykedik, e projekt keretében dolgozza fel a magyar válogatott történetét. Ez egy rendkívül összetett és aprólékos folyamat, mely sok időt és egyéb erőforrást vesz igénybe, magában foglalva a mérkőzések jegyzőkönyvezését, a mezek elkészítését és az újságarchívumokban való kutatást.
Szűcs Sándor tragédiája - egy karikírozható, de valós sors
A magyar labdarúgás története során számos olyan esemény történt, amely a korabeli társadalmi és politikai helyzetet is érzékelhetővé teszi. Egy ilyen tragikus eset Szűcs Sándor, a magyar válogatott labdarúgó sorsa.
A II. világháború után a magyarországi labdarúgásban megszüntették a profizmust, a játékosok - hivatalosan - csak civil foglalkozásukért kaphattak fizetést, továbbá az MLSZ 1947-től megtiltotta a válogatott keret tagjainak külföldre igazolását, így nagy számban „lógtak meg” ígéretes hazai labdarúgók egy-egy nyugat-európai profi szerződés reményében. A labdarúgó szövetségnek és a politikai vezetésnek egyaránt érdekében állt a folyamat megállítása, amelyhez kiváló alapot szolgáltatott a két híresség „közerkölcsöt sértő” életmódja, romantikus kapcsolata.
Szűcs Sándort kötél általi halálra ítélték 1951. május 19-én, hazaárulás, fegyvercsempészés és csoportos szökés vádpontokban találták bűnösnek. A labdarúgó helyzetén egyértelműen rontott, hogy rendőrségi alkalmazottként kísérelte meg a tiltott határátlépést. Kovács Józsefet nem vonták felelősségre az ügyben betöltött szerepéért. Szűcs egészen a másodfokú, jogerős ítélet kihirdetéséig nem hitte el, hogy a kivégzést valóban végrehajtják, hiszen a korábbi években Lóránt Gyulát, Mészáros Józsefet, Kéry Károlyt és Egresi Bélát „csupán” internálták disszidálási kísérletükért.
Amikor rájött, mekkora bajban van, sporttársainak üzent. Szusza Ferenc értesítette Puskás Ferencet és Bozsik Józsefet, a közbenjárás azonban későn érkezett: mire a játékosok bejutottak Farkas Mihály honvédelmi miniszterhez, Szűcs Sándor már halott volt. Szűcsnek esélye sem volt a megmenekülésre, hiszen személyével a rendszer példát akart statuálni. Szűcs azért is lehetett megfelelő alanya egy ilyen eljárásnak, mert a vádpontok (a házasságtörés és a hazaárulás) még súlyosabbnak minősültek annak tükrében, hogy formálisan a rendvédelemnél szolgált. A vizsgálatok során, immár Budapesten, mind a négyen tartották magukat ahhoz, hogy céljuk nem az ország elhagyása, hanem Kovács József illegális tevékenységének lebuktatása volt. Az énekesnő visszaemlékezése szerint a gyorsított eljárás alatt többször megkínozták őket, végül az asszony akkor tett beismerő vallomást, amikor meglátta Szűcs saját kézírásával lejegyzett üzenetét: „Mondjál el mindent, én is elmondtam mindent.” A minden nyilvánosságot kizáró perben, amelynek során a vádlottak nem kommunikálhattak a védelmükre hivatalból kirendelt ügyvéddel, 1951. május 19-én hirdettek ítéletet.
Miért BETEG a magyar FUTBALL? ⚽
Utcai arcképrajzolás és karikatúra
Az arcképek értékelésénél mindegyik típust csak a maga nemének megfelelően szabad értékelni. Nagy mestereknek, mint például Ingresnek vagy Barabás Miklósnak is fennmaradtak olyan, főleg korai portréi vagy vázlatai, amelyek messze alulmúlják a főműveiket. A híres és remek arcképek mellett mindig voltak alacsonyabb szintű elvárásoknak megfelelni akaró arcképek is. Voltak kisebb mesterek is a kisebb igények kielégítésére. Mostanában ennek az igénynek az utcai arcképrajzolás igyekszik megfelelni.
Az utcai arcképrajzolás elemzése, értékelése sok kérdést vet fel. Nevezhetjük-e művészetnek? Hol van itt a műalkotás? Csak az elkészült rajz, vagy az egész jelenség számít műalkotásnak? Vagy az ott készült rajzok, Adorno kifejezésével élve, csak művészeti termékek lennének? Az utcai arcképrajzolás jelenségét pedig egyszerűen csak a tömegkultúra megnyilvánulásának szabad tekintenünk? Ha zömében egyetemeken, akadémiákon végzett hivatásos művészek végzik ezt a tevékenységet, akkor művészet-e az, amit csinálnak? Van-e jelentéstartalom ebben a megnyilatkozási formában?
Az utcai rajzolásra jellemző a sztenderdizáció, a viszonylagos sematizmus és a sorozatgyártás. A portrék és a karikatúrák sok esetben egy kaptafára készülnek. Az arcok a rajzokon sok esetben nem tükröznek különösebben egyedi személyiségjegyeket. Amikor kedvező a helyzet (sorban állnak a megrendelők a rajzosok mögött), gyors egymásutánban, szinte futószalagon gyártják a rajzokat. A művészi önmegvalósítás és értékteremtés helyét így átveszi az ipari szemlélet, a profitorientált gondolkodás. Adorno már 1944-ben, egyik tanulmányában leírja azt a jelenséget, ami a közelmúltban tisztán megfigyelhető volt az utcai rajzosok rajzkészítésében.
Az utcai karikatúra és a közönség
Az utcai arcképrajzolás - miként elnevezése is találóan jelzi - az utcán történik, közterületen, a nyilvánosság bevonásával. Az utcai arcképrajzolás kirakattá válása, a tüntető jelenlét képezi lényegét. Az utcai rajzos a legfrekventáltabb téren vagy utcán foglal helyet és elvárja, hogy a hivatalos szervek megengedjék neki, hogy ott legyen. Az utcai arcképrajzolás ki akarja sajátítani a látványosságot. Ő maga akar a látványosság lenni. Kiköveteli magának a figyelmet, a csodálatot és a tekintetet a tárgyi világról az élő emberre helyezi át. Tulajdonképpen a város, a terek, az utcák, az épületek, a parkok mind üresek és halottak lennének az emberek nélkül, az utcai arcképrajzoló pedig azáltal, hogy embereket rajzol, s hogy az emberek a rajzolás folyamata során érdeklődéssel kezdik figyelni egymást, elsősorban a modellt, átviszi a figyelmet a környező világ tárgyairól az élő emberre.
Míg a street art esetében a befogadó jellemzően a művekkel, az alkotók nyomhagyásaival találkozik, addig az utcai arcképrajzolók tevékenysége során jóval közvetlenebb kapcsolat épül ki a befogadóval. Sőt, e kapcsolat létrejötte nélkül nem is létezik utcai rajzolás. Ez esetben mind a nonverbális, mind pedig a verbális kommunikáció folyamatos a modellel és a nézelődőkkel, a visszajelzések pedig azonnaliak. Az utcai arcképrajzolás egész megjelenése, kirakatszerűsége provokálóan hirdeti a létezést. Nem lehet nem észrevenni őket.
Az utcai rajzolásnál viszont nem elsősorban a rajzoló személyiségének, világnézetének és/vagy esztétikai elveinek a kifejezése a tét, sokkal inkább egyféle, a modellel közösen végzett alkotói folyamatról van szó. Röviden, a modellről készült arckép nem a rajzos önkifejezésének terméke, az arckép jóval inkább a modell segítségével megvalósított önkifejezés.
A street art művészei a tömegkommunikáció felülről szerveződő, egyirányú üzenetközlésével ellentétben az egyéntől kiindulva juttatják el saját mondanivalójukat a nyilvánossághoz. Annyiban az arcképrajzolók is hasonlítanak street artos társaikhoz, hogy nem fogadják el a tömegkommunikáció befolyását, és ők is az egyénből kiinduló kommunikáció hívei. De az arcképrajzolóknak nincs külön mondanivalójuk: önnön tevékenységük a mondanivalójuk, így a forma és a mondanivaló egybeesik. A reprezentáció a saját tevékenység reprezentálásából áll.
tags: #karikatura #a #magyar #labdarudo #valogatotrol
