A magyar futball szellemi fellegvárai: Kávéházi futball és a Crvena zvezda "Vörös csillag" győzelme

Volt idő, amikor a válogatottat az Opera Kávéház híres futballasztalánál állították össze, a sportág életét meghatározó titkos egyezségek a játékterem homályában köttettek, a kártyacsaták hevében pedig válogatott labdarúgók aggódhattak, nem hívják-e őket a telefonhoz, hogy a vonal túlsó végén a Nemzeti Sport riportere érdeklődjön, sportszerűen készülnek-e a másnapi meccsre. Így irányították a futballéletet a budapesti kávéházakból.

A kávéházi kultúra és a Duna-menti iskola

A két világháború között virágzó közép-európai futballstílust, az úgynevezett Duna-menti iskolát a szakirodalom előszeretettel társítja a kávéházak világához, a pályán képviselt szellemiség, játékkultúra hátterében a korszak jeles vendéglátóhelyeit látogató értelmiség köreit sejtve. Közkeletű vélemény, hogy Bécs, Budapest és Prága futballéletének majdnem olyan fontos színterei voltak a társadalmi középosztály városi találkozóhelyei, mint maguk a pályák.

Cikkünkben arra teszünk kísérletet, hogy korabeli sajtóforrások segítségével megvilágítsuk, miként fonódott össze a kávéházi és a labdarúgóközeg, melyek voltak az emblematikus budapesti futballkávéházak és egy-egy emlékezetes kávéházi sportfigura alakját is felidézzük. Mielőtt azonban megismernénk a pesti futball „feketézőinek” szövevényes viszonyait, lapozzuk fel az Ujság című napilap egyik 1928. októberi riportját arról, miként hangoltak nyugati szomszédunknál a közelgő osztrák-magyar válogatott mérkőzésre.

„Ott ültünk a Ringcaféban, a bécsi futball kávéházában szombaton este és a magyar vezetők csendesen hallgatták Hugo Meislt, a futball pápáját. Ez az européer külsejű, ideges úr azután igazán érti a labdarúgást, a század nagy passzióját, érti és imádja. Ahogy beszél a futballról, ott ül az ajkán a lelkesedés. Üzletember, diplomata és rajongó egy személyben. Egy-egy félmondatban jobban megvilágítja a magyar futball válságát és minden problémáját, mint az összes magyarországi ankétek díszbeszédei. Csak amikor dicsérte, nagyon dicsérte a magyar futballcsapatot, amely október 7-én, a hatvanharmadik osztrák-magyar válogatott mérkőzésen küzdeni fog a legjobb osztrák tizenegy fiú ellen...- Ugyan, uraim - mondta egyik vezetőnk -, egészen biztosan győzünk!De nemcsak a magyar vezetők mondták ezt. Így nyilatkoztak az osztrákok, akik ott ültek a kávéházban, csupa szakállas futballszaktekintély: Meisl, Ebersthaller dr., Bensemann, a legnagyobb német sportlap, a Kicker szerkesztője, Gerő dr., az osztrák szövetség elnöke, sőt még a szakértő pincér, a »Herr Ober« is...”

A "kávéházi konrádok" és a taktikai viták

A történeti hűség kedvéért rögzítsük: Ober pincér és társai alaposan mellélőttek jóslatukkal, Ausztria a következő napon 5:1-re győzött. Fél évvel később a Pesti Napló az újabb osztrák-magyar közeledtével feltűnő különbségként említette, hogy amíg Budapesten legfeljebb utólag beszélhetik majd ki a kapitány döntéseit, Bécsben az éppen szanatóriumi kezelés alatt álló Meisl mester távollétében a „kávéházi konrádok” jó előre tárgyalják meg az ideális taktikát. „Csinálják a számadást, folyik a válogatási társasjáték: ismét szerepeltetni akarják az öreg Blumot, elejtik Weselyt, tűnődnek Gschweidl vagy Haftl szerepeltetése fölött, sokat okoskodnak, hogy Wesselik vagy Müller, esetleg Klima legyen a jobbösszekötő, s ki tudná kiszorítani a kis Horvatot a balösszekötőből.”

S hogy honnan kapták gúnyos becenevüket a kávéházi konrádok? Conrad von Hötzendorfról, a Monarchia korábbi vezérkari főnökről, akinek kockázatos katonai döntéseit Bécs belvárosában előszeretettel vesézték ki békés kávéházi asztaluknál társalgó megmondóemberek, nagy hangon hirdetve, mit csinálnának jobban nála.

Budapest emblematikus futballkávéházai

Ha az 1929. májusi, 2:2-es döntetlenre végződött mérkőzés alkalmával bécsi kollégáikhoz képest árnyékban is maradtak a budapesti kávéházak futballbölcsei, a folyamat nálunk is nyomon követhető, a labdarúgás fórumai egyre inkább a nyilvános vendéglátóipari helyszínek lettek, az eseményeket nem csupán a széles közönség tagjai, de a döntéshozók is jellemzően saját törzshelyeiken vitatták meg.

Ha hihetünk a téma szempontjából kulcsforrásnak számító cikknek, a Nemzeti Sport 1928. március 14-i számában közölt körképnek, a korszakban három intézmény számított Pesten a futball szellemi fellegvárának: az Opera Kávéház, a Westend Kávéház és az egyébként a kulturális élet számos más területén is kultikus szerepet játszó New York (vagy akkori írásmóddal Newyork) Kávéház. „A magyar futball fejlődését a sporttörténetírók különféle mérföldkövekkel jelzik. Az első kerek bőrlabda, az első nemzetközi, az első válogatott mérkőzés, az első idegenben aratott győzelmek, nagy választási küzdelmek, profiperek, jubileumok, szétválasztás, mi tagadás, ezek mérföldkövek, amik tényleg a fejlődés útját jelzik. De mi ez mind ahhoz az állomáshoz, ami az Andrássy-út díszes palotasorában foglal helyet? Mi ez mind ahhoz a csarnokhoz, amelynek falairól Mozart, Wagner és Erkel Ferenc, Takács Mihály és Broulik képmásai néznek le csodálkozva arra a hangzavarra, amely a profifutball-menezserek asztalától száll fel feléjök! Az Opera-kávéház csendes légkörét egy csapásra átformálta ez a csoport, amely új színt hozott be az Andrássy-útra."

A Nemzeti Sport cikke szerint "Sportkávéház számba megy a Westend, ide mindenki betér egy déli dumára, a Newyork az éjjeli konferenciák helye, az Opera-kávéház azonban speciálisan a délutáni kávézás és az ezzel kapcsolatos fontos működések színtere. Bécsben a Ring Café a futballsport főtanyája, Meisl Hugó főhadiszállása, amelynek híre már messze túlhaladt a kis osztrák köztársaság határain. Nálunk az Opera-kávéház egyik utcai ablakának elfoglalása jelenti a futball történetében azt a határkövet, amely a futballnak nehéz iparrá történt átalakulását szimbolizálja.”

Mint a cikkből kiderül, rendszerint itt költötte el hangos mókázással, derűs ugratásokkal kísért „ozsonnáját” Szigeti Imre, a Ferencváros vezére és Fodor Henrik dr., a profik szövetségének főtitkára, itt csipegették össze a lehulló információmorzsákból másnapi cikkeik alapanyagát a sportlapírók, és itt sürögtek-forogtak a pénzes futballkorszak beköszöntét jelző „menezserek” (igaz, csapatuk veresége után néha napokra el-elmaradoztak).

„Itt van az asztal, ahol a »big three«, a nagy három, Szigeti, Fodor dr. és Langfelder főzi Kiss Tivadarral, az MLSz ügyvezető alelnökével és pénzügyi diktátorával a jövő nagy terveit. Ennél az asztalnál születik a sporttréfák legnagyobb része. Itt kötődnek játékos adás-vevések, itt fixíroznak terminusokat. Itt derül világosság intézői praktikákra, itt lehet megtudni, melyik bírót vétózta le a Ferencváros. Itt állapítják meg, hogy ki lenne a legjobb szövetségi kapitány és itt sütik ki, hogy melyik csapat képviselje színeinket a Közép-európai Kupában. Itt szidják legtöbbet a vigalmi, forgalmi és testnevelési adót és itt állapítják meg századszor, hogy nincs jó bíró Magyarországon. Itt öntik ki mérgüket a menezserek a bírószervezet elnökségére és itt nem tudják megérteni, hogy miért nem nyert csapatuk a múlt héten. Csak ennél az asztalnál lehet megérteni, hogy micsoda csodálatos keveréke a profifutball a sportnak és az üzletnek, micsoda egészen különleges species ez az újkori berendezés, amelyik még sport és már üzlet.”

Ami pedig még üzlet, de már sport, az a futballvezetők fő szórakozása, a kártyázás maradt - derül ki a riport folytatásából. „Akinek nem kell szövetségbe, klubhelyiségbe vagy redakcióba menni, az átvonul a játékterembe, ahol gyorsan előkerül az ördög bibliája.” Ha fontos értekezlete volt az I. ligának, akkor éjjel is megszállás alatt volt a kávéház, csakhogy akkor a belső termekbe vonultak be a hatalmas intézők és csak a hírekre váró újságírók maradtak künn az asztaloknál.

Kávéházak, mint klubbázisok és játékosok törzshelyei

Természetesen nem csupán az említett helyszíneken zajlott a városi „futballélet”, a korabeli csapatok bázisául rendszerint egy-egy kávéház szolgált, ott tartották gyűléseiket, összejöveteleiket, némely klubok oda is voltak hivatalosan bejegyezve, az adott hely vendégköre pedig sokat elárult az egyesület társadalmi hovatartozásáról. A Nemzeti Sport több alkalommal közölt összeállítást arról, hogy egy-egy válogatott mérkőzés vagy bajnoki forduló előestéjén miként hangolnak az egyes klubok törzshelyein a sportvezetők, a szurkolók és bizony nem ritkán maguk a másnap játékra váró futballisták is.

Az 1925 novemberében rendezett magyar-olasz találkozó (1:1) előtt bonyolított körtelefon az MTK képviselőit a Terézvárosi Kaszinóban, az FTC embereit a Széchenyi Kávéházban, a Vasaséit a Riviéra Kávéházban, a VAC-éit a Westend Kávéházban, a 33 FC illetékeseit az Erzsébethíd Kávéházban, a Nemzeti SC nevében beszélő későbbi szövetségi kapitányt, Gallowich Tibort a Park Kávéházban, a Törekvés tagjait a Grand Étteremben, az UTE vezetőit a Kör Kávéházban találta (vagy legalábbis kereste). „Ezzel be is akartuk fejezni körtelefonálásunkat - folytatódik a riport -, amikor adataink átvizsgálásánál kitűnt, hogy Opata hogyléte felől az előbb elfelejtettük Fischer Károlyt megkérdezni. Gyorsan még egyszer felhívtuk a Terézvárosi Kaszinót.- Halló, kaszinó? Opata úr benn van?- Kérem, már nincs itt. Úgy tudjuk, hogy a Royal Orfe...Ebben a pillanatban szétkapcsoltak.”

Az utalás szerint este kilenc órakor még a híres mulatóhelyre, a Royal Orfeumba készülő MTK-csatár másnap végigjátszotta az olaszok elleni mérkőzést. Opata Zoltán teljesítményét így jellemezte a Nemzeti Sport: „Régen láttuk ilyen rosszul játszani. Nagyon látszott rajta, hogy nem fit. Nem tudott rúgni és a gyorsasággal is baj volt. Ha passzt kapott, alig tudott vele megfordulni, ötlete is alig volt.”

A nagyobb klubokhoz persze nem csak egyetlen kávéház tartozott, a népszerűségben kiemelkedő FTC közönségét például egy-egy mérkőzés után a környékbeli szórakozóhelyek egész sora szippantotta be. „Vasárnap éjjel, a körúton. Csönd. Némaság. Csak az Üllői út felől hallszik kurjantás és víg nótázás - írta a Nemzeti Sport. - Arrafelé tartunk. A Széchenyi-kávékázban telt házat találunk. Gebauer tulajdonos kétszeresen boldog. - Csak mindig győzne az FTC - mondja örömtől repeső arccal, hiszen ő is az alapítók közt volt s az ő nővérének választására vette fel az FTC a zöld-fehér színt. A főúr elmondja, hogy meccs alatt egy lélek nem volt a kávéházban, akár be is csukhatnák vasárnap délután. A kasszakisasszony szenvedélyesen lefogadja minden vasárnap az FTC győzelmét, a fogadás narancsba és tortába megy. Ezúttal üzletet tudna nyitni a nyereményből, és ferencvárosi drukkerek húzatják a jól nevelt cigánnyal a klubnótákat. Éppen most zendít rá a banda: »Nem lehet az FTC-vel kikukoricázni...« A pezsgőt nem győzik a pincérek hordani. Az egész kávéház kórusban nótázik. Nagyon boldog mindenki.”

Krúdy játékosa: Károly Sándor "Csikar"

A magyar futball évtizedeinek számos nagyságáról maradtak fenn kávéházakhoz, eszpresszókhoz vagy később hétköznapi kocsmákhoz fűződő anekdoták. Ám talán egyik sem köti annyira főhősét a sajátos közeghez, mint a Kellér Andor Déli Posta című kötetében szereplő emlékezés az MTK 75-szörös válogatott futballistájára.

„Sándor Károly, a Csikar néven országosan ismert válogatott jobbszélső kizárólag abban a négyszögben él, amelyet a Liszt Ferenc tér, Jókai tér és a November 7. tér határol, munkaidején kívül kocsija ezen a vidéken feltétlen megtalálható, jelezve, hogy gazdája valamelyik kávéházban vagy eszpresszóban üldögél. Ez a támaszpontja, ha történetesen nincs mérkőzés, tréning, érdekes olvasnivaló vagy alkalmas kártyaparti. A tér túlsó oldalán állítólag még soha nem járt. A Pozsonyi úton lakik, ott csak alszik, de arrafelé még a szomszédos utcákat sem ismeri, s fölkelés után beszáguld kedves négyszögébe. Krúdy Gyula fehér asztal mellett igéző történeteket mesélt a századforduló idején élt Blau Noldi nevű kocsmai verekedőről, aki ifjan megfogadta, hogy soha el nem hagyja a Terézváros területét, s amikor egyszer mégis átmerészkedett a hetedik kerületbe, meg is halt. Csikar, Blau Noldi kései utóda, Terézvárosnak is csak ezen a szűk területén él, mégis megtalálja ott a világát: ahol letelepedik, csoportosulás támad; szórakoztat, hogy szórakozzon, ugratásaival taccsra játssza a leggyanakvóbb dörzsölteket is.”

Taxis tarifák és kávéházi derbik

Mi sem jelzi jobban a közvetlen átjárást a magyar futball hőskorának pályái és a budapesti kávéházak között, mint a Piros taxi vállalat 1931-es reklámja, amelyben fix áras, közvetlen fuvart ajánlott a törzshelyektől a stadionokig és vissza. Vagy éppen a két évvel korábbi újságcikk, amely két patinás óbudai kávéház futballderbijéről számolt be, a Korona Kávéház közönsége a Határ úti pályán félezer néző előtt 2:1-re legyőzte a Bródy Kávé... A kávéházak szerepe tehát a pályán kívüli élet minden területén jelen volt.

A "Vörös csillag" tündérmeséje: A Crvena zvezda BEK-győzelme 1991-ben

Míg a budapesti kávéházakban a futballélet mindennapos része volt a megbeszéléseknek és a találkozóknak, a történelemben később is akadtak olyan felejthetetlen pillanatok, amelyek a szurkolók, szakértők és a szélesebb közönség körében éppúgy izgalmas vitákat és ünnepléseket váltottak ki. Ilyen volt a Crvena zvezda, azaz a 'Vörös csillag' 1991-es BEK-győzelme, egy olyan diadal, amely egy korszak végét is jelentette.

A Crvena zvezda valaha volt legnagyobb sikerét, az 1991-es BEK-győzelmet ma is emlékezhetünk. Kik voltak a minden idők egyik legunalmasabb, mégis történelmi jelentőségű fináléjának főhősei és mi van velük manapság - összeállításunkból kiderül.

A tündérmese szabályai azt diktálnák, hogy a belgrádiak fennállásuk legnagyobb sikerét drámai küzdelemben, de legalábbis szemkápráztató játékkal érjék el. Ehhez képest a Crvena zvezda minden idők egyik legunalmasabb BEK-döntőjében, érdemi gólhelyzet nélkül, tizenegyesrúgásokkal hódítja el a serleget. Igaz, végig mintaszerűen követve a csapat irányítását az idény elején átvevő Ljubomir „Ljupko” Petrovics forgatókönyvét, aki úgy véli, az Olympique Marseille ellen csak akkor van esély a győzelemre, ha csapata meg sem próbál támadólag fellépni. Amikor a mester felvázolta a Bariban alkalmazott taktikát, a játékosok hüledezve kérdezgették: de ki fog majd gólt lőni (az addig lejátszott nyolc találkozón 18-at gurítottak)? Mire Petrovics higgadtan annyit mond: „Nyugi, gyerekek, nem szükséges gólt lőnünk a győzelemhez. Döntetlen, hosszabbítás, aztán a tizenegyesek. Dika (Sztevan Sztojanovics beceneve - a szerk.) megfog egyet, és máris miénk a trófea.” A többi már történelem - és ezúttal ezt tessék szó szerint érteni.

Azonban van abban valami végtelenül abszurd, hogy miközben az 1945 után kialakult világrend éppen atomjaira hullik Európában, s a szocializmusnak nemcsak az emlékétől, de a jelképétől is szabadulni igyekeznek… Szóval, amikor mindenhol leverik a vörös csillagot, a kontinens klubfutballjának legnagyobb játszóterén, a BEK-ben akkor emelkedik sosem látott magasságba a Crvena zvezda - magyarul a Vörös csillag. Először, de jugoszlávként garantáltan utoljára. Mert hiszen nemcsak a világrendek változnak ekkor, hanem az országhatárok is.

A győztes csapat tagjai

Az 1991-es BEK-döntőben a Crvena zvezda a következő kulcsjátékosokkal állt fel, akik hozzájárultak a történelmi sikerhez:

Sztevan Sztojanovics, a kapus és csapatkapitány, történelmet írt, mivel 1958 után ő lett a második kapus, aki csapatkapitányként emelhette magasba a BEK-trófeát. Döntő fontosságú volt, hogy Bariban, a finálé előtt a Marseille hírhedt tulajdonosa, Bernard Tapie emberei akarták megvesztegetni egy táskányi pénzzel, de ő nem állt kötélnek. Végül Manuel Amoros lövését meg is fogta a tizenegyespárbajban.

Robert Prosinecki, aki az NSZK-ban született, majd a Dinamo Zagrebhez "hazatért", befutott a Crvena zvezdánál. Az 1990-1991-es BEK-idényben a csapat motorjaként minden meccset végigjátszott, szerzett négy gólt, és ő vágta be a párbaj első tizenegyesét. Később a Real Madridban és a Barcelonában is megfordult, míg a horvát válogatottal 1998-ban vb-bronzérmet nyert.

Dejan Szavicsevics, akit egyszerűen csak „Zseninek” becéztek, hihetetlenül cselezett és ritmusváltásai a társakat is meglepték, a kapu előtt maga volt a testet öltött életveszély. Bár 1991-ben Jean-Pierre Papin kapta az Aranylabdát, sokan úgy vélték, a díj Szavicsevicset illette volna. Később az AC Milan játékosaként lett kétszeres BEK-/BL-győztes.

Darko Pancsev, aki a Vardartól érkezett, három idény alatt 92 bajnokin 84-szer rezegtette meg a hálót, 1991-ben elnyerte az európai Aranycipőt, és a BEK-diadalhoz is hozzátette a maga öt gólját. Ráadásul a párbaj ötödik rúgójaként az ő nyakába ugrott az egész csapat, miután bevágta a győztes tizenegyest. Visszavonulása óta Szkopjéban él, futballal kapcsolatos pozíciókat töltött be, és övé a Devetka (magyarul Kilenc, utalva a mezszámára) nevű kávézó.

Szinisa Mihajlovics, aki csak öt meccsen játszott a sorozatban, mégis fontos szabadrúgásgólt lőtt a Bayern München elleni elődöntőben. A Serie A-ban később teljesedett ki, majd edzőként dolgozott, miközben évek óta leukémiával küzd, de a pályán kívül is példamutatóan harcol.

Dragisa Binics "Turbó" becenevet kapta állítólagos 100 méteres sprintideje miatt. Bár karrierje 1995-ben véget ért, később sem teltek unalmasan a napjai, megmártózott a politikában, és a szerb szövetség végrehajtó bizottságának tagja lett.

A futball és a kultúra metszéspontjai

Nem csak az irodalmárok, zenészek, színészek, festők és más művészek élték az életüket a legendássá váló kávéházakban a századfordulón, hanem a futballklubok is, amelyek nagy része kávéházban alakult meg, ott tartotta gyűléseit, ott töltötték a játékosok is a szabadidejüket, vagy ott várták a szövetségi kapitány meghívását, a sportújságírók is első kézből ott gyűjtötték be az információikat.

Ebben a kávéházi, polgári miliőben, amely lehetővé tette a folyamatos diskurzust és a szellemi irányzatok gyors áramlását, amelyben kialakult egy kulturált szakmai vita - ebben a légkörben jelölődött ki a magyar futball sajátos útja, az úgynevezett „Duna-menti iskola”, amely szakított a brit futballhagyománnyal, és az okos, csibészes, technikás magyar futball műhelye lett.

Sokszor, sokat írtunk már a Nemzeti Sportban is erről a meghatározó közegről, amelyben sport, kultúra és hazafias polgári életforma keveredett egymással, de immár külön kötetet is kapott a téma. Kozma Mihály, Kulcsár Zsolt és Sándor Mihály futballtörténész jegyzi a Café Futball Budapest - Kávéházi futballmesék című vaskos könyvet, amely alaposan kimeríti ezt a szinte kimeríthetetlennek tetsző témát, amelyet nagyszerű korabeli fotók közlésével tesz teljessé.

Persze nem pusztán sport-, hanem kultúrtörténet is ez. A korszak történeti bemutatása mellett külön fejezet szól az irodalmi kávéházakról, a zenés kávéházakról, a kávéházba járó színésznőkről is. A könyv második fele már inkább második világháború előtti magyar futballtörténet, vissza-visszatérő utalásokkal a kávéházi eredetre. Ezeknek a fejezeteknek ötletes, de olykor igencsak erőltetett „kávés” címe van (például a Jimmy Hoganről szóló epizód az Irish Coffee, az Olaszországba kivándorló számtalan edzőnket a Cappuccino című fejezet mutatja be, vagy Jeges kávé címmel dolgozza fel a könyv a magyar futball első Mohácsát, mert „a jeges kávéhoz hasonlóan lehűtötte a szurkolókat és a kávéházakban ülő vezetőket az is, hogy a végső győzelemre is esélyes magyar csapat az 1924-es párizsi olimpián leszerepelt”, és így tovább.)

tags: #kavehazi #futball #nso #csillagh

Népszerű bejegyzések:

• Kihívások a magyar utánpótlásban
• A női csapat felemelkedésének története Orosházán
• Globális sportünnep a Super Bowl
• A nehézsúlyú korszakváltó összecsapás
• Szombathely sportlétesítményeinek története