Baja kosárlabda hagyományai és kiemelkedő alakjai: Hosszú István, Ágfalvi György és a BSK sikerei
A bajai kosárlabda gazdag múltra tekint vissza, számos kiváló játékossal és emlékezetes pillanattal. A város sportéletének meghatározó alakjai közé tartozik Hosszú István, a Bajai Bácska FKE elnöke és másodedzője, valamint Ágfalvi György, aki évtizedeken át volt a bajai kosárlabda ikonikus figurája. Pályafutásuk és a Bajai Sport Club (BSK) története összefonódik a magyar kosárlabda aranykorával.
Hosszú István pályafutásának kezdetei és fejlődése
Hosszú István gyermekkorában több sportágat is kipróbált, mígnem kikötött annál a csapatjátéknál, amellyel szép sikereket ért el, és amely országos hírűvé tette. Olyan 9-10 éves korában elkezdett cselgáncsozni, de nem sokáig próbálkozott ezzel a sportággal. A suliban Gellért Sanyi bácsi volt a testnevelő tanáruk, és 5.-ben kiválasztotta a magasabb gyerekeket, akik esetleg kosarazhatnak, így elkezdett edzésekre járni az akkor átadott Türr-csarnokba, Bacsfay Gyulánál.
Közben voltunk Budapesten egy korosztályos kupán, ahol Kovács Laci - akivel osztálytársak voltak - volt igazán meghatározó tagja a csapatnak, hiszen ő gyakorlatilag a pálya szélén nőtt fel. Ez egyedi alkalom volt, mert amúgy nem sok versenyzési lehetőségünk volt, csak időnként egy-egy edzőmeccs, ezért elmentek inkább focizni. Nyolcadik félévkor Kovács Laciék visszahívták kosarazni, mivel Tax Imre irányításával bejutottak itt is az úttörő olimpiára, és szükségük volt egy magas emberre. Ezért szóltak neki, mert - ahogy már említette - korán megnőtt. A játék alapjait ismerte a korábbi egy év révén, de messze nem volt kész kosaras. A döntőt Csillebércen tartották, végül negyedikek lettek, és neki is sikerült néhány pontot szereznie lepattanók után. Egy ideig párhuzamosan űzte mindkét sportágat, végül a kosárlabda mellett maradt.
Középiskolába a III. Béla Gimnáziumba került, ahol nagyon erős volt ez a játék, Mihályfi János jóvoltából. Másodikos gimnazistaként Imre bácsi vezetésével az Országos Serdülő Bajnokságon (16 év a felső korhatár) a döntőbe jutottak, ahol sajnos kikaptak a Honvédtől, de ő lett a torna legjobb játékosa. Jól mutatta, hogy talán a megfelelő sportágat választotta, hogy Tatán tartottak egy felmérőt 15-16 éves fiataloknak, amely egy atlétikai részből, majd egy Budapest-Vidék összecsapásból állt. Akkor a fővárosi kosárlabdázás még messze kiemelkedett. A Vidék csapatában játszott, és 28 pontjának köszönhetően nyertek, ő lett a legjobb játékos is.
Messze nem, inkább rengeteget készült pluszban. Elsős középiskolás korában már elég jól „megfertőzte” a sportág, ezért minden reggel bement a „Bélába” dobni, sulikezdés előtt legalább egy órát gyakorolt, egyedül, télen is. Egyik nagy példaképe volt Kubatov Árpi, aki magas ember létére jól dobott kintről, és megfogadta, hogy ő is így tesz. Ez sikerült, de sokat is tett érte.
Ágfalvi György - A bajai kosárlabda korszakos egyénisége
Ágfalvi György korszakos egyénisége a bajai kosárlabdázásnak. Nemcsak azért, mert 100-szor szerepelt a magyar válogatottban, hanem azért is, mert személyiségét kosaras körökben mindenhol elismerés övezi. Pályafutása összeköti a bajai kosárlabda két sikerkorszakát, hiszen fiatalon együtt játszhatott a hatvanas évek nagy bajai csapatának legjobbjaival, a 70-es években meghatározó játékossá volt, hogy aztán a 80-as évek sikert sikerre halmozó bajai gárdájának csapatkapitánya és szellemi vezére legyen.
Neki a nővére volt kosaras, az akkor NB I-es bajai csapatban játszott. Abban az időben indult a sportiskola, és őt oda íratták be. Ő ugyan előbb focizni akart, de az akkor nem indult. Apja azt mondta, hogy ez is labda, az is labda, meg a nővére is nagyon elkötelezett volt. Gyapai József lett az első edzője. Nagyon hamar látszott, hogy ez nála komolyra fordulhat, bár kétszer is abbahagyta a kosárlabdát. Csakhogy Rátvay Zoltán akkor került vissza Bajára a főiskolás évek után a Központi Fiúba, és akkor hamis úttörő-igazolvánnyal indultak el az úttörő olimpián, ahol másodikak lettek, és utána hamar véglegesedett az út.
Középiskolába a Bélába ment, ahol Mihályfi János lett a kosarasokért felelős testnevelő. Akkor Baján óriási sportélet volt más sportágakban is. 16 évesen már bekerült a felnőtt keretbe, 1969-ben mindjárt Franciaországba mentek jutalomútra, ugyanis az előző évben a Baja bajnoki ezüstérmes volt. Dr. Gajdócsi István vezette a küldöttséget. Gajdócsi István ebben az időben, 1954 óta a Bácska kosárlabdacsapatának szakosztályvezetője volt, 1964-től a Bajai Járási Tanács, 1971-től a Bajai Városi Tanács, 1972-89 között a megyei tanács elnöke, 1971-89 között Baja országgyűlési képviselője volt. Nagy szerepe volt abban, hogy az összedőlt kápolna után a Vasvári utcában sportcsarnok épülhetett. Utána voltak ugyan kisebb hullámvölgyek, de mindig a vidék legjobbja címre törtek, akkoriban főleg a Sopron volt a legnagyobb vetélytársunk ebben. Már ez is aranykorszak volt.
Ifiválogatott is lett, úgy érezte, hogy szinte minden megy magától. Aztán jött a nagyválogatott, majd a katonaság a Honvédban. Voltak Gyurasits, Losonczy, Gellér, Láng, Németh Karcsi, Márton, Recska. Jól fogadták, többekkel nagyon jó barátságba is került. Szerették volna, ha ott marad, de igazán komolyan ez nem is merült fel benne. Ő nagyon szerette Baját. Egyébként szinte minden csapat megkereste, de itt nagyon jó volt a társaság, még ha sok nagy siker ki is csúszott a kezünkből. Két nagy bajai sikercsapatban is játszott. Szerinte nem volt jelentős különbség köztük. Mindkettőben voltak nagyon jó játékosok, a régiben Piszárovics Géza, Weidinger Dezső, Karácsonyi Józsi, Rátvay Zoli, Kovács Józsi (messze ő volt a legnagyobb bajai játékos), és mindig jöttek is hozzájuk. Kovács Józsi képviselte az állandóságot, ő még 38 évesen is nagyon jó volt. És ne feledjük, hogy sokáig két csapat is volt Baján: a Bácska mellett ott volt a Vízügy is! Igazából csak a korban volt különbség. Mindkét időszakban nagyon szerették a kosárlabdát, és a maga idejében mindkét gárda a legmagasabb szinten játszotta. Nem véletlen, hogy mindkettő adott is játékosokat a válogatott mindegyik korosztályába.
És az se felejtsük el, hogy mindig igen biztos volt a háttér a klubvezetés, illetve a bennünket támogató vállalatok (Posztógyár, Mezőgazdasági Kombinát, később a Vízügy) részéről, amelyek vezetői, de akár a város és a megye politikai vezetői is mindig próbáltak segíteni. Azért az nem mindennapi, hogy valakiről a szurkolótábor saját rigmust alkot, márpedig éveken keresztül dicsőítette közönség a „bajaiak királyát, kosarasok császárát, Ágfalvi Gyurit”. A rigmus nyilván akkor születhetett, amikor folyamatosan olyan jól játszottak, hogy itthon szinte nem tudtak kikapni.
Józsit már elég korán megismerte, és talán mondhatjuk, hogy fiatal játékos korában némileg „alá is nyúlt”, kölcsönösen tisztelték egymást. 14 éves korától minden nyáron ott dolgozott a Posztóban a keze alatt egy irodában. Az ifiben edzője is volt, felnézett rá. Később, már a felnőttcsapatban szeretett is vele játszani, mert ismert, és irányítóként elég jól ki tudta szolgálni. Irányítóként egyrészt a kulimunkát végezte, másrészt kis színt is vitt a játékba, és jól érezte azt, hogy kinek megy (és kinek nem), kire érdemes játszani, kinek kell zárni stb.
A vezérszerep és a lepattanózás művészete
A vezérszerepet alighanem a csibész Kovácstól tanulta el, mert előtte Józsi is kemény főnök volt a Baján. Valami hasonló stílust vett fel ő is: ha valaki nem védekezett rendesen, nem zárta ki az emberét, könnyen eldobta a labdát, amikor játszani kellett volna - ezeket nem bírta elviselni, és odaszólt. De ugyanígy dicsérte is, ha volt miért. Híres volt a lepattanószerzéseiről, pedig nem tartozott a legmagasabbak közé. A ritmusérzéke és a helyezkedése volt jó, és az, hogy megérezze, hogy a labda mikor hova pattan. Sokszor előbb felugrott, hogy csak épp bele tudjon pöckölni, és ezzel a mellette lévő center már nem érte el, és amikor ő már ment lefelé, ő egy második ugrással tudta mellőle megszerezni. A kizárások biztos nagyon fontosak ebben: ha kizárod a magas embert, aki nem tud úgy pozíciót fogni, helyzeti előnybe kerülsz vele szemben, ez nagyon fontos.
A szocialista sportolói élet árnyoldalai és előnyei
Valamennyi pénzt kaptunk, nem voltak tehát teljesen amatőrök, de annyit nem, hogy az egy teljes fizetésnek megfelelt volna. Viszont - ahogy alighanem mindenhol - létezett fekete kassza is, amelyből kicsit premizálni lehetett a játékosokat. Az egyesület támogatta a lakáshoz jutást is. Amiből ő valamennyi pénzt tudott csinálni, az volt, hogy sokat utazott. Ő ugyan nem volt nagy seftelő, de egy-egy úton néhány ezer forintot azért tudott keresni: farmert hozott be vagy cigarettát. Ha az ember nyugatra utazott, már a repülőtéren is vehetett olyan dolgokat, amelyekhez egyébként nem lehetett hozzáférni. A külföldi cigarettákból hordott pár kartont a Duna Szállóba, és így mindig lett pénze. A válogatottnál külföldön napidíjat is kaptunk, bár nem túl sokat, de magáért a válogatottért is járt valamennyi felkészülési pénz. Ennél az utazás többet hozott a konyhára, hiszen előfordult, hogy egy éven belül 8-10-szer is külföldön volt.
Alapoznak a bajai kosárcsapatok
Az őrségváltás és a Bajai Sport Club (BSK) felemelkedése az 1980-as években
Amikor a már említett nagy öregek és még mások is 1981 körül abbahagyták, megtörtént az „őrségváltás”; ők, fiatalok vették át a helyüket, Ágfalvi Gyuri pedig a rutint képviselte. Akkor 20 csapatos bajnokság volt, két csoportban. Sajnos az 1981/82-es évben még az alsó ötben végeztek az alapszakaszban, annak a rájátszását viszont végül megnyerték. A következő évben viszont fiatal csapatukkal a 4. helyen végeztek. Az együttes tagja volt még Kovács Laci, Kiss Laci, Gorjanácz Marin, Pestality Csaba, magas poszton pedig Csanádi Feri.
A 80-as évek elején már nagyon feljött Kovács Laci és Hosszú Pisti is: mindketten igen ponterősek voltak, Laci pedig remekül látott is a pályán. Így sikerrel alkalmazhatták azt a taktikát, amiről Baja korábban is híres volt: két irányítóval játszottak. (Előtte Kovács Józsi és Ágfalvi György voltak ezek.) Ezt nem sok helyen tudták megcsinálni, mert ahhoz, hogy működjön, legalább az egyiknek igen ponterősnek is kell lennie. S ehhez jött Hosszú Pisti, akinek egyrészt hihetetlen jó keze volt, másrészt nem volt lelkiismeret-furdalása egy-egy sikertelen dobás után, bátran próbálkozott újra, és előbb-utóbb be is talált. Legalább négy-öt válogatott szintű játékosuk volt akkor, és sokszor felnőtt a feladathoz Kiss Laci vagy Pestality Csaba is. Nagyon sok induláskosarat is tudtak szerezni, mert ők meg hihetetlen gyorsak voltak.
A siker következményeként 1983-ban Kovács Lacival együtt a Bp. Honvéd csapatához igazoltak, ahol Sárossy Elemér személyében erdélyi származású edzőjük volt. Az első évben még nem volt így, csak hatodikak lettek. Ez volt az oka, hogy 1985-ben Csaba elsőként hagyta el a BSK-t, és Kaposvárra igazolt. Kiss Laci valahogy jobban kötődött a városhoz, és később sokszor járult hozzá a sikerhez. Az egyetemről visszatérő Likár Laci is az együttes tagja volt. A következő évben (1985/86) már bronzérmesek lettek a bajnokságban, és bejutottak a Magyar Népköztársasági Kupa döntőjébe, amelyet a Budapest Sportcsarnokban rendeztek.
Kupa- és bajnoki döntők: Siker és keserűség
Az 1986-os Magyar Kupa-döntőre nagy várakozással utaztak fel. A Honvéd ellen Pesten persze nem voltak esélyesek, és az első félidőben volt olyan is, hogy húsz ponttal vezettek. Innen hozták fel, de volt egy egészséges várakozás bennük. Ami bosszantotta Ágfalvi Györgyöt akkor, hogy a Honvéd ellen a végjáték előtt 5. faulttal kipontozódott, így a végén nem lehetett a pályán. Sajnos elveszítették a mérkőzést. Ez a meccs főpróbája volt a Bajnokcsapatok Európa Kupája 1985/86-os szezonjának döntőjének, amelyet Budapest szívesen megrendezett. A FIBA részéről Borislav Stankovic főtitkár úgy vélte, hogy ennek semmi akadálya. Ez azért is volt óriási dolog, mert korábban ezt a finálét szocialista ország egyáltalán nem rendezhette meg. A döntőt a szovjet Zalgiris Kaunas és a jugoszláv Cibona Zagreb vívta egymással.
Egy év múlva (1987-ben) szintén bejutottak az első ízben megrendezett négyes döntőbe, melyet egy sikeres licitálás eredményeként Baján tartottak. Ennek döntőjében sérülés miatt nem játszott Kovács Laci, akinek csúnyán kiment a bokája, és Hosszú István is hasonló sérüléssel küzdött, lépni is csak sántikálva tudott. Edzőjük, Kovács Józsi elvitte őket a kórházba. Hosszú István természetesen alaposan körberagasztóztatta a bokáját, és az megtartotta. Nem érezték egyik meccsen sem veszélyben a győzelmet. A bronzmeccsen aztán, ha nem is simán.
Jól szerepeltek, az alapszakaszt a 2. helyen zárták a ZTE mögött. De már az elődöntőben az Oroszlánnyal is nagyon megküzdöttek, bár két találkozó elég volt hozzá. A második meccs utolsó percében, 5 másodperccel a vége előtt még az Oroszlány vezetett egy ponttal, de büntetőkhöz jutottak, amelyeket Hosszú Istvánnak kellett dobnia. Bedobta mindkettőt, és ezzel tudtak idegenben is nyerni. Az oroszlányi csarnok nagyon hasonló volt a Türrhöz. A döntő első meccsén nagyon megverték a Zalaegerszeget, főleg Kovács Laci játszott szenzációsan, sorra dobta a hárompontosokat. Aztán jött a hazai meccs… Ott már óriási volt a készülődés az ünneplésre: több vendéglátó egység kérte az engedélyt a hosszabb nyitvatartásra - aztán jött a villámlás… Így legalább egy órával később kezdték a mérkőzést. Végül lett áram, csak az időmérő nem működött. Az volt még nagyon rossz, hogy meghallotta, amikor a mérkőzés ellenőre, Kassai Ervin azt mondta Gellér Sanyinak, a ZTE edzőjének, hogy a „nem ideális körülmények” miatt óvás alatt játszhatják a találkozót. Így aztán ha nyertek volna, alighanem megóvták volna a meccset, amit aztán az asztalnál nekik adnak. De hát nem így történt, ráadásul ez is olyan meccs volt, amit egyszer már megnyertek, aztán megint elvesztettek a saját butaságuk miatt. A hosszabbításban már végig ők futottak az eredmény után. Eléggé le voltak törve utána, és fejben nem tudták már még egyszer összerakni magukat úgy, hogy a sorsdöntő egerszegi mérkőzésen méltó ellenfelek legyenek. Én azon a meccsen is dobtam 30 pontot, elég jól is játszottam, de a többieknek nem ment úgy. Ez fájó emlék.
Az 1986. őszi CSZKA Moszkva elleni mérkőzés előtt tudták, hogy Európa egyik legjobb csapata ellen fognak a KEK-ben játszani, de őket is legfeljebb a tévében látták egyszer-kétszer, külön készülni rájuk nem tudtak. Kicsit be voltak tojva, itthon jól meg is verték őket, aztán utána Moszkvában ők nyertek. Az óriási dolog volt! Persze náluk nem minden „spíler” játszott, de két-három igen, néhány fiatallal kiegészítve. A moszkvai meccsről csak a Fáklyában jelent meg nagyobb tudósítás. Ott nagyon működött a gyors játékuk, és mindenki betalált, akárhonnan dobta el a labdát. Az orosz edző nagyon ideges lett, állandóan veszekedett a játékosaival. Azt mondhatja Ágfalvi, hogy egyébként normálisan fogadták őket, utána nagy buli is volt, és bár szesztilalom volt, valahogy vodka is került. Az viszont fájt, hogy ez a siker a magyar sajtóban szinte visszhangtalan maradt, az egyetlen sportnapilap is két sorban elintézte.
Pályafutás a BSK után és a visszatérés Bajára
Nyáron Nyugat-Németországban játszottak egy tornán, ahova Józsi munkahelyi elfoglaltságai miatt nem tudott eljönni. Rátvay Zoli, az akkori másodedző helyettesítette. Itt nagyon kijött a lépés, megverték az ott kosarazó amerikaiakból összeállított együttest, sőt a Partizan Belgrádot is, melynek tagja volt Zseljko Obradovics vagy Ivo Nakics is, mind jugoszláv válogatottak. Ezeken a találkozókon Likár Laci zseniálisan játszott, ezért rögtön szerződést ajánlottak számára, amit el is fogadott. Távozása nagy érvágás volt, bár próbálták pótolni, ekkor igazolták le a horvát Pećirkót, aki nem vált be, pedig nem volt ügyetlen. Rosszul kezdték a következő bajnokságot, és néhány vereség után Józsit felállították a kispadról, pedig hagyni kellett volna. Ez megviselte a csapatot, mert nagyon jó viszonyban voltak vele. Itt már csak 9. helyen végeztek, utána Kovács Laci is távozott Fehérvárra, majd 1991-ben Hosszú István Szolnokra igazolt.
Közrejátszott, hogy már vesszőfutás volt a szereplésük, előfordult, hogy a kiesés ellen harcoltak. Másrészt Szolnokon háromszor annyi fizetést adtak és más juttatásokat is. Nagy segítség volt ez, hogy anyagilag levették a terhet a válláról, mert akkor már kétgyermekes családapa volt. Az előző idényben megnyerték a bajnokságot, de utána eligazolt az egyik meghatározó külföldi játékosuk, Andrej Tyubin, és a pótlása nem sikerült megfelelően, így 5. helyen végeztek. Egy évre rá már jobban szerepeltek, mivel leigazolták Sztojan Ivkovicsot is, vele a bajnokságban és a kupában is a második helyet szerezték meg. A kellemes érzések ellenére vágyott már haza, de csak közelebb került, mert két évre aláírt még Pakson. Végül csak egy év lett belőle, és az 1995/96-os idényben újra itthon szerepelt az akkor már Bajai Honvéd KK néven futó együttesben, olyan társakkal, mint Tamás Zoli, Rétháti Zsolt, Kovács Zsolt, Korcsok Misi és Nenad Vujadinovics, az edző pedig Merim Mehmedovics volt.
A siker után viszont elvileg befejezte pályafutását, látványos gálával 1996. december 13-án el is búcsúztatták, még egy puskát is kapott. Ágfalvi György 1987-ben, 34 évesen vonult vissza az aktív játéktól, nagyszabású búcsúmérkőzést szerveztek a tiszteletére a Pósta Sándor Sportcsarnokban, ahol az akkori magyar kosárlabda krémje jelen volt. Ezt követően - családi hagyományokat is követve - az építőiparban talált megélhetést magának, de sportágától sem szakadt el: vállalt sportvezetői, sőt egy ideig edzői feladatokat is. A rendszerváltás után a politikába is belekóstolt: a város alpolgármesterévé is megválasztották.
tags: #kubatov #kosarlabda #baja
