Kutasi László: A Diósgyőri Labdarúgás Professzora és Legendás Balhátvédje
Kutasi László neve elválaszthatatlan a Diósgyőri VTK történetének legsikeresebb időszakától. A klub teljes történelmének egyik leginkább elismert és talán legjobban szeretett balhátvédje, akit „labdarúgás professzorának” is tartottak, rendkívüli pályafutást futott be a piros-fehér színekben. Ma ünnepli 75. születésnapját, de már a 70. születésnapját is megünnepelte 2019. július 29-én.
A kezdetektől Diósgyőrig: Az út a siker felé
Már egészen kölyökkoromtól kezdve a labda szeretete a véremben volt, mivel édesapám Kiskunfélegyházán szintén rúgta a labdát, több-kevesebb eredménnyel. Abban az időben nem volt ez olyan nagy dolog, mert a legtöbb gyerek az utcán kereste a szórakozás lehetőségét, amelyben természetesen a mindennapi focizás is szerepet játszott. Sajnos, nagyon korán, 13 éves koromban meghalt imádott édesapám és nem volt, aki focit vett volna nekünk a bátyámmal. A kényszer sokszor leleményessé teszi az embert, így elmentem egy szíjgyártó mesterhez, hogy tanítson meg labdát varrni. Tíz-tizenkét rossz labdából tudtam varrni öt-hat használható labdát.
Édesanyám szigorú volt, csak akkor engedett focizni, ha rendesen tanultam. Úgy voltam vele, ha már úgyis tanulnom kell, akkor inkább csinálom jól, hátha később még hasznát veszem, ezért egész nyolcadikig kitűnő tanuló voltam. A gimnáziumot jeles eredménnyel végeztem, így lehetőségem adódott a továbbtanulásra. Vonattal jártam Kecskemétre a főiskolára és nem értem haza időben az edzésekre.
A Főiskola elvégzése után Szegedre kerültem az NB II-es Szegedi Vasutas labdarúgó csapatához. Bács-Kiskun Megye ifjúsági válogatottjában még csatár voltam, balszélső poszton játszottam. Az SZVSE-nél azonban már bal oldali középpályást kellett játszanom. Gujdár Sanyi, aki akkor volt az első osztályú szegedi csapat kapusa, mindig kétségbeesetten kiabált a társaival, hogy „azt a görbe lábút ne engedjétek lőni!!!”. Az voltam én.
Sokáig nagyon jól éreztem magam Szegeden, s ha nem jön közbe egy apró konfliktus akkori edzőmmel, talán még ma is a Tisza partján vagyok. Az történt ugyanis, hogy ha valamelyik jobb csapat, vagy egy fővárosi együttes ellen játszottunk, ő rendre kihagyott a kezdő tizenegyből. Később úgy indokolta, félt, hogy elvisznek Szegedről. Már harmadik éve játszottam a csapatban, amikor a Népligetben a Budapesti Építők csapata ellen mérkőztünk. Kikaptunk 4:2-re, de a mi két gólunkat én rúgtam és utólag mondhatom, hogy igazán szép és nagy gólok voltak.
Ezen a mérkőzésen ott volt egy mérnök ember, aki a mérkőzés után odajött hozzám és mondta, hogy ő a DVTK budapesti megfigyelője és nagyon tetszett a játékom. Kérdezte, hogy a szezon végén lenne-e kedvem elmenni Diósgyőrbe egy próbajátékra. Akkor már mérnökként dolgoztam Szegeden a MÁV Tervező Irodájában, akkor voltam 24 és fél éves és 1973 decemberében nősültem. A bonyodalmakat növelte, hogy akkor már az SZVSE meghatározó játékosa voltam és sehogy sem akartak elengedni. A szegedi vezetőknek azt mondtam: ha nem engedik, hogy kipróbáljam magam magasabb osztályban, akkor még a városból is elmegyek és abbahagyom a labdarúgást örökre. Az átigazolási időszak július 15-én éjfélig tartott. Így lettem diósgyőri játékos!
Két nap múlva jött értem autóval Hőrich Tibi bácsi, a DVTK intézője és megkezdődött az ottani pályafutásom, amely eddigi életem legszebb, legizgalmasabb, legszenvedélyesebb és csak szuperlatívuszokban kifejezhető éveimet jelentette, jelenti. Az ott eltöltött hat év vérrel ivódott az emlékezetembe, csak a távozás körülményei hagytak némi árnyékot, de ahogy az ének is mondja: Csak a szépre emlékezem!!!!!
A Diósgyőri Aranykor (1974-1980)
1974 nyarán, egy éves szünet után visszatért az NB I-be a DVTK labdarúgócsapata. Az újonc csapatnál fontos szempont volt, hogy jól sikerüljön a bajnoki rajt, hiszen ez meghatározza a gárda egész évi szereplését. A klub és a labdarúgó-szakosztály vezetői 1973 nyarán úgy döntöttek, hogy egy ambiciózus, fiatal szakemberre bízzák a csapatot, és megkeresték a Salgótarjáni BTC erőnléti edzőjét, Szabó Gézát. Szabó Géza számára nem volt szokatlan ez a fajta munkamegosztás, hiszen az SBTC-nél négy évig pályaedzőként, egészen pontosan erőnléti edzőként dolgozott.
A tavaszi szezon elején Preiner Kálmán nézeteltérésbe keveredett a vezetőkkel, majd betegállományba vonult, és ettől kezdve - bár a korabeli meccstudósításokban Preiner neve szerepelt hivatalosan edzőként - a gyakorlatban Szabó Géza látta el a vezetőedzői teendőket. Mire Kutasi a próbajátékra megérkezett, már Szabó Géza lett az edző. Az 1974 és 1984 közötti időszak elhozta a klub történetének legsikeresebb időszakát, melyhez Kutasi László is oroszlánrészt vállalt.
Kiemelkedő játékos a sikerek kovácsolásában
Diósgyőrből verekedte be magát a nemzeti és az olimpiai válogatottba, mindkét együttesben hat-hat alkalommal lépett pályára. Délvidéki gyerekként hamar belopta magát a diósgyőri szurkolók szívébe. Kutasi László összesen 147 bajnoki mérkőzésen játszott a DVTK-ban, tagja volt a bajnoki bronzérmes és a kétszeres kupagyőztes csapatnak. Diósgyőri évei alatt nem számított nagy gólvágónak, de a veszprémi kupadöntőn a Vasas kapujába bombázott találatra minden ínyenc csettinthet ma is.
Az 1975-76-os bajnokság - diósgyőri szemszögből - abban hasonlított az egy évvel korábbira, hogy ősszel a vártnál jobban szerepelt a DVTK, a tavaszi szezonban viszont visszaesett. Pedig a bajnoki rajt álomszerűen indult! A nyitó fordulóban a gárda 2-1-re győzött Zalaegerszegen, majd hazai pályán 4-0-ra megverte a Budapesti Honvédot! A korabeli tudósítás szerint tizennyolcezer néző volt a lelátón, és tapsolt a diósgyőri fiúk remek játékának. A Honvéd-verő csapat összeállítása: Veréb - Martis, Salamon, Váradi, Kutasi - Oláh, Fükő, Görgei - Borostyán, Kiss T., Fekete. Csereként Tatár és Feledi lépett pályára.
Kupagyőzelmek és bajnoki bronzérem
Az 1976-77-es szezonban a DVTK nem nyújtott kiemelkedő teljesítményt a bajnokságban, ám a Magyar Népköztársasági Kupában (MNK) annál inkább. Szabó Géza edző így nyilatkozott: „A legjobb nyolc közé akartunk eredetileg eljutni. A négyes döntőben esélytelenek voltunk a három nagycsapattal szemben. Elhatároztuk, hogy megnehezítjük a Ferencváros, a Vasas és az Újpesti Dózsa sorsát. Nem gondoltuk, hogy elsők leszünk, hanem azt, hogy esetleg valamelyiküket legyőzzük, s azzal tesszük le névjegyünket. A döntő azonban várakozáson felül jól sikerült.”
A "döntő" érdekessége volt, hogy ezúttal (először és utoljára) nem klasszikus kupadöntőt játszottak, hanem a legjobb négy, semleges pályákon, körmérkőzéseket játszottak. A DVTK Gyöngyösön az Újpesti Dózsát, Hatvanban Vasast győzte le, és Egerben kikapott a Ferencvárostól. Az Újpesti Dózsa felett aratott győzelmünk az önbizalmunkat is erősítette. Bár ezután vesztettünk a Ferencváros ellen, úgy gondoltuk, hogy semleges pályán van esélyünk a Vasas ellen. A diósgyőri együttes ezt követően megismételte korábbi teljesítményét, és 1980-ban ismét diadalmaskodott a magyar kupában, sőt 1981-ben is bejutott a döntőbe, ekkor azonban „csak” az ezüstérmet szerezte meg.
A DVTK 1978-1979-ben az NB I 3. helyén végzett, ami a klub történetének egyik legnagyobb bajnoki sikere. A DVTK 25-30 ezres nézőszámmal büszkélkedhetett és a magyar labdarúgás egyik meghatározó csapata volt. A két magyarkupa-győzelem közötti időszakban a kezdő 11 szinte minden tagja rendelkezett valamilyen válogatottsággal. Előfordult, hogy az olimpiai válogatottban csak 2-3 „idegen” labdarúgó szerepelt. Az 1979 novemberében játszott mérkőzéseken 8-9 játékos volt az olimpiai válogatott tagja. Ugyanakkor többen közülük egyben az „A” válogatott keretének a tagjai is voltak. 1979. szeptember 12-én a Csehszlovákia (2-1), szeptember 26-án az Ausztria (1-3) és október 17-én a Finnország (3-1) elleni válogatott mérkőzéseken a nemzeti csapatban öt diósgyőri játékos is szerepelt egy időben.
Kutasi László a válogatottban és a szurkolók szívében
Kutasi László Diósgyőrből verekedte be magát a nemzeti és az olimpiai válogatottba, mindkét együttesben 6-6 alkalommal lépett pályára. A korabeli Népsport így értékelte teljesítményét: „Magabiztosan futballozott, jó szerelések után higgadtan indított, még felfutásokra is vállalkozott, az első gól például az ő érdeme. Néhányszor azonban az ellenfélhez adta a labdát. Személyében pedig feltehetően olyan balhátvédre leltünk, aki akár az EB-mérkőzéseken is erőssége lehet válogatottunknak.”
1979-ben ismét a legjobbak között végzett a Labdarúgásban: Tóth Z. - Török, Salamon, Bálint, Kutasi - Nyilasi, Tatár, Tóth A. Ebben az évben a Képes Sport Ön tizenegye szavazásán a szurkolók is beválasztották az év csapatába. Az MLSZ kezdeményezésére, a Magyar Televízió közreműködésével a Magyarországi-NDK labdarúgó-mérkőzés után szavazhattak a szurkolók, kik játszottak a legjobban a győztes együttesben. Az Erzsébet és a Belvárosi telefonközpontba összesen 52 434 szavazat érkezett. A közönség véleménye alapján a magyar válogatott újonc balhátvédje, Kutasi László volt a legjobb, Nyilasi Tibor és Törőcsik András előtt. A sorrend: 1. Kutasi 5656, 2. Nyilasi 5521.
Pályafutás Diósgyőr után és edzői karrier
A sikeres diósgyőri éveket követően Kutasi László visszatért Szegedre, majd labdarúgó pályafutása után edzősködött Dél-Magyarországon. Legalább ennyire szerették Szegeden is a "kiskun veszedelmet". A Tisza-parti városban az utóbbi 100 év legjobb szegedi játékosai közé is beválasztották. 1980 éve elején még szóba került a neve. 1985 tavaszán az NB II-es Metripond SE vezetőedzője, Mathesz Imre télen váratlanul lemondott a tisztségéről. A vásárhelyiek pedig Kutasit szemelték ki - szakedző lévén - új mesterüknek. Így aztán a tavasszal már végig a vastagbajszú, keménykötésű, erős akaratú harminchat esztendős szakember irányította a piros-kékeknél a szakmai munkát.
„...egymás után mentek el a meghatározó képességű játékosaink, és a végén azt vettem észre, hogy alig tudunk kiállni az első bajnokin. Nem szóltam én senkinek sem, de éppen ezért magam is végigcsináltam az alapozást, mert éreztem, hogy játékosként többet tudnék segíteni a fiataloknak, mint a kispadon ülve. Be is adtuk a kérelmet az MLSZ-be, hogy hadd lehessek játékos-edzője a Metripondnak. De hosszas huzavona után ezt elutasították, így maradtam - legalábbis papíron - csak játékos... Mert az edzéseket természetesen azóta is én és Rozik Miklós pályaedző vezetjük. Mit mondjak? Amikor Diósgyőrben újra pályára léptem, hát az valami csodálatos érzés volt! Különösen, hogy simán megvertük egykori csapatomat.”
Még a Hódmezővásárhely játékosa volt, mikor 1986 nyarán tagként beválasztották az MLSZ elnökségébe.
A DVTK aranykorának háttere: Szabó Géza edzői öröksége
Az 1974 és 1984 közötti időszak elhozta a klub történetének legsikeresebb időszakát. Ehhez számos labdarúgó hozzájárult, mint Veréb, Tatár, Salamon, Oláh, Borostyán, Fekete, Fükő, Váradi és Teodoru. Szabó Géza edzői munkássága kulcsfontosságú volt ebben a korszakban. Ez az idény arról emlékezetes - edzőnek, játékosnak egyaránt -, hogy Szabó Géza ekkor vezette be az ólommellényes edzéseket. Ez később a szakember „védjegyévé” vált, sokszor mondogatta nevetve, hogy a súlymellény kifejezés ráragadt, „mint szamárra a fül”.
„Főiskolás koromban a nyári egy hónapos katonai kiképzésen reggeltől estig gyakorlócsizmát viseltünk. Leszereléskor, amikor felvettük a civil cipőt, szandált, szinte repültünk, annyira könnyűnek éreztük a lábunkat. Innen jött az ötlet, hogy a focistákat is hasonlóan lehetne terhelni az edzéseken, azaz valamilyen súlyt rakni rájuk. Az SBTC-nél a bánya gazdasági udvarának szíjgyártói készítettek puha filcből öveket, ezekbe rakták be a fémrudakat. Ezt kötötték az oldalukra a játékosok, de nem bizonyult tökéletes megoldásnak - futás közben nagyon törte az oldalukat -, ezért Csehszlovákiából testre szabott súlymellényeket vásároltunk, ott a jégkorongozók használtak ilyeneket. Miután eljöttem a Stécétől, ott nem kellettek ezek az eszközök, ezért elkértem a tarjániaktól, a DVTK húsz labdáért vette meg tőlük. Nehezen szokták meg a diósgyőri fiúk a nyolc kiló plusz teher cipelését, mindig igyekeztek könnyíteni rajta. Rendszerint négyszáz métereket futottak a pálya körül a salakon. Egyik alkalommal azt vettem észre, hogy egyre könnyedébben mozognak. Odamegyek a súlylökő gödörhöz, felemelem a fedelét, és látom, hogy benne sorakoznak az ólomdarabok. Oda rejtették el a mellényből kiszerelt nehezékeket… Ezután változtattunk a felszerelésen, a fémet kicseréltük homokra. Azonban a játékosok leleményessége nem ismert határt.”
A DVTK későbbi története és a neves edzők
Az aranykor után a csapat hét éven keresztül a másodosztályban szerepelt, ami után ugyan ismét feljutott az élvonalba, de ezt újbóli kiesés követte. A DVTK 1991-ben Palicskó Tibor vezetőedző segítségével jutott fel újra az élvonalba, de a csapat csak két évet töltött az NB I-ben. A csapat helyzetének stabilizálása Tornyi Barnabás nevéhez fűződik, aki 1996-ban vette át újból a vezetőedzői teendőket. Egy év múlva az élvonalba juttatta a csapatot ahol a diósgyőri együttes újoncként a 8. helyen végzett. A kilencvenes években ez volt a klub legsikeresebb szezonja, mely során a legendás Veréb György kapus 49 évesen befejezte labdarúgó pályafutását.
Veréb utolsó szereplésére az 1998-as DFC-Videoton szezonzáró mérkőzésen került sor, melyre a 49 éves labdarúgó sérülés miatt reaktiválta magát. Az összecsapást az teszi különösen emlékezetessé, hogy a Veréb kapust váltó Dávidot kiállították, így a csapat kapus nélkül maradt. Ekkor az egyik gólszerző Kiser László állt a kapuba és sikerült a mérkőzést kapott gól nélkül befejeznie, melyen büntetőt is hárított. Még ebben az évben - 18 év után, máig utoljára - a csapat újra kijutott az európai kupaporondra, és következett az Intertotó-kupa-menetelés a máig emlegetett Kulcsár-Egressy csatárduóval és a középpályás Kiser Lászlóval. Az 1990-es évek általános jellemzője, hogy nem volt tőke a labdarúgásban, és ez a Diósgyőrt is érintette. Pénz nélkül próbáltak sikeres csapatot építeni, amibe belerokkant az egyesület.
A Diósgyőri VTK száz esztendős története során jó néhány kiváló, elismert szakember dolgozott a labdarúgócsapatnál. Sebes Gusztáv, aki korábban a világhírű Aranycsapat szövetségi kapitánya volt 1968 végén szaktanácsadó volt a DVTK-nál. Diósgyőri szakvezetői szerepvállalása előtt Bukovi Márton, Verebes József és Csank János is állt a magyar válogatott élén. Más csapattal szerzett bajnoki címet Bukovi (MTK), Csank (Vác, Ferencváros) és Verebes (Rába ETO, MTK-VM), de ugyanezzel dicsekedhet Jávor Pál is (Csepel, Újpest), míg Móré János a Szolnokkal, Tátrai Sándor a Ferencvárossal, Temesvári Miklós az Újpesti Dózsával, Pajkos János a Debreceni VSC-vel, Sisa Tibor a Budapest Honvéddal nyert Magyar (Népköztársasági) Kupát - a felsorolásból is kitűnik, hogy mennyi sikeres szakember fordult meg Diósgyőrben.
