A legjobb futballhuligán filmek és a jelenség története

A labdarúgás, mint a világ legnépszerűbb sportja, nemcsak a stadionok izgalmát és a játék szépségét hozta el, hanem egy sötétebb, ám filmes szempontból annál érdekesebb jelenséget is: a futballhuliganizmust. A brit „futballhuligán-filmek” kritikai megítélése több szempontból is igencsak problémásnak mondható, az azonban elvitathatatlan tény, hogy a 2000-es évek végére a labdarúgócsapatok gonosz ikertestvéreinek is nevezhető szurkolóközösségekről szóló mozgóképek kész alműfajjá nőtték ki magukat.

„A futball nem élet és halál kérdése. Több annál…” - hallható a The Rise & Fall of a White Collar Hooligan című film elején. A végén pedig az is kiderül, hogy mindez a focival szoros szimbiózisban élő, a játékon parazitaként csüngő radikális szurkolói létformára, azaz a huliganizmusra is igaz. „Ez nem győzelemről vagy vereségről, ez a küzdelemről szól.” - mondja főhősünk, a Nick Nevern által alakított Mike a hitelkártyacsalásra átnyergelő huligánok közé beépült zsarunak.

Mielőtt tehát rátérnénk a brit futballhuligánfilmek komolyabb boncolgatására, nem árt tisztázni, pontosan miként is tudunk különbséget tenni futballszurkoló és futballszurkoló között.

A futballrajongó és a huligán: különbségek

Ha csak a brit filmeket vesszük górcső alá, akkor is remekül alátámasztható, hogy nem feltétlenül kell bandákba verődve megküzdenünk az ellenfél drukkereivel ahhoz, hogy megszállottan rajongjunk a fociért. Jó példa erre Colin Firth karaktere, Paul Ashworth a Nick Hornby regényéből készült Egy férfi, egy nő és egy focicsapat (Fever Pitch) című moziban. A középiskolai tanárként dolgozó Pault hiába kecsegteti főnöke, az iskola igazgatója előléptetéssel. A komolyabb pozíció nagyobb felelősséggel, ezzel együtt pedig több munkaidővel járna, ami ugyanúgy veszélyeztetné Paul számára a szombat esti Arsenal-meccseken való részvételt, mint hogy kolléganője, és újdonsült barátnője szeretné jobban elmélyíteni a kapcsolatukat, valamint átvenni az első helyet a futballtól a férfi életében. Paul számára tehát szó szerint a foci, azon belül is a kedvenc csapata jelent mindent. A szezonbéli meccsek dátumai a stabil viszonyítási pontok számára a naptárban, és minden mást, beleértve a szerelmi életét is, ehhez igazít.

Magányos idealista, akinek a fociért való rajongás elvált szülők gyermekeként a valahova való tartozás fontossága miatt alakulhatott ki, hiszen ahogy ki is fejti: „Nem könnyű futballdrukkerré válni, évekig is eltarthat, ám hogyha hajlandó vagy belefeccölni az időt, egy nagy, szerető család tagjává válsz.”

Erre a „családra” vágyik a brit kisrealista rendezőzseni, Ken Loach főhőse, a postásként dolgozó Eric Bishop is a Barátom, Eric (Looking for Eric) című filmben. Eric nem olyan kényszeresen látogatja a meccseket, mint Paul, ám mindent elmond a focihoz való hozzáállásáról, hogy egy kis marihuána hatására a Manchester United egykori játékosában, Éric Cantonában ismer rá a testet öltött lelkiismeretére, a képzeletbeli barát mentori segítségnyújtásával pedig végül rendeződik is hősünk igencsak félresiklottnak mondható élete. Habár a Barátom, Eric főszereplője már kacérkodik a huliganizmussal - elvégre postástársaival Cantona-maszkokba és mezekbe bújva, kalapácsokkal és husángokkal felfegyverkezve fenyítik be a környéket terrorizáló gazdag gengszterficsúrt -, igencsak messze áll attól, hogy a futballhoz kapcsolódó durva virtuskodást jelölje meg életcéljaként. Ezért is különíthetünk el a huligánoknak egy teljesen új szintet a fanatikus futballrajongók népes táborában.

A futballhuliganizmus bölcsője és története

Ahogy a futballnak, úgy a huliganizmusnak is Anglia jelenti a bölcsőt. A jelenségre rá is sütötték az „angolkór” címkét, miután a brit mintát követve a világ más pontjain is jelentkeztek a labdarúgócsapatok szurkolótáborai között rendszeres összecsapások. Ennek révén pedig az sem lehet véletlen, hogy az európai országokhoz köthető sztereotípiákból poénfüzért sodró Euro túrában (EuroTrip) is a futballhuliganizmus volt az első (és igazából az egyetlen) dolog, ami az ötletgazdáknak Angliáról eszébe jutott.

A huliganizmus ráadásul nagyjából egyidős a játékkal, az első labdarúgással kapcsolatos erőszakos megnyilvánulásokat II. Eduárd angol király uralkodásának idejében jegyezték fel. 1314-ben II. Eduárd pedig be is tiltotta a játékot, mert félt, hogy a meccseket övező zavargások az uralkodását is veszélybe sodró, komolyabb társadalmi nyugtalanságot fognak eredményezni. A modern futballal kapcsolatos legkorábbi huligántevékenységekre ezután egészen az 1880-as évekig várnunk kell, amikor is 1885-ben egy Preston North End-Aston Villa mérkőzés teljesen az őrületbe kergette a két brit csapat szurkolótáborát, a rivális drukkerek pedig az öt-nullára végződő meccs után köveket és botokat is bevetve támadtak egymásra, amelynek következtében még a Preston egyik játékosát is eszméletlenre verték.

A két legismertebb angol szurkolótábor, a Millwall csapatának hajrázó, rettegett Bushwackers és a West Ham Unitedhoz tartozó Inter City Firm hajógyári dokkmunkásokból álló ősbandái 1906-ban csaptak össze először az Upton Parkban. Miután a két világháború alatt viszonylag nagyobb elcsendesülés állt be a brit futballhuliganizmus történelmében, az 50-es évekre megindult a jelenség második hulláma. A 60-as évekre már átlagosan huszonöt atrocitást jelentettek az újságok éves szinten Angliából, ezzel együtt pedig megszületett a futballhuliganizmus általunk is ismert formája, amely aztán a 70-es és 80-as évekre kitermelte magából a szervezett formában, katonai precizitással működő, emiatt pedig extrán erőszakosnak mondható huligáncsoportokat, a cégeket (angolul: firm).

A huligánfilm alműfaj felemelkedése

A cégekből sok olyan egykori huligán került ki, akik később megírták memoárjaikat „azokról az időkről”, ez pedig komoly piacot generált a huligántörténeteknek, az íróikból, a társadalom által egykor söpredéknek bélyegzett huligánokból pedig valóságos celebritásokat csinált. A nosztalgikus sztorik ráadásul mozgóképre is adaptálhatónak bizonyultak, így pedig a 2000-es évekre megszületett a brit bűnügyi filmen belül a futballhuligánfilm alműfaja.

Bár a futballhuligán-filmet csak a 2000-es évektől tekinthetjük kiforrott filmes szubzsánernek, ugyanis ekkortól kezdtek a brit rendezők tömegével gyártani ilyen tematikájú mozgóképeket, az első darab, melyet egyben az alműfaj origójának is tekinthetünk, már 1989-ban elkészült. Ez volt az Alan Clarke-féle The Firm, amelyet még nem is a nagyvászonra, csupán a televízióba, és oda sem önálló projektként, hanem a Screen Two címet viselő, tizenhét évadot megélt BBC-sorozat egyik epizódjaként szántak. Hiába indult azonban kicsiben az „üzem”, az 1988-as foci EB-n történt brit kezdeményezésre kitörő huligánzavargások apropójából készült, annak fiktív előzményeit bemutató, és nem mellesleg a fiatal Gary Oldmant főszerepeltető The Firm más filmeseket is megihlető jellege elvitathatatlan. Egyrészt szinte azonnal megfertőzte az „angolkórral” a futballhuligán-tevékenységekben addigra már szintén erősnek mondható Olaszországot, így 1991-ben már mozikban lehetett A kemény mag (Ultrá) című film.

Másrészt pedig a Gary Oldman-karakter Millwallos ellenlábasát alakító Philip Davis 1995-re rendezőként kijött a Személyazonossággal (I.D.), amely - a The Firm-béli karakteréhez illeszkedve - a Millwall csapatához tartozó Bushwackerst állította a középpontba, nem mellesleg pedig valós történet, James Bannon A beépített huligán című életrajzi ihletésű regénye alapján forgott. Ezután indult be igazán a huligángyár Nagy-Britanniában, amely a 2000-es években olyan, azóta kultfilmmé vált alkotásokat szállított le futószalagon, mint a Futball faktor (The Football Factory), a Futballmaffia (Rise of the Footsoldier), a Cass, az Alan Clarke-féle The Firm remake-je, A keménymag (The Firm), vagy éppen az akkorra már hollywoodi sztárnak mondható Elijah Wood nevével fémjelzett Huligánok (Green Street Hooligans).

Kiemelkedő futballhuligán filmek

Az alábbi táblázatban összegyűjtöttük a legfontosabb futballhuligán filmeket, amelyek meghatározták a műfajt:

A huligán mint hős: A műfaj jellegzetességei

A huligánfilmek a 2000-es évek végére masszív filmciklust alkottak, így 2014-re elkészülhetett az alműfaji jellegzetességeket darabokra szedő paródia is, a Huligán háború (The Hooligan Factory), amelyhez a fontosabb alkotásokhoz köthető huligánfilmes sztárok is adták az arcukat egy-egy cameo erejéig. Míg Gary Oldmant (szerencsére) nem tudta beskatulyázni a The Firmben alakított huligánkaraktere, addig a Futball faktor Tommy Johnsonját alakító Danny Dyer például olyannyira eggyé vált ezzel a szereppel, hogy később két, huligántémával foglalkozó tévés dokusorozatnak is a műsorvezetője lett. De ugyanígy a huligánfilmjeiről ismerjük főként Leo Gregory-t (Huligánok, Cass, Top Dog), Craig Fairbrasst (Futballmaffia, St George’s Day), Roland Manookiant (Futball faktor, Futballmaffia, The Rise & Fall of a White Collar Hooligan), ahogy Ricci Harnett, Billy Murray, Frank Harper és az inkább már egyenesen DVD-re készülő alkotások nagyágyúja, Nick Nevern (The Rise & Fall of a White Collar Hooligan, The Hooligan Wars) neve is elsősorban huligánfilmek stáblistáiról lehet ismert.

Hiába övezte azonban az erre vevő közönség részéről legalább olyan kultstátusz ezeket a filmeket, mint mondjuk a tengerentúlon a Vin Diesel nevével összeforrt Halálos iramban-széria blockbuster-epizódjait, kritikusi körökben rendre negatív fogadtatás érte őket. És nem csak amiatt, mert a jelenség megszületésének igazi apropóját, azaz a focit jóformán teljesen „kifelejtették” az alkotók a forgatókönyvekből, helyette pedig inkább a huligánokat precízen megszervezett összecsapásokra biztató belső „zsongásra” (angolul: buzz) fókuszáltak. Emma Poulton az angol futballhuligánfilmekről írt tanulmányában három fontosabb szempontot jelöl meg a kritikusok rossz szájízének előidézőjeként: a realizmus teljes hiányát, a labdarúgáshoz kapcsolódó erőszak felesleges dicsőítését, valamint az elkoptatott és ismétlődő narratívákat, amelyekhez többnyire klisés megoldások társulnak. Az sem tett túl jót, hogy bizonyos kritikusok ok-okozati összefüggést kerestek a mozis bemutatók és a valós rendbontások között, ezzel agressziókeltőnek, erőszakosságra biztatónak bélyegezve a futballhuligánfilmeket.

A többnyire negatív kritikai visszhang talán annak is köszönhető, hogy a brit futballhuligánfilmek nemcsak bemutatják az erőszakos és sokszor vandál tevékenységek köré szerveződő szurkolói szubkultúrát, hanem egyenesen azonosításra biztatják nézőiket a főhőssel. Az alkotók ehhez gyakorta hívják segítségül a Scorsese-féle gengszterfilmekből jól ismert belső narrációt, amelyhez laza, csibészes hangvételt, és a nézőnek való gyakori ki-kiszólogatást társítanak. Mivel pedig a huligánfilmek központi figurái kizárólag férfiak, akik minden egyes jelenetben arról adnak tanúbizonyságot, hogy majd’ kirobbannak a bennük tomboló tesztoszterontól, a nőket pedig a filmek alkotói csaknem kizárólag szexuális tárgyként láttatják, a célközönség máris leszűkíthető azokra a férfiakra, akiknek zsigeri örömöt okoz, ha - minimum megtekintési szinten - valamennyi adrenalinnal párosuló erőszakos virtuskodást vihetnek a mindennapjaikba.

Mindehhez jön, hogy az alkotók úgy várják el a nézőiktől, hogy azonosuljanak a főszereplőjükkel, hogy azt közben valódi életcélok és perspektívák nélküli, kizárólag a cégnek és a szombatoknak élő, a családját elhanyagoló, az erőszak és a züllés kultuszát dicsőítő alaknak festik meg. A Futball faktor főszereplője ikonikus belső narrációjában például remekül illusztrálja, milyen típusú hősnek kell drukkolnunk, ha brit futballhuligánfilmet nézünk: „Nincs bennem semmi egyedi. Az unatkozó harmincas pasikhoz tartozom, akik perspektíva nélkül melóznak. Akiket a hétvége, az alkalmi szex, a sör és a kokó tart életben. Meg az, hogy néha szarrá vernek valakit…”.

Jól látható tehát, hogy - akárcsak a huligánfilm legközelebbi rokoni kapcsolatának nevezhető gengszterfilmben - központi emberünk igazi antihős, a forgatókönyvírók, a rendezők és maguk a színészek is mindent elkövetnek azért, hogy a történet során szereplőjüket megtartsák ebben az állapotban, és az ne csússzon el a már egyáltalán nem azonosulható negatív hős kategóriájának irányába. A Futball faktor Tommy Johnsonjának pimasz kiszólásai ráadásul arra késztethetik a film hasonló életkorú, átlagos problémákkal küszködő, az életét pedig kissé célnélkülinek érző férfi nézőjét, hogy átértékelje az eddigi kötelező értékeket, és ráébredjen, hogy nincs is jobb annál, mintha felszabadíthatja a mélyen benne is ott lakozó, ősi férfi ösztönöket. Hiszen, ahogy Tommy felteszi nekünk a nagy kérdést: „Mit csinálhat az ember szombaton? Kiverheti a farkát a videóklipekre, és kerülgetheti az asszonyt, aki már beletörődött a szexmentes házasságba. Elköltheti a lóvéját kebabra, nyerőgépekre és lotyókra. De ki a fasznak kell ez? Én inkább ezt választom: Tottenham, idegenben. Imádom!”

Ez a fajta kallódó, csak a meccseknek és az azokhoz kapcsolódó összecsapásoknak szentelt létforma ráadásul van, hogy nem is találkozik semmilyen karakterfejlődéssel a történet folyamán. Bár a Danny Dyer alakította Chelsea-drukker Tommy végig azt érzi, hogy lassan ideje lenne kiszállni, váltani és valami komolyabb értelmet keresni az életének, ebben pedig különböző bizarr hallucinációk is megerősítik, a film végén, miközben egy Millwall-szurkolókkal való elfajult összetűzés után kijön a kórházból és eltámolyog a pubba a cég többi tagjához, a következő tanulságot vonja le maga és a néző számára egyaránt: „Félholtra vertek. […] Az egyik öregharcos örökre elment. Bill Bright-ot hét évre lecsukták. A tökömet félig letépték, hónapokig legfeljebb a cipőmet kefélhetem. Ezek után tényleg megkérdezhetem magamtól, hogy megérte-e. Naná, hogy kurvára megérte!”. Ellentétben a gengszterfilmmel, a huligánfilmben tehát nem feltétlenül található meg a kötelező felemelkedés és elbukás narratívája, a főszereplők többnyire a film elejétől a végéig ugyanabban a sehova sem tartó állapotban lebegnek, rosszabb esetben pedig ennél is lejjebb ereszkednek.

tags: #legjobb #foci #hulligan #filmek

Népszerű bejegyzések:

• Kosárlabdapalánk tippek
• Ifjúsági kézilabda statisztikák
• A PMFC utánpótlás hírei Szabó Lászlóval
• Eredmények és kilátások a szegedi futsalban
• A menügombok szerepe a UX-ben