A Madocsától az NB I Csúcsáig: Egy Labdarúgó Személyes Története az MLSZ Adatbank Tükrében
A magyar labdarúgásban kevés játékos mondhatja el magáról, hogy a kor előrehaladtával is folyamatosan kimagasló teljesítményt nyújt, és miközben vezeti a bajnokság góllövőlistáját, még a klubja történetének legidősebb gólszerzőjévé is válik. A legfrissebb adatok és statisztikák alapján egy ilyen kivételes karrier rajzolódik ki, amelynek gyökerei mélyen a szülőfalu, Madocsa földjébe nyúlnak vissza.
A Fehérvár elleni mérkőzés hajrájában egy fejessel sikerült bevenni az ellenfél kapuját, amivel a Paks történetének legidősebb gólszerzőjévé váltál. Ez a teljesítmény önmagában is figyelemre méltó, de a lendület nem állt meg: a következő fordulóban kettőt vágtál korábbi klubodnak, a Ferencvárosnak.
Az MLSZ adatbankja által is követhető statisztikák alapján a szezonban eddig 729 percet töltöttél a pályán, ez alatt 11 gólt szereztél. Ezzel egyfelől vezeted az NB I góllövőlistáját, és Európában is az élen állsz azzal, hogy 67 percenként beveszed az ellenfelek kapuját.
| Kategória | Adat |
|---|---|
| Perc a pályán | 729 |
| Gólok száma | 11 |
| Gól/perc arány | 1 gól / 67 perc |
| NB I góllövőlista | Vezető hely |
| Európai rangsor | Vezető hely (gól/perc arányban) |
Ezeknek a statisztikáknak, bár elsőre komoly jelentőséggel bírnak, a játékos szerint nincsen nagy jelentőségük, csupán érdekes mutatók, amelyek maximum "zrikára" adnak okot. Különösen igaz ez a Paksi FC gyúrójával, Varga Lászlóval (Apival) való baráti rivalizálásban, aki az eddigi paksi korrekorder volt. Csak arra jó, hogy Apival (Varga László, a Paksi FC gyúrója - a szerk.), az eddigi paksi korrekorderrel továbbra is szívjuk egymás vérét.
Madocsa, a Labdarúgás Bölcsője és a Családi Hagyományok
A Vidi-meccs másnapján már azzal húzott, hogy sehol sem vagyok, mert 55 évesen ő a legidősebb gólszerzője a Madocsa SE-nek. A szülőfalu csapata amúgy is szívügyed. Azonban nem ő az egyetlen, aki büszkélkedhet Madocsa SE-s rekordokkal.
Az apu is sokkal többet rúgott! Pár éve, a 666. gólja után a nemrég elhunyt Karász Imrétől kapott egy szobrot emlékbe. Már a 700-at is elhagyta. Csak tavaly 39-et lőtt, azzal végzett a góllövőlista élén. Az eredményesebb, jobb futballista kérdése ezen a szinten már nem ad okot "vérszívásra", mint régebben, gyermekkorban, ebből csak régebben akasztottunk bajszot. Ki? Hát én! Négy évvel idősebb nálam, így gyerekkorunkban, amikor rengeteget játszottunk egymás ellen, még más volt a helyzet. Egy az egyeztünk folyton, de sűrűn előfordult, hogy heves vitatkozásba torkollott a kétkapuzás. Sok energiát kellett befektetnem, ha meg akartam verni. Hát, én meg azt mondom, hogy Mutter ültette rossz helyre a növényeket. Abba az udvarba, ahol két fiúgyerek van, nem kellett volna ott lenniük.
A család és a helyi közösség szorosan kötődött a futballhoz. Mi még úgy nőttünk fel, hogy a Madocsa csapatában szinte csak helybeliek játszottak. Apu is ott focizott - nagyon hamar, huszonöt évesen abbahagyta - meg a közvetlen ismeretségi körünkből a keresztapámtól a húgom keresztapjáig mindenki. Gyerekként kijártunk a hazai meccsekre, de apuék gyakran felültettek bennünket maguk mellé a TSZ-buszokra, és együtt mentünk a csapattal a tolnai rangadókra is. Mindez megalapozta a későbbi elhivatottságot és a labda iránti szeretetet.
A Gyermekkori Játék és a Tehetséggondozás
Édesapád egy interjúban sete-suta gyerekként jellemzett. Hogy pontosan ő miért látta így, tőle kellene megkérdezni, de a gyermekkori fejlődés és a modern futballképzés közötti különbségek alapvető kérdéseket vetnek fel.
A mai trend inkább az, hogy az egyesületek már az óvodákban elkezdik a kiválasztást. Felmerül a kérdés: és akit az óvodából elvisznek edzésre, abból heti kétszer egy órával mindből labdarúgó lesz? A múlt tapasztalatai egészen mást mutatnak. Minket senki sem igazolt le tízéves korunkig, de ettől függetlenül minden nap fociztunk.
A suli után a madocsai általános napközijében előbb Lukács tanár úr tartott nekünk különórát, aztán ledobtam otthon a táskát, és mentem a madocsai focipályára, a betonpályára vagy a játszótérre. Valamelyiken biztos, hogy összegyűlt vagy tíz gyerek a saját korunkbelitől egészen a majdnem felnőttig, és kedvünkre játszottunk estig. Nyaranta meg reggel elmentünk otthonról, aztán sötétedésre hazamentünk.
Még a Duna partján is találtunk megoldást a játékra: a víztől 4-5 méterre fölfelé leraktunk két követ merőlegesen a folyóra, mondjuk ötven centire egymástól. Ez volt a kapu. Tőle jobbra-balra egyforma távolságra felálltunk a vízpartra. Hol az egyikünk belsőzte, csavarta felfelé a lasztit, hol a másik. Az nyert, aki többször átrúgta a két kő között. Ha meg meguntuk, rögbiztünk a vízben. Mindig volt valami. Ötödikes koromig sokkal több időt töltöttem labdával, mint a mai gyerekek.
A modern edzésmódszerek ellenére a játékos úgy véli, ma sem lesz senkiből jó játékos, aki csak eljár edzésre. Ha edzek egy héten mondjuk négyszer másfél órát, az összesen hat. Hát az mi? Az igazi fejlődéshez a mindennapos, szenvedélyes gyakorlásra és az önszántból, örömből végzett labdás tevékenységekre van szükség, épp úgy, ahogy Madocsán a gyerekek tették.
tags: #madocsa #mlsz #adatbank
