A magányos lovas: egy vadnyugati mítosz Disney köntösben
A nagyszabású, nyári, hollywoodi sikerfilmekre sok mindent lehet mondani, sokszor felszínesek, túl könnyedek, komolytalanok, csak a látványra építőek, ne adj' isten bugyuták. Azonban azt aligha lehet rájuk fogni, hogy ne lennének precízen és profin egymás mögé pakolva Walt Disney-logótól a vége főcímig az adott zsáner kliséi, hogy ezáltal legrosszabb esetben is egy feledhető, ugyanakkor megbízható tucatfilm szülessen. Hát A magányos lovas-ról már ennyi jót sem lehet elmondani. Röviden és lényegre törően ennyi az értékelésem a Disney cirka 250 milliós, karib-tengeres, johnny deppes filmszörnyetegéről. A film ugyanis már az első trailerek, sőt, már a koncepció alapján bűzlött az izzadságszagtól, és erre rátett egy lapáttal a lesújtó kritikai fogadtatás és a totális anyagi kudarc.
A magányos lovas mítosza és eredete
A magányos lovas mítosza 1933-ban indult egy rádiójátékkal, és az évek, évtizedek alatt meghódított szinte minden létező médiumot. Készült belőle film-, animációs- és tévésorozat, könyv és képregény is. A Magányos Lovas karakterét és világát George W. Trendle és Fran Striker alkották meg és először rádiójáték formájában debütált 1933-ban. A karakter azonnal óriási népszerűségre tett szert és közel 3000 epizódot élt meg. A film minimális változtatásokkal használja fel ezt az eredettörténetet.
A 2013-as film: Koncepció és Produkció
A 2013-as szélesvásznú, szűkagyú verzióhoz az eredeti sztorit csak pont annyira gyúrták át, hogy megfeleljen az összes mai túlspiláztatott trendnek, amit már a kétévesek is unnak. Van, hogy egy film szerencsétlen csillagzat alatt született és már a kezdet kezdetén halálra van ítélve. Az viszont kétségtelen, hogy a sok hercehurca a film körül érződik. A kezdeti 150 milliós büdzsé megszaladt, még úgyis, hogy vérfarkasokat vágtak ki a scriptből, valamint a rendező a saját zsebéből állta a történet szempontjából kulcsfontosságú vonatok újjáépítését.
A western az amerikai filmgyártás alighanem legfontosabb műfaja, sőt, kijelenthető, hogy a western maga az „amerikai film”. A nagyérdemű sosem volt vevő arra, mikor a revolverhősöket valamilyen teljesen más stílusirányzattal vegyítették össze, ráadásul manapság a western műfaja népszerűség tekintetében igen messze van a fénykorától. Ezért is volt meglepő, hogy a Walt Disney közel negyedmilliárd dollárt szánt arra, hogy a különös nyugat talán legismertebb hősének, a Magányos Lovasnak legújabb nagyvásznas kalandja megszülethessen.
A magányos lovas (The Lone Ranger) Magyar szinkronos előzetes
Rendezési kihívások és Johnny Depp szerepe
Mert a három Karib-tenger kalózai-filmjével a tisztes iparosok közé már klubtagságit váltott Gore Verbinski rendezőnek ezúttal már abba beletört a bicskája, hogy eldöntse, mit szeretne kihozni A magányos lovas régi legendájából: fárasztóan debil komédiát vagy hősies, vadnyugati westernt? Márpedig röhejesség és daliásság nehezen fér meg egymással. A film egyik problémája viszont a fent említett tartalmasság, amit úgy néz ki Gore Verbinski rendező a harmadik karibi kaland után csak ideiglenesen tudott elhagyni, így a film fél órával hosszabb, mint ildomos volna.
A másik kritikus pont pedig maga Johnny Depp, aki a tavalyi Éjsötét Árnyékhoz hasonlóan most is producerként vette ki részét a rádiójáték és TV sorozat alapján készült filmből, és ez most se minősült jó ómennek. A legnagyobb probléma azzal van, hogy a lehető legrutinosabban nyomja végig a közel két és fél órát, és csak a karakter drámai megnyilvánulásainál érezhető a színészi tehetsége.
Szereplők és Karakterek
A film központi figurái a címszereplő és indián társa. A film minimális változtatásokkal használja fel az eredettörténetet. Itt John alapvetően nem Ranger, hanem jogászember, egy rajtaütés során mentik meg Tontóval egymást kölcsönösen, az indián pedig gyakorlatilag a halálból hozza vissza a Lovast, némi természetfeletti misztikum segítségével. A ranger-jelölt ügyész leghőbb vágya, hogy a törvény eszközeivel vegye fel a harcot a bűn ellen, ám rövid időn belül rá kell jönnie, hogy nem minden működik úgy, ahogy a honalapító atyák megálmodták.
Főszereplők és mellékalakok
| Szereplő | Színész | Leírás |
|---|---|---|
| John Reid | Armie Hammer | A feltörekvő fiatal színész, aki a történet során lassan válik a hőssé. |
| Tonto | Johnny Depp | A Lovas hű társa, egy kissé dilis komancs indián. |
| Butch Cavendish | William Fichtner | A beteglelkű gyilkos, Tonto számára a „Wendigo”. |
| Latham Cole | Tom Wilkinson | Befolyásos iparmágnás, aki a vasutat kívánja kiterjeszteni. |
| Rebecca Reid | Ruth Wilson | A főhős sógornője, akit egykoron gyengéd szálak fűztek John Reidhez. |
| Jay Fuller | Barry Pepper | Az Egyesült Államok lovasságának egyik tisztje. |
| Red Harrington | Helena Bonham Carter | Colby városának féllábú madámja. |
| Dan Reid | James Badge Dale | A hős bátyja, a törvény rendíthetetlen őre. |
Tonto kettős karaktere
Ez a legjobban a film valódi főszereplője, a magányos lovas egyetlen harcostársa, a Tonto nevű indián figurája szemlélteti. Tonto egyébként félbuggyant, és majdnem tökéletes mása A Karib-tenger kalózai Jack Sparrow-jának. Tonto - akinek neve spanyolul bolondot jelent - ugyanis cselekedetei és a kalandfilmek dramaturgiája szerint is a nagy, pozitív hős, az erkölcsök és erények egyetlen, feddhetetlen hordozója, aki felfedi a korrupt hatalmasok - a vadnyugati vasútépítők - rút titkait, és aki végül meggyőzi a lovast, hogy válassza a becsületes életet. Csakhogy Tontót ezzel szemben minden második jelenetben kötöznivaló kreténként ábrázolják, aki kalickát húz a fejére, mondván, fél a macskáktól, és aki olyan grimaszokat vág, mintha Mr. Bean lett volna a leggyakoribb vendég az indiánsátrában.
Tonto és a Lovas párosa ugyanis nem csak szimpatikus, de poénos kettős is. Depp és Hammer között működik az a bizonyos kémia, amellyel gyakorlatilag el tudják vinni a hátukon a tetemes játékidő nagy részét, pláne ha egy izgalmas lovas üldözés, vonatrablás vagy csatajelenet is zajlik körülöttük. Ellenben az általam sokáig csak szépfiúnak titulált Armie Hammer a tavalyi Tükröm, tükröm után ismét bizonyítja, hogy szorult belé komikusi véna, így elsősorban neki köszönhető, hogy a kissé merev cowboy és a lökött indián párosa jól működik, valamint annak, hogy mindkettő karakter motivációi jól vannak felvezetve.
Cselekmény és Dramaturgiai problémák
Mert egyébként a szuperhősfilmes eredettörténetek dramaturgiáját pontról-pontra, egy műszakja végén járó középkorú közértpénztáros lelkesedésével követő cselekmény döbbenetes lassúsággal döcög, amit nem indokolnak sem a papírkarakterek, sem a lapos, csak nagyritkán és valószínűleg akkor is csak statisztikai véletlennek köszönhetően vicces dialógusok, sem az üres, rémegyszerű sztori. Viszont baromi sokat kell várni a bombasztikus akciójelenetekre, miközben a film azon tanakodik, hogy a természetfelettivel kacérkodó burleszk-akció-dráma katyvasz mely elemét hangsúlyozza ki (nem jut dűlőre).
Épp ilyen az egész film: nagyjából a felében a heroikus kalandfilmek kliséi működnek, becsületbeli ügyekkel, a törvény szentségének hangsúlyozásával az önbíráskodással szemben, szomorú családi drámákkal meg mindennel, ami kell. A másik felében viszont olyasmik bukkannak fel, mint a Gyalog Galopp-ból átszökött kannibál vérnyulak (azt szemléltetendő, hogy az elkapni kívánt főgengszter oly gonosz, hogy attól felborult a természet rendje), a sört vedelő, keménykalapot viselő és fára mászó ló, és általában az elkeserítően szellemtelen, gyenge és fárasztó humorizálás.
Verbinski meg sem próbálja közös nevezőre hozni a kétféle hangvételt: a komoly részeket fél perccel egy-egy bődületes marhaság után komolyan kéne venni, mivel azokhoz - vérnyúl ide vagy oda - egyáltalán nem közelít ironikusan. Ez a zavarosság az egyetlen dolog A magányos lovas-ban, ami állandó. Nehezen hihető például az is, hogy Verbinski szándékosan akarta úgy formálni filmje népmesei bonyolultságú mondanivalóját, amilyenre végül sikeredett: egy antikapitalista példázattá arról, hogy a pénz rossz, mert mindenkiből a legrosszabbat hozza ki, és nem mellesleg arról, hogy egész Amerika korrupcióra, csalásra és hazugságokra épült, és ebben a fertőben az lehet csak becsületes, aki nem tartja be a törvényeket.
Fölösleges mellékszálak és hiteltelenség
Rém zavaros a dramaturgia is, és nem csak azért, mert a film teljesen fölöslegesen két és fél órás, legalább egy órával hosszabb annál, mint amilyen terjedelemben el lehetett volna mesélni pontosan ugyanezt a sztorit, legfeljebb valamivel kevésbé unalmasan. De azért is, mert a számos forgatókönyvíró elkövet nagyjából minden hibát, amit el lehet: abszolút felesleges és egy az egyben kihúzható mellékszálakat tesznek a filmbe (mint a Tontót csak még nevetségesebbé tevő, pár évtizeddel később játszódó kerettörténet); hosszan előkészítenek bizonyos eseményeket, majd nem mutatják a végkifejletüket (Tontót például bebörtönzik, de a következő jelenetben már szabadon mászkál a sivatagban); más cselekményszálakat csak vázlatosan dolgoznak ki; és telepakolják a sztorit olyan szerteágazó, jelentéktelen nyúlványokkal, amik csak a figyelem elterelésére jók a lényegről, ami pedig olyan soványka, hogy amúgy is nehéz észrevenni.
Ami viszont ennél is komolyabb probléma, hogy mindkét főhős abszolút szerethetetlen, így lehetetlen velük azonosulni, pedig erre a röpke két és fél órára mégiscsak jól jönne, ha úgy igazán szurkolni lehetne valakiért. De Tonto ugye a félhülye és a tökhülye között ingadozik, míg a lovas egy idegesítő seggfej, aki legalább két és egynegyed órányi filmidőn keresztül képtelen tanulni a hibáiból, képtelen a körülményekhez alkalmazkodni, mindig a legrosszabb döntést hozza, és még akkor is simán hagyná kínhalált halni Tontót, ha nem fűződne önző érdeke a megmentéséhez, amikor az már vagy háromszor megmentette az életét.
Ahogyan az ő figuráik, úgy A magányos lovas borzasztó hiteltelensége sem siet szerethetővé tenni a filmet. Hemzseg az olyan megszokott blődségektől, mint hogy soha senki nem lő le senkit, akit rettentően szeretne lelőni, mert amíg lehetősége lenne rá, addig inkább hegyi beszédet tart neki, szinte várva, hogy beüssön végre egy hátráltató körülmény. Konkrétabb hibákból is sok van, például, hogy bár a film háromnegyede arról szól, hogy szép lassan és komótosan megépül a legelső nyugati vasúti sínpár, de amikor az első vonatokon kell harcolni, akkor hirtelen mégis ott terem több párhuzamos vágány váltórendszerekkel és kereszteződésekkel.
Látvány, Zene és Hangzás
A film döbbenetes képi világgal bír, hiszen a készítők nem stúdióban, hanem eredeti környezetben forgattak. Az operatőr és a vágók munkája dicséretet érdemel, a képi világ gyönyörű, a sivatagi jelenetek és a vonatos akciójelenetek epikusak. Igaz, az tény, hogy legalább a látványvilág impozáns. Hans Zimmer zeneszerző munkája felemásra sikeredett, de a Finale című tétel, Gioachino Rossini Tell Vilmos nyitányának áthangszerelt változata, óriási tisztelgés a tévésorozat előtt. Ugyanakkor azt is nehéz hova tenni, hogy az egyébként is végtelenül nevetséges fő csatajelenetben - amelyhez szemérmetlenül lenyúlta a Skyfall című James Bond-film vonat tetején verekedős ötletét - Rossini Tell Vilmos nyitányát választja aláfestésül. Ez persze tiszteletadás az "eredeti" A magányos lovas-rádiójáték (és a későbbi tévé- és filmsorozat) főcímzenéje felé, de mivel az azóta eltelt hat és fél évtizedben ezt a tételt finoman szólva is agyonhasználták a filmekben, így most körülbelül úgy hat, mintha a Benny Hill Show főcímzenéjét vágta volna a képek alá.
A 4DX élmény és a magyar szinkron
Egy hatalmas problémám viszont volt a filmmel, ez pedig a 4DX vetítés, ami - bár fantasztikus élményt ígér, nem áll másból, mint rázkódó székekből és némi füstből. Miközben a 4DX mozinak a filmélményt vidámparki mutatvánnyá alacsonyító rángatózó székei és süvítő levegője a maradék kedvemet is elveszi az egésztől. És akkor eközben mindazoknak, akik voltak olyan fafejek, hogy befizettek a legidegesítőbb találmányra a mozi történetében, a 4DX nevű székmozgatós-füstölős-szaganyagos "moziélményre", még a hátát is végig rugdossa a székbe beépített mechanika, hogy épp csak nem zuhanunk ki a székből minden vágta közepén. Mintha nem lenne e nélkül is épp elég bajunk.
A film magyar változatának munkatársai is sokat tesznek az agyhalott állapot beálltáért: Johnny Depp minden megszólalását olyan kamu törtmagyarban kell élveznie a szinkronizált verziót választó szerencsétleneknek, amiből pedig két mondat is sok lenne ("Én lenni indián, én mutatni neked meg, hol lenni folyónak vége" - így valahogy). Azt a kérdést talán inkább ne is tegyük fel, hogy hogyan sikerült a film eredeti címét (a Lone Ranger arra utal, hogy a lovas az egyetlen, aki életben maradt a Texas Rangerek közül) A magányos lovas-ra fordítani, miközben a címszereplőre éppenséggel egyetlen egy dolog igaz fixen és mindvégig: hogy soha nem lovagol magányosan.
tags: #maganyos #lovas #united #provence
