A magyar labdarúgás története a két világháború között: politika, professzionalizálódás és nemzetközi sikerek
Napjainkban is meghatározó diskurzus a nagypolitika és a labdarúgás összefonódása. A legnépszerűbbnek számító tömegsportként nem is csoda, hogy minden társadalmi réteg szinte egyformán érdeklődik a futball iránt. A 20. századdal beköszöntött a tömegek kora, amely az élet szinte minden területére hatással volt. A sportban az egyéni helyett a csapatjáték, mindenekelőtt a futball vált mérvadóvá. Ez a sport bárki számára elérhető volt, nem kellett hozzá más csak egy labda, ami lehetett akár egy házilag előállított rongylabda is. A foci vált a legdemokratikusabb sporttá, igazi csapatszellemet, összetartást követelt, és bárki játszhatta gazdagtól a szegényig.
A politika és a történelem meghatározó eseményeivel a sport rendre összetalálkozik. Míg az első világháború és a Monarchia politikája élesen nem szólt bele az NB I küzdelmeibe, ugyanez már nem volt igaz a második világháborúról és a Horthy-rendszerről. Az első világháború során a magyar labdarúgó-bajnokság egyetlen félszezont leszámítva zavartalanul zajlott. Ugyanezt csak az osztrákok mondhatták el magukról, igaz, harcok alig-alig voltak Ausztria és Magyarország területein, pláne nem a két fővárosban, hiszen akkoriban az első osztályú bajnokság megfelelt egyfajta budapesti (az osztrákok esetén bécsi) területi bajnokságnak.
A Horthy-rendszer futballpolitikája: revízió és konszolidáció
A két világháború közötti időszakban elért sportsikerek - különösen a kisantant országai ellen elért eredmények - kis túlzással revíziós sikerrel értek fel. A Horthy-rendszer futballpolitikája mögött két főbb mozgatórugót fedezhetünk fel. Egyfelől ez az időszak a trianoni revízió szellemében telt. A sportokra ezért általában véve úgy tekintettek, mint egy testedzési lehetőségre, ami végső soron a katonai szerepvállalásra készíthet fel. A sport révén kellett megerősíteni a katonai erényeket, mert eljöhet az idő, amikor próbára tétetik a nemzet. Ez az attitűd érthető volt, hiszen a haderő fejlesztését csak nagyon szűk keretek közt lehetett végezni a trianoni békeszerződés miatt, a sportpolitika így egyfajta lepelként funkcionált, amely mögött a férfinépességet fizikailag fel lehetett készíteni egy háborús helyzetre.
Nem véletlen, hogy ez a terület Klebelsberg Kunó kezébe került. A kultuszminiszter a sportot mélyen becsatornázta az oktatásba, ezzel pedig nemcsak a két világháború közötti, de a második világháború utáni sikereket is megalapozta. Emellett a futball konszolidációs feladatot is ellátott. A tanácsköztársaság réme mindvégig a rendszer szeme előtt lebegett: a munkásságot valahogy depolitizálni kellett, máskülönben visszatér az a bizonyos százharminchárom nap. A futballra ezért úgy tekintettek, mint egy társadalmi szelepre: ha azzal le lehet kötni a munkásosztály figyelmét, akkor megnyílik az út ahhoz, hogy a jobboldali vezetéshez lojális állampolgárokká váljanak.
Magyarország egykori kormányzója, Horthy Miklós is sporttörténeti jelentőségű életrajzi csemegét osztott meg hallgatóságával az 1934-es Magyarország-Anglia meccs előtt. Állítása szerint ugyanis ő volt az első magyar, aki komolyan futballozott: 1895-ben pályára lépett egy, az angol flotta legénysége ellen vívott haditengerészeti mérkőzésen. Itthon az első nagypályás edzőmérkőzést 1897. május 9-én rendezték meg, így Horthy Miklós valóban az első futballozó magyarok között lehetett. A kiváló sportember hírében álló Horthyt azonban a diplomáciai és tömegvonzó értékén túl kevésbé érdekelte a foci, de rendszeresen megjelent válogatott és klubmérkőzéseken egyaránt.
A magyar labdarúgás professzionalizálódása és vidéki terjeszkedése
A szabadidős tevékenységen túl megindult a korszakban a játék professzionalizálódása. 1926-ig hivatalosan kizárólag amatőrbajnokságok voltak hazánkban: elvileg a játékosok nem kaphattak fizetést. A futballistáinkat viszont ekkoriban sem kellett félteni a szegénységtől. A gyakorlatban ugyanis inkább egy álamatőr szellemiség uralkodott a hazai labdarúgás legmagasabb szintjein. A másodosztálytól kezdődően volt úgynevezett meccspénz, a csapatok támogatói pedig a jólismert „szervusz, kérlek” módszerrel gyakran elintézték, hogy magas fizetésű állásokat kapjanak a futballisták.
A professzionális labdarúgócsapatok 1926-ban jelentek meg Magyarországon: ekkor huszonnégy klub vált hivatalosan profivá. E körbe már beletartoztak a vidékiek is, hiszen a PLASZ (Professzionális Labdarúgó Szövetség) országos lefedettségű volt. Az első osztály tíz csapattal indult, ebből kettő vidéki volt: a szegedi Bástya és a szombathelyi Sabaria. A klubok pedig lassan elszakadtak a monarchiabeli egyletjellegtől: cégesíteni kezdték őket. Az egyre inkább antiszemitává váló légkör miatt, valamint a rendszer antiszemita retorikája miatt megindult a magyar sztárlabdarúgók kiáramlása az országból. Sokat elmond a játékosmigrációról, hogy az első professzionális osztrák bajnokságot 1925-ben a Hakoah Wien nyerte, soraiban hat budapesti zsidó származású játékossal. A futballvándorok közül talán a legkiemelkedőbb sikereket a „tanár úrnak” becézett, korábban MTK-s Károly Jenő érte el Olaszországban. 1926-ban a Juventusszal olasz bajnokságot nyert.
Vidéki klubok az élvonalban
A két világháború között fokozatosan megjelentek a vidéki klubok is az élvonalban. 1926-ban elsőként a szombathelyi Sabaria FC, 1927-ben jött a debreceni Bocskai, mely első vidéki csapatként érmet is tudott szerezni 1934-ben, és előtte 1930-ban szintén első vidéki csapatként a Magyar Kupát is megnyerte. 1929-ben megérkezett a Pécs is az NB I-be. A két világháború között tehát fokozatosan, de a vidéki labdarúgás is becsatlakozott az élvonalbeli küzdelembe, így amíg az első világháború idején a magyar bajnokság gyakorlatilag területi alapon szerveződött, addig a második világégés kezdetére több nagyváros is prezentált csapatot a legjobbak közé.
Az első és második bécsi döntés tovább erősítette ezt a folyamatot. 1939-ben visszatért a Kassa (igaz, rögtön ki is esett), 1941-ben pedig már a Kolozsvári AC, az Újvidéki AC és a Nagyváradi AC is az NB I teljes jogú tagja volt. Olyannyira, hogy a nagyváradiak az 1943-44-es szezont - első vidéki csapatként - meg is nyerték. Sikerük többek közt abban állt, hogy a lokális erőforrásokat kiválóan aknázták ki. Soraikban sok erdélyi és partiumi származású játékos volt, ők korábban egyébként a román válogatottat erősítették a világbajnokságon.
Magyarország eddigi LEGEMLÉKEZETESEBB pillanatai az EB-n! | Félidő! #euro2024 #labdarúgás #foci
Klubfutball és politikai befolyás a két világháború között
A már évtizedek óta létező klubok mérkőzései emberek tízezreit vonzották a lelátókra, a többezres nézősereg megszokott látvánnyá vált a korszakban. Az UTE 1930-ban, megszakítva az MTK és a Fradi negyedszázados rivalizálását, először tudott bajnokságot nyerni. Sőt ebben az évben - először - európai szinten megrendezték a Bajnokok Tornáját, ahová tizenhat európai bajnokság legjobb csapatait hívták el. Az Újpest ezt a tornát is megnyerte: a döntőben a Slavia Prahát iskolázták le 3:0-val. A prágaiak hiába álltak fel olyan kiválóságokkal, mint a csatár Antonín Puč vagy a kapus František Plánička - akik négy évvel később világbajnoki döntőt játszottak -, nem tudták átütni a Fogl József vezette védelmet.
Ezzel együtt azt lehet elmondani, hogy a korszak hazai versengéseit a Fradi dominálta: a csapat 1926 és 1941 között hét bajnoki trófeát szerzett. A sikert többek között annak köszönhette, hogy a pénzügyi lehetőségei a legbőségesebbek voltak: a klub költségvetése elérte a félmilliárd koronát. Emellett a politikai beágyazottsága is a zöld-fehéreknek volt a legjobb: a klub elnökeként Springer Ferenc tevékenykedett, aki neves ügyvéd és országgyűlési képviselő volt. Az egyre inkább jobbra mozgó rezsim a Fradit tekintette „nemzeti” klubcsapatnak, ez pedig a szimbolikus térben is leképeződött.
Közben a zöld-fehérek legfőbb riválisait a politika igyekezett féken tartani. A korszak elején az MTK folytatta azon asszimilációs törekvését, amit a Monarchiában is meg lehetett figyelni: nevüket hamarosan Hungáriára változtatták az új rezsim szelleme szerint. A zsidótörvényektől viszont ez sem mentette meg őket. 1939-ben a klubot kormánybiztos irányítása alá vonták, majd a következő évben, 1940. június 26-án, az egyre inkább zsidóellenes légkör és politika, valamint a második zsidótörvény hatására Brüll Alfréd, Preiszman Lajos és Fodor Henrik keserű hangulatú klubértekezleten úgy döntöttek, hogy feloszlanak. Ugyanígy tett egy évvel korábban a Phöbus FC és a Nemzeti is, önként oszlottak fel az egyre inkább antiszemitává váló légkör miatt. Az MTK vezetői az utolsó szó jogán a Vasas mint antifasiszta klub támogatására biztatták a szurkolókat.
A magyar válogatott nemzetközi kihívásai és sikerei
A korszak másik fontos fejleménye, hogy megjelentek a hivatalos, nemzetközi klubbajnokságok. Távol voltunk persze a Bajnokcsapatok Európa Kupájától: inkább regionális versengésről beszélhetünk. A mi térségünket a Közép-Európai Kupa foglalta magába, magyar, osztrák, csehszlovák, jugoszláv és olasz klubok vettek benne részt. A magyar csapatok itt sem vallottak szégyent: a professzionalizálódás jót tett a nemzetközi versenyképességnek.
A két háború közötti időszakból a legtöbbünknek valószínűleg csak egy-két név, esemény rémlik. A Titkos-Zsengellér-Sárosi-trió még mondhat valamit, de kár tagadni: a hazai futball ezen időszakát többé-kevésbé elfelejtettük. Pedig ekkor kezdtek a magyar játékosok és edzők külföldre vándorolni - több esetben ismert, nyugati klubok legendáivá váltak. Amikor 1938-ban a magyar válogatott a párizsi világbajnokságon ezüstérmet szerzett, a futball már általános elismertségnek örvendett Magyarországon. A világbajnokság döntőjében a magyar kezdőcsapat tagjai közé tartozott a Titkos-Zsengellér-Sárosi trió is.
Rivalizálás Ausztriával és Olaszországgal
A válogatott számára az osztrákok a Horthy-korban is az egyik legfőbb riválist jelentették. Bár a mérlegünk pozitív maradt velük szemben, az egyik legfájóbb vereséget tőlük szenvedtük el: az 1934-es világbajnokság negyeddöntőjében a sógorok állították meg a nemzeti tizenegyet. A mérkőzést a Nemzeti Sport szerint meglehetősen durva játék jellemezte: a magyar csapatból két embert is leküldött a bíró a pályáról - közülük Markos kiállítása kétséges volt.
A húszas évek közepére viszont megjelent egy új kihívó: Olaszország. A sikerkovács egyértelműen Vittorio Pozzo szövetségi kapitány, aki a Meazza-Ferrari-duóra építve megalkotta az úgynevezett catenaccio játékrendszert. Már nála megfigyelhető az a szemlélet, amit ma is, időnként túlságosan általánosítva „olaszos” futballnak hívunk: felértékelődött a védekezés és a középpálya, a támadások vezetését pedig három gyors csatárra bízta Pozzo mester. Az olaszok védőmunkája kemény volt, helyenként a sportszerűség határait súrolta, kellemetlen pillanatokat okozva az ellenfeleknek. A magyar csapat ezt először 1928-ban tapasztalhatta meg egy római mérkőzésen, amely az új olasz nemzeti stadion, a Stadion Nationale megnyitója volt. A politikai nyomás erős volt a vendéglátókon: Mussolini a fasiszta propaganda tengelyébe helyezte a labdarúgást, így kérlelhetetlenül győzelmet várt. A játékosok pedig komolyan vették az üzenetet: fordítottak, és végül 4:3-ra nyertek. Bár az olasz feltámadás figyelemre méltó, nem lehet eltagadni, hogy a „squadra azzurra” a kétes bírói döntések is segítették.
Ez a meccs, és az azt követő években szerzett olasz dominancia révén vált az olasz válogatott a magyar csapat nemezisévé, és ez a dominancia még az 1938-as világbajnoki döntőben is kitartott. Ez volt az első alkalom, hogy hazánk válogatottja eljutott a fináléig, azonban az „azzurikkal” nem tudtunk mit kezdeni, Pozzo fiai 4:2-re nyertek. A Nemzeti Sport arról írt a mérkőzés után, hogy az olaszokat már tizenhárom éve nem tudjuk megverni. Az igazsághoz tartozik, hogy az olasz csapat akkoriban tényleg a világfutball legjobbja volt: négy évvel korábban is ők diadalmaskodtak a világbajnokságon. Bár a nemzeti tizenegy nagyot küzdött - Titkos góljával még egyenlített 1:1-re, majd Sárosi révén szépített 3:2-re -, a végén nem lehetett kérdés, hogy a jobbik csapat nyert.
A német rivalizálás politikai háttere
A Horthy-korszakból még egy rivalizálást érdemes kiemelnünk: Németország szintén a kontinentális futball elitjébe tartozott. A „Nationalelf” történetét ekkoriban beárnyékolta a politika: a náci rezsim hasonlóan tekintett a sportra, mint Mussolini. Az egyik legfontosabb meccsünkről sem lehet úgy megemlékezni, hogy ne tárgyaljuk az esemény politikai hátterét. 1936. március 15-ét írunk: az Anschluss még nem valósult meg, a nácik éppen olimpiarendezésre készülnek, a hazai vezetés pedig kacsintgat a fasizálódás felé. A budapesti meccsre kivonult a magyar politikai elit színe-java, többek közt Gömbös Gyula miniszterelnök. A tudósítás szerint a mérkőzés pontos eredményét is megtippelte a félidőben: Gömbös jóslata 3:2 volt. És valóban: negyvenöt perc után még 1:1-re állt a meccs, aztán a második félidőben először a németek szereztek vezetést, de végül Cseh és Sárosi góljaival fordítani tudtunk.
Otto Nerz, a német válogatott szövetségi kapitánya („birodalmi oktató”) volt az 1936-os magyar-német mérkőzés idején. A tudósításon érezni a németek felé való közeledést. Egyáltalán nincs már nyoma annak az attitűdnek, ami a Monarchia idején az osztrákokkal és a németekkel szemben megjelent a magyar sportsajtóban. Itt nem egy unalmas, kombinatív technikát játszó csapat képe rajzolódik ki: a „taktikai fejlettséget” már egyenesen „futballművészetnek” nevezi a Nemzeti Sport.
A második világháború árnyékában és a magyar futball hanyatlása
A második világégés során már más volt a helyzet, mint az első világháború alatt: angolszász bombázások és szovjet előrenyomulás során zajlott az 1944-1945-ös szezon. Az 1944-45-ös bajnokság mindössze négy forduló után félbeszakadt, ekkora már Erdélyt és az ország keleti felét is elérték a szovjetek. Azonban csak budapesti csapatokkal tartottak ismét egy úgynevezett hadibajnokságot. A Ferencváros-Újpest mérkőzés a második félidő 38. percében légitámadás miatt 1-1-nél félbeszakadt, az újrajátszásra kijelölt december 25-én már Budapesten folytak a harcok. A mérkőzés 1-1-es eredménnyel került be a krónikákba.
A zavaró körülmények miatt a kitűzött időpontban 2 órakor még sem a Ferencvárosnak, sem az Újpestnek nem volt együtt a gárdája. A front közeledik, az angolszász erők bombázzák Budapestet, miközben a két ősi rivális játékosai focizni készülnek. Elképzelni is nehéz, hogy milyen lélekállapotban lehettek a játékosok. Egy újpesti védő arról panaszkodott, hogy öt kilót fogyott a héten, emiatt nem tudja vállalni a játékot, ami már az akkut élelmiszerhiányra utalhatott. A játékosok fél három környékére érkeztek meg - már aki megérkezett, az Újpest kapusa, Tihanyi László például nem, ő még később futott be - amíg ő öltözött, addig Zsengellér (!) állt be a kapuba, a lilák tehát tíz emberrel kezdték meg a találkozót. Néhány perc múlva csatlakozott a kapus is, a jó iramú mérkőzésen pedig az Újpest szerezte meg a vezetést, Várnai góljával. A második félidő 20. percében Sárosi egyenlített, azonban kevesebb, mint tíz perc múlva a játékvezető „felsőbb utasításokra” (ellenséges gépek miatt, amelyek az ország légterébe repültek) beszüntette a játékot. Képzeljük el az egész szituációt: le kell fújni egy mérkőzést, mert megérkeznek a szövetséges bombázók, a játékosok pedig menekülnek az öltözőbe. Hogy aztán néhány perc múlva visszatérjenek, és folytassák azt egészen a 38. percig, amikor a rendőrtiszt ismét bevezényelte a csapatokat az öltözőben, ezúttal véglegesen a légiveszély miatt. A találkozóra egyébként 16 000 néző volt kíváncsi, a bombázások árnyékában is.
A nagyváradi, kolozsvári, ungvári és újvidéki klub a párizsi békeszerződés értelmében soha többé nem volt tagja a magyar bajnokságnak. Azonban van még egy fontos, és történelmi magyar csapat, amely 1940 és 1945 között nem volt tagja az NB I-nek: ez pedig az MTK. Az egyik legsikeresebb magyar csapat volt, a Magyar Testgyakorlók Köre, 1901 és 1940 között 15 bajnoki címet nyert, éppen annyit, mint amennyit a Ferencváros, azonban az egyre inkább zsidóellenes légkör és politika miatt, valamint a második zsidótörvény hatására a klub feloszlott. A magyar labdarúgást a Horthy-korszak utolsó éveiben kétségkívül elragadta az a politika, amely végsősoron világháborús vereségünkhöz vezetett. A klubcsapatok ellehetetlenítése, a sport propagandacélú felhasználása mind beárnyékolja az időszakot.
tags: #magyar #foci #a #ket #vilaghaboru #kozott
