A magyar labdarúgás története és jelene: a gyökerektől az Aranycsapatig és azon túl
A labdarúgás, vagy ahogy világszerte ismerik, football, a világ legnépszerűbb sportága, amely milliókat mozgat meg szenvedélyével és összetartó erejével. Ez a sportág több mint két évszázados fejlődésen ment keresztül, mire elérte mai formáját, és a magyar labdarúgás is gazdag történelemmel büszkélkedhet.
A labdarúgás eredete és korai története
A labdarúgás gyökerei egészen az ókorig nyúlnak vissza. Írásos feljegyzések tanúsága szerint a labdával való játék első formáit Kínában űzték már az i.e. 2. és 3. évezredben, ahol a "cu-kü" néven ismert játékot játszották. A lényege az volt, hogy egy lyukba kellett juttatni a labdát lábbal, fejjel, háttal vagy vállal, kézhasználat nélkül. Japánban is létezett a labdarúgás helyi formája, de az csak a nemesi réteg kiváltsága volt.
Az európai futball gyökereit nem az ókori görögöknél kell keresnünk, hanem a középkori Angliában és Franciaországban, ahol a pogány hagyományokon alapuló szokások keretében tél végén vagy tavasszal egy bőrlabdát rúgtak el a településtől minél messzebbre. Ez a népi mulatság a XIV. században ért véget, amikor is betiltották, mert túl durvának tartották.
A mai formájára leginkább emlékeztető, európai labdarúgó játékokat Firenzében játszották calcio néven. A csapatok létszáma ekkoriban nagyobb volt, mint manapság, 27 játékosból álltak, és csak a kapus érhetett hozzá kézzel a labdához. A modern labdarúgás közvetlen elődje az angliai diákok sportszeretetének köszönhetően fejlődött ki az 1820-as években. A pálya nagyságát és a résztvevők számát is meghatározták, megalapították az első amatőr futballklubokat, és a XIX. század végéig megszületett a ma is használatos szabályok többsége.
A labdarúgás vezető szervezete (beleértve más alfajait is, mint például a futsal és a strandlabdarúgás) a Fédération Internationale de Football Association (FIFA), amelynek központja a svájci Zürichben található. A FIFA jelenleg 208 tagországgal rendelkezik, és 1904-ben alakult Párizsban. A Nemzetközi Futballszövetségi Testület (International Football Association Board, IFAB) a játék szabályalkotó szervezete. A futball alapvetően lábsport, de a játékos bármely testrészét használhatja a labda irányítására, kivéve a karjait. Kivétel ez alól a kapus, akinek a tizenhatoson belül nincs "tiltott" testrésze. A Nemzetközi Labdarúgó-szövetség (FIFA) felmérése szerint a futballt a világ több mint 200 országában 240 milliónál többen játsszák rendszeresen. Hétvégenként nézők milliói követik nyomon kedvenc csapatuk játékát a helyszínen vagy a televízión keresztül.
A magyar labdarúgás kezdeti lépései
A magyar labdarúgás legkorábbi írásos emléke 1879-ből származik, Molnár Lajos "Athletikai Gyakorlatok" című munkájából. 1882-ben a pesti református főgimnáziumban hozták létre az első szabadtéri játszó társaságot, ahol a diákok megismerkedtek a "rúgósdi" játékkal. A foci 1875-ig szinte ismeretlen volt a Magyarországon, illetve akkor még Osztrák-Magyar Monarchia magyarok lakta területén. A 19. század végén a polgárosodó budapesti fiatalság nagy része bérházakban élt, egészségtelen, szűk lakásokban, „… a városi falak közé szorult gyerek kirobbanó mozgásvágya jelentette azt a már megmunkált talajt, amelybe csak bele kellett vetni a magot, hogy kihajtson …” Ez a mag a futball labda volt.
„Az első igazi labdát Löwenrosen Károly hozta haza Angliából, s ő rendezte a Pékerdőben - a mai Hungária körúton, körülbelül az MTK pálya helyén - az első meccset. A Rókus kórház alkalmazottjai állítólag 3-0-ra győzedelmeskedtek a Főműhely vasutasai ellen.” A futballtörténeti esemény 1896. november 1-én zajlott, a mérkőzést 300 néző tekintette meg. Érdekessége még, hogy a meccset 25 cm-es hóban játszották, ezért a játékosok csizmában küzdöttek. A mintegy 20 perces „rugdosódás” eredményei között 3 bokatörés is szerepelt. A résztvevő felek még nem voltak tisztában a labdarúgás pontos szabályaival. A számukra furcsa labdát minden rendszer nélkül rugdosták, dobálták egymásnak.
A magyar labdarúgás kezdetét hivatalosan 1896 decemberétől számítják, amikor a BTC tornatermében Ray Rezső elmagyarázta a sportág szabályait a jelenlévő tornászoknak és atlétáknak. A bőrlabdát fia, Ray Ferenc és Stobbe Ferenc hozta Svájcból, akik korábban már angol csapatokban is futballoztak. Hivatalosan 1897. február 7-én alakult meg az ország első labdarúgó csapata, a Budapesti TC. Elnöke Ottó József volt. Az első edzést pedig rögtön a megalakulás után egy nappal tartották, a Millenáris pályán. Az edző Ray Ferenc volt, aki svájci tanulmányaiból hazatérve hozott egy igazi angol futball-labdát.
„Az első igazi futballmérkőzést 1897. május 9-én, a Millenárison rendezték előre meghirdetett időpontban, rendes felszerelésben és a labdarúgás szabályai szerint. A BTC kék-fehér és piros-fehér csapatainak küzdelmét, a kék-fehérek nyerték 5-0-ra. Ugyan a meccs a rossz időjárás miatt félbeszakadt, de a foci iránti érdeklődés egyre nagyobb lett minden téren. A mérkőzésnek hamar híre terjedt, és a labdarúgás Budapest szerte divat lett. Leginkább a középiskolások körében hódított ez a sportág, annak dacára vagy talán épp azért, mert a szülők és tanárok veszedelmes játéknak tartották és ellenezték.”
A labdarúgás gyors terjedése azzal magyarázható, hogy olyan csapatjátékról van szó, melyben jelen van az összetartozás érzete, de az együttes, kollektív teljesítmény mellett az egyéni cselekedet fontossága is megmarad. A futballkapu megfelelt a várkapunak (az angol goal szó kaput jelent), amit mindenáron meg kellett védeni, illetve be kellett venni. A csapatszellem, a bajtársiasság, valamint a mérkőzés előtti elszánt arcok, mind a középkori ütközetekre emlékeztettek. A labdarúgást egyébként is férfihoz méltó foglalatosságnak tartották, a csapatokat erős atléták, tornászok alkották, akik gyorsak és erőszakosak voltak: lerohanták és elnyomták az ellenfelet. Ez jellemezte a BTC stílusát is, kezdeti sikerességük is ennek köszönhető. A mérkőzések nagyon kemények voltak, de ezt természetes velejárójának tekintették a férfias küzdelemnek.
A fokozódó népszerűségnek is köszönhetően aztán 1901. január 19-én 13 egyesület képviseletében megalapították a Magyar Labdarúgó Szövetséget (MLSZ), amelynek önállóságát a FIFA 1907-ben elismerte. A bajnokság mellett ezzel párhuzamosan nemzeti válogatott is verbuválódott, akik első nem hivatalos mérkőzésüket önmaguk ellen játszották, hiszen egy A és egy B csapat mérte össze erejét, ahol utóbbiak nyertek 4-3-ra. A még mindig nem hivatalos nemzetközi mérkőzéseket a válogatott brit profi és amatőr csapatok ellen játszotta. Például 1901. április 11-én a válogatott egyik ellenfele a Richmond AFC volt, akiktől 4-0-ra kikaptak, majd ezt követően az angolok öt nap alatt megverték többek között a BTC és a Műegyetemi FC csapatát.
A valóban hivatalos nemzetközi debütáló mérkőzést 1902. október 12-én rendezték meg az osztrák válogatott ellen Bécsben, 5-0-s vereséggel. Ezzel kapcsolatban érdekesség, hogy az osztrák csapat számára is ez volt az első hivatalos mérkőzés, ami azonban csak 1908-ban kapta meg ezt a státuszt. A magyar labdarúgókupát az 1909-1910-es idényben rendezték meg először, a győztes az MTK lett.
Érdekességképpen megemlíthető egy különös eset 1935. szeptember 22-én, amikor a Hungária körúti MTK-stadion vendége volt a világbajnoki ezüstérmes csehszlovák válogatott. „...a csehszlovákok kissé elkésve megérkeznek a pályára, kiderül, hogy pontosan ugyanolyan színű, piros inget öltöttek magukra. Nosza, nagy kapkodás kezdődik a magyar öltözőben, mert tartalékul is piros inget hoztak ki. A magyar szövetségi kapitány Dietz Károly dr. felkérte a csehszlovákokat, hogy cseréljenek mezt. Miután azonban a csehszlovákok kifejtették, hogy Prága oly messze van, hogy ennek a kérésnek nem tudnak eleget tenni, mégis arra az elhatározásra jutottak, hogy a magyar csapat fog mezt cserélni. Az MLSZ emberei két taxit fogtak, és az egyiket megindították az Üllői út felé, a másikat pedig a szövetségbe, az idegenbeli mezekét. Kirohantak a csehszlovákok, hamarosan utánuk a magyarok zöld-fehér Fradi-mezben, s kezdetét vette a mérkőzés. Megtörtént az az enyhén szólva különös eset, hogy a magyar nemzeti válogatott Európa Kupa-meccsen klubmezben állt fel. A mez varázsa hamar lekopott, mert a beszámolók szerint a rendkívül gyenge játék miatt hamarosan forrongott a tömeg. Szerencsére filmfelvétel is fennmaradt a mérkőzésről, melyen jól látható az első félidőben a csíkos Fradi-mez a magyar válogatotton, míg a fordulás után Markos Imre már a hagyományos idegenbeli szerelésben szerzi a találkozó egyetlen gólját.”
Az Aranycsapat korszaka és a legendás sikerek
A magyar labdarúgó válogatott sikerei javát 1938-tól 1968-ig érte el. Minden idők legjobb magyar labdarúgó-válogatottjának a díszítő jelzője volt az Aranycsapat elnevezés. Ez a korszak 1941-1960 közé tehető. Ebben az időszakban több nagy sikere is volt a magyar futballnak. A magyar labdarúgás komoly megrázkódtatással élte meg a második világháborút. A harcok közepette szervezett „hadibajnokságok” után, a romok eltakarításával egyidőben újból megkezdődhettek a szervezett bajnokságok. 1945 és 1948 között tanúi lehetünk a magyar futball újjáéledésének: a játékosok lassan visszaszerezték régi formájukat, a csapatok erősebbek és szervezettek lettek. A hatalomra kerülő kommunista vezetés lehetőséget látott a labdarúgásban, mint népszerű médiumra. Úgy vélték, hogy a sportklubok - különösen a futball képviselői - sikerei hozzájárulhatnak a Párt támogatottságához. Ezért megkezdődött a hagyományos csapatok (FTC, MTK) átszervezése (ÉDOSZ és Textiles néven), valamint „új” együtteseket alakítottak ki. Utóbbira tipikus példa a Honvéd megszervezése és irányítása volt. Rövid időn belül ebben a csapatban találhatjuk a későbbi magyar válogatott - az „Aranycsapat” - magját, több játékost katonai rangban. Ehhez szükség volt a magyar labdarúgás centralizálására és egységes irányítására.
Sebes Gusztávot 1949. január 6-án választotta meg a Magyar Labdarúgó Szövetség a magyar válogatott kapitányának. Ő hét célt jelölt ki a magyar labdarúgás elé, úgy mint átszervezés, egy állandó csapat kiállítása, a következő olimpia (1952) megnyerése, Olaszország legyőzése (itthon és az olaszok otthonában), győzelem Londonban az angolok ellen, az Európa Kupa megnyerése, illetve az 1954-es világbajnokság aranyérme. A magyar válogatott sikerszériája 1950 június negyedikén kezdődött Varsóban, ahol 5:2 arányban győzték le a lengyel válogatottat. Ez volt a „verhetetlenségi széria” kezdete, amely egészen az 1954-es világbajnoksági döntőig tartott. Sebes Gusztáv hosszú ideig kísérletezett, hogy megtalálja azt a tökéletes csapatot, mely eredményekre képes.
Az 1952-es helsinki olimpiai aranyérem
Az 52-es helsinki olimpia a magyar labdarúgás első nagy sikere volt a magyar labdarúgás története során. A győzelmek után újabb erőpróbának tekintették az 1952-es olimpiát. Az ide utazó nemzetek felfogása eltérő volt: a magyarok igyekeztek legjobb csapatukat küldeni, míg másik (például az olaszok) „amatőrnek” mondott játékosoknak is lehetőséget kívántak biztosítani. A résztvevő 25 csapat már a megnyitó ünnepség előtt megkezdte a küzdelmeket, mivel a lebonyolítás (csoportkörök helyett egy győzelemig tartó párharcok) miatt csak így férhettek bele az olimpiai programba. A magyar válogatott mindegyik mérkőzését megnyerve (Románia ellen 2-1; Olaszország ellen 3:0, Törökország ellen 7:1, Svédország ellen 6:0) jutott el a döntőig. Itt azzal a jugoszláv csapattal találkoztak, mely a nyolcaddöntőben (döntetlen utáni újrajátszott mérkőzésen) győzte le a szovjet válogatottat. Az olimpiai döntő a Helsinki olimpiai stadionban zajlott 60 ezer néző előtt. Sokáig úgy tűnt, hogy a két csapat nem bír egymással, de előbb Puskás (70. perc) majd Czibor (88. perc) góljaival a magyar válogatott lett a győztes. Armi Kuusela finn szépségkirálynő adta át a magyar válogatott tagjainak a győztesnek járó díjat.
Az Évszázad Mérkőzése: Anglia - Magyarország 3:6 (1953)
A svédek elleni olimpiai győzelem után felfigyeltek a magyar válogatottra. 1952. június 28-án Stanley Rous (1895-1986) - az Angol Labdarúgó-szövetség (FA) főtitkára - meghívta a magyar válogatottat egy londoni mérkőzésre. Az informális felkérést ugyanakkor két ember is magának vindikálta: Barcs Sándor (a Magyar Labdarúgó-szövetség elnöke) és Sebes Gusztáv is. Az ajánlat elfogadása ugyanakkor tény maradt és 1953. november 25-ét jelölték meg a válogatottak találkozójául. A hivatalos felkérés az év végén Svájcban tartott nemzetközi labdarúgó-értekezlet estéjén történt meg. Ami a magyar labdarúgás számára igazi megtiszteltetésnek tűnt, az a magyar politikai elit számára kihívásként jelent meg. A mérkőzés híre ugyanis - hála a Reuters értesüléseinek - előbb érkezett meg Magyarországra, mint hogy Sebes jelentést tudott volna tenni az ügy részleteiről.
„(Sebes): Most azért kaptuk ezt a megtisztelő meghívást, mert olimpiai győztesek lettünk. Ez elől nem lehetett kitérni. (Rákosi): És mi lesz ha kikapunk? (Sebes): Ez előfordulhat, kontinenscsapat még nem győzött angol válogatott ellen Angliában - Remélem a magyarok lesznek az elsők!”
A politikai nehézségek nem zavarták meg a válogatott készülését. 1953. május 17-én avatták a római olimpiai stadiont, amely egyben az 1948-1953-as Európa-Kupáról is döntött a magyar és az olasz válogatottak között. A közel 90 ezer néző előtt játszott mérkőzésen a magyarok 3:0-ra győzték le az „igazi” - immáron profi futballistákkal felálló - olasz válogatottat Hidegkuti és Puskás (2) góljaival. 1953. júliusában svéd túrára utazott a magyar csapat, ahol ötödikén 4:2-re nyert a svéd A válogatott ellen, majd Göteborg válogatottját és Halland megye válogatottját is térdre kényszerítették (6:1 és 5:1 arányban).
1953. november 25-én került sor az angol és a magyar válogatott összecsapására a londoni Wembley stadionban. Európa két ekkoriban talán legismertebb csapatának küzdelme a labdarúgás régi és új iskolájának összeütközésévé is vált, barátságos hangulata ellenére mindkét nemzet számára sorsfordítónak bizonyult. Az angolok, mint a foci tradicionális képviselői, hazai pályán ekkor 90 éves veretlenséggel rendelkeztek. A mérkőzésen a magyarok végig támadólag léptek fel, így már az 1. percben gólt ünnepelhettek Hidegkuti révén, aki egyébként mesterhármast is szerzett. A magyar csapat tehát történelme első hazai vereségét mérte az angolokra, ami miatt az angolok értelemszerűen szerettek volna revansot venni. Az angol-magyar közeledtével az egész világ így kommentálta, és az csak természetes, hogy a magyar sajtó is átvitte a köztudatba” (Sebes i. m. 226. oldal). Sebes emlékiratában így vezeti be a mérkőzésről szóló beszámolót. Az előjelek alapján valóban komoly összecsapásra kellett számítani a friss olimpiai bajnok magyar és a labdarúgás őshazáját képviselő angol válogatott között. A magyarokat fűthette az 1936-os vereségéért való visszavágás vágya, amire Sebes emlékeztette is a játékosokat.
Az Aranycsapat ebben a felállásban lépett pályára (zárójelben a mezszámmal): (1) Grosics Gyula, (2) Buzánszky Jenő, (3) Lóránt Gyula, (4) Lantos Mihály, (5) Bozsik József, (6) Zakariás József, (7) Budai II. A magyar csapat már az első percben vezetést szerzett Hidegkuti góljával, amire az angolok a 15. percben válaszoltak Sewell találatával. Ezután a 20-27. perc között három magyar gól született, amire csak egy angol válasz érkezett, így a félidőben 4:2-es állással vonulhattak öltözőbe a csapatok. A második félidőben az angolok küzdöttek, de ismét két magyar gól esett (Bozsik és Hidegkuti révén). A 60. percben aztán Alf Ramsey 11-esével állította be a végeredményt - 6:3-ra győzött a magyar csapat. Az angolok valódi gentlemanként kezet fogtak a magyar játékosokkal, az ünneplő tömeg pedig perceken keresztül éltette a magyar válogatott játékosait. A mérkőzésről több tudósítás, rádióadás és filmes összefoglalás is elérhető. A korszakban a magyarok többsége rádión keresztül követte az eseményeket Szepesi György tolmácsolásával.
A győzelmet utólag magyarázni nem tűnik szükségesnek, egy ilyen siker azonban számos kérdést felvetett. A szakértők megegyeznek abban, hogy ezen a napon a magyar válogatott szinte bárkit legyőzött volna, felkészültségük és taktikai fegyelmük kifogástalan volt. Az egyéni kvalitások kiemelése mellett hozzá kell tennünk, hogy a magyar csapat számos taktikai újdonságot vetett be. Az egyik ilyen a hagyományosnak mondható WM rendszertől való eltérés, melyet a magyarok WW (mások szerint MM) rendszerre cseréltek. Mai kifejezéseinkkel élve 3-2-2-3-es (mely kinézetre egy W és egy M betűre hasonlított) felállást a magyarok 3-2-3-2-re változtattak. Itt a hangsúly a középpályásokon volt, akik szükség esetén a védekezésben is be tudtak segíteni. Ennek látható nyomai is voltak a mérkőzésen, hiszen az angolok sokszor nem találták a „rájuk bízott” magyar játékosokat, mert a helyzetváltoztatások miatt mindig máshol bukkantak fel. Nem követték Raynor tanácsát, hogy próbálják kikapcsolni Hidegkutit, amely a gólokban is megérződött.
A londoni győzelem és a visszavágó eredményei:
| Dátum | Helyszín | Eredmény | Gólok (Magyarország) |
|---|---|---|---|
| 1953. november 25. | London, Wembley Stadion | Anglia 3:6 Magyarország | Hidegkuti (3), Puskás (2), Bozsik |
| 1954. május 23. | Budapest, Népstadion | Magyarország 7:1 Anglia | Lantos, Puskás (2), Kocsis (2), Hidegkuti, Tóth II |
A magyar győzelem híre a sajtónak köszönhetően gyorsan elterjedt a világban és még olyanok is tudtak róla, akik addig nem követték a labdarúgás eseményeit. Hegyeshalomnál több ezer gyűlt össze a hazatérő válogatott tiszteletére. Szinte mindegyik vasútállomáson üdvözlő tömeg várta a londoni győzteseket. A Keleti Pályaudvarra megérkező szerelvénynél tovább folytatódott az ünneplés, mely sokáig nem csitult. A játékosokat ismét mindenki megismerte a városban (és az országban), ingyen ebéddel és szórakozási lehetőségekkel várták őket. A válogatott hazautazását már komoly médiafigyelem követte, ahol az politikai vezetői is megjelentek. A sikert igyekeztek azonnal politikai (és ideológiai) köntösbe bújtatni és mint a „szocializmus győzelmének” hirdetni. Fél évvel később Budapesten rendeztek egy visszavágót. Ezt a mérkőzést bár kevesebbet emlegetik, de az angol labdarúgás történetébe mondhatni beleéget. Arról már kevesebben tudnak, hogy a visszavágón - 1954. május 23-án - a Népstadionban 92 ezer ember előtt 7:1 arányban győztek a magyarok. Így az angolok - és a világ - sem mondhatta azt, hogy a magyarok sikere egyszeri alkalom volt. Itt a várakozásoknak megfelelően kezdett a magyar válogatott, akiket a fenti győzelmek miatt az esemény egyik titkos esélyesnek tartottak a dél-amerikai csapatok (különösen Uruguay) mellett.
Ide sorolhatjuk azt is, amikor az 1954-es labdarúgó világbajnokság döntőjét játszotta a nyugat-német válogatott ellen a magyar alakulat, ekkor már 5 éve veretlen volt a csapat.
Puskás Ferenc: A magyar labdarúgás ikonja
A magyar labdarúgás legközismertebb alakja Puskás Ferenc. 1927. április 1-én született Budapesten. Ő volt a híres Aranycsapat csapatkapitánya. Több érmet is nyert, mint például az olimpiai arany vagy a világbajnoki ezüst. 85-szörös magyar válogatott és 4-szeres spanyol válogatott. Számos klubcsapatban játszott és edzősködött is. A karrierje csúcspontja az volt, amikor a Real Madridban játszott, itt a Pancho becenevet ragasztották rá a szurkolók. Ezek mellett még a Nemzet Sportolója címmel is kitüntették Magyarországon. Edzői pályafutása is kiemelkedő volt.
További olimpiai sikerek és a modern magyar foci
Emellett egyedülálló sikernek tekinthető a fociválogatottak történetében, hogy a magyar csapat három aranyérmet is tudott szerezni olimpiai játékokon. A következő olimpiai győzelmet 1964-ben sikerült aratni Tokióban, ahol a magyar csapat a B csoportból túljutva, a negyeddöntőben Romániát verte 2-0-ra. Ezt követte egy meggyőző 6-0-s győzelem az Egyesült Arab Köztársaság válogatottja ellen. A döntőt az akkori Csehszlovák válogatott ellen játszhatta a nemzeti tizenegy. A harmadik olimpiai siker már a következő Mexikó rendezte kiírásban összejött a magyar válogatottnak, ahol a C csoportból továbbjutva Guatemala várt a magyarokra, akiket 1-0-ra győztek le. Ezt követően az elődöntőkben a Japánok ellen magabiztos 5-0-s győzelem következett.
A fenti sikereken túl mindenképp érdemes megemlíteni még azt a nem elhanyagolható tényt sem, hogy a magyar labdarúgó válogatott rendelkezik a világ leghosszabb veretlenségi sorozatával. A magyar labdarúgás története hullámvölgyekben és sikerekben gazdag, manapság pedig az apróbb sikereknek is örülni kell, amikor egy stabil teljesítménnyel esetleg torna résztvevőkké válhat a nemzeti csapat. A modern idők magyar foci szempontjából kevésbé sikeresek, de a részsikereket ezen a téren is érdemes kiemelni. A 2016-os Európa-bajnokságon például sikerült túljutni a csoportkörön, amiben Ausztria, Izland és Portugália kapott még helyet. A csoportban első helyen végezve a belga válogatott következett, akik azonban 4 gólt rúgva búcsúztatták a magyar válogatottat.
A magyar labdarúgás működése és jövője
A Magyar Labdarúgó Szövetség (MLSZ) célja a tömegbázis növelése, az amatőr és utánpótlás-futball felpezsdítése, az infrastruktúra fejlesztése és a klubok anyagi stabilizálása. A sportág fejlesztésének egyik kulcsa az utánpótlás-nevelés hatékonyságának növelése, a tehetségkutatás és menedzsment fejlesztése. Az országban található mintegy 1400 amatőr klubot megyénként 3-4 Körzetközpont fogja össze, amelyek hídként szolgálnak az elit utánpótlásképzés felé. A felettük elhelyezkedő 28 Tehetségközpontban dolgozó edzők feladata a 6 és 14 év közötti gyermekek képzése és felkészítése az akadémiai szintre. A Talent X informatikai rendszer segíti az utánpótlásban résztvevő klubok, tehetségközpontok és akadémiák működését és szakmai munkáját, biztosítva az adatok transzparens kezelését. A cél a nemzetközi szinten versenyképes labdarúgók képzése és a piaci alapú gondolkodás érvényesítése. A magyar labdarúgás jövője szempontjából kiemelten fontos a hosszú távú stratégiai tervezés, a rendszerszintű fejlődés garantálása és a tehetségek megfelelő menedzselése.
Délvidéki magyar futballtörténet
A Magyar Szó olvasói megszokhatták már, hogy lapunk hasábjain időről időre megpróbáljuk bemutatni a délvidéki labdarúgás elfeledett, elhallgatott időszakait. A közép-bánsági térség központjának számító településen Nagybecskereki Sportclub néven 1908-ban alakult meg az első labdarúgó-egyesület, majd az impériumváltást követően több új klub is alakult a többnemzetiségű városban. A magyar nemzetiségű vasmunkások 1919-ben alapították meg a Vasas nevű egyletet, amely két éven át ezen a néven versenyzett a Bánáti, illetve a Nagybecskereki Ligában. 1922-ben rendőrségi nyomásra a klub kénytelen volt nevet változtatni, így Damm Jánosék négy éven át Slavija néven szerepeltek, 1926-ban Radničkira változott a piros-fekete klub neve, és az egyesület ma is ezt a nevet viseli. 1929 nyarán a Nagybecskereki SC és a városi zsidóság csapata, a Kadima összeolvadt, az új klub pedig a Vojvodina nevet kapta, és ezen a néven versenyzett egészen 1941-ig. A Vojvodina a nagybecskereki magyarságot tömörítette, az egyesület legnevesebb vezetői Vajda Lajos, Hartner Ignác, Tikart Antal és Gusman Tibor voltak, a klub leghíresebb játékosa pedig Pálfi Béla, aki a háború alatt a magyar NB I.-ben focizott, később pedig szerepelt a Spartacus, a Partizan és a Crvena zvezda csapatában is.
Miután a német Wehrmacht egységei 1941 áprilisában bevonultak Nagybecskerekre, a városban működő futballklubok nagy részét megszüntették (a helyi németek által alapított Schwäbische Sportclub kivételével), a helyi magyarság pedig a Vojvodina helyett létrehozta a Hajrá Sportegyletet, amelyben a környék legjobb magyar nemzetiségű labdarúgói szerepeltek. Az új egyesület két szezont játszott a Bánsági Magyar Közművelődési Szövetség által megszervezett bajnokságban, és nem is akárhogyan, hiszen a gárda 1943-ban és 1944-ben is veretlenül nyerte meg a magyar csapatok pontvadászatát úgy, hogy játékosai mindkét idényben száznál több gólt szereztek. A Hajrá SE legnevesebb labdarúgói Csikós János, Hirmann Ferenc, Pálinkás Illés, Pletl Simon és Einberger József voltak, közülük a gólerős Hirmann a negyvenes évek végén szerepelt a jugoszláv B válogatottban is, a hatvanas évek elején pedig edzőként szép sikereket ért el az újvidéki Vojvodinánál. 1944 februárjában a Hajrá együttesére épülő bánáti magyar válogatott Nagybecskereken több ezer néző előtt barátságos mérkőzést játszott a Magyar Honvédség csapata ellen, majd azt követően még befejeződtek az 1943/1944-es idény küzdelmei a bánáti magyar labdarúgóliga I. és II. osztályában. 1944 őszén azonban a Vörös Hadsereg és a kommunista partizánalakulatok bevonulásával Nagybecskereken megszűnt a magyar élet, így a Hajrá SE sem működhetett tovább. A klub rövid fennállása során egyetlen tétmeccset sem veszített el, Baranyiék 35 bajnokijukból 32-t megnyertek, az összesített gólarányuk pedig 213:36 volt. Az 1943/1944-es szezonban a klub tartalékcsapata is jól teljesített, a második felállítás a BMKSZ II.
