A magyar labdarúgás fejlődése és nemzetközi sikerei
A labdarúgás, mely ma a világ legkedveltebb sportja, hosszú utat tett meg, mire a széles tömegekhez eljutott, és Magyarországon is gyökeret vert. Kezdeti formái egészen az ókorba nyúlnak vissza, majd fokozatosan fejlődtek, mielőtt a modern szabályokkal világszerte elterjedtek.
A labdarúgás globális gyökerei
Írásos feljegyzések tanúsága szerint, mint ahogy sok egyéb téren, a labdarúgás kezdeti formáiban is a kínaiak voltak az elsők. A cu-künek („rúgni labda”) nevezett játékot egy szőrrel és tollal kibélelt bőrből készült labdával játszották, a lényege pedig az volt, hogy egy, a pálya közepén elhelyezett hálóba vágott, 40-60 cm átmérőjű lyukon juttassák keresztül a játékosok. Csak úgy mint manapság, tilos volt a kéz használata, a labdát a láb, fej, hát és váll használatával, cselezgetve kellett a célba eljuttatni. A játékot Kr.e. 2-3. században játszották Kínában. Japánban is megjelent a labdarúgás helyi formája, de a kínaitól eltérően, ez csak a nemesi urak és magas rangú hivatalnokok játéka volt.
Az ókori görögök sportosságáról mindenki tud, meglepő módon azonban az európai futball gyökereit nem náluk kell keresnünk. Egészen a középkorig kellett várni, amíg Angliában és Franciaországban egy, a pogány hagyományokon alapuló szokás kezdett kialakulni. Eszerint tél végén, de legkésőbb tavasszal egy bőrlabdát töltöttek meg különféle anyagokkal, kóccal, szőrrel, tollal, amik a rontást és az ártó szellemeket szimbolizálták. Az eseményen - aminek a célja az volt, hogy a településtől minél messzebb rugdossák el a bőrbatyut, mielőtt az szétesne -, részt vett a falu apraja-nagyja. Ez a népi mulatság a XIV. században ért véget, amikor is mindkét országban betiltották, mondván túl durva, sőt mi több, ördögi mulatság.
A mai formájára leginkább emlékeztető, Európában az első, körülhatárolt pályán, mérkőzésvezetővel játszott labdarúgó játékokat Firenzében játszották, a neve calcio volt. A létszám nagyobb volt, mint manapság, ugyanis a csapatok egyenként 27 játékosból álltak, melyek szerepe a következőképpen oszlott meg: elől 15 csatár, a második sorban 5 fedezet, mögöttük 4 védő, a negyedik sorban újfent 3 védő, közülük pedig a középső volt a kapus. Csak ő érhetett hozzá kézzel a labdához, a többi játékos csak rúghatta, illetve ököllel üthette. A bíró szigorúan betartatta a szabályokat, figyelte és számolta a gólokat és a büntetőpontokat is.
A modern labdarúgás közvetlen elődje az angliai diákok sportszeretetének köszönhetően fejlődhetett ki még az 1820-as években. A pálya nagyságát és a résztvevők számát is meghatározták, illetve megalapították az első amatőr futballklubokat. A XIX. század végéig megszületett a ma is használatos szabályok többsége, a foci pedig Európa-szerte utolérhetetlen népszerűségre tett szert, így teljesen kiszorította az érdeklődés középpontjából a többi labdajátékot. 1930-ban pedig már az első világbajnokságot is megrendezték.
A labdarúgás magyarországi elterjedése
Magyarországon a 19. század utolsó évtizedeiben honosodott meg a labdarúgás és igen hamar nagy népszerűségre tett szert. A sportágról szóló első ismertetést 1879-ben Molnár Lajos írta „Atlétikai gyakorlatok” című könyvében, igaz, a focilabdát összekeverte a rögbilabdával. Különböző történetek keringenek arról, hogyan került az első futball-labda az országba. Az egyik forrás szerint a „footballt” Esterházy Miksa, a Monarchia attaséja hozta be 1875-ben, a másik szerint Harry Perry, az atléták angol edzője, aki a Ludovika Akadémia tanárait és növendékeit tanítgatta. Biztosat nem lehet tudni.
Az első igazi labdát Löwenrosen Károly hozta haza Angliából, s ő rendezte a Pékerdőben - a mai Hungária körúton, körülbelül az MTK pálya helyén - az első meccset. Az építészmérnök sportember Amerikában, illetve Angliában tanult és dolgozott, majd 1895-ben a millenniumi kiállításra tért haza. A kiállítást követően a MÁV Északi Főműhelyében kapott állást mintaasztalosként, az első meccs résztvevőit is ottani munkatársai közül toborozta. Kapcsolatai révén eredeti futball-labdát hozatott a sportág őshazájából, majd rögvest bemutatta a vasúti dolgozókat tömörítő Törekvés dalárdájában. Három hónapos felkészülés után, 1896. november 1-jén játszották az első nyilvános futballmeccset Budapesten. „A Rókus kórház alkalmazottjai állítólag 3-0-ra győzedelmeskedtek a Főműhely vasutasai ellen.” A mérkőzést 300 néző tekintette meg. Érdekessége még, hogy a meccset 25 cm-es hóban játszották, ezért a játékosok csizmában küzdöttek. A mintegy 20 perces „rugdosódás” eredményei között 3 bokatörés is szerepelt.
A résztvevő felek még nem voltak tisztában a labdarúgás pontos szabályaival. A számukra furcsa labdát minden rendszer nélkül rugdosták, dobálták egymásnak. A három lábtörés miatt hamar véget érő mérkőzés nem keltett nagy visszhangot, de a futball így is rövid idő alatt elterjedt, hiszen a játék kis felszerelésigénye - a házilag is elkészíthető labda (rongylabda), a bárhol felállítható kapufa - hozzájárult gyors népszerűvé válásához.
A magyar labdarúgás kezdetét hivatalosan 1896 decemberétől számítják, amikor a BTC tornatermében Ray Rezső elmagyarázta a sportág szabályait a jelenlévő tornászoknak és atlétáknak. A bőrlabdát fia, Ray Ferenc és Stobbe Ferenc hozta Svájcból, akik korábban már angol csapatokban is futballoztak. A labdarúgás gyors terjedése azzal magyarázható, hogy olyan csapatjátékról van szó, melyben jelen van az összetartozás érzete, de az együttes, kollektív teljesítmény mellett az egyéni cselekedet fontossága is megmarad. A futballkapu megfelelt a várkapunak (az angol goal szó kaput jelent), amit mindenáron meg kellett védeni, illetve be kellett venni. A csapatszellem, a bajtársiasság, valamint a mérkőzés előtti elszánt arcok, mind a középkori ütközetekre emlékeztettek. A labdarúgást egyébként is férfihoz méltó foglalatosságnak tartották, a csapatokat erős atléták, tornászok alkották, akik gyorsak és erőszakosak voltak: lerohanták és elnyomták az ellenfelet. Ez jellemezte a BTC stílusát is, kezdeti sikerességük is ennek köszönhető. A mérkőzések nagyon kemények voltak, de ezt természetes velejárójának tekintették a férfias küzdelemnek. A taszítások és lökések, illetve egymás felrugdalása tette izgalmasabbá a közönség számára a mérkőzést. A futball a társadalom minden rétegéből fiatalok tízezreit hódította meg, amellett „nemzeti erőt növelő testi kultúrának” tekintették.
Az első klubok és a magyar bajnokság
Hivatalosan 1897. február 7-én alakult meg az ország első labdarúgó csapata, a Budapesti Torna Club (BTC). Elnöke Ottó József volt. Az első edzést pedig rögtön a megalakulás után egy nappal tartották, a Millenáris pályán. Az edző Ray Ferenc volt, aki svájci tanulmányaiból hazatérve hozott egy igazi angol futball-labdát. „A futball összetartó erejének felismerése és kellő értékelése okozta, hogy a BTC-ben nem nézték rossz szemmel a fiatalság megmozdulását és Iszer Károly személyében akadt vezetőember is, aki az új törekvés támogatójául szegődött. 1897 januárjában megalakult a BTC első labdarúgó csapata. Az első igazi futballmérkőzést 1897. május 9-én, a Millenárison rendezték előre meghirdetett időpontban, rendes felszerelésben és a labdarúgás szabályai szerint. A BTC kék-fehér és piros-fehér csapatainak küzdelmét, a kék-fehérek nyerték 5-0-ra. E mérkőzés alapján kívánta Ray kapitány kiválasztani a bécsi Cricketerek ellen fellépő együttest. A végig szakadó esőben lezajlott mérkőzést kb. 100 néző tekintette meg, köztük számos előkelőség és fiatal hölgy is. A közönség nagyobb része ekkor még a sportegyesületek tagjaiból, diákokból, tornatanárokból verbuválódott. A mérkőzésnek hamar híre terjedt, és a labdarúgás Budapest szerte divat lett. Leginkább a középiskolások körében hódított ez a sportág, annak dacára vagy talán épp azért, mert a szülők és tanárok veszedelmes játéknak tartották és ellenezték. Ray Ferenc a rutintalan védők mellett sokáig zavartalanul ontotta a gólokat, évekig ő volt az egyetlen, aki cselezni tudott. „Idegen test volt a BTC-ben. Ha nála volt a labda felzúgott a közönség.”
Kulcsfontosságú volt a labdarúgás elterjedése szempontjából az is, hogy az első mérkőzés nézőit elbűvölte a változatos, élvezetes küzdelem és szinte kivétel nélkül megszállottjai lettek ennek a sportnak. 1897 tavaszán a BTC lemondta bécsi mérkőzését, mert nem tartották eléggé felkészültnek magukat. A találkozót őszre, 1897. október 31-re halasztották. Szeptember közepére elkészült a Millenáris pálya, a fedett tribün pedig 1400 főnek biztosított ülőhelyet. A szurkolók által már nagyon áhított első nemzetközi mérkőzésen a BTC nem okozott csalódást, meglehetősen szoros küzdelemben csak 2-0-ra veszített, a jó erőkből álló bécsi angolok csapata, a Cricketterek ellen. A közel 2000 néző rendkívül jól szórakozott, s elégedetten vette tudomásul, hogy a magyar csapat az első perctől az utolsóig elszántan, kitartóan küzdött. A mérkőzés magával ragadta a szabályokat nem ismerőket is. Wlassics közoktatásügyi miniszter, tanácsosa révén képviseltette magát. Jelen volt továbbá Berzeviczy Albert országgyűlési képviselő, a sportág lelkes támogatója is. A labdarúgást kedvelők még télen sem tartottak szünetet, hóban-fagyban is edzésre jártak. „A féltékenységig fokozódott rivalizálásnak, amely a többi sportágban már felütötte fejét, egyelőre nyoma sincs a kis futballkolóniában.”
A labdarúgóélet vezetője ekkoriban Iszer Károly volt. A BTC-nél egyszemélyben játékos, intéző, szertáros, edző és elnök, sokat segített a többi futball-klubnál is. A BTC első riválisa a Műegyetem csapata volt, miután a főiskolások körében is egyre népszerűbb lett a labdarúgás. „… a magyar futballsport eladdig még nem tudta kitermelni a maga speciális gárdáját, nem tudott még olyan hadsereget felmutatni, amelynek katonái elsősorban futballisták és csak azután más sportágak művelői is.” Az első két évben tényleg, vagy csak papíron megalakult futballcsapatok tagjainak legnagyobb része más sportágaknak volt előzően eljegyezve és bár, nagy volt a csábítás a futballsport részéről, nem tudott első szerelmétől elszakadni. A labdarúgáshoz csak szabad térség kellett és egy bőrrel bevont gumilabda, de általában a rongylabda is megfelelt a célnak. A BTC példája nyomán egymás után alakultak meg a futballcsapatok:
- Óbudai Torna Egyesület
- III. kerületi Torna és Vívó Club
- Műegyetem
- Magyar Athletikai Club
- Ferencvárosi Torna Club
- Törekvés Sport Egyesület
- Újpesti Torna Egylet
- Postások Sport Egyesülete
- „33” Futball Club
A századfordulóra megalakult a Magyar Labdarúgó Szövetség (MLSZ), amely irányító, ellenőrző, esetenként fegyelmező szervezetként jött létre. Az MLSZ első elnöke Jász Géza lett, akinek vezetésével 1901-ben rendezték meg az első hivatalos magyar bajnokságot.
Egri-Erbstein Ernő és a Grande Torino legendája
A két világháború közti években több tucat magyar dolgozott az olasz csapatoknál. Nem egyszer előfordult, hogy az élvonalbeli mezőny klubjai több mint felének kispadján magyar edző ült. A squadra azzurra 1934-es világbajnoki címének évében tizenkét csapatnak magyar, kettőnek osztrák edzője volt, ami a Duna-menti iskolát dicséri, míg a négy évvel későbbi címvédés alkalmával kilenc magyar tréner dirigált első osztályú csapatot Olaszországban.
Egri-Erbstein Ernő 1898-ban Nagyváradon született. Aktív pályafutása során az elitcsapatnak nem számító Budapesti AK (BAK) játékosa volt, külföldön pedig Olaszországban, az Olympia Fiume és a Vicenza színeiben próbálhatta ki magát, valamint az Egyesült Államokban is játszott. A könyv részletesen felidézi Erbstein kevésbé ismert játékos-karrierének mozzanatait. A korabeli hazai újságcikkekből kiderül, hogy az egykori fedezet kőkemény labdarúgó volt, aki nem vetette meg a durva szabálytalanságokat sem. Olaszországban már játékosként kiváló kapcsolatrendszert épített ki, a tengerentúlon pedig edzője távollétében ő irányította a játékostársait, és hamar megmutatkoztak kiemelkedő vezetői képességei. Egri-Erbstein Ernő már a játékos-pályafutása során tudatosan készült az edzői karrierjére, mely során több olasz csapatnál is megfordult, ám különböző okokból kifolyólag nem hagyták őt hosszabb távon érvényesülni.
A forradalmi edzői módszerek
Erbstein első olaszországi munkáit kisebb déli csapatoknál töltötte, a Bari és a Nocerina kispadjáról viszont egy-egy szezon után távozni kényszerült. Ezt követően a Cagliarinál már két szezont tölthetett. Az ő nevéhez fűződött a szardíniai csapat történetének első másodosztályú feljutása, ám anyagi gondok miatt innen is mennie kellett. Olaszországban ekkor kapott nagyobb figyelmet a korát jócskán megelőző módszerei révén. Az olaszok által csak Ernestónak hívott stratéga a felnőttcsapat mellett maga tartotta az ifik edzését, és a taktikán kívül számos technikai praktikára is megtanította a játékosait. Például hogy hová tegyék a támaszkodó lábukat egy-egy lövésnél, de ő volt a térségben az első olyan edző, aki egy-egy nagyobb mérkőzés előtt edzőtáborba vonult csapatával egy elszigetelt területre a zavartalan felkészülés jegyében. Erbstein véleménye az volt, hogy a lábra passzolt labda könnyen „tehetetlenséget okoz”, ezért ő mindig a gyors átrendeződést támogatta, az üres területeket és a gyors, pontos összjátékot kereste. Csapata tulajdonképpen a totális futballt valósította meg évtizedekkel azelőtt, hogy az az 1970-es években a hollandok által világszerte ismertté vált volna.
Első jelentősebb sikereit a Lucchese csapatánál érte el, melyet a harmadosztálytól a Serie A-ig vezetett. Védjegyévé vált, hogy egy-egy ismeretlen vagy kirekesztett játékosban meglátta a tehetséget. Erbstein kiválóan ismerte fel, hogy kikre számíthat a céljai elérésében, váratlan húzásai pedig rendre igazolták őt. Több olyan labdarúgót is a csapatához csábított, akik származásuk vagy politikai nézeteik révén ellenségesek voltak a hatalom szemében, ezért nagyobb csapatok nem merték foglalkoztatni őket. A könyvből megismerhetjük Bruno Neri történetét, aki a luccai csapat játékosaként olasz válogatottságig vitte. Az antifasiszta beállítottságú labdarúgó a válogatott egyedüli tagjaként nem volt hajlandó karlendítéssel üdvözölni Benito Mussolinit. (Mindössze három fellépésig jutott a nemzeti csapatban, majd 33 évesen lelte halálát egy tűzharcban. Első és utolsó csapata, a Faenza stadionja a nevét viseli.)
Egyik kiváló húzása volt, amikor a másodosztályból való feljutás idején megvált a csapat addigi gólvágójától, Vinicio Vianitól, cserébe két, az elképzeléseibe jobban illő, kombinatív játékosért. Eleinte még a szurkolók is kétkedve fogadták a kedvenc elengedését, és a játékos mellett tüntettek, Viani azonban egy osztállyal feljebb képtelen volt megismételni másodosztályú góltermését, a helyére érkezők pedig tökéletesen működtek a Lucchese csapatjátékában. A Lucchese az 1936-1937-es első élvonalbeli idényében hazai pályán nem kapott ki és újonc létére a hetedik helyen végzett. „Erbstein nem csak a kéznyomát hagyta a klubon - ő maga lett a klub” - tartották róla ekkoriban a helyiek. A sikeres idény után a csapat legjobbjait elvitték a tehetősebb olasz klubok. Erbstein betegsége miatt vidékre költözött, majd klubja tanácsára politikai okokból már nem is tért vissza, mert a helyi hatalom nem látta szívesen őt többé.
A Grande Torino megteremtője
A minden idők egyik legjobb klubcsapatának tartott 1940-es évekbeli Grande Torino megteremtője és legfőbb mozgatórugója egy magyar szakember volt. A Torino újonnan kinevezett elnöke, Ferruccio Novo csábította az edzőt a piemonti csapathoz, ahol az első pillanattól kezdve mindenkit meggyőzött hosszú távú elképzeléseiről. Játékosai barátként tekintettek rá, megnyerő személyisége révén mindenkivel könnyen megtalálta a közös hangot. „Mosolyogj már az öltözőben, meg akkor is, amikor kimész a pályára. Ha beléd száll az ellenfél, vagy a bíró butaságokat fúj: mosolyogj! Ha megint téved: mosolyogj! Ha az ellenfél gólt lő: mosolyogj! Ha mi szerzünk gólt: mosolyogj, mosolyogj és mosolyogj! Ha az ellenfél megpróbál provokálni, sértegetni: csak mosolyogj!” - mondogatta a játékosainak.
Az első torinói szezonja derekánál életbe léptek Olaszországban a faji törvények, így a zsidó származású edzőnek a családjával együtt el kellett hagynia az országot. Eredetileg Hollandiába mentek, ám a szükséges papírok megléte ellenére sem engedték be őket az országba. Lehet, hogy szerencsések voltak, mert az ekkoriban az Olaszországból Hollandiába költöző Weisz Árpádot beengedték Hollandiába, de az Inter és a Bologna többszörös bajnok trénerét a németek elhurcolták és családjával együtt Auschwitzban lelte halálát. Miután Hollandiába nem mehettek, Erbsteinék hazaköltöztek Budapestre, ahol a családfő a testvérével közös textilipari vállalkozásba kezdett. A Torino elnökével továbbra is tartotta a kapcsolatot, tanácsaival és intelmeivel a távolléte alatt is segítette a klubot, titokban ki is látogatott hozzájuk Olaszországba. Miután a németek lerohanták Budapestet, a család tagjai tényleges életveszélybe kerültek, de mindannyian sikerrel vészelték át a megpróbáltatásokat. A szerző felkereste Erbstein lányait, Susannát és Martát, akik részletesen elmesélték a család kálváriáját. Az edző lányainak megszólalásai különleges exkluzivitást adnak a műnek, mindketten készséggel álltak Bliss rendelkezésére.
Erbstein nyolc év után 1946-ban tért vissza Torinóba. Addigra felvette a magyarosított Egri nevet, azonban az addig ismert vezetéknevét sem hagyta el, mert Olaszországban úgy ismerték. Visszatérése után kezdetben csak a háttérben vállalt munkát, de valójában a klubon belül neki volt a legnagyobb szava, mivel az elnök vakon megbízott benne. Tulajdonképpen egyfajta menedzseri szerepkört töltött be. A Torinónál kapta meg a szükséges teret ahhoz, hogy megvalósítsa régóta benne élő elképzeléseit és egy korszakos meghatározó együttest hozzon létre. A magyar edző által megálmodott és összerakott Grande Torino - annak ellenére, hogy Erbstein akkor Budapesten élt - megnyerte az 1942-43-as bajnokságot, majd 1945 ősze és 1949 tavasza között sorozatban négy aranyérmet szerzett, immár az ő jelenlétében. Mivel a kettő között nem zajlott hivatalos bajnokság a második világháború miatt, tulajdonképpen öt bajnoki címet szerzett egyhuzamban a gárda. „Ha jó napja van, a Torino egyszerűen megállíthatatlan - írta a La Stampa nevű lap felelős szerkesztője, Luigi Cavallero az Alessandria elleni 10-0-s diadalmenet másnapján. - A földön tartják a labdát, tökéletesen értik egymást a játékosok, és olyan intelligens a támadójátékuk, amivel összehúznak bármilyen védekező taktikát. Káprázatos passzjátékkal, cselekkel, lefordulásokkal, pozíciócserékkel, sprintekkel, lövésekkel, támadóik ördöngös trükkjeivel mutatják be, mit jelent, ha tehetséges játékosok mindent kihoznak magukból. Összezavarják, lelombozzák és végül lefegyverzik ellenfeleiket, akiknek végül nem marad más, mint a feltétel nélküli megadás.” Erbstein maga a siker receptjét így definiálta: „Elszántság + verejték + higgadtság + klasszis = diadal!”
A supergai tragédia és a feledés homálya
Kevéssé ismert, hogy egy évvel a Torino 1949-es tragédiája előtt lezuhant egy másik repülőgép abban a térségben, amerre a csapat is éppen repült és sokan azt hitték, hogy ők vesztek oda. A Torinónál többen is tartottak a repüléstől, ezért általában csak a külföldi meccsekre utaztak légi úton. A végzetes út előtt az SL Benfica játékosa, Francisco Ferreira emlékmeccsén vettek részt Lisszabonban. A hazafelé tartó úton a leszállást megelőzően a Torinót szállító repülőgép a viharos időben a Superga bazilikába csapódott, a katasztrófát senki nem élte túl. Odaveszett Schubert Gyula is, a Torino akkoriban egyedüli magyarként játszó fedezete.
Erbstein lányai részletesen felelevenítették, hogy hogyan élték meg a tragédiát. Susanna és Marta számtalan személyes emléket, érzést osztott meg a szerzővel az édesapjukról, melyekből kiderül, hogy ő a magánéletében ugyanolyan előrelátó és alapos ember volt, mint az oldalvonal mellett. A tragédiát követően Olaszország gyászba borult. Torino város a hőseit siratta, hiszen a háború utáni szomorú években a Grande Torino volt a remény jele. A bajnokságból hátralévő négy fordulóban az ificsapat állt ki, szolidaritásul valamennyi ellenfél ugyancsak ifiket küldött pályára ellenük. A halálukat követően az 1948-1949-es idény bajnokává avatták őket.
A magyar labdarúgás történetének egyik legnagyobb alakját életében hazánkban nem ismerték el az érdemeivel aranyos mértékben. Néhány évvel ezelőtt azonban az Akadémiai Kiadó gondozásában magyarul is megjelent Dominic Bliss róla szóló könyve Erbstein Ernő - Az elfeledett futball hős címmel. A mű végig kíséri a futballedző megpróbáltatásokkal teli életét, ugyanis Erbsteinnek és családjának zsidó származása révén a második világháború idején bujkálnia kellett, ő azonban minden helyzetben feltalálta magát. A könyv igyekszik minél teljesebb képet adni egy sokak számára alighanem ismeretlen edzőlegendáról. Megtudhatjuk, hogy ki volt Ernő és Ernesto, illetve Egri és Erbstein, s hogyan lehetséges az, hogy a Grande Torino legnagyobb sikerkovácsának neve mégis a feledés homályába merült. „Ahogy ő maga fogalmazott: egyszerre volt több és kevesebb is, mint a Torino menedzsere.”
Az Aranycsapat és Puskás Ferenc korszaka
Minden idők legjobb magyar labdarúgó-válogatottjának a díszítő jelzője volt az Aranycsapat elnevezés. Ez a korszak 1941-1960 közé tehető. Ebben az időszakban több nagy sikere is volt a magyar futballnak. Például az 1953. november 25-én Anglia ellen játszott 6-3-as bravúrunk, amit a londoni Wembley Stadionban rendeztek meg, de ide sorolhatjuk azt is, amikor az 1954-es labdarúgó világbajnokság döntőjét játszotta a nyugat-német válogatott ellen a magyar alakulat, ekkor már 5 éve veretlen volt a csapat.
A magyar labdarúgás legközismertebb alakja Puskás Ferenc. 1927. április 1-én született Budapesten. Ő volt a híres Aranycsapat csapatkapitánya. Több érmet is nyert, mint például az olimpiai arany vagy a világbajnoki ezüst. 85-szörös magyar válogatott és 4-szeres spanyol válogatott. Számos klubcsapatban játszott és edzősködött is. A karrierje csúcspontja az volt, amikor a Real Madridban játszott, itt a Pancho becenevet ragasztották rá a szurkolók. Ezek mellett még a Nemzet Sportolója címmel is kitüntették Magyarországon. Edzői pályafutása is kiemelkedő volt.
