Magyar kapuslegendák és az 1986-os világbajnokság – Egy korszak lenyomata
Szeretném a Tisztelt Olvasóknak bemutatni a hetvenes és nyolcvanas évek magyar kapusait. Lesznek olimpiai bajnokok, ezüstérmesek, valamint olyanok is, akik soha nem nyertek semmit. Lesznek olyanok, akik úgy lettek többszörös bajnokok, bajnoki érmesek, hogy a padról alig álltak fel, de ha kellett, mindig bevethetőek voltak. Lesznek olyanok, akik előbb védtek rangos nemzetközi kupameccsen, mint magyar bajnokikon. Lesznek olyanok, akik Európában is sztárok voltak és lesznek köztük olyanok is, akik csak a megyeszékhelyen. Lesznek olyanok, akik többszáz bajnoki meccset játszottak, meg akik sokkal kevesebbet - de annyi legalább jutott nekik, hogy csapatukat benntartották az első osztályban. Vagy nekik köszönhetően legalább emelt fővel estek ki. Lesznek teljesen kifutott pályák, és lesznek olyanok is, akiket tizennyolc évesen a jövő zálogának tartottak, ennek ellenére sorozatunk lesz pályafutásuk egyetlen lábjegyzete. Lesznek olyanok, akiknek a pályafutásáról zeng az internet, és lesznek olyanok is, akikről a szerző fellelhető források híján csak saját lexikális tudására, illetve emlékeire hagyatkozhat.
Az 1986-os mexikói labdarúgó-világbajnokság és a magyar kapusok
Sok magyar szurkoló emlékezik rá: már az első csoportmeccsen kaptunk egy hatost a Szovjetuniótól 1986-ban, ami sajnos megadta a negatív alaphangulatot. Később alulmaradtunk a franciákkal szemben is, és bár Kanadát elvertük, hamar utazhattunk haza. Ami azért keserű pirula, mert Mezey György szövetségi kapitány együttesét akkoriban Európa legjobbjának tartották. Több, a 0-6-os derbin pályára lépett játékosunk elmondta már véleményét a kiütéses vereség kapcsán. Hallhattuk például azt is, hogy Détári Lajosék csakis tésztás menüt fogyasztottak Mexikóban, és ezért a kondijukkal volt gond, továbbá hallani lehetett, hogy a meccs előtt a reggelinél valaki megmérgezte őket...
Andrusch József: A keret tagja, a kudarc magyarázója
Ezúttal Andrusch József akkori vb-keret kapusunkat kérdeztük, aki megúszta a kemény verést, tudniillik Disztl Péter állt a kapuban a szovjetek ellen. Bár Mezey György szövetségi kapitány nem vele tervezte a mexikói labdarúgó világbajnokság selejtezőinek kapusposztját megoldani, az élet váratlan lehetőséget hullajtott az ölébe. Az 1984-es bundabotrány egyik "áldozata" az elsőszámú válogatott kapus, a csepeli Kovács Attila volt, így eltiltását követően 1984 nyarán már Andrusch-sal kezdődött a válogatott összeállítása. Már az sem volt teljesen érthető, miért Disztlre jutott a választás, és nem Andruschra, pedig utóbbi a rotterdami, hollandok elleni 1984-es vb-selejtezőn kivédte a világhírű Ruud Gullit és társai szemét. - Sem akkor, sem azóta nem morfondíroztam azon, hogy ki véd, Mezey döntött, és kész - válaszolja e kérdésünkre a Diósgyőr jelenlegi kapusedzője, a 61 éves egykori ötszörös magyar válogatott kapuvédő, aki a 0-6 okait másban találta meg. - Az egyik magyarázat az lehetett, hogy mi, a vb-keret gerincét képező Honvéd-játékosok már a mexikói rajt előtt hetekkel korábban kiharcoltuk a magyar bajnoki címet, ezért némileg érthető, hogy nehéz volt bennünket újra csúcsra járatni. Lehetetlen volt néhány hét alatt ahhoz a magassághoz, hőséghez akklimatizálódni. Kőkeményen érintett bennünket, hogy 2200 méterrel a tengerszint felett 40 fokos kánikulában játszottunk déli 12 órakor. Amikor a társaim kiléptek a pályára az őrjítő hőségben, azt hitték, hogy egy forró kazánba kerültek.
- No de a szovjetek is ugyanezzel szembesülhettek! - vetjük fel Andruschnak. - Ez igaz, csakhogy a szovjetek szövetségi kapitánya, Valerij Lobanovszkij taktikája, játékmódja alapvetően eltért a mi általunk alkalmazottól. Míg nálunk mindenki rohant, mivel a játékunk az úgynevezett „középpályás pressingre” épült, szovjet részről szinte csak a három csatáruk futott. A védőik és a középpályásaik 40-50 méteres hosszú átadásokkal játszották át a középpályás sorunkat, míg a mi elképzelésünk az volt, hogy a középpályára bejátszott labdákat megszerezzük.
Andrusch József pályafutása és szakmai hitvallása
Kedden töltötte be hetvenedik életévét Andrusch József, a háromszoros bajnok korábbi válogatott kapus - ő maga mondja el, hogyan alakult ragyogó pályafutása. „Pilisvörösvári vagyok, a szüleim négyszer határozták el, hogy összehoznak egy kislányt - nem sikerült. Négyen vagyunk fiútestvérek, én vagyok a legidősebb, a mai napig jó, szeretetteljes kapcsolat van közöttünk. Ez talán édesanyámnak köszönhető, ahogy nőttünk és elkerültünk a háztól, vasárnaponként a családi ebéd otthon kötelező program volt, de szívesen mentünk haza mindig. Édesapám védett Soroksáron a második világháború után alacsonyabb osztályban, és amikor óvodás lehettem, deszkákból egy kis kaput eszkábált össze. Egy három-négy évvel idősebb fiú az utcánkból lőtt nekem arra a kapura: kisebb voltam nála, vigyázott azért rám, de egyszer teljes erőből megrúgta a labdát. Valahogy kiütöttem, de a labda ereje belökött a kapuba, beestem a lécek közé. Élesen megvan ez a pillanat: ez vagyok, kapus akarok lenni! A településen szerveztük az egymás közötti meccseket, az öcséim is nőttek, idővel csatlakoztak ők is, akkor már mindig a kapuban álltam. Az egyik fiú bejárt Újpestre futballozni a serdülőkhöz, egyszer említette: az én korosztályomban nincs kapus, lenne kedvem? Volt, elmentem, a próbajátékomon kétszer két labdát letettek az oldalvonalra, keresztben ment a játék, kivédtem két lövést - leigazoltak. Így kezdődött.
Kapusedző, kapusedzés? Nem is hallottunk ilyenről, állj be és védj, ez volt az összes edzői utasítás. Egy évvel idősebb volt nálam Tóth Zoltán, aki később az Egyesült Államokba ment, ott csinált karriert, az édesapja, Tóth György korábban az Újpest kapusa volt, ő képezte a fiát, és mi Zolival egymásnak tartottunk edzést, kitaláltunk gyakorlatokat. A rendes csapatedzések után kint maradtunk, de a gondnok nem engedte, szitkozódott, akkoriban az edzőpálya egy kis dombon volt, ha hallottuk az öreget, hasra feküdtünk a fűben, akkor nem látott meg minket. Nem díjazták a pluszmunkát, inkább üldözték, más világ volt az. Elmentem katonának, és a szüleim ragaszkodtak ahhoz, hogy szerezzek diplomát: a futballban túl sok a bizonytalanság, ezt gondolták és igazuk is volt ebben. A Kertészeti Egyetemen élelmiszermérnökként végeztem, de a nappali tagozat nehezen volt összeegyeztethető az edzésekkel. Kölcsönadtak a Fősped Szállítók nevű csapatnak, onnan a Volánba kerültem, hol védtem, hol nem, de arra emlékszem, a pluszmunkát akkor is szerettem. A csapattársam, Seres Gábor kint maradt velem edzés után, egy órát, időnként többet kapura lőtt nekem, kiváló rúgótechnikája volt. Azt hiszem, akkoriban gondolkoztam el ezen: miért van az, hogy a közeli erős lövést is kivédem a sarokból, máskor húszról egy gyengébb mégis bemegy? Figyeltem magam, és rájöttem: a testsúlyt abban a pillanatban kell a megfelelő szintre vinni, amikor a rúgó játékos a labda mellé lép, abból a testtartásból lehet a leggyorsabban minden irányba mozdulni. Ezt senki sem tanította, a százezernyi lövés közben kellett rájönnöm, mitől lehetek jobb. Mert nem voltam magas, de ezt gyorsasággal, technikai képzettséggel, koncentrációval és rengeteg munkával kompenzáltam.
1980-ban kerültem Dorogra, ott volt először kapusedzőm, Ilku István, a klub legendás alakja. A mai napig használom néhány gyakorlatát, ott rengeteget fejlődtem, folyamatosan védtem az NB II-ben. Sokszor írt a Népsport a jók közé, és akkor már nagyon szerettem volna az élvonalban védeni, az első év után hívott a Ferencváros Zsiborás Gábor mögé. Mégis maradtam, de amikor a második, szintén jól sikerült év után Komora Imre a Honvédhoz csábított, nem mondhattam nemet. Azt képzeltem, az első élvonalbeli bajnoki után visszavonulok, mert elértem a célom. Persze nem így lett, egymás után háromszor lettünk bajnokok Kispesten. Bekerültem a válogatottba, a mexikói vb selejtezője három őszi, három tavaszi meccsből állt, az ősszel mindháromon én védhettem. Hosszú, kimerítő évszak volt, az egyik novemberi edzés után még kértem félórányi beadást, az egyiknél Dózsa Attila lábfejére érkeztem: kifordult a bokám, minden elszakadt benne, tíz percig haraptam a füvet fájdalmamban. Mecseki Sándor ragyogóan megoperálta a lábam, azóta sincs bajom vele, de a selejtező tavaszi meccsein csak néző lehettem. Mexikóban Disztl Péter és Szendrei József is védett, csak én nem, de ha azt nézem, huszonhat éves koromig az NB II-ben voltam, büszke vagyok arra, hogy a máig utolsó vb-n szereplő magyar válogatott tagja lehettem, nincs bennem hiányérzet. Talán csak egy hajszálnyi, mert nem én voltam a vb idején az aktuális forma alapján a harmadik - szerintem. Végül visszatérhettem Újpestre, ahova 1970-ben jöttem először. Szép nagy kör, ugye? Itt dolgozom, és a mai napig rengeteg feladatot ad a kapusedzősködés, a gyerekekkel foglalkozás. Miután mindenki másképp vetődik, másképp nyúl a labda felé, mindenkinek másra van szüksége ahhoz, hogy fejlődjön. Olvastam, Michelangelo mondta egy híres szobráról: megláttam az angyalt a márványtömbben, én csak kiszabadítottam. Ez a feladatom: keresni, észrevenni az „angyalt” és segíteni, hogy kiteljesedjen. Mániám, hogy minden edzésgyakorlatban olyan szituációt kell teremteni, amely a mérkőzésen előfordul. Ez egyszerűen hangzik, de régen beívelték a labdát, gyere ki, húzd le; majd jön a meccs, nyolcan állnak előtted, a levegőben kicsit meglöknek, a kezed visszahúzzák, nem lehet, hogy ilyet a bajnokin élj át először. Minden edzésen megizzadok, e mellett saját testsúlyos gyakorlatokat végzek, nemrégiben a leleteimre azt mondták: negyvenöt-ötven körüli, jó állapotban lévő sportolónak tűnök. Emiatt is mondhatom: nem érzem magam hetvennek.
Az 1956-os születésű hálóőr elég későn, a huszonhetedik életévében robbant be a köztudatba. Andrusch tizennégy évesen lett az Újpesti Dózsa igazolt labdarúgója. Mikor kiöregedett az ifi korosztályból, útja a Hódmezővásárhelyi Porcelán csapatához vezérelte. 1982-ben a Görögországba igazoló Gujdár Sándor helyére szemelték ki őt a Budapesti Honvédnál. Kispesten öt szezont töltött el, 128 bajnoki mérkőzésen lépett pályára, ebből 52 találkozót hozott le "nullára", azaz nem kapott gólt. Andrusch József még pályafutása alatt diplomázott borászként a Kertészeti Egyetemen, később edzői képesítést szerzett a Testnevelési Főiskolán. Magánemberként sikeres üzleti vállalkozásokat vezet, de a sporttól sem szakadt el teljesen. Volt Kispesten klubalelnök, a Vasasban és Diósgyőrben pedig kapusedző.
Szendrei József: Az utolsó tiszta lap a világbajnokságon
Szendrei József 1954. április 25-én Karcagon látta meg a napvilágot. Szülővárosában még kézilabdakapusként védett először, majd Szolnokon járt középiskolába, ahol a helyi futballcsapatban kezdte el a pályafutását. Eredetileg balhátvédet játszott, s csak 17 évesen került a kapuba. Két évvel később már a másodosztályú Szolnoki Máv MTE kapuját védte. 1974-ben két esztendőre a szentendrei Kossuth KFSE-hez igazolt, ahol az Aranycsapat kiválósága, Budai II László volt az edzője. 1976-ban visszatért a Szolnokra. Majd az NB I-ben 26 éves korában már a Nyíregyháza játékosaként mutatkozott be 1980. augusztus 30-án a Tatabánya elleni gól nélküli hazai bajnokin. Szendrei 1987-ig védett Újpesten. A klubbal 1982-ben, 1983-ban és 1987-ben magyar kupát nyert, mind a három kupadöntőben ő állt a gólvonalon. 1987-ben Kubala László invitálására a spanyol másodosztályú Malagához szerződött. A kikötővárosi együttessel bajnokként jutott fel az élvonalba, de Pepe, ahogyan Spanyolországban hívták, nem maradt Málagán, hanem átigazolt a szintén első osztályú Cádizhoz. Az együttessel a legemlékezetesebb mérkőzése az volt, amikor hazai pályán 4-0-ra legyőzte az FC Barcelonát. Fiatalon „Csámpi”, vagy ahogyan később Újpesten becézték „Flambár” 1985. december 15-én az Algéria ellen 3-1-re megnyert monterreyi barátságos mérkőzésen őrizte először a magyar labdarúgó-válotott kapuját. Fél évvel később ő védett az 1986-os mexikói világbajnokságon a Kanada elleni 2-0-s magyar siker során a csoportkörben. Így ő az eddigi utolsó magyar kapus, aki kapott gól nélküli győztes vb-meccsnek örülhetett.
A hetvenes és nyolcvanas évek további kiemelkedő kapusai
A magyar labdarúgás aranykorát követő, de mégis számos tehetséget felvonultató időszakában több kiváló hálóőr is bizonyított az NB I-ben és nemzetközi porondon egyaránt.
Bodnár László: A góltalansági rekordok őrzője
Az 1959-es születésű Bodnár tizennégy évesen lett szülőhelye, az Ózd melletti bányásztelepülés, Bánszállás igazolt labdarúgója. Mivel már ifistaként is kivételes reflexekkel és képességekkel bírt, két év múlva már a DVTK korosztályos csapatának volt az igazolt labdarúgója. Ezután egy évig a Leninvárosi MTK (ma Tiszaújváros) csapatában védett. Mivel négy találkozón pályára lépett, ezért rögtön magyar bajnoknak is mondhatta magát. Szerencsecsillaga azonban hamar leáldozott a lila-fehéreknél, hiszen ekkor tűnt fel a tartalékbajnokságot megnyerő csapatban Tóth Zoltán. A Megyeri útról Pécsre vezetett útja, valószínűleg ő maga sem járt rosszul a váltással. Egy darabig Katzirz Béla tartalékjaként, majd a válogatott kapus Portugáliába igazolása után elsőszámú kapusként számoltak vele a PMSC-nél. A PMSC-vel egy-egy bajnoki ezüst-, és bronzérmet, Magyar Kupát, illetve kupa ezüstérmet szerzett. Bodnár nevéhez két "góltalansági" rekord is fűződik. Az 1985/86-bajnokságban 649, a következő idényben pedig 732 percen keresztül nem kapott gólt.
Brockhauser István: Az ifjú titán és a belga legenda
Az 1964-es születésű kapus a korszakot felölelő sorozatunk egyik ifjú titánja, fénykorának kezdete a nyolcvanas évek közepén kezdődött. A közkedvelt Broki tizenegy éves korában lett az Újpesti Dózsa igazolt labdarúgója. Nem kapott sok lehetőséget, de így is kétszeres Magyar Kupa (MNK) győztes mondhatja magát. Ezután következett a Váci Izzó MTE az NB III-ban, innen rövid időre a mezőtúri Honvéd Szabó Lajos SE csapatához került. 1987-ben másodosztályú bajnoki címet nyertek. A Vác csapata így történetében először felkerült az NB I-be, ahol rögtön a tizedik helyen végeztek. Brockhausernek mindkét eredmény elérésében elévülhetetlen érdemei voltak. A következő idényben visszakerült nevelőegyesületébe, az Újpesti Dózsába, ahol négy szezont töltött el, ezalatt 115 bajnoki meccsen szerepelt. Első szezonjában sérülés miatt 5 mérkőzésre átengedte a kaput Gróf Attilának, utána viszont 111 mérkőzést védett zsinórban! Második korszaka Újpesten: a bajnoki cím után a Napoli ellen a Megyeri úton a BEK-ben. Innen Kispestre vezetett az útja, az ottani eredménylistája három és fél szezon alatt egy-egy bajnoki cím és kupagyőzelem. A Rába ETO-hoz került kölcsönbe, ahol 11 mérkőzésen lépett pályára. A szezon végén már nagyon közel állt hozzá, hogy befejezi a pályafutását, de teljesen váratlanul megkereste a belga KRC Genk, ő pedig kapva kapott a lehetőségen. A kiscsapat addig soha semmilyen címet nem nyert. Brockhauser a csapat egyik vezérévé nőtte ki magát a pályán. Népszerűségére mi sem volt jellemző, 37 évesen egy belga bajnokin szárkapocscsont törést szenvedett. Felépült, harcbaszállt, hogy a nála közel 19 évvel fiatalabb társától visszahódítsa az 1-es számú mezt. De az edzője, akinek a vezetésével bajnoki címet szereztek a klub történetében először, már leírta őt. A szurkolók valóságos hadjáratot indítottak ellene, zaklatták éjjel-nappal. Az edző kérte a vezetőséget, távolítsák el Brockhausert a csapattól. Az edző ment, ő maradt.
Buús György: A nyíregyházi ikon, aki gólokat is szerzett
Buús a korszak egyik meghatározó kapusa volt, akiben sokak szerint sokkal több volt, és többszörös válogatottságig kellett volna vinnie tudása és képességei alapján. Az 1947-es, nyírségi születésű egykori labdarúgókapus a Nyíregyháza csapatában lett igazolt labdarúgó. Még tizenhét éves sem volt, amikor a Nyíregyházi Munkás csapatában felnőtt bajnoki mérkőzésen is bemutatkozott. Komlón három szezont töltött el, 55 bajnoki találkozón 5 gólt szerzett büntetőkből, emellett a vitrinjébe tehetett egy Magyar Kupa (MNK) ezüstérmet is. Tagja volt a Komló KEK-ben szereplő gárdájának is, részese volt csapata Crvena Zvezda elleni győzelmének Belgrádban. Akkoriban a Rákóczi sem volt stabil NB I-es csapat, mindenesetre Buúsnak elévülhetetlen szerepei voltak abban, hogy a csapat azonnal visszajutott az első osztályba. 1978-ban tért vissza Nyíregyházára, neve ekkor forrt végleg egybe a várossal és a Nyíregyházi Spartacus-szal. Máig az a 7. helyezés a legjobb eredménye a Nyíregyházának. Ekkor azonban már csak 7 bajnoki találkozó jutott neki, idény közben nagyon súlyos térdsérülést szenvedett, ezért a bajnokság végén, 1981-ben, harmincnégy évesen befejezte játékos pályafutását.
Katzirz Béla: Zalaegerszeg legendája, a párbajok mestere
A hetvenes évek egyik meghatározó, korszakos kapusikonja volt, elsősorban Zalaegerszegen, de tulajdonképpen országszerte tisztelték és elismerték. Az 1944-es születésű kapus Komlón kezdte a labdarúgást, még ifistaként került Kiskőrösre. Innen előbb a Pénzügyőr SE, majd a Budapesti Spartacus játékosa lett. 1968-ban került a Vasashoz, 11 mérkőzésen szerepelt, így ő is hozzátett ahhoz, hogy a Ferencváros és az Újpesti Dózsa mögött az angyalföldiek is felértek a dobogóra. Tizenhárom szezon alatt 108 NB I/B-s és 188 NB I-s bajnoki találkozón szerepelt a zalai kék-fehéreknél. Kivételes képességű hálóőr volt, legendás volt a rávezetett, egy az egyben helyzetek hárításában. Sokak szerint akár többszörös válogatott is lehetett volna, azonban balszerencséjére egy olyan korban született, amikor a posztján abszolút túlkínálat volt az NB I-ben.
Mezey György (Zitás Bertalan): A kapusból lett szövetségi kapitány
Az 1944-es születésű egykori labdarúgó talán a mai generációnak már csak edzőként ismerős, pedig ő is remekül illeszkedik kapusként a sorozatunkba. Eredetileg Zitás Bertalan néven látta meg a napvilágot, de édesapja halála után édesanyja ismét megházasodott. Labdarúgó pályafutását tizenöt évesen a Ferencvárosi TC-ben kezdte, ahonnan három év múlva a MOM SE igazolta le. Kilenc szezon alatt 198 bajnoki mérkőzésen szerepelt, kapus létére 1 gólt szerzett, persze, hogy büntetőből. Érdekesség, hogy 1973 őszén, a KEK első fordulójában az ő tizenegyesével ment tovább a Honvéd a skót Aberdeen elleni szétlövésben. A kék-fehéreknél két szezon alatt 42 bajnoki találkozón lépett pályára, egy Magyar Kupa (MNK) ezüstérmet szerzett. Igaz, ezt az egyetlen mérkőzést, 1973-ban a svédek elleni 3:3-s VB-selejtezőt (ezen a mérkőzésen dőlt el végleg, hogy nem leszünk ott az 1974-es labdarúgó világbajnokságon) inkább tragikusan élte meg. Labdarúgó pályafutása után az edzői pályát választotta. Negyedmagával azon kevesek közé tartozott, aki elvégezte a híres kölni edzői főiskolát. Magyarországon többek között az MTK-VM-nél dolgozott pályaedzőként, itt később vezetőedző is lett. Irányította még a Honvéd (itt kétszeres magyar bajnok és egyszeres Magyar Kupagyőztes lett), a Videoton és az Újpest edzéseit, Győrben pedig a szakmai igazgató posztot töltötte be. 45 alkalommal volt a magyar labdarúgó válogatott szövetségi kapitánya. Külföldön Svájcban, Egyiptomban, Szaúd-Arábiában és Kínában is dolgozott klubcsapatoknál, volt szövetségi kapitánya a maláj és a libériai labdarúgó válogatottnak. Több sportszakmai könyvet publikált, mint az Utánpótláskorú labdarúgók felkészítése (1997), vagy a Kapusok könyve.
tags: #magyar #valogatott #1986 #kapus
