A magyar válogatott kínos vereségének okai és a futball nemzeti jelentősége
Az elmúlt napokban számtalan műsor és elemzés foglalkozott azzal, hogy vajon mi vezethetett a magyar válogatott vereségéhez Írország ellen a sorsdöntő vb-selejtezőn Budapesten, a Puskás Arénában. Nem volt benne a pakliban, hogy kikapunk az írektől, hiszen a meccs nagy részében jobban játszottunk, ám voltak megmagyarázhatatlan dolgok a pályán. De mi lehet a vereség oka?
Taktikai hibák és gyenge pontok
A műsorban arról is beszéltek, hogy az első 60-65 percben tökéletesen működött a taktika, a pályán is kontrolláltuk a meccset, majd utána történtek változások, amelyek megváltoztatták a meccs képét. A cserék kapcsán nagyobb diskurzus bontakozott ki, többek között Schäfer András kényszerű lecserélése kapcsán arra is kitértek, hogy a középpálya meggyengült.
Marco Rossi kinevezését követően az volt az első gondolata, hogy fel kell építeni a csapat alapjátékát - ami egy olasz edző esetében tízből tízszer a védelem gatyába rázására utal. Az észtek korábban még gólt sem lőttek a jelenlegi sorozatban, nekünk ellenben hármat is vágtak, miközben a komplett válogatottunk egy teljes éve vár arra, hogy ismét nullázzon egy meccsen a hátsó alakzat. Legutóbb még 2017 novemberében, Szélesi Zoltán irányításával, Costa Rica ellen úsztuk meg kapott gól nélkül - azóta a mostani volt a nyolcadik meccse a válogatottnak. Innen nézve nem tűnik véletlennek, hogy az MLSZ időt és energiát nem kímélve győzte meg Willy Orbánt a magyar színek képviseletének fontosságáról, ám jó, ha látjuk, egy fecske önmagában még nem fog nyarat csinálni.
Amikor legutóbb igazán jól festett a magyar csapat (még a 2016-os Eb-n), Kádár folyamatosan balbekket játszott, és bár klubjaiban azóta is inkább a védelem közepén használják, most már huzamosabb ideje képtelen arra, hogy ezen a poszton a válogatottban is bizonyítsa rátermettségét. Pedig Rossi még azt is megpróbálta, hogy Kádár kétségtelen létező erényeihez igazítja kissé az alapjátékot, hiszen az észtek ellen az ő feladatául szabta meg a labdakihozatalok koordinálását.
Lovrencsics Gergő - valószínűleg félreértelmezett támadó szerepköréből fakadóan - messze magasan kilép, ám az időzítése borzalmas, és amellett, hogy lemarad a labdásról, ki is nyitja maga mögött a passzfolyosót. Nagy Dominiknek esélye sincs visszazárni (nem is feladata), így Orbán kénytelen reagálni, ami viszont a középső területeket nyitja meg a berobbanók előtt. Hasonló gondok már Finnországban is észrevehetőek voltak, de akkor és ott mindezt még meg lehetett magyarázni azzal, hogy Rossi néhány hét alatt nem oktathatott le bonyolult sémákat, a Leekens-korszak nihilje pedig nem hagyott maga után beépítésre alkalmas talapzatot a jövőre.
Az alábbi képen remekül látszik: a magyar válogatott a labdát birtokolva szétszakad, nincsenek meg a szükséges páros kapcsolatok, a labdás ember lehetőségei korlátozottak. Sokkoló adat: a magyar védők (Gulácsival kiegészülve) összesen 57 hosszú indítást eresztettek meg a meccsen. A modern foci egyik legfontosabb tulajdonsága egy-egy játékosnál - főleg a középpályán -, hogy mennyire áll ellen a letámadásnak (szép angolsággal: press-resistant), azaz mennyire képes pontos és gyors lenni akkor, amikor az ellenfél letámad. Egy-egy jó testcselnek, a változatos technikai repertoárnak és a képzettségi szintnek van itt komoly jelentősége, de fontos az elővételezési képesség is, vagyis, hogy ki az, aki előre látja, mi következik majd, miután labdához jut. Mindeközben ráadásul túl sok embert foglalkoztattunk a támadásépítéseknél, aminek köszönhetően nagyon sebezhetővé váltunk kontrák ellen.
Baráth magasan fellép megvívni egy párharcot (amit ráadásul elveszít, hiszen késésben van), így Kádárnak kell kiváltani a helyére, ami Orbánt is mozgásba hozza. A két középső védő között ugyanakkor ennek köszönhetően megnő a távolság, amelybe tökéletesen lép be az észtek irányítója, Vassiljev.
Az észtországi döntetlennel és a finnek görög verésével (2-0) viszont a Nemzetek Ligája ajtaja (teoretikusan ugyan nem, de) gyakorlatilag bezáródott a válogatott előtt.
A Nemzetek Ligája 2018. október 15-i eredményei
A Nemzetek Ligája 4. fordulójában, 2018. október 15-én, Tallinnban az észt-magyar mérkőzés 3-3-as döntetlennel zárult. A magyar csapat összeállítása: Gulácsi - Lovrencsics (Bese 80.), Orbán, Kádár, Baráth - Nagy Á. - Nagy D. Az észtek gólszerzői: Luts 20., Pátkai 70. (öngól), Anier 80., míg a magyar oldalon Nagy D. talált be. Sárga lapok: Anier 23., Luts 72., Baranov 83., ill. Nagy D. 1. 2. 3. 4.
A csoport állása a 4. forduló után:
A-DIVÍZIÓ
- 1. Spanyolország 6 pont/3 mérkőzés
- 2. Anglia 4/3
- 3. Horvátország 1/2
A osztály, 2. csoport
- 1. Svájc 6 pont/3 mérkőzés (9-3)
- 2. Belgium 6/2 (5-1)
- 3. Izland 0/3 (1-11)
B osztály, 3. csoport
- 1. Bosznia-Hercegovina 9 pont/3 mérkőzés
- 2. Ausztria 3/2
- 3. Észak-Írország 0/3
D osztály, 2. csoport
- 1. Luxemburg 9 pont/4 mérkőzés
- 2. Fehéroroszország 8/4
- 3. Moldova 5/4
- 4. San Marino 0/4
A magyar labdarúgás történelmi mélységei és magasságai
A magyar labdarúgás hosszú történelme során számos nagyszerű győzelmet ért el a nemzetközi színtéren. 1953-ban a magyar válogatott 6:3 arányban legyőzte a 90 éve veretlen Angliát, és ezzel történelmet írt. Az egyik legemlékezetesebb siker talán az 1954-es svájci világbajnokság, amikor a magyar válogatott lenyűgöző játékkal jutott be a döntőbe. A csapat olyan kiváló játékosokból állt, mint Puskás Ferenc, Bozsik József vagy Hidegkuti Nándor. A döntőben a címvédő NSZK ellen léptek pályára, és már az első percben vezetést szereztek. Bár végül 3-2-re alulmaradtak, ez a teljesítmény mégis megmutatta a magyar futball világszínvonalát. (Lentebb látni fogjuk, a magyar foci Mohácsának is tekinthető ugyanez a mérkőzés.)
Egy másik ikonikus győzelem az 1966-os világbajnokság csoportkörében esett, amikor is Brazíliát is sikerült legyőznie a mieinknek. Az Európa-bajnokság történetében is számos kiemelkedő magyar győzelem született. Az egyik legemlékezetesebb talán a 2016-os torna csoportkörében elért győzelemmel felérő döntetlen volt Portugália ellen. A 2016-os labdarúgó-Európa-bajnokságon Magyarország és Portugália az F csoportban találkozott egymással. A mérkőzés 2016. június 22-én a Parc Olympique Lyonnais stadionban, Lyonban került megrendezésre.
Ezek csupán néhány példa arra, hogyan emelkedett ki a magyar labdarúgás történelme során nagyszerű győzelmekkel. Ezek a sikerek nemcsak a sportrajongóknak jelentettek felejthetetlen pillanatokat, de hozzájárultak ahhoz is, hogy Magyarország neve összekapcsolódjon a futball iránti szenvedéllyel és tehetséggel.
Fájdalmas vereségek a magyar futball történetében
Az elmúlt évtizedek során a magyar labdarúgó-válogatott számos emlékezetes találkozón vett részt, ám sajnos nem mindig sikerült győztesen elhagyni a pályát. Számos olyan meccs volt, amelyeket a magyar futballrajongók inkább elfelejtenének, ugyanis ezek a mérkőzések Magyarország legnagyobb vereségeivé váltak. Az egyik ilyen találkozó a 2016-os Európa-bajnokság csoportkörében történt, amikor is a magyar válogatott 4-0-ra kikapott Belgiumtól. A belgák elleni vereség fájdalmasan érintette a magyar szurkolókat, hiszen az Európa-bajnokság addig nagyszerűen alakult számunkra. Azonban ezen a napon semmi sem sikerült a csapatnak, és végül sima vereséget szenvedtünk.
Szoboszlai és egy nemzet könnyei, urambátyám utánpótlás |S02E16|
Egy másik emlékezetes vereség volt az 1954-es világbajnokság döntője. Ez a mérkőzés nem csak egy egyszerű vereség volt, hanem egy egész nemzet számára fájdalmas emlék maradt. Egy másik nehezen elviselhető vereség volt az 1986-os világbajnokságon, amikor is Magyarország 6-0-ra kapott ki az orosz válogatottól. Ezen a találkozón semmilyen szempontból nem tudtunk versenyben maradni az ellenféllel, és végül súlyos vereséget szenvedtünk. Az oroszok játékstílusa teljesen felülmúlta a miénket, és ezáltal nagyon nehéz volt elfogadni ezt az eredményt.
Az említett mérkőzéseken túl számos más olyan találkozó is volt, amelyeken nagy arányú vereséget szenvedtünk. Azonban fontos megjegyezni, hogy ezek a vereségek nem jelentenek végleges bukást vagy kudarcot. Minden sportcsapatnak vannak hullámvasút-szerű időszakai, és fontos megérteni, hogy ezekből tanulva lehet építkezni és fejlődni. A legfontosabb az, hogy minden focirajongó támogassa csapatát még a nehéz időszakokban is. A magyar foci legnagyobb vereségei mindig fájdalmasak lesznek és az emlékekben éltek és élnek tovább. Azonban ezekből a tapasztalatokból lehet tanulni és fejlődni, hogy egy napon újra büszkén üdvözölhessük hazánkat egy sikeres tornán vagy világversenyen.
A közösségi élmény és a szurkolás jelentősége
Már 2016-ban járunk, június 14-én. Ekkor a XX. században túlzás nélkül legendás magyar futballválogatott pontosan negyvennégy éve már nem tudta magát kvalifikálni az Európa-bajnokságra. Azon a napon viszont ott állt a csapat Bordeaux-ban a pályán, és énekelték a magyar himnuszt az osztrákokkal vívott Eb-meccs előtt. A Margit-szigeten voltam, ami zsúfolásig telt, a kivetítők előtt mindenki izgatottan latolgatta, mennyire nincs esélyünk, de azért az mégiscsak nagy dolog, hogy kijutottunk. Mindenki piros-fehér-zöld volt. A karján, az arcán, a mezén ott lüktetett a magyar zászló. Majd hatvankét perc feszült várakozás után Szalai Ádám gólt szerzett és megmozdult a Margit-sziget! Tényleg így történt, azt hittem, földrengés van, de tulajdonképpen az is volt, mert kis túlzással tízmillió magyar ugrott fel a székéből és ordított, ahogy a torkán kifért: gól! Több mint négy sikertelen évtized után a magyar futballválogatott vezetett az Eb-n Ausztria ellen! Hihetetlen volt! Láttad, apa, láttad?! - ordítottam a telefonba. Meg sem tudott szólalni… Az első gólt húsz perc múlva még egy követte, Stieber Zoltán véste kőbe a végeredményt: Magyarország-Ausztria 2-0. Azon az estén olyan fiestahangulat volt Budapesten, amit a fekete öves délolaszok is megirigyelnének, a magyar foci pedig Szalai góljával újra megvetette a lábát a nemzetközi pályákon.
Nem sokkal később pedig jött Marco Rossi, aki (sok más mellett) igazi csapatot csinált tizenegy focistából, akik mostanra az életüket adják a pályán. Ehhez kellett az is, hogy a stadionok megteljenek magyar szurkolókkal, akik ha kell, a világon bárhová követik a nemzeti válogatottat: például Marseilles-be, ahol remegtek az épületek a Ria, ria, hungáriától!
Aki azt gondolja, hogy ennek nincs jelentősége, aki nem látja a különbséget, mint a hat-nyolc éves gyerekek Ronaldo és Szoboszlai meze között, akinek nem tűnik fel, hogy a magyar focinak Puskás Öcsi óta nem volt olyan játékosa, akire már a Real Madrid is kacsintgat, annak fogalma sincs a sportról és arról az utánozhatatlan közösségi élményről, amit teremt. És igen, ha már Puskás Öcsi és az Aranycsapat szóba került, a magyar emberek szívében a foci középen van. Úgyhogy bárkinek, aki nevet, gúnyolódik és énmegmondtamozik, üzenem: a múlt vasárnapi magyar-ír mérkőzés utolsó perce minden jóérzésű magyar embert lehozott az életről. Merthogy a pályán én nem tizenegy bénázó játékost láttam, hanem egy kőkemény csapatot, amely egy mélységes és reménytelen kút fenekéről küzdötte fel magát azért, hogy negyven év után végre esélyt kapjon a vb-n. És igen, megérdemelte volna, és nagyon fáj, hogy nem sikerült.
Könnyű a kanapéról fanyalogni és gúnyolódni, meg számolgatni, hogy mennyi pénzt ölt az Orbán a fociba, és tessék: a végeredmény ugyanaz, megint nem leszünk ott a vb-n. Pedig a képlet nem ez: csupán annyi, hogy még meg kell tenni néhány lépcsőfokot azért, hogy újra a világ tetején legyünk. De legalább már felfelé megyünk rajta!
Nem utolsósorban az elmúlt tíz évben annyi élményt és eufórikus pillanatot adott a magyar válogatott, hogy ne köpjék arcon azokat, akik sírnak. A baj tehát nem az, hogy ez most nem sikerült - sokkal nagyobb problémának érzem, hogy az az elképesztő hidegvérű gyűlölet, ami a közbeszédet ellepte, most már a lelátókon is megjelent. Hiszen a sport és a szurkolás lényege éppen ez: teljesen mindegy, hogy ki ül mellettem, kilencven percig egyek vagyunk. Magyarok.
Persze sok mindent lehetne mondani, hogy mit hogyan kellett volna, ki hogyan döntött volna, ha Marco Rossi lenne (de nem az), vagy Dibusz Dénes, vagy Szoboszlai Dominik. Ők megteszik majd, ami az ő dolguk. A miénk az, hogy felfogjuk: aki csalódott, síró focistákat kigúnyol és degradál, beléjük rúg, annak elsősorban önmagával van problémája - ezt a betegséget kéne elsősorban, és mindenek előtt meggyógyítani. Aztán gondja lehet a Fidesz-kormánnyal és Orbán Viktorral, ami szíve joga. Ez a gyűlölet viszont abban a pillanatban rögeszmévé és betegséggé válik, amint leuralja az élet minden területét: a baráti kapcsolatokat, a közösségi élményeket, a családi viszonyokat és a munkahelyválasztást. És például a lelátókat. Van abban valami perverz, hogy még a sporteseményeken keresztül is csépelni lehet a kormányt.
Ami viszont fontos, hogy a magyar labdarúgó-válogatott nem Orbán Viktoré, Csányi Sándoré vagy Marco Rossié, nem tulajdona egyetlen személynek sem, akit a regnáló vezetésből gyűlölnek azok, akik most gúnyolódnak. A magyar válogatott a magyar embereké. Az enyém, a tiéd és mindenkié, azoké is, akik most szanaszét köpködik a gyűlöletüket. És ha a sikere és annak eufóriája mindannyiunk szívét megtölti, akkor a veresége is a miénk kell hogy legyen és el kell tudnunk hordozni azt.
Mindenekelőtt tisztelettel, hiszen ez a csapat az életét adta a pályán az írek ellen. Ahhoz azonban, hogy ezt tisztán lássa minden magyar szurkoló - pártszimpátiától függetlenül -, a gúnyolódóknak le kéne vennie az O1G szemüveget és magyarként (nem fideszesként, tiszásként, szociként vagy DK-sként) kiállni a lelátókra. Hiszen ez csak foci. És micsoda ereje van!
tags: #magyar #valogatott #kinos #vereseg
