A Manchester United felejthetetlen győzelmei: Történelem és dicsőség

A Manchester United Football Club Anglia egyik leghíresebb és legsikeresebb futballklubja. Hússzoros angol bajnok (Barclays Premier League, régebben Football League First Division), tizenegyszeres angol kupa-győztes (FA Kupa), háromszor nyerte meg a Ligakupát, háromszor Európa első számú kupasorozatát (BEK, Bajnokok Ligája) és kétszer a Kupagyőztesek Európa-kupáját.

A kezdetek és a klub születése

A Newton Heath-i székhelyű cég vasutasai 1878-ban futballcsapatot alapítottak. Nem bíbelődtek a névválasztással: Newton Heath (LYR) néven indultak el a halhatatlanság felé vezető úton. Ez utóbbiról persze fogalmuk sem volt, honnan is tudhatták volna, hogy 120 év múlva a világ leggazdagabb és legeredményesebb alakulataként létezik majd a klub. A fenti kitételből kiderült: ezen alakulatból nőtt ki a Manchester United!

Az 1885-ben profivá alakult együttes már másodszor próbálkozott meg a liga tagjai közé jutni. A gárda - amelynek akkoriban rengeteg walesi tagja volt, 1888-ban például a klub játékosai közül hatan is a pályára léptek a Skócia elleni válogatottban - még csak az Alliance Ligában szerepelt. Ez utóbbi lett 1892-ben "en bloc" az új második liga, immár a Football League keretein belül. Így lett ott tag a nevéből LYR rövidítést elvesztő klub is. A Newton Heath 1892 őszén már az élvonalban startolt, s lett utolsó. Ám legfontosabb mérkőzéseit már akkor is több mint háromezer néző előtt játszotta! A kiesést követő tíz éven át a második ligában vegetált az együttes. Még a színváltás (arany-zöldről fehér-fekete) sem hozta meg a szerencséjét.

A klub pénzügyi helyzete is egyre reménytelenebbé vált, ezért egy négy napos ünnepség keretén belül gyűjtésbe kezdtek az egyesület tagjai. A csapatkapitány, Harry Stafford bernáthegyijének a nyakába kötötték a perselyt. A kutya pedig annyira megtetszett a helyi sörgyárosnak, John Daviesnek, hogy azonnal megvette. De nem csak az ebet, hanem magát a klubot is, miután háromezer fontot invesztált az újjászülető egyesületbe. Az új klub a Manchester United nevet, s a később legendássá lett piros és fehér színeket kapta. Davies azonnal új játékosokat vásárolt, akik közül a legértékesebb vétel a kapus, John Sutcliff megszerzése volt. A Manchester United lassan élni kezdte az angol futballklubok mindennapjait, s egyre szebb napokról álmodott. Különösen azután, hogy az első évtizedek Matt Busbyja, Ernest Mangall a színre lépett. Fejébe vette, hogy sztárklubot csinál az Unitedből!

Az első aranykor Ernest Mangnall vezetésével

Az érdeklődés mindenesetre bizonyosnak tűnt. A Bristol City elleni második ligás meccset 40000 néző látta 1903-ban. A csapat 1906-ban visszatért az elitbe, s ezzel kezdetét vette a Busby-éra előtti legsikeresebb periódus. E korszakban már - az utókor számára legendává nemesült - sztárok játszottak a csapatban, mint Billy Meredith, aki 25 éven keresztül szerepelt a walesi válogatottban, vagy Harold Halse, aki hat év alatt három különböző klubban is FA-kupa-döntőt játszhatott. Meredith 1906-ban érkezett a helyi rivális Citytől a Unitedhez, akkori világrekordot jelentő 500 fontért. Érdekes, hogy a kor egyik legjobb játékosa egy bundabotrányt követően váltott klubot... Fura szerzet volt, annyi szent. Meredith vezérletével a United 1908-ban és 1911-ben bajnoki címet, 1909-ben FA-kupa-győzelmet szerzett. Különösen az FA-kupa elhódításának emlékét tartják azóta is nagy becsben a klubnál.

Az 1909-es FA Kupa-győzelem - Az első nagy trófea

A Manchester United 1909. április 24-én a Bristol City ellen játszotta a története első szövetségi kupadöntőjét. Kis túlzással csak az eredmény miatt lehetnek büszkék az utódok a sikerre, hiszen maga a mérkőzés minden idők egyik legdurvább fináléjaként vonult be a történelemkönyvekbe. Mit szépítsünk, össze-vissza rugdosták egymást a játékosok. Ugyanakkor azt sem árt felidézni, hogy a londoni Crystal Palace pályáján több, mint hetvenezer néző látta a finálét. A meccs egyetlen gólját Alex "Sandy" Turnbull lőtte a 22. percben, Harold Halse lécről lepattanó labdáját értékelve.

A sérült Turnbull egyébként csak az utolsó pillanatban, Charlie Roberts rábeszélésére vállalta a játékot. A csapatkapitány addig győzködte a csatárt, hogy ő lövi a győztes gólt, míg az elhitte. S úgy lett! (Turnbullnek rövid élet jutott e világban: 1917. május 3-án, az első világháború egy franciaországi csatájában a Manchester Regiment katonájaként hősi halált halt.) Nemcsak a középcsatár kínlódott térdsérüléssel, a balhátvéd Hayes is hősiesen küzdött. Ő például törött bordával játszotta végig a mérkőzés nagyrészét. De a mezőny legjobbja Billy Meredith volt! Tőle indult szinte minden akció, jobbnál jobb labdákat küldött középre. Meredithnek egyébként óriási tekintélye volt a csapatban: egykori klubtársai, Bannister, Burgess, vagy Turnbull éppen az ő kedvéért léptek át a Manchester Unitedbe - feketepénz fizetése miatt kitört botrányt követő eltiltásuk lejárta után. A walesi varázslót egyébként nemcsak klubtársak, de az egész angol futballtársadalom respektálta: Meredith volt az egyik úttörője a Player's Unionnak, vagyis a játékos-szakszervezet megalapításának, s egyik élharcosa lett annak, hogy a futballisták ne egyezzenek bele abba, hogy heti négy fontban maximálják a fizetésüket. Érdekes, hogy a szövetség (FA) nem nagyon lelkesedett a játékosok megmozdulásaiért, Charlie Roberts - az első United játékos, aki átvehette a bajnoknak járó trófeát, majd az FA kupát - a szakszervezet elnöke például mindössze háromszor játszott a válogatottban. A rossz nyelvek szerint azért, mert túl hevesen vitatkozott kollégái igazáért a hatalommal szemben.

A játékosokon kívül még egy úriembernek volt felbecsülhetetlen érdeme a sikerekben: a klub titkárának, Ernest Mangnallnak. Mangnall ifjú korában maga is futballozott, a Lancashire County gárdájának kapuját védve. Ám ettől még nem emelkedett nagy hírnévre. Később menedzserként dolgozott, 1903-ban a Burnleyt elhagyva került a Manchester Unitedhez. Roberts, Dick Duckworth és a kapus, Harry Moger megszerzésével fokozatosan erősítette a gárdát, amely 1904-ben és 1905-ben éppen hogy lemaradt a feljutásról a második vonalban. 1906-ban aztán - második helyen végezve a Division Two-ban - sikerült a terve: feljutott a MU az elitbe. Ám tudta, ha az élvonalban is a legjobbak között akar szerepelni, akkor további erősítésekre van szükség. Mangnall akcióba lépett, s addig győzködte Billy Meredithet, míg az igent mondott az átigazolásra. Ráadásul hozta magával Sandy Turnbullt, Herbert Burgesst és Jimmy Bannistert is. Köréjük építette Mangnall a klub első aranycsapatát, amelyhez fogható nem is volt egészen a Busby éráig. Maga John H. Davies is elégedetten szemlélte csapata virulását, a sikerek hatására minden korábbinál nagyobb beruházás mellett döntött. Hatvanezer fontot invesztált a csapatba, felépíttetve az Old Traffordot. Ám nem csak az angolokat nyűgözte le a csapat játéka. Az olasz Vittorio Pozzo, a földkerekség egyetlen kétszeres világbajnok szövetségi kapitánya - akkoriban egyszerű, kispénzű egyetemista volt a századforduló első évtizedét záró Angliában. Saját bevallása szerint nemcsak, hogy gyakorta csodálta a Meredith vezette Unitedet, hanem annak taktikai repertoárjából, technikai variációiból is átemelt saját, hajdani világverő csapatának készletébe!

Ingázás az osztályok között és a menedzserek váltakozása (1912-1945)

Mangnall 1912-ben a Manchester City kedvéért elhagyta a városi vetélytársat, mondván az első aranycsapat túljutott zenitjén. Igaza lett. A Manchester United 1913-ban még egyszer neki durálta magát, a 4. helyen végzett az első ligában, de a második világháború kitöréséig többnyire az élvonal és a második liga között ingázott, s az elitben a 9. helynél előrébb egyszer sem végzett. Például a játékosok vételi árát tekintve is. Az 1927-ben a Stockport Countytól szerződtetett Hughie McLenahan hátvédért három csomag jégkrémet fizetett!

Azonban inkább kellemetlen emlékek maradtak meg ebből a korszakból: 1915-ben négy futballistát - négy Liverpool játékossal együtt - eltiltottak bundázás miatt, majd sorra jöttek a kudarcok: 1922-ben, 1931-ben, 1937-ben is kiesett a csapat az elitből, bár mindig visszakapaszkodott. A mélypontot az 1933/34-es szezon jelentette, amelyben a Man United közel került ahhoz, hogy a harmadik vonalba essen. Ha május 5-én nem győzi le idegenben a Millwallt, még egy osztályt zuhant volna. Tulajdonképpen reménytelen helyzetből kapaszkodott vissza a gárda: a bajnokságban az utolsó öt mérkőzését veretlenül végigjátszva maradt csak bent a gárda, éppen a Millwallt a mélybe taszítva. A következő idényben már az ötödik helyen végeztek, és 1936-ban pedig vissza is jutottak az élvonalba. Túl nagy volt az ugrás, a következőben megint kiestek, de már csak egy szezonra. Még a világháború előtti utolsó ligabajnokságra visszakerültek a Division One-ba.

Érdekes s talán tanulságos, hogy a század első évtizedének végén elért sikerekhez képest a kifejezetten kiábrándító bő két és fél évtizedben nem változott sűrűn a "főnök" személye. Ernest Mangnall távozása után J. J. Bentley lett a klub főtitkára, majd 1914-ben John R. Robson lépett a parancsnoki hídra. Ő volt az első, aki a menedzser titulust használta - egyébként Matt Busby színrelépéséig ő volt a legtöbb ideig a vezető. 1921 októberében betegsége miatt adta át a helyét John Chapmannek, ám a klubtól nem szakadt el, utóda segítője lett. 1922-ben, működése első évében kiesett a MU a második vonalba, ám 1925-ben visszajutott, s a következő évben az FA-kupa elődöntőjéig menetelt játékosaival. 1926 októberében a klub levelet kapott a szövetségtől, melyben az FA közölte, meg nem nevezett, tisztázatlan ügyek miatt felfüggeszti Chapmant működésében. Nem volt mit tenni... Fél évig Clarence Hilditch játékos-menedzserként dirigálta a csapatot. Egyébként meglehetősen ritkán állította be magát a csapatba. Ám a klub végleges megoldást keresett, ezért Herbert Bamlettnek kínált szerződést. Bamlett korábban sikeres játékvezető volt - 1914-ben, 32 évesen dirigálhatta a kupadöntőt, ezzel bekerülve a rekordok könyvébe -, majd közepesen sikeres menedzseri karriert tudhatott magáénak. Walter Crickmer követte a sorban - mindössze egyetlen idény erejéig. Nem menedzserként - e posztot akkoriban nem töltötték be -, hanem klubtitkárként. Az 1958-ban, müncheni katasztrófában elhunyt Crickmer az elsőszámú tehetségkutatóval, Louis Roccával dirigálta a csapatot az 1931/32-es idényben, majd átadta a feladatot a skót Scott Duncannek. A Dumbarton, a Rangers FC, a Newcastle - majd az első világháború alatt egyetlen mérkőzésen a Manchester United - játékosa 1932 augusztusa és 1937 novembere között dirigálta a csapatot. A menesztése előtti tavaszon felvitte a gárdát az élvonalba, de ott már nem tudott jó eredményeket produkálni. Walter Crickmer lett újra a felelős a csapat irányításáért. A bajnoki eredmények feledhetőek, az 1926 óta a klubot szolgáló, széles látókörű futballtudor hosszú távlatokban gondolkodott.

A Busby-éra hajnala és az újjászületés

A II. A második világháború utáni korszakot joggal nevezhetjük Busby-érának! Sir Matt Busby - akkoriban persze még csak Matt Busby, egy skót bányász egyszeres válogatottságig jutott fiúsarja - tulajdonképpen két városban élte le húszas éveit. Manchesterben és Liverpoolban. Az Alpine Villa, majd a Denny Hibernian belső csatára 1928 februárjában, három hónappal 19. születésnapja előtt írta alá első profi szerződését a Cityhez. A már akkor is égszínkék mezt viselő klub soraiban, 1933-ban és 1934-ben élte meg pályafutása csúcspontját: előbb a veszteseknek, egy évvel később már a győzteseknek járó érmet vehette át a Wembleyben az FA-kupa döntője után. 1934-ben beválogatták a skót nemzeti együttesbe is. 1936-ban nyolcezer fontért szerződött a Liverpoolba, a vörösöknél már többnyire jobbfedezet volt. A háború kitöréséig 118 meccsen három gólt szerzett a Liverpool gárdájában, majd a nagy világégés alatt - hasonlóan a legtöbb kitűnő futballista társakhoz - a legkülönbözőbb együttesekben játszott úgynevezett háborús kölcsönjátékosként, wartime questként. Megfordult a Chelseaben, a Middlesbroughban, a Readingben, a Brentfordban, a Bournemouth & Boscombe Athleticban és a Hiberniansban is. Egyetlen hivatalos mérkőzését megtoldva hét, úgy nevezett - nem hivatalos - háborús válogatott meccsen dirigálta csapatkapitányként a skót válogatottat.

Fura időszak volt az, Busby például már 1945 februárjában a Manchester United szolgálatában állt, bár hivatalosan csak októberben nevezték ki. Busby égett a munkavágytól. A posztra lépve azonnal megkezdett egy igazi nagycsapat kialakítását. Attól a pillanattól kezdve csak a Manchester Unitednek élt. Pedig akkoriban nem volt könnyű egy életre beleszeretni egy klubba: közepes volt a játékosanyag, ráadásul német bombatámadások áldozatául esett az Old Traffordon lévő stadion. Menedzseri kinevezésekor még a hadsereg számvető őrmestere (company sergeant-major) volt, egyik ebbéli kötelezettségeként Olaszországba vitt játszani katonacsapatot. Ott találkozott az éppen Itáliában állomásozó Jim Murphyvel, a West Bromwich Albion válogatott jobbfedezetével, aki ellen többször is játszott hajdanán. Busby állást ajánlott Murphynek, aki igent mondott. 1946-ban, Angliába visszatérve azonnal a MU alkalmazottja lett.

Elsősorban a háború előtt is a klubban szereplő, a világháborúból visszatérő futballistákra számítottak. Stan Pearson, Charlie Mitten, Jack Rowley, Allenby Chilton és Johnny Carey köré építették a gárdát, de már a kezdet kezdetén kiemelték Walter Crickmer alapította Manchester United Junior Athletic Club legtehetségesebb növendékeit. Így került az első csapathoz John Aston, Johnny Moris és Joe Walton. Busby büszke volt játékosaira, arra, hogy a második helyen zárták az évet, de még fontosabbnak ítélte, hogy a kamaszokra épített tartalékcsapat megnyerte a középső ligát. Érezte, fényes jövő vár rájuk.

Busby menedzseri pályafutásának első hat évében az United egyszer sem szorult a negyedik helynél hátrább a bajnoki táblázaton - négyszer második, egyszer negyedik, majd 1952-ben bajnok lett, egyszer pedig megnyerte a kupát. Utóbbi lett a Man United első fontos sikere 1911-óta! Jóslata tökéletesen bevált, pedig már az első meccsük 13. másodpercében kiesésre álltak. Az Aston Villa szinte a kezdőrúgásból gólt szerzett. Ennek ellenére a szünetben már 5-1-re a United vezetett, s ha a csapat fel is engedte a Villát 5-4-re, végül 6-4-re nyert. Nem járt jobban a birminghamieknél a Liverpool (3-0), a Charlton (2-0), a Preston North End (4-1), s a Derby County (3-1) sem. A döntőben a kor egyik legjobb angol csapata, a Blackpool várta a Wembleyben közel százezer néző előtt a Vörös Ördögöket. A dátum sikert ígért az Unitednek: az elődök 39 évvel korábban ugyancsak április 24-én nyerték meg a kupát. Az a döntő a durváskodásról maradt emlékezetes, ez a pazar játékról. Carey, Rowley és Pearson az egyik, Johnston, Mathews és Mortensen a másikon. Busby legényei 4-2-re nyerték meg a meccset, elsőrangú játékkal. A 70. percben még az ellenfél vezetett 2-1-re, ám a hajrában Rowley, Pearson és Anderson góljával megfordította az eredményt. Akkoriban már senki sem vitatta, hogy a Busby, Murphy kettős keze alatt a Manchester United Anglia egyik legjobb csapatává érett. Maga Busby is nagyon "kapós" lett, az 1945-ben heti 15 fontért leszerződő menedzsert 1949-ben heti 50 fontért csábította a Tottenham. Még nagyobb kísértést jelentett az olasz válogatott kispadja. Bántotta, hogy néhányan kiálltak mellőle a sorból (a kupagyőzelmet követő két évben Johnny Morris akkori brit csúcsot jelentő összegért szerződött a Derbyhez, majd Charlie Mitten hajózott el a kolumbi...

Európai hódítás és a müncheni tragédia

A United legeslegelső alkalommal 1956-ban szerepelt az európai kupában. A klub döntését, miszerint szerencsét próbálnak más európai csapatok ellen is, nem követte osztatlan lelkendezés a ligában, tudniillik sokan attól tartottak, hogy negatív irányba fogja sodorni a hazai versenykiírások minőségét. A Vörös Ördögök legelső európai kupameccsüket a belga bajnok, Anderlecht ellen játszották le 10-0-s végeredménnyel. Matt Busby legénysége mind az 1956/57-es, mind pedig az 1957/58-as szezonban a BEK elődöntőjéig menetelt, de a klub 1957/58-as európai kupaidénye mindörökre a müncheni légikatasztrófához lesz köthető elsősorban.

Újrakezdés és Európa meghódítása (1960-as évek)

A tragédiából felocsúdva később szépen lassan elkezdhettek magasabb szakmai célokat is újra kitűzni Manchesterben, minek után Sir Matt Busby egy teljesen új csapatot épített fel. 1965/66-ban ismét sikerült az elődöntőig eljutni, majd újabb két év elteltével, 10 évvel a borzalmas események után a Manchester United felért Európa csúcsára első angol csapatként. Bobby Charlton két, George Best és Brian Kidd egy-egy góljával (utóbbi épp a 19. születésnapján) fantasztikus, 4-1-es győzelmet arattak a Vörös Ördögök a Wembley-ben a portugál Benfica csapata ellen, a legendás Eusebióval a soraiban. A BEK-döntő kezdőcsapata. A Vörös Ördögök győzelme történelmi jelentőségű volt az angol futball számára.

Hosszú böjt után a Bajnokok Ligája csúcsán

Azt követően, hogy a BEK-siker utáni szezonban, tehát az 1968/69-es kiírásban ismét eljutottak az elődöntőig - ott az AC Milan jelentette a végállomást -, igen hosszú böjt várt a Vörösökre, hiszen 24 hosszú esztendőn keresztül nem képviseltették magukat a kupában. Addigra már a sorozatot is átnevezték UEFA Bajnokok Ligájára. Az év, melyben ismét az elitsorozatban szerepelhetett a klub, 1993 volt. Az 1998/99-es barcelonai BL-döntőt a Nou Campban már elveszettnek hitte szinte mindenki - Sir Alex Ferguson és a játékosok biztosan a kivételt képezték -, hiszen 1-0-s hátrányban vette kezdetét a három perces ráadás a rendes játékidő leteltével. Ekkor érkezett két sarokrúgás, két Beckham-kanyarítás, egy Teddy Sheringham és egy Ole Gunnar Solskjaer gól, ami totális sokkhatást keltett elsősorban a Bayern játékosokban és szurkolóikban, a United jelenlévő 50.000 drukkeréből pedig őrületes extázist.

A harmadik Bajnokok Ligája trófea és további sikerek

Az újbóli BL-siker aztán csak nem akart összejönni a következő években a United számára. Címvédésükben a későbbi végső győztes, Real Madrid akadályozta meg őket a negyeddöntőben, miután az Old Traffordon 3-2 arányban tudtak győzni a spanyolok a visszavágón. 2008 májusában, Moszkvában aztán a Vörösök megszerezték történelmük harmadik végső győzelmét is a sorozatban, kereken 50 évvel a müncheni légikatasztrófa és 40 évvel az első BEK-győzelem után - méghozzá egy drámai tizenegyespárbajban a honi rivális Chelsea ellen. Ryan Giggs épp a finálén döntötte meg Sir Bobby Charlton rekordját, 759. alkalommal felöltve a vörös mezt.

Az Old Trafford - Az Álmok Színháza

Az Old Trafford stadion Manchesterben, a Manchester United FC hazai pályája. 74 310 fős befogadóképességével a legnagyobb klubstadion az országban és összességében a második a Wembley után. Európa tizenkettedik legnagyobbja. Az UEFA 5 csillagos minősítést adott a stadionnak. A stadion beceneve The Theatre Of Dreams (Az álmok színháza), amit Sir Bobby Charlton adott neki. 1910 óta a United hazai pályája, de 1941 és 1949 között a Vörös Ördögök a Manchester City otthonában, a Maine Roadon játszottak, a második világháború alatt szenvedett károk miatt. Az 1990-es és 2000-es években többször is bővítették a stadiont, a déli kivételével az összes lelátó nagyobb lett, amivel majdnem elérte az eredeti, 80 ezer fős befogadóképességét. A legtöbb néző a stadionban 1939-ben volt, mikor 76 962 fő tekintette meg az FA-Kupa elődöntőjét a Wolverhampton Wanderers és a Grimsby Town között.

A jövőben a stadion mellé egy új, 100 ezer férőhelyes arénát terveznek építeni, ami véglegesen átvenné az Old Trafford helyét, mint a United férfi csapatának otthona. Az Old Trafford egy FA-Kupa-döntőnek, két döntő-újrajátszásnak adott otthont és gyakran használták az elődöntők helyszíneként is a torna története során. Az angol válogatott mérkőzéseinek is adott otthont, itt tartottak több mérkőzést az 1966-os világbajnokságon, az 1996-os Európa-bajnokságon és a 2012-es olimpián is, illetve itt tartották a 2003-as UEFA-bajnokok ligája döntőt is. A labdarúgás mellett ligarögbi döntőjét is itt tartják minden évben, illetve a rögbi-világbajnokság eseményeit is az Old Traffordon rendezték 2000-ben, 2013-ban és 2022-ben. A legutóbbi tizenöt szezonban a Manchester United volt az átlagban legtöbb nézőt vonzó csapat hazájában, például a 2005/2006-os szezonban mérkőzéseik átlagos nézőszáma 68,765 volt.

A Manchester United trófeái

tags: #manchester #united #gyozott

Népszerű bejegyzések:

• Az Atlético Madrid védelmének kulcsfigurája
• Friss hírek a magyar női kézilabdáról
• Egyedi kulináris élmény Sopronban
• Orbán átigazolási spekulációi
• Tamási lovasélete és a díjugrató bajnokságok