A magyar vízilabda úttörői: A Ferencvárosi Torna Club és Markovits Kálmán öröksége
Nemcsak a labdarúgást köszönhetjük a briteknek. Ők voltak ugyanis azok, akiknek a fejében megszületett az az eretnek gondolat, hogy a futballt a vízben is lehetne játszani. Egészen pontosan 1870. május 12-én fektette le a Londoni Úszó Szövetség a vízi futball nevű játék első szabályait. Igen, akkor még vízi futballnak nevezték, ami csak annyiban hasonlított a mai vízipólóra, hogy vízben és labdával játszották. Elsődleges céljuk a már akkor is népszerű úszógálák műsorának a színesítése volt. Ez jól sikerült, a játék egyre ismertebb és népszerűbb lett, olyannyira, hogy a szabályait is elkezdték egyre jobban finomítani, amelyek eredményeképp az tényleg elkezdett hasonlítani a ma ismert sportághoz.
A brit szigeten belül az angolokon kívül a skótok is hozzátették a magukét a játék fejlődéséhez, hiszen 1877-ben egy William Wilson nevű újságíró Glasgow-ban az angoloktól függetlenül írt egy vízi futball szabálykönyvet. Ennek már nem úszógálák betétprogramja, hanem kifejezetten közönségszórakoztató önálló sport volt a fő célja. 1890-ben volt az első angol-skót válogatott mérkőzés, amelyet annak ellenére, hogy az angol szabályok szerint játszották, a skótok nyertek meg, akárcsak egy esztendő múltán a visszavágót.
A vízipóló megérkezése Magyarországra és az FTC megalakulása
Az angolok „vándorlásával” együtt terjedt a játék, illetve annak híre világszerte. Ausztráliába 1879-ben jutott el, Európa országaiba pedig sorjában, 1893-ban Németországba, 1894-ben Ausztriába, 1895-ben Franciaországba és Belgiumba, majd 1897-ben Magyarországra. Dr. Füzesséry Árpád, a Magyar Úszó Egyesület (MUE) elnökeként Bécsben látta meg az új sportot és egyből elhatározta, meghonosítja azt Magyarországon. Az elhatározásból tett lett, 1897-ben alakult meg a MUE vízipóló csapata. Kezdetben az úszócsapat tagjait két csoportra bontották, és az úszóedzések kiegészítéseként, erőnléti edzésnek alkalmazták a vízilabdát, majd bemutató mérkőzéseket kezdtek játszani. Az első hivatalos mérkőzést 1899. július 30-án, Siófokon, a Magyar Úszó Egyesület két csapata vívta.
A helyszín is sugallhatta, de tény, 1900-ban megalakult a Balatoni Úszók Egyesülete (BUE), majd szép sorban a többi csapat is, olyannyira, hogy a Magyar Atlétikai Szövetség Úszószakosztálya kiírta az első magyar vízilabda bajnokságot. Erre a szándékra nem mondhattak nemet a Ferencvárosi Torna Clubban sem, így 1904. július 1-jén megalakult az FTC vízilabda csapata, amely azonnal nevezett a szeptemberben lebonyolítandó bajnokságba. Abba a bajnokságba, amelyen négy csapat, az FTC-én kívül a BUE, a Postatakarékpénztár SE és a Budafok-Kistétény SE indult el. A sportág úttörője, a MUE nem tudott elindulni, mert éppen nem volt játékosa annak következtében, hogy a St. Louis-i olimpia kapcsán néhány játékosa (a póló mellett úszója is) elégedetlen volt a vezetőséggel és kilépett a klubból.
Az FTC első játékosai és az első bajnoki évek
Az FTC első játékosai Waizner Imre, Horn K. Lajos, Horváth Károly, Nagelbach Mihály, Erdős Miksa, Róna Zsigmond és Vargha Ferenc voltak. A hátvédek közül ismerős lehet Horn K. Lajos neve, nem véletlenül. Ő ugyanaz a Horn K. Lajos, aki akkor futballcsapatunk stabil játékosa volt, ő is bizonyította, hogy akkoriban univerzális sportemberek voltak tagjai az FTC-nek.
Az első vízilabda bajnokság háromfordulós volt, a Császár Fürdő adta a helyszínt. A bajnoki rajt hidegzuhannyal ért fel, hiszen az FTC 12:0-ra kikapott a BUE csapatától. A második meccs előtt reménykedett a csapat, hiszen a Budafok-Kistétény verhető ellenfélnek tűnt. A félidő ezt is igazolta, 3:0-ra vezetett az FTC, ám a vége mégis 4:3 lett, oda. A harmadik meccsre nem állt ki az FTC, így a történelmi első bajnokságot a negyedik helyen fejezte be. Egy esztendővel később hasonló volt a helyzet, négy csapat közül, ugyancsak pont nélkül a negyedik helyen végzett a csapat, a bajnok ismét az első győztes, a BUE lett, annak ellenére, hogy ekkor már a MUE is elindult.
Új alapok és a Speisegger-korszak kezdete
A második bajnokság végén az FTC-ben valami változott, rájöttek, ez így nem mehet tovább, sokkal tervszerűbben kell ebben a sportágban is a jövőt építeni. Ebből a megfontolásból kiindulva az utánpótlásra, a kemény edzésekre helyezték a hangsúlyt, olyannyira, hogy úgy döntöttek, amíg nem lesz versenyképesnek ítélt csapatuk, nem indulnak a bajnokságban. Ez az állapot három esztendeig tartott. Az FTC szorgalmas edzéseinek 1909-re érett be a gyümölcse, ekkor tudott kiállítani egy olyan csapatot, amely nyugodtan kihívhatta az egyeduralkodó MUE együttesét, amely meg is történt.
Az 1909-es magyar bajnokságot eldöntő mérkőzés egy MUE-FTC párharc volt, ahol a Fradi egy végig élvezetes, izgalmas összecsapáson 7:5 arányban vereséget szenvedett. Ez a vereség mégis más volt, mint az évekkel azelőttiek, ebben benne volt a remény. A remény, hogy vízilabdában is valós versengés alakulhat ki az egyesületek között, amely emelheti a sportág hazai színvonalát. Az élet úgy hozta, hogy még évekig nem volt valós versengés a magyar csapatok között, ám a magyar vízilabdázás színvonala mégis emelkedett, sőt világszinten is tényező lett. Fradista szívvel büszkén jelenthető ki, hogy a Ferencvárosi Torna Clubnak köszönhetően!
Az egész történet azon a szép őszi napon, 1909. október 10-én kezdődött, amikor a fentebb idézett bajnoki mérkőzés volt a MUE ellen. Az addig egyeduralkodó MUE csapatánál is látták, hogy az addigi előnyük odalett, a jövő záloga az ellenfélnél van. Fel is vetettek egy érdekes ötletet, fuzionáljon a két csapat, így jöjjön létre egy nemzetközileg is eredményes csapat. Az FTC vezetői hajlottak is erre, ám volt egy kikötésük, a fúzió csak az FTC neve alatt jöhet létre, amibe viszont a MUE nem ment bele. Belement viszont több játékosa, a nagynevű és hírű, osztrák állampolgárságú Freund Jacques, valamint az ifjú, nagy tehetségnek tartott Fazekas Tibor és Hégner Jenő, akik az FTC-hez igazoltak, tovább erősítve az amúgy is jó csapatot.
Az FTC vezetői komoly fantáziát láttak az ígéretes fiatalokból álló együttesben, ezért a továbblépés érdekében merész döntést hoztak: kinevezték a csapat élére az akkor 26 esztendős kapust, Speisegger Ernőt. Ez a kinevezés azt jelentette, hogy innentől kezdve Speisegger lett a csapat mindenese, vezetője, intézője és edzője egy személyben. Feladatai olyannyira megsokasodtak, hogy játékos karrierjével fel is hagyott. Kiderült, hogy ez a húzás fantasztikus volt, Speisegger Ernő elgondolásai maximálisan bejöttek, szervezőképessége, munkabírása páratlan volt, nem véletlenül nevezték el már akkoriban a vízilabda Malakyjának, a futballcsapat legendás intézőjére Malaky Mihályra utalva.
Speisegger alapelgondolása az volt, hogy a fejlődéshez minél több, komoly ellenfelekkel vívott mérkőzés kell. Mivel idehaza csupán egyetlen ellenfél volt, így a bajnokságok egyetlen meccsen dőltek el, a hazai lehetőségek nem jöhettek számításba, maradtak a nemzetközi összecsapások. Ha pedig nemzetközi mérkőzések, akkor azok legyenek a legjobb, európai hírű ellenfelekkel, így lehet igazán fejlődni. Az elgondolás teljesen ugyanaz, mint a labdarúgóknál ugyanazon időkből, hisz tudjuk, ők is akkoriban alapozták meg a magyar futball és a saját tekintélyüket szerte Európában. A történéseket ismerve elmondhatjuk, nemcsak az elgondolás, az eredmény is ugyanaz lett, az FTC a vízilabdában is megalapozta úgy a saját, mint a magyar póló tekintélyét.
Az első nemzetközi sikerek és a bajnoki cím
Kezdjük ezt az emlékezést a legelején, a legelső nemzetközi mérkőzéssel, amely még 1909. július 25-én volt. Nem annyira az FTC szervezte, hiszen a Budapesten vendégeskedő osztrák bajnokcsapat, az Austria eredetileg a magyar bajnok MUE-vel mérkőzött volna. Mivel azonban az osztrákok közül három, jónak tartott játékos is hiányzott, így ők kérték, hogy az akkor gyengébbnek tartott FTC legyen az ellenfelük.
1910, ahogy az előzmények ismeretében várható volt, a sikerkorszak kezdetének éve lett. Az FTC pólósai Európában számos nagy tornát nyertek és megszerezték első bajnokságukat. A nagycsapat, az aranycsapat, a sporttörténeti könyvek, publikációk csak így említik az 1910-ben kialakult FTC vízilabda csapatot. A nagycsapattá válásnak, mint már szó volt róla, előfeltétele volt a nemzetközi ismertség és elismertség, ami Speisegger Ernő alapvetése volt. Már 1910-ben több olyan külföldi csapattal találkoztak a pólósok, akik régebben és szervezettebben űzték ezt a sportágat. 1910. február 13-án jött el a nap, hogy a csapat először játszott külföldön mérkőzést a német Neurer SV Breslau ellen, amelyet 5:4-re megnyertek.
Majd benevezték az FTC-t az osztrák vízipóló bajnokságba, ahol 1910. március 13-án és április 3-án, Bécsben nagyszerű győzelmekkel nyitottak az Union ellen 5:1, az Amateur ellen 5:2 arányban. Nem volt megállás, a csapatot meghívták Magdeburgba egy nagy nemzetközi tornára, ahol négy nemzet hét csapata szerepelt. Résztvevő volt a német és svéd bajnok is, ám a tornát általános meglepetésre az FTC csapata nyerte, miután a döntőben 7:4-re legyőzte a német bajnok Germania együttesét. Az FTC csapata méltán lehetett büszke az idegenben kivívott sikerére, hiszen a résztvevő német, magyar, belga, svéd csapatok az illető országok legjobbjai voltak és így a kivívott győzelem értéke szinte felért egy kontinentális bajnoki küzdelemben kivívott győzelem értékével. Ezt erősítette a következő nagy diadal is Frankfurtban. Az FTC nevezett a „nagy frankfurti úszás” keretében megrendezett hármas vízilabda tornára, ahol rajta és a vendéglátó frankfurtiakon kívül a belga bajnokcsapat, a Cercle de Natation de Bruxelles vett részt, amely gyakorlatilag megegyezett az Európában elsők között jegyzett belga válogatottal. Eredmény? Az FTC 4:3-ra legyőzte a belgákat, végleg beírva magát az európai élcsapatok közé.
VÍZILABDA – Az FTC lett a fiúk ifjúsági bajnoka
A MUSZ és a bajnoki cím körüli viták
Gondolhatnánk, a fenti sikereknek Magyarországon mindenki örült. Valószínűleg igaz volt ez, ám néhány kivétel akadt. Sajnos ezeket a kivételeket a MUE és a MUSZ (Magyar Úszó Szövetség) keretein belül lehetett megtalálni, akik bizony furcsa dolgokat vittek véghez. Az egész ott kezdődött, amiről már szó is volt, hogy a két csapat (az FTC és a MUE) nem tudott megegyezni a fúzióról, aminek egyik következménye az lett, hogy a MUE három játékosa (Ádám Sándor, Hégner Jenő és Fazekas Tibor) az FTC-be igazolt. Nem egy időben, Ádám még 1909 augusztusában, Hégner és Fazekas 1910. január 9-én.
Ádám aztán 1910. március 13-án, Hégner 1910. április 10-én, Fazekas pedig 1910. február 13-án játszott először az FTC-ben, mindhárman külföldön. Miért érdekes ez? A MUSZ egy szabálya miatt, amely kimondta, hogy az átigazolást követően három hónapig ún. úszózárlatot kell tartani, ami azt jelentette, hogy ezen idő alatt itthon nem indulhattak nyilvános versenyen, pólóban nem vehettek részt hazai mérkőzésen. Nos, ennek ellenére mindhármukat eltiltotta a MUSZ, noha Ádámnál és Hégnernél a három hónap zárlati idő is eltelt. Ádám eltiltása 1910. július 20-ig, a másik két játékosé 1910. szeptember 1-ig szólt.
Ezen eltiltás következtében a MUSZ megtiltotta, hogy az FTC a három játékosát kivigye Frankfurtba a nagy megmérettetésre. Hanem azért, mert a frankfurti rendezők kérelemmel fordultak a MUSZ-hoz, hogy az eltiltást függesszék fel a torna idejére. A MUSZ engedett, de az indoklásban kimondta, hogy ezt a német egylet levelében és táviratában felhozott kényszerítő okok folytán, melyek szerint nevezett egyesület az eltiltás folytán rendkívül kellemetlen helyzetbe került volna, s így a kérelmet csakis a német szövetség és egyesületre való tekintetből adta meg, kimondva egyúttal, hogy ezt tisztán a németekkel fennálló jó viszony érdekében, nem pedig a FTC-re való tekintettel tette. Ezek után nyert az FTC! Joggal zenghetett, „Szép volt fiúk!”.
Ám itt még mindig nem ért véget a történet, egyeseknek ez nem nagyon tetszett. Fazekas és Hégner még az eltiltását töltötte, amikor az FTC-t augusztusban meghívták Drezdába a szász király által felajánlott vándordíjért folyó nemes küzdelembe. Az FTC a szövetséghez fordult, amelyik engedélyt adott arra, hogy két héttel az eltiltásuk lejárta előtt, augusztus 14-én Drezdában vízbe ugorhassanak. Meg is tették, az FTC az Austria ellenében hazahozta a vándordíjat.
Nem sokkal később, 1910. szeptember 5-én, a SportVilág arról tudósított, hogy a MUSZ kiírta az 1910-es vízipóló bajnokságot 1910. szeptember 18-ra, amelyet a MUSZ megbízásából az FTC rendez. A nagy ellenfél, MUE képviselői azonban megint érthetetlent húztak. Az úszószövetségben nagyon elszomorító jelenségek merültek föl mostanában. Olvasóink tudják, hogy a MUSz intéző bizottsága engedélyt adott két polójátékosnak arra, hogy az aug. 14-i drezdai versenyen a FTC csapatában játszhassanak, amihez különben 2 hét múlva már úgy is joguk lett volna. Elhihető-e, hogy akadt sportegylet, aki utólag ezt az engedélyt megfellebezte? Sajnos, igen. A Magyar Úszó Egyleté ez a dicsőség, hogy ezt megtette. És mit tett a szövetség tanácsa? Ez aztán csak az érdekes. Először utólag jóváhagyta az engedélyt, aztán kimondta, hogy azért mégis bünteti a 2 játékost. Erre voltak, akik a pólóbajnokságban való részvételtől akarták eltiltani őket. Ezt leszavazták. Az idézet két heti felfüggesztés szeptember 15-én lejárt, a bajnokságot szeptember 18-ra írták ki, gondolhatnánk, itt a zavaros történet vége. Pedig dehogy!
A bajnokságra két csapat, az FTC és a MUE szabályszerűen nevezett, szeptember 18-án azonban a meghirdetett időpontban a MUE nem jelent meg, nem volt mérkőzés. Kihirdették, a 1910-es vízipóló bajnokságot az FTC csapata nyerte. Nos, erre a MUE fellebbezett, mondván őket a rendező egyesület nem kellő időben értesítette a mérkőzés helyéről és idejéről. A MUSZ ezt a fellebbezést 10.12-én elfogadta, apró szépséghiba, hogy a fellebbezést tárgyaló ülésükre az FTC képviselőit meg sem hívták, őket meg sem hallgatták, a MUE bemondására ítéltek. A lényeg, hogy elsőfokon kimondták, nem bajnok az FTC. Az FTC vezetőit nem is az a tény bántotta, hogy megsemmisítették a bajnokságot, sokkal inkább az, hogy őket meg sem hallgatták, ezért megfellebbezték az elsőfokú ítéletet. Közben persze a vízben is bizonyították, hogy a MUE-nek nem sok keresnivalója van, hiszen a jogi procedúra ideje alatt, 1910. október 10-én, a MAC és a MAFC úszóversenyének a végén megmérkőztek a MUE csapatával és 6:1-re legyőzték. Jóval később ezt a mérkőzést tekintették bajnoki döntőnek, ám a fent leírtak szerint nem volt az. A MUSZ az FTC fellebbviteli kérelmét befogadta és 1910. december 31-én hozott döntésével az FTC vízipóló csapatát hivatalosan is bajnoknak nyilvánította.
Markovits Kálmán és Gyarmati Dezső öröksége: A magyar vízilabda aranykora
A magyar vízilabdázás történetében kiemelkedő szerepet játszottak olyan legendás alakok, mint Gyarmati Dezső és Markovits Kálmán. Az ő nevük elválaszthatatlanul összefonódik a sportág aranykorával, különösen az 1956-os melbourne-i olimpia eseményeivel, ahol a magyar csapat nemcsak sportsikert aratott, hanem egy forradalmi újítással is hozzájárult a vízilabdázás fejlődéséhez.
Huszonkilenc évesen főnök volt Gyarmati Dezső. Markovits Kálmánnal kettesben vitték azt a csapatot, Rajki Béla inkább csupán menedzselte a legendás együttest, minden idők egyik legjobb magyar válogatottját. Amelynek magasan a legjobb játékosa Gyarmati Dezső volt. Ergo a világ legjobbja. Öt olimpiai érem játékosként - három arany, egy-egy ezüst és bronz -, ennyit soha, senkinek nem sikerült nyernie vízilabdázóként. Rá aztán tényleg állt, hogy minden egyes poszton bevethető volt. Játékosként is, edzőként is, politikusként is, apaként és nagyapaként is, idősödő bajnokként is. Játékos pályafutásának második szakasza további két olimpiai éremmel Rómából, majd Tokióból, Eb-arannyal Lipcséből, valamint a legendás Fradi-korszak (elvégre a fontosabb politikai szervezetek által dédelgetett klubok mégsem fogadhatták soraikba a renitenst) eredményezte.
A legendás 1956-os melbourne-i olimpia idején Markovits Kálmán ötletét megvalósítva akkor és ott találtatott fel a zónavédekezés. Ennek hála nulláztuk le a szovjeteket, akik képtelenek voltak mit kezdeni ezzel, a korábban kivándorolt magyarok által gerjesztett őrült hangulattal, továbbá leginkább a Gyarmati Dezső vezérelte magyar gárdával. A mérkőzés 4:0 lett a vége. Ez a taktikai újítás, Markovits Kálmán markáns hozzájárulása a modern vízilabdázás alapjait rakta le, bizonyítva a magyar sportolók intellektuális és taktikai fölényét is. A magyar csapat küzdelmes, helyenként kirívóan kemény mérkőzésen 4:0-ra győzött a Szovjetunió ellen.
Gyarmati Dezső pályafutásának utolsó évében, 1968-ban még játszott is, edző is volt - természetesen bajnoki arany lett a vége. Méltóképp köszönt el a medencétől, és méltóképp indult az új élete, trénerként. Az 1972-es müncheni olimpián - ahol veretlenül lettünk ezüstérmesek - már ő vezette a válogatottat, bár hivatalosan Rajki Béla volt a főnök. Hogy aztán immár teljhatalmú kapitányként 1973-tól induljon az újabb sikerkorszak, világbajnoki aranyéremmel, Európa-bajnoki és Világkupa-diadalokkal, valamint csúcspontként az 1976-os olimpiai győzelemmel. Az olimpiai bronz Moszkvában kudarcnak számított - mennie kellett. Úgyhogy maradt a klubszint ismét: az addig középcsapatnak számító BVSC-t pillanatok alatt a korszakot uraló, BEK- és KEK-győzelmeket arató, Faragó Tamást és Csapó Gábort soraiban tudó Vasas legnagyobb ellenfelévé tette; 1985-ben pedig sikerült is megelőzni a zseniális angyalföldieket. A rendszerváltás kicsit távolabb vitte az uszodától, de a pólószövetségben vállalt feladatot, megalapította a Halhatatlanok Egyesületét, sporttörténeti könyvek kiadását menedzselte, közben pedig - 1999-ben -, amikor krízisbe került a csapat, leült a Fradi kispadjára. A döntő megvolt, az arany a BVSC ellen nem, 72 évesen alkalmasint ez sem akármilyen produkció.
Az idén júliusban még kijött a Margitszigetre, megnézni a válogatottat. A Benedek-csapat menetelése idején már kórházban volt. Kárpáti Gyurika még augusztus 5-én az ágya fölé hajolva fülébe súgta: „Megnyerték a fiúk. Világbajnokok lettek.” A keze szorításával jelezte: igen, értette, örül neki. Méltó befejezés. Egy magyar vízilabda-arany emlékét vitte magával az utolsó, nagy utazásra.
