A labdarúgás eredete és fejlődése: Mikor találták fel a focit?
A futball kétségtelenül a legnépszerűbb sport a világon, mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a különböző versenysorozatok és bajnokságok, amelyeket emberek milliói követnek nyomon nap mint nap. Számtalan olyan eleme van a futballnak, ami természetes a mai nézők számára, holott korántsem volt mindig evidencia. A labdarúgás óriási népszerűségnek örvend az egész világon, melynek elterjedése nagyban köszönhető az egyszerűségének. A futball az a sport, amit kicsik és nagyok, fiatalok és idősek, nők és férfiak, valamint szegények és gazdagok egyaránt elérhetnek.
Népszerűségét széleskörű elérhetőségének is köszönheti, hiszen a Föld bármely pontján játszhatják, az utcákon, a kertekben éppúgy, mint a kül- és beltéri pályákon, vagy akár a virtuális térben is. Tekintve, hogy a játékhoz csak egy labdára, néhány játékosra, és egy kis szabad területre van szükség, nem meglepő, hogy a sport könnyen elterjedt szinte mindenhol. Bár nehéz elképzelni a világot futball nélkül, mégis nagyon fiatalnak számít ez a sport az emberiség történelmében.
A labdajátékok ősi gyökerei
A labdajátékok régóta szerves részét képzik az emberiség játékkultúrájának. Bár az angolok büszkén hangoztatják, hogy ők a modern futball megalkotói, valójában már sokkal korábbi feljegyzések is születtek a játék kezdetleges formáiról. Írásos feljegyzések tanúsága szerint, mint ahogy sok egyéb téren, a labdarúgás kezdeti formáiban is a kínaiak voltak az elsők.
Cuju - Kína ősi labdajátéka
A FIFA szakemberei szerint az első kezdetleges focit Kínában játszották. Valójában a labdarúgás legkorábbi típusa a „Cuju” volt, amelyet Kínában a Han-dinasztia idején, i.e. 206-tól i.sz. 220-ig játszottak. A cu-künek („rúgni labda”) nevezett játékot egy szőrrel és tollal kibélelt bőrből készült labdával játszották. A „Cuju” szó szerint „rúgott labdát” jelent, és a labdarúgás egyik legkorábbi formájának számít.
A császár állítólag a katonái kiképzéséhez használta fel ezt a labdajátékot, ezzel fejlesztette a harcosok állóképességét, ügyességét. A játék lényege pedig az volt, hogy egy, a pálya közepén elhelyezett hálóba vágott, 40-60 cm átmérőjű lyukon juttassák keresztül a játékosok a labdát. Csak úgy mint manapság, tilos volt a kéz használata, a labdát a láb, fej, hát és váll használatával, cselezgetve kellett a célba eljuttatni. A játékosok lábbal, fejjel, mellel, ököllel érhettek hozzá a labdához, nyitott tenyérrel azonban nem. A cuju katonai kiképzés részeként szolgált, ahol a katonák passzolgattak és dekáztak a labdával.
Episkyros és Harpastum - Görög és Római előzmények
Az ókori görögök sportosságáról mindenki tud, meglepő módon azonban az európai futball gyökereit nem náluk kell keresnünk. Az ókori Görögországban is létezett egy a futballhoz hasonló játék, amelyet „Episkyros”-nak hívtak. A kifejezés „közös labdát” jelent, és két, a futballhoz hasonló létszámú (12-14 fős) csapat vett részt benne. Itt azonban fontos megemlíteni, hogy a játékosok használhatták a kezeiket. Spártában már szervezett versenyeket is rendeztek - ezek tekinthetők a futball legkorábbi előzményeinek.
A játék később Rómába is eljutott, ahol harpastum néven vált népszerűvé, és a Római Birodalom terjeszkedésével együtt egész Európát "megfertőzte". A római légionáriusokról tudjuk, hogy gyakran játszottak szőrrel bélelt felfújt hólyaggal.
A foci feltalálásáért komoly eséllyel szállnak ringbe a közép-amerikai guaraní indiánok is, akik két törzsi háború között boldogan fociztak a prérin. Ők egyenesen azt állítják, hogy az angolok tőlük vették át a foci ötletét. Jezsuita hittérítők feljegyzéseiből tudjuk, hogy az indián férfiak a mise után gyakran játszottak egy kaucsukból készült gumigömbbel.
Középkori előzmények Európában
Egészen a középkorig kellett várni, amíg Angliában és Franciaországban egy, a pogány hagyományokon alapuló szokás kezdett kialakulni. Eszerint tél végén, de legkésőbb tavasszal egy bőrlabdát töltöttek meg különféle anyagokkal, kóccal, szőrrel, tollal, amik a rontást és az ártó szellemeket szimbolizálták. Az angol foci kezdetén nem a játék öröme, inkább a rontás elűzése játszotta a legnagyobb szerepet.
Az eseményen - aminek a célja az volt, hogy a településtől minél messzebb rugdossák el a bőrbatyut, mielőtt az szétesne -, részt vett a falu apraja-nagyja. Úgy hitték, hogy aki a legnagyobbat tudja rúgni az ártó gömböcbe, az lesz a leginkább ellenálló mindenféle bajjal, betegséggel szemben. Éppen ezért aztán beleadtak apait-anyait. Idővel annyira népszerű lett ez a játék, hogy már nem csak a jeles napon rúgták a bőrt, hanem hétköznapokon is, sőt falvak közti mérkőzéseket is rendeztek, ahol előfordult, hogy több százan játszottak egyszerre, és a falu túloldalán lévő kapuba kellett eljuttatni a labdát.
Ez a népi mulatság a XIV. században ért véget, amikor is mindkét országban betiltották, mondván túl durva, sőt mi több, ördögi mulatság. A „football” szó első írásos említése 1314-ből származik: Nicholas de Farndone, London polgármestere egy rendeletben tiltotta meg a futballt, mert a játék rendszeresen zavargásokhoz vezetett. Ezek a „meccsek” egyáltalán nem voltak kedélyes versenyek, inkább durva tömegverekedések kerekedtek belőlük - gyakorta halálos áldozatokkal. Az igazi foci fanatikusokat még a börtönbüntetés sem tántoríthatta el a játék örömétől. A 15. századból még egy latin nyelvű feljegyzést is őriznek a foci leírásáról, ami szerint már kijelölt pályán játszanak a játékosok, és csak lábbal érhetnek a labdához. A meccsek durvasága azonban továbbra sem szelídült, gyakoriak voltak a komoly sérülések és halálesetek a pályán. A játékosok gyakran megkéselték egymást meccs közben. Az angol sporttörténészek ezt a korszakot „folk football”-nak, azaz népi futballnak nevezik, megkülönböztetve a modern játéktól.
Calcio - a reneszánsz Firenzében
A mai formájára leginkább emlékeztető, Európában az első, körülhatárolt pályán, mérkőzésvezetővel játszott labdarúgó játékokat Firenzében játszották, a neve calcio volt. Míg Michelangelo a freskóin ügyködött, kevésbé tehetséges kortársai a bőrt rúgták a város terein. Itt már komoly szabályai voltak a játéknak, sőt játékvezető gondoskodott azok betartásáról. A létszám nagyobb volt, mint manapság, ugyanis a csapatok egyenként 27 játékosból álltak, melyek szerepe a következőképpen oszlott meg: elől 15 csatár, a második sorban 5 fedezet, mögöttük 4 védő, a negyedik sorban újfent 3 védő, közülük pedig a középső volt a kapus. Csak ő érhetett hozzá kézzel a labdához, a többi játékos csak rúghatta, illetve ököllel üthette. A bíró szigorúan betartatta a szabályokat, figyelte és számolta a gólokat és a büntetőpontokat is. A lényeg: az egész játék zeneszó mellett zajlott, ugyanis egy komplett zenekar játszott a meccs alatt.
A modern futball születése Angliában
A labdarúgás - amelyet egyesületi futballnak vagy focinak is neveznek - mai formájában Angliában jelent meg először, amikor a Labdarúgó Szövetség 1863-ban létrehozta a megfelelő szabályrendszert. A modern labdarúgás közvetlen elődje az angliai diákok sportszeretetének köszönhetően fejlődhetett ki még az 1820-as években. A pálya nagyságát és a résztvevők számát is meghatározták, illetve megalapították az első amatőr futballklubokat.
A szabályok létrehozása előtt Angliában különféle futballmeccsek léteztek, amelyeket az állami iskolák gyepén játszottak, de a szabványosított előírások hiányában a meccsek meglehetősen kaotikusak voltak. Számos típusa létezett, mint például a cambridge-i és a sheffieldi szabályok, ezek az eltérések pedig gyakori zavarodottságot és nézeteltéréseket okoztak a játékosok között. A mostani szabályok alapját a 19. században foglalták írásba Cambridge-ben, 1848-ban. Ekkor az angol Ebenezer Cobb Morley, a Mortlake klub kapitánya, a Bell’s Life című lapban javasolta, hogy a futballnak, hasonlóan a kriketthez, legyenek egységes szabályai.
Bár biztosan senki sem tudja állítani, hogy valóban ő találta fel a futballt, Ebenezer Morley-t tartják mégis a labdarúgó szövetségek atyjaként. Morley volt a Barnes Football Club alapítója, és a Bell's Life című újságnak írt levele indította el azt a történelmi találkozót, amelyen meghatározták az új szabályrendszert. Az összejövetelre 1863. október 26-án került sor a londoni Great Queen Street-i Freemasons' Tavernben, ahol 12 klub képviselői ültek össze. Tizenegyen megegyeztek abban, hogy megalapítják a Football Associationt (FA), a futballszövetséget, és céljuk a szabályok egységesítése volt.
Íme az FA-t alapító tizenegy klub:
- Barnes
- Blackheath
- Blackheath Proprietary School
- Civil Service Football Club
- Crusaders
- Crystal Palace (nem összetévesztendő a Crystal Palace Football Clubbal, amelyet 1905-ben alapítottak)
- Kensington School
- Forest Football Club (Leytonstone) (amelyből később Wanderers Football Club lett)
- No Names Club (vagy N.N. Kilburn)
- Percival House (Blackheath)
- Surbiton
Morley lett az FA első titkára, majd második elnöke. Ő írta az első szabálykönyvet, a Laws of the Game-et, amely többek között megtiltotta a kézhasználatot, ezzel pedig végleg elvált a futball a rögbitől. A végleges, mindenki által elfogadott szabálykönyvet John Charles Thring alkotta meg. A XIX. század végéig megszületett a ma is használatos szabályok többsége, a foci pedig Európa-szerte utolérhetetlen népszerűségre tett szert, így teljesen kiszorította az érdeklődés középpontjából a többi labdajátékot. Ezután jött 1888-ban a Football League, a világ első profi bajnoksága.
A labdarúgás globális terjedése és intézményesülése
A játék hamar meghódította a világot: tengerészek, vasutasok és brit munkások révén Európától Dél-Amerikáig elterjedt. Napjaink futballját világszerte a FIFA irányítja, amelyet 1904-ben alapítottak, pontosan 41 évvel az FA után. Azóta természetesen a sportág szabályai fokozatosan fejlődtek (a legutóbbi változtatás a VAR bevezetése volt), a futball többé-kevésbé megtartotta általános felépítését és céljait. A játéktörvények úgynevezett „őre” a Nemzetközi Futballszövetségi Testület (IFAB-International Football Association Board), ezt a FIFA, valamint a négy brit labdarúgó szövetség (Anglia-FA, Skócia-SFA, Wales-FAW és Észak-Írország-IFA) irányítja. Azóta is a világon egyedülálló joggal változtathatják a labdarúgás szabályait.
A futball világszerte terjedt, és ennek a folyamatnak a felgyorsulásával született meg a Nemzetközi Labdarúgó Szövetség, azaz a FIFA, amelyet 1904-ben alapítottak meg. A FIFA nemcsak a sport globális egységesítésében játszott szerepet, hanem a nagy nemzetközi tornák, például a világbajnokság megszervezésében is kulcsfontosságúvá vált. Az első labdarúgó-világbajnokságot 1930-ban rendezték meg Uruguayban. Ekkor a döntő meccset Uruguay és Argentína játszotta (4:2), és a torna azóta is a sportág legnagyobb eseményének számít. A világbajnokság négyévente zajlik, és a világ minden tájáról érkező válogatottak mérik össze tudásukat.
1992-ben az angol Premier League megszületése forradalmasította a sportot: a bajnokság immár televíziós termékként, látványos show-ként működött a Sky Sports támogatásával. A Bosman-döntés (1995) liberalizálta az átigazolási piacot: a játékosok szabadon válthattak klubot szerződésük lejárta után, és eltörölték az uniós kvótákat. Az évtizedek során a sport nemcsak a legnépszerűbb, de a legjövedelmezőbb show-biznisz is lett a világon.
Napjainkban is a világon emberek milliói űzik amatőr és profi szinten. Emberek ezrei mentek ki egy-egy meccsre, hogy szurkolhassanak kedvenc csapataiknak. A FIFA becslése szerint 265 millió aktív játékos rúgja a labdát világszerte, míg az európai piac értéke a 2023/24-es szezonban 38 milliárd euróra nőtt. A foci iránti csillapíthatatlan, sőt, növekvő elhivatottságot mutatják a számok is: az Európai-Labdarúgó-szövetség (UEFA) tagszövetségeiben összesen 50 millió az igazolt labdarúgók száma. Az új technológiák, mint például a videóbíró (VAR), segítenek abban, hogy a játék még igazságosabb legyen, miközben a sport továbbra is alkalmazkodik a modern világ változásaihoz.
A modern futball taktikai evolúciója
A foci sokat változott az idők folyamán, most sorra veszünk néhány taktikát, amely alapjaiban változtatta meg a játékot.
A passzjáték megjelenése
A modern futball többnyire a passzjátékra épül, de nem mindig volt ez az alapértelmezett megközelítés. A korai futball mérkőzések főleg a cselezésről szóltak. A labdát birtokló játékos direkt módon a kapura tört, míg a csapattársak többnyire azt a feladatot kapták, hogy hátul biztosítsanak és visszaszerezzék a labdát ha a futó játékos elveszítette. A 19. században a labdát birtokló csapat játéka inkább hasonlított a rögbihez, mint a modern focihoz: csak ritkán passzoltak és lényegében ez az utolsó opció volt.
Közben azonban kifejlesztettek egy alternatív megoldást. Az 1870-es években a Queens Park uralta a skót focit és adta az összes játékost az angolok elleni 1872-es mérkőzésükhöz. Az angol játékosok sokkal erősebbek voltak, de kezdetlegesebb stílusban futballoztak, a skót játékosok viszont teljes mértékben csapatként mozogtak. Párokban támadtak és futás közben egymásnak passzolgatták a labdát. Ez a gondolat szokatlan volt az angol játékosok számára, nem volt ismerős számukra ez a koncepció. Ugyanakkor az ötlet, hogy a labdát át lehet passzolni a jobb helyzetben lévő csapattársnak széles körben elterjedt. Kétségtelen, hogy a játékelemek ezen kombinációja maximalizálta a játékosok tehetségét és nagyobb harmóniát teremtett a csapatokon belül. Az ötlet meggátolhatatlanul elterjedt Nagy-Britanniában, majd szerte Európában.
A WM-formáció
Miközben a taktika és formáció néha gyakorlatilag felcserélhető, a leginkább szembetűnő taktikai változások sokkal inkább a stílusról és nem pedig a formáról szóltak. A WM kivételt jelent. A piramis rendszer - lényegében 2-3-5 - egészen az 1920-as évek közepéig uralkodó rendszer volt, amikor hoztak egy fontos változást a lesszabályban, ennek értelmében három helyett kettő játékosnak kellett csupán az ellenfél játékosa és a kapu között tartózkodnia. A 20. század elején lévő csapatok felismerték ugyan a lescsapda erényeit, de ez a változtatás megnehezítette és kockázatossá tette a lescsapda tökéletesítését. A változtatás miatt ugyanis sokkal gyorsabban támadhattak a csapatok.
Az Arsenal menedzsere, Herbert Chapman felismerte, hogy az új lesszabályhoz mindenképpen alkalmazkodni kell. Chapman úgy döntött, hogy az egyik védőjét - aki eddig a középpályás trió közepén helyezkedett el - visszavonja mélyebbre a két szélső védő közé, azáltal háromvédőssé alakítva a játékrendszert. Ez alapjaiban megváltoztatta a védekezésben a felfogást és sokkal szilárdabb alapot biztosított a csapat többi részének.
Mivel a középpályáról egy játékost vissza kellett vonni és gyengült ez a csapatrész, a belső támadók visszaléptek a középpályára, ezzel egy előre tolt csatár és két szélső maradt a támadósorban. Így alakult ki a 2-3-2-3, más néven WM. A csapatokban immáron elegendő számú védő volt hátul és megerősítették a középpályát is. Ettől kezdve már beszélhettünk folyamatosan támadó csapatokról.
A magyar Aranycsapat forradalmi újításai
Magyarország 1953-as, 6-3-as diadala Anglia ellen a futballtörténelem egyik leghíresebb mérkőzése, ahol Angliát nagyon megverték taktikailag. A döntő tényező viszonylag egyszerűen összefoglalható: sikerült a magyar csapatnak összezavarnia Angliát azzal, hogy a kulcsszereplőket olyan poszton szerepeltették, amivel a hazai csapat nem tudott mit kezdeni. Bár nem Hidegkuti Nándor volt a csapat első számú sztárja, Magyarország hihetetlen teljesítményében kulcsfontosságú szerepet játszott. Ő viselte a 9-es mezt, az elvárás az lett volna, hogy csatárként fizikai párharcot kell vívnia az angol belső védőkkel.
Ehelyett az angol belső védőtől, Harry Johnstontól távol helyezkedett, gyakorlatilag extra középpályásként, óceánnyi területen, ennek köszönhetően folyamatosan meg tudta játszani a másik négy támadót. Védekezésben is csinált a magyar csapat szokatlan dolgokat. Zakariás József középpályás volt papíron, a pályán azonban mélyebben helyezkedett el, gyakorlatilag második belső védőként, ami lehetővé tette a szélső védőknek, hogy nagyjából ott szerepeljenek, ahol ma is. Ez az ötlet gyorsan elterjedt, a hátsó négyes gyakorlatilag alapértelmezett gondolattá vált világszerte. Magyarország teljesítménye még ennél is jelentősebb volt, ugyanis népszerűsítették a labda nélküli mozgást ahelyett, hogy közvetlenül az ellenfél ellen játszottak volna.
Catenaccio - a retesz
A Catenacciót - jelentése ajtóretesz - gyakran használják a védekező felfogású futball szinonimájaként, pedig ez valójában egy különleges játékrendszer volt, ami megváltoztatta a csapatok védekezésbeli felfogását és javarészt a söprögető köré épült. A védelmi vonal mögött elhelyezkedő söprögető gondolatával először az osztrák edző, Karl Rappan kacérkodott, végül az olasz Nereo Rocco tette népszerűvé Olaszországban a Triestinával, rendszerét folyamatosan fejlesztve, megőrizve a söprögető gondolatát.
A rendszert az argentin Helenio Herrera fejlesztette tovább az Internél. Az ő verziójában a söprögető a védelmi négyes mögött helyezkedett el, szigorú emberfogásos védekezés és agresszív, fizikális futball jellemezte. A söprögető maradt "tartalék" játékosként hátul, hatékony biztosítást adva a csapat védekezésének. Ez elkerülhetetlenül azt jelentette, hogy az Inter hátrányban volt a pálya felsőbb részeiben és problémát jelentett a középpálya irányítása, illetve az emberfölényes szituációk megtalálása támadásban. Herrera sokat panaszkodott, hogy azok, akik lemásolták a taktikáját a kelleténél kevesebb figyelmet fordítanak a támadásokra, szinte csak és kizárólag a védelemben lévő extra emberre fókuszáltak. Eközben nem alkalmaztak támadó felfogású szélső védőket, akik gyors támadásépítést tehettek volna lehetővé. Mindazonáltal rengeteg csapat figyelt arra, hogy hátul túlerőben legyenek és lehetőleg ne kapjanak gólt.
Totális futball
Talán a legnagyobb tisztelettel emlegetett taktikai innováció a futball történetében Rinus Michels totális futballjához köthető, amit az Ajaxszal, Barcelonával és Hollandiával alkalmazott, kiterjesztve az emberfogás korlátait. Michels csapatában egyik játékosnak sem volt fix posztja, folyamatosan cserélgették a posztjukat, ezzel megbomlasztva az ellenfelek formációját. A játékosoktól elvárták, hogy képesek legyenek játszani a védelemben, középpályán és támadásban, amivel hihetetlenül univerzális csapatot hoztak létre: Hollandia már a támadókkal megalapozta a védekezést, a védőkkel pedig a támadásokat.
Bár néha úgy tűnik, hogy a játékosok spontán mozogtak arra amerre akartak, a valóságban sokkal rendszerszerűbben működött. A játékosok a "vertikális" vonalakban cserélgették a pozíciókat - például ha egy jobbhátvéd felfut szélen, akkor az eredetileg előtte jobb szélen elhelyezkedő középpályás foglalta el a helyét. Oldalirányba viszonylag ritkán cseréltek helyet. Ennek a stílusnak a nemrég elhunyt Johan Cruyff volt az arca, gyakorlatilag egy visszavont középcsatár volt, aki a pálya minden szegletében megfordult, nem ritkán egészen mélyen is. A csapattársai a mozgására lényegében azzal válaszoltak, hogy az üressé váló területekre befutottak. Ez volt a rendszer kulcsa - mindig meg kellett találni az üres területeket.
Tiki-taka és a modern kontratámadások
A Barcelona és Spanyolország modern labdarúgásának fejlődését ezekben az innovációkban meg lehet találni, 2008 és 2012 között azonban minden korábbinál nagyobb hangsúlyt fektettek a labda megtartására. A Barcelona célja az volt, hogy túlterhelje a középpályát, folyamatosan több játékosuk legyen a középső területeken, így biztosítva a labdabirtoklást. Ennek megfelelően ellentámadásokat ritkán vezettek, gyakran döntöttek úgy, hogy az üres területek támadása helyett, inkább középen tartják a labdát.
Miközben a Barcelona taktikája megkérdőjelezhetetlenül a támadásról szólt, addig a spanyol válogatottnál a labdabirtoklás a védekezést alapozta meg. A 2010-es világbajnokságot úgy nyerték meg, hogy csupán 8 gólt szereztek 7 mérkőzésen (ebből egy hosszabbításban esett), ugyanakkor mind a négy egyenes kieséses szakaszban vívott mérkőzésükön kapott gól nélkül hozták le a találkozókat. Hamarosan a legtöbb csapatnál fontos lett a labdatartás. Erre már ki is találták az újabb megoldást: egyre több csapat építi a támadásait a kontrákra, köztük a Barcelona is sokkal direktebben futballozik.
A magyar labdarúgás történetének fontosabb állomásai
Magyarországon az első írásos emlék a labdarúgásról 1879-ből származik, Molnár Lajos egyik szakmunkájában említi meg. A második legfontosabb esemény 1885. június 16-a volt, amikor megalapították az Újpesti Torna Egyletet. A magyar labdarúgó válogatott első meccsét 1902. október 12-én játszották Ausztria ellen Bécsben, a végeredmény 5:0 lett Ausztria javára.
Az 1938-as világbajnokságon Magyarország ezüstérmet szerzett, Olaszországgal szemben az eredmény 4:2 lett. Az 1952. évi nyári olimpiai játékokon aranyérmes lett a magyar válogatott, a jugoszláv válogatott ellen játszott, az eredmény 2:0 lett, a gólszerző Puskás és Czibor volt. A magyar válogatott legnagyobb sikere Anglia ellen volt 1953. november 25-én, amikor is 6:3 arányban nyertünk az angol válogatottal szemben. Az 1954-es labdarúgó világbajnokságon az NSZK-val szemben már a 9. percben vezettünk, így is csak ezüstérmesek lettünk. Az 1964-es olimpián ismételten aranyérmet szerzett Tokióban Csehszlovákiával szemben a magyar válogatott (2:1). Az utolsó olimpia szereplés az 1966-os atlantai olimpián volt.
tags: #mikor #talaltak #fel #a #focit
