Az NBA Hardwood Jelentése: A Parkettától a Gyűjtői Darabokig

Az "NBA Hardwood" kifejezés a kosárlabda világában számos jelentéssel bír, amelyek túlmutatnak a sportág fizikai közegén. Magában foglalja a játéktér klasszikus parkettáját, legendás játékosok beceneveit, retro mezek gyűjtői sorozatait, sőt, még modern pénzügyi termékeket is. Ez a cikk feltárja a kifejezés különböző aspektusait, bemutatva az NBA fejlődését a kezdetektől a mai, globálisan elismert ligáig, miközben kiemeli a "Hardwood" örökségét a sportágban és a gyűjtői kultúrában.

A parkettán: A kosárlabda játék evolúciója és a pozíciós forradalom

A kosárlabda fejlődése évtizedek óta folyamatos átalakuláson megy keresztül: a kevésbé dokumentált korszakoktól napjaink globálisan elismert, rendkívül fogyasztható és taktikai szempontból is kiemelkedő minőségű játékáig hosszú út vezetett. Jelen cikkünk középpontjában a pozíciós forradalom áll, amely meghatározó tényezőként formálta át a modern NBA-t.

A kezdetek és a három pozíció

Az 1890-es években, amikor e csodás játékot megálmodta, James Naismith alapvetően három pozíciót különböztetett meg: hátvédek (guard), csatárok (forward) és centerek. Természetesen ezeknek a posztoknak a szerepeit elsősorban a magasság és a fizikai adottságok határozták meg, ez a felfogás pedig az azóta eltelt időszak nagy részében igaz is maradt.

• Az alacsony guardok voltak az elsődleges labdakezelők, nemes egyszerűséggel csak azért, mert alacsonyabban volt a súlypontjuk, alacsonyabban tudták pattogtatni a labdát, így kevesebb esély volt arra, hogy a levegőben ki tudják ütni azt a kezeik közül a védők.
• A csatárok általában középmagasak voltak, akikre, ha minden kötél szakadt, rá lehetett bízni azt a néhány középtávoli dobást, amit az akkori játék elbírt, ráadásul fizikális védekezést is tudtak a túloldalon nyújtani.
• A centerek a mezőny legmagasabbjai voltak, termetükből fakadóan pedig két fontos szerepük volt: hogy labdás zárások után leválóként tépjék szét a gyűrűt, valamint, hogy védekezésben pusztító erejű munkát végezzenek a palánk alatt, látványos blokkokkal, lepattanókkal, különösen az alacsonyabbakra kiváltva.

Ez a típusú játékkép arra is rámutat, hogy bár sokan azt gondolják, hogy a klasszikus, ötposztos játékkal indult meg az NBA a világmegváltás útján, a sportág kezdeti szakaszában csak három poszt létezett - és mind utóbb kiderült, bár ez idővel változott, de nem utoljára tapasztalta meg a játék ezt az alapkoncepciót.

A centerek dominanciája és a 24 másodperces támadóóra

A centerek voltak a játék középpontjában, minden az ő méretükön és paramétereiken alapult, éppen ezért minden sikeres csapat legjobb játékosát a gyűrű alatt kellett keresni: a 208 centis, 112 kilós George Mikan nemcsak posztjának úttörője, hanem az NBA első szupersztárja is volt, vele az élen a Minneapolis Lakers hat év alatt öt bajnoki címmel indította be a franchise igencsak gazdag történelmét.

A játék fejlődésének első komolyabb állomását 1954-ben kell keresnünk, amikor a Syracuse Nationals (mai nevén: Philadelphia 76ers) felsővezetői beleuntak abba, hogy az unalmas, lassú és nagyon egysíkú játékot még győzelmekkel sem tudják maguk számára élvezhetőbbé tenni. Danny Biasone tulajdonos, és Leo Ferris, a csapat GM-je komoly számolgatásba kezdtek és megállapították, hogy a nézők számára legérdekfeszítőbb és legkompetitívebb mérkőzések során hozzávetőlegesen 120 dobást engednek el a csapatok: ez feltételezve a kiegyensúlyozott erőviszonyokat, kb. 60 dobáskísérletet jelent csapatonként. A 48 perces játékidővel számolva ez azt jelenti, hogy egy perc alatt nagyjából 2,5 mezőnykísérletnek kellene születnie, vagyis egy dobásra elégnek kellene lennie 24 másodpercnek - miután a liga jóváhagyta a Syracuse első embereinek javaslatát, így született meg a támadóidő.

A támadóóra bevezetése nem csak a Syracuse első bajnoki címét jelentette. A 24 másodperces támadások a játék evolúciójának egyik legnagyobb katalizátoraivá váltak. Mivel volt következménye annak, ha egy csapat túl sokat ül a labdán és az előny birtokában nem próbál meg pontokat felpakolni a táblára, minden gárdának szüksége volt egy labdabiztos, a szó szoros értelmében vett irányítóra, akiknek olyan soft skillekkel kellett rendelkezniük, mint például a gyors és hatékony döntéshozatali képesség vagy a védelmek proaktív manipulálása. Széles körben megjelent az igény arra, hogy egyes játékosok az idő (és a védők) szorításában átlássák a pályát és gyors kosárszerzési lehetőségeket keressenek a társaknak. Ezzel megjelent a klasszikus irányító pozíció, a csapatsikerek fő letéteményesei a tipikusan pass-first, floor general játékszervezők lettek - míg korábban elég volt 5-6 assziszt meccsenként a gólpasszkirályi címhez, addig ezt követően a legjobbak meccsenként hirtelen elérték a 8-9-10-es átlagot. A magas kosár IQ-jú irányítók félelmetes mértékben alapozták meg egy csapat támadójátékát, már nem volt elég a bajnoki címhez az, ha egy csapatnak van egy 210 centis, közepesen képzett melákja a palánk alatt.

A "Hardwood Houdinije": Bob Cousy és az irányító pozíció fejlődése

Egyes poszton a liga első igazán nagy sztárja Bob Cousy lett, aki megkerülhetetlenné vált az első Celtics-dinasztia kialakításában. Csak úgy hivatkoztak rá, hogy a parketta Houdinije (Houdini of Hardwood), ez a becenév pedig mindent elmond róla: 1963-ban végül hatszoros bajnokként és zsinórban nyolcszoros (!) gólpasszkirályként vonult vissza a játéktól.

Tekintve, hogy Cousy Russell nélkül nem tudott felérni a csúcsra a Bostonnal, megjelentek az agresszívabb scorer irányítók is, akik önmaguk próbálták pótolni a centerek pontjait: Oscar Robertson személyében a klasszikus karmesteri és az elsőszámú pontszerző opciók ötvöződtek, aki gyorsan a liga egyik legsokoldalúbb játékosa lett, de utat törtek maguknak olyan nevek is, mint például Earl Monroe, Nate Archibald, Walt Frazier vagy Jerry West is, akik szintén egy személyben voltak csapataik legjobb pontszerzői és szervezői. Mindannyian a korszak legjobb és legtermékenyebb játékosai közé tartoztak, de a játék természete és a többi pozíció fejlődésének hiánya miatt nem tudták egyszemélyben sikerre vinni a csapataikat. Ebben a korszakban bebizonyosodott, hogy egy Cousy-típusú, pass first irányítóval tud felérni a csúcsra egy csapat, ez a szerep ugyanis jobban kiaknázza az őt körülvevő pozíciók erősségeit (eleinte főként a centerekre fókuszálva). Nem véletlen, hogy Robertson is csak pályafutása alkonyán, Milwaukee-ban, már Kareem Abdul-Jabbarral a jobbján tudott bajnok lenni, de ugyanez fordítva is igaz volt: hiába lógtak le a számai a jegyzőkönyvekről, Wilt Chamberlain sem tudott kettőnél több gyűrűt szerezni, és azokhoz is nagyon kellett egy Hal Greer és egy Jerry West.

Az ABA hatása és az öt pozíció megszilárdulása

A ’70-es években aztán az edzők és a játékosok is egyre inkább elkezdtek több posztban gondolkodni, és ennek okaként nem lehet megkerülni az NBA és az ABA összeolvadását. A posztokat eleinte nem illették külön névvel, később is egyszerűbb volt 1-5-ig számozva felosztani a feladatokat a pályán (szinte kivétel nélkül növekvő tornasor szerint). Ahogyan a korábbi példák mutatták, az NBA-ben csak azok a csapatok tudtak bajnokok lenni, ahol olyan duók voltak, ahol egy klasszikus passzoló irányító szabja a játékot és diktálja a tempót, a gyűrű alatt pedig egy fizikális center magasodik, aki a neki teremtett könnyű helyzeteket hatékonyan fejezi be.

Ezzel szemben az ABA-ben megjelentek az első domináns wingek: a gyors, erős, robbanékony, jól dobó középmagas csatárok, akik valamivel magasabbak voltak a hátvédeknél, de sokkal több tehetség szorult beléjük, mint az NBA-ben sátort verő forwardokba (hiszen ott a domináns egyesek és ötösök háttérbe szorították a többi szerepet). George Gervin és Julius Erving e poszt úttörőiként jelentek meg, viszont érdekes belegondolni, hogy az első ilyen „unikornis” mégis az NBA-ben mutatkozott be: Elgin Baylor korát megelőzve játszotta be a pálya minden részét, de utódai mégsem itt, hanem a testvérligában követték őt.

Aztán az NBA és az ABA összeolvadása után letisztultak a csatárposzt sajátosságai is: a gyors, mozgékony, labdabiztosabb, jól dobó, jól lepattanózó játékosok lettek a kiscsatárok, a már-már centerekhez hasonló magasságú, fizikális, piszkos munkát a palánk alatt elvégezni hajlandó társaik pedig az erőcsatárok. Az ötödik klasszikus pozíció megszilárdulására és elterjedésére azonban egészen a ’80-as évek közepéig várni kellett.

Michael Jordan korszaka és a positionless játék felé

1984-ben aztán megjelent egy bizonyos Michael Jordan, aki csatárokhoz hasonló fizikummal és fizikai paraméterekkel, de irányítókhoz mérhető labdabiztonsággal és dobókészséggel volt megáldva. A Fekete Jézus eljövetele a kettes poszt teljes megszilárdulását és a játékba való integrálását jelentette: kialakult az a pozíció, amely a legkomplettebb eszköztárat igényli egy játékostól és összeköti a hátvédsort a csatársorral. Jordan játéka, személyisége és marketingértéke pedig nem csak a pályán és taktikai téren hozott változásokat, de az emberek fejébe is beültette azt, hogy a sportág legjobbjainak, legnagyobb alfáinak és vezéreinek mind dobóhátvédeknek kell lenniük, így a kettes posztot a játék egyik legdominánsabb, leglátványosabb és leginkább fényárban úszó pozíciójává tette.

Összességében Jordan megjelenése és üstökösszerű felemelkedése volt az utolsó dominó, aminek eldőlésével a kezdeti, háromposztos játék ötszektorossá vált. Ezek a stílusjegyek a mai napig sok esetben megfigyelhetőek, azonban a szerepek már közel sincsenek ennyire tisztán leosztva, mint korábban. A játék annyira átalakult, hogy ez az alapelmélet mára halott, a pozíciók keverednek (de nem tűntek el!). Az ezredfordulóhoz közeledve aztán volt egy vezetőedző, aki alapjaiban változtatta meg a taktikai gondolkodást és csapataival olyan megközelítést alkalmazott, ami a későbbi bajnokcsapatoknak is ihletet adott.

Hardwood Classics: Az NBA mezek és a gyűjtői kultúra

Mára mindennapos dolog, hogy az NBA játékosok gyönyörű és minőségi mezekben játszanak, amik mindenféle változatát a szurkolók is megvásárolhatják az üzletekben. Óriási business lett a profi liga ruházatainak árusítása, ám ezen termékek viselése nem is olyan rég vált divattá, mint azt elsőre gondolnánk.

A mezek fejlődése az évtizedek során

A liga 1946-os megalakulásakor még nemhogy rajongói bolt nem volt, jóformán szurkolók sem nagyon. Nem meglepő hát, hogy a mezek sem voltak túlcifrázva. A fejlődés első jele, hogy az ‘50-es évek elején már elhagyták az övet és egy gumiból készült anyagot varrtak a nadrág derekához, így megakadályozva, hogy leessen mérkőzés közben. Ebben a korban még nem volt logó a mezeken, mindössze a csapat neve és egy szám. A ‘60-as években volt először fejlődés a mezek kinézete terén, amikor már kezdett fontossá válni, hogy eladható legyen az NBA. Az Atlanta Hawks a ’70-es évek elején egy egyszerűbb betűtípust használt, de a színeket és a formákat keverte a mezben. A ’70-es évek közepén és főként az ABA mezekre volt jellemző, hogy a mezek nem feszültek annyira a játékoson és egyre inkább dizájn-centrikusak lettek. A ‘80-as évek fordulópontot jelentett az NBA mezek világában.

Gyártók és mez kategóriák

A ‘80-as években a Sand-Knit márkájú mezek rajongók számára gyártott változatait már meg lehetett vásárolni a boltokban is, ám ezek még - a kornak megfelelően - elég gyenge minőségűek voltak, de legalább már kapni lehetett őket. Az eBay-en a mai napig árulnak 80-as évekbeli Sand-Knit mezeket viszonylag olcsón.

Az 1990-91-es szezontól a hivatalos forgalmazó a Champion lett, aki forradalmasította az NBA mezek gyártását és a szurkolói ruhadarabok gyűjtését. A másik újítás a nadrágok személyre szabott méretezése volt. A 2001-02-es idény volt az utolsó, amikor a Champion hivatalos, mérkőzéseken használt mezeket gyártott és ekkor is már csak 8 együttesnek (Atlanta Hawks, Los Angeles Clippers, New Jersey Nets, Orlando Magic, Philadelphia 76ers, Phoenix Suns, Utah Jazz és Vancouver Grizzlies). Ez volt az utolsó idény, ahol a Champion cég hivatalos forgalmazója volt a szurkolói mezeknek.

A Champion mezek a legnépszerűbbek a gyűjtők körében, természetesen a legértékesebbek az Authentic mezek, amely értéke játékostól függően 50$-tól akár több száz dolláros értékig is felmehet.

A mez kategóriákat tekintve:

• Az úgynevezett authentic mezek ugyanazzal a technológiával készültek, mint a mérkőzésmezek. Több rétegben vannak ezekre a termékekre varrva a számok és a betűk és maga a mez anyaga is jóval kényelmesebb, hordhatóbb viselet.
• A replika mezekben is két fajtát különböztethetünk meg: a Champion USA és a Champion Europe mezeket. Az európai gyártású mezek műszálas trikók, amik anyagát szinte teljesen azonosra lehetett festeni, mint az Authentic mezeknek, azzal a különbséggel, hogy nem varrottak a számok és betűk.

A Reebok - hasonlóan a Championhoz - gyártott szitanyomott egyszerű és olcsó replika mezeket és a meccsmezekkel megegyező authentic mezeket, ám a kettő között egy harmadik kategóriát is bevezettek, a swingman mezeket. Ezek a trikók anyaga hasonlít az authentic mezekhez és varrottak rajta a számok és a betűk, ám csak egy réteg van rávarrva.

Az Adidas 2005-ben megvásárolta a Reebokot 3.8 milliárd dollárért és a 2006-07-es szezontól az összes termék - mind a szurkolói, mind a mérkőzésen viselt ruhák - gyártója kizárólagosan az Adidas lett, akik meghosszabbították a Reebok NBA-vel kötött gyártói szerződését 11 évvel, a 2016-17-es idény végéig. A német cég folytatta a Reebok stratégiáját és mindhárom kivitelben forgalmazta a mezeket továbbra is, illetve az évek során próbált minél szélesebb repertoárt felmutatni a megvásárolható termékek terén. A megüresedett helyre két gyártó, a Nike és az Under Armour pályázott, amit végül az előbbi nyert meg és 1 milliárd dollárt fizet az NBA-nek azért, hogy 8 évig kizárólag ők forgalmazhassák az összes mezt és egyéb, az NBA-hez kapcsolódó ruhaneműket.

Mitchell & Ness és a Hardwood Classics

A Mitchell & Ness céget 1904-ben alapították, de főként baseball és amerikai futball mezeket gyártottak, ám 1998-ban elkezdték a saját NBA mezeiket forgalmazni, az úgynevezett Hardwood Classics mezeket, amik a régi legendák mezeinek retro Authentic kiadásai. A Mitchell & Ness pontosan az exkluzivitása miatt lett felkapott. Hiába nagyon drágák a termékei (egy mez 250-300$), a gyűjtők megvásárolják, mert nagyon jó minőségű ruhadarabbal gazdagodhat a gyűjteményük. Olyannyira sikeres volt a Mitchell & Ness, hogy 2007. novemberében az Adidas megvásárolta a céget, így a teljes paletta az övék lett az NBA mezek világából.

Az NBA mezgyártók és kategóriáik az évek során az alábbi táblázatban foglalhatók össze:

Az NBA Hardwood kártya: Egy modern relikvia

A "Hardwood" kifejezés a modern korba is átszivárgott, új formában megjelenve a gyűjtői és pénzügyi szférában. A kosárlabda-rajongók örülhetnek, a Revolut ugyanis egy látványos újdonsággal jelentkezett: bemutatta az exkluzív, limitált kiadású NBA-kártyáit. Az "NBA Hardwood" egy prémium fémkártya, amely a cég szerint a precizitást és erőt szimbolizálja. Ez a masszív kártya is a "Hardwood" örökség részévé vált, a modern dizájn és technológia révén. A kártyák a Revolut alkalmazáson keresztül rendelhetők meg.

tags: #nba #hardwood #jelentese

Népszerű bejegyzések:

• Részletes NB II összecsapás
• Sajtótörténeti források 1705–1944
• Ösztönzők a magyar labdarúgásban
• Minden, amit a Tottenham Hotspurről tudni érdemes
• Értékelés az U17-es női kézilabda válogatottról